Űrszörny - 20 Million Miles to Earth (1957)

 Nathan Juran Űrszörnye akkora b-mozi, mint ide Lacháza. Még horrorfilmnek nevezni is barokkos túlzás lenne, hiszen a filmben szereplő szörny az égvilágon senkinek sem ártana, ha a tudósok nem kísérletezgetnének rajta, illetve, ha a hadsereg bátor katonái nem lőnének bele annyi lőszert, amivel a második világháborút is nevetve megnyerték volna. Mindezt természetesen úgy, hogy a békés polgári lakosság meg hanyatt-homlok menekül a Róma belvárosában tankokkal, aknavetőkkel, lángszórókkal, gépfegyverekkel, gránátokkal ész nélkül  lövöldöző olasz és amerikai hadsereg elől, miközben a légynek sem ártó monszterünk egy elefánttal birkózik, majd jó turista módjára felkeresi az olasz főváros valamennyi műemlékét, hogy kiváló helyszínt biztosítson a végső felvonáshoz, ami természetesen a Colosseum tetején csúcsosodik ki, némi King Kong utánérzést kölcsönözve az Űrszörny című alkotásnak. Ennek a zsigeri b-mozinak, ami minden borzalmas együgyűsége ellenére is kellemes szórakozást nyújt a korai rémfilmek kedvelőinek. Természetesen nagy adag rajongás is szükségeltetik ahhoz, hogy a felsorolni is lehetetlen számú hibái felett könnyedén átlépjünk. És itt nem feltétlenül a rendkívül kezdetleges trükkökre gondolok, hanem olyan érthetetlenségekre, mint az, hogy miért beszél mindenki perfekt (amerikai) angolul Olaszországban az utolsó szicíliai halásztól kezdve a helyi rendőrparancsnokig egészen addig, hogy mit keresnek az amerikai hadsereg helikopterei és dzsipjei Rómában. Hacsak nem annektálta az ötvenes évek közepére Amerika Olaszországot, ami az olasz haderő ütőképességét ismerve egyáltalán nem sci-fi kategória, mégis meglehetősen furcsa egy egyszeri néző számára. Mint maga az egész sztori, a megvalósítással egyetemben is kissé az. De minden sutasága ellenére egy kellemes hetven perces trash-mozi, ha nem vesszük túlságosan komolyan. 

Mondjuk nehéz is lenne egy olyan alkotásban értelmet keresni, amiben egy Vénusz bolygót megjárt amerikai űrhajó Szicília partjainál a tengerbe csapódik, ám mielőtt elmerülne néhány halász kimenekít belőle két űrhajóst, majd egy halászfiú megtalál egy, az űrhajóból a partra sodródott kapszulát, amiben egy aprócska gyíkszerű állatot fedez fel. Természetesen nem szól róla a hatóságnak, hanem a környező erdőben táborozó idős zoológushoz, Dr. Leonardohoz (Frank Pugila) siet, akinek kétszáz líráért, amin egy cowboy kalapot tud venni, elpasszolja az ismeretlen eredetű lényt. Mindeközben Amerikából is megérkeznek a legfelsőbb katonai vezetők, akik minden nehézség nélkül értetik meg magukat a szicíliai lakosokkal, lévén a part menti halászfaluban tökéletesen, minden akcentus nélkül beszéli az utolsó proli is az angolt. Így tudják meg, hogy mindössze két űrhajósuk élte túl a becsapódást, akiket a helyi városházán ápol Dr. Leonardo orvostanhallgató lánya, a bájos Marisa (Joan Taylor).  Hogy némi szerelmi szál is legyen a moziban Marisa beleszeret Robert alezredesbe, az egyik sérült űrhajósba. Mivel a másik nem sokkal később meghal, így az egyetlen túlélőbe. De ez a szerelmi szál teljesen érdektelen és indokolatlan, ezért kár is a szóért rá. Fontosabb, hogy a jelentéktelen románccal egy időben Dr. Leonardo megfigyeli, bár ehhez nem kell zoológusprofesszornak lennie, hogy a kreatúra, amit a kis halászfiú hozott neki alig egy nap alatt a tízszeresére nőtt. Mivel kezd gyanússá válni, hogy a kölyök hozta valami nem földi eredetű a professzor úgy dönt, hogy további vizsgálatokra Rómába viszi a furcsa szerzetet, amely az út során tovább növekszik és elszabadul. A halászfiú beismeri az amerikaiaknak, hogy megtalálta a keresett kapszulát és az is, hogy mi csinált vele, így nemsokára az amerikai hadsereg helikopterei és dzsipjei indulnak Dr. Leonardo és a Vénuszról zsákmányolt szörnyeteg nyomába, amiről közben megtudjuk, hogy teljesen ártalmatlan, csak nem szabad bántani, hogy kénnel táplálkozik, hogy az áramütés az egyetlen, ami megállíthatja. Így egy hatalmas halászhálót dobnak rá egy amerikai katonai helikopterből, majd áramot vezetve a hálóba (érdekes megoldás) ártalmatlanná teszik az addigra már közel kétméteres lényt és a római állatkertbe viszik megfigyelésre.

 Hogy miért nem egy katonai bázisra, ami valamivel biztonságosabb és ahol nincsen ezer turista és látogató kitéve az esetleges kiszabadulásának és ámokfutásának, azt nem tudjuk. Mert nem meglepő gondolom, de a már gigászi nagyságú vénuszi szörnyeteg elszabadul egy áramszünetet követően, hogy halálra rémissze az állatkert látogatóit, majd egy elefánttal birkózzon percekig, és végig látogassa az örök város valamennyi látványosságát, ahol természetesen lerombol mindent, amit ér, miközben a fél amerikai hadsereg lövi gépágyúval, gépfegyverrel, aknavetővel, dobálja gránátokkal és okádjon rá tüzet a tankok csövéből (szintén érdekes megoldás). Mindezt természetesen a szerencsétlen lakosság között, a legnagyobb nyugalommal. Hogy miképpen kerülnek oda az amerikai hadsereg járművei is az felfoghatatlan, de lényegtelen. Végül a szörnyetegünk felmászik a Colosseum tetejére is, jó kis ingyen reklám az olasz turisztikai hivatalnak, ahonnan végül szerencsénkre leesik és belehal a földet érésbe. 

Az Űrszörny borzalmasan ostoba és együgyű mivolta, rendkívül kezdetleges, már-már primitív megvalósítása ellenére is egy nagyon bájos kis b-mozi, az arra fogékonyak számára. A maga módján klasszikus, időtálló és szerethető film még mai szemmel nézve is. Igaz, hogy a félelemfaktora a nullával vetekedik, és sokkal inkább megmosolyogtató tákolmány, mint zsigeri félelmet kiváltó rémfilm, de egyszer látni kell.