Alice, édes Alice! - Alice Sweet Alice (1976)

  Lehetne itt egy lelkendező írás egy filmklasszikusról, amin nem fogott az idő, ami majd' 45 évvel az elkészülte után is versenyképes a modern kori horrorfilmekkel, ami egy szimpla slasherként is köröket ver bonyolultabb történetű társaira, de ez nem az a kritika lesz. Az Alice, édes Alice! ugyanis az elszalasztott lehetőségek mintapéldánya, amit mutogatni kellene minden rendezőnek, intő példaként arra hogyan ne készítsen filmet. Nem tudom, hogy csak engem bosszant ennyire a filmben rejlő lehetőségek elpuskázása, vagy Alfred Sole író/rendezőnek is leesett azóta a tantusz és verte a fejét a falba, amiért egy ennyire jó forgatókönyvet (amit ráadásul ő maga követett el) ilyen pancser módon valósított meg. Érthetetlen, hogy a film leforgatása és vágása után nem volt egyetlen értő ember a stáb környékén, akár a büfés vagy bárki, aki megnézte volna és jelzi, hogy ezt így nem lehet forgalomba hozni és bemutatni. Azt, hogy Sole úr nem sokat konyíthatott a rendezéshez elhiszem, mivel az Alice-t megelőző egyetlen filmközeli élményét egy  Deep Sleep nevezetű közepesen ócska pornófilm leforgatása jelentette. Innen lehetett volna szép nyerni, de sajnos Sole úr másodszor is lyukra futott, de feltételezem az első nekirugaszkodása maradandóbb élményt hagyhatott a nézőkben. De az továbbra sem világos, hogy sikerült ennyi hülyét maga köré gyűjtenie, ilyen mesterien összeválogatni a legpojácább, legostobább színészeket, legszerencsétlenebb operatőrt. Tisztelet természetesen a kivételnek, mert a film zenéjéért felelős Stephen Lawrence, illetve az Alice szerepében látható Paula E. Sheppard a normalitást képviseli abban a bolondok házában, amit a film stábja jelent. Ha lett volna valakinek is egy csepp esze, és kellő önkritikája, szépérzéke, akkor a fentebb említett két személyt leszámítva az egész garnitúrát szélnek ereszti, miután a forgatókönyvvel kiadósan pofán csapta őket, és a nulláról kezdve egy kifejezetten jó filmet forgat le a jobb sorsra érdemes alapanyagból. 

Mert maga a sztori jó. Egyszerű, de jó. 

Catherine Spages (Linda Miller) egyedül neveli a két lányát Alice-t (Paula E. Sheppard) és Karent (Brooke Shields), miután a férje magukra hagyta őket. Az anyai szeretet azonban nem oszlik meg köztük egyenlően. Amíg a fiatalabbik lánya, a szófogadó, engedelmes Karen minden figyelmet és kedvességet megkap, addig a lázadó, öntörvényű Alice számára csak az állandó rendre utasítás, üvöltözés, a másodrendű gyermek szerepe jut. Nem csoda, ha a figyelem és szeretethiányos Alice egymás után követi el a gyerekesnek nem mindig nevezhető csínyeket. Alice a környezete számára csak egy nehezen kezelhető, antiszociális púp, akiből már mindenkinek elege van. Ennyit az anya önkritikájáról. Amikor Karent az elsőáldozása napján a templomban valaki meggyilkolja (és felgyújtja) természetesen Alice-ra terelődik a gyanú, ami nem meglepő hiszen látszólag ki nem állhatta a húgát, ráadásul Karen elsőáldozási fátylát is is megtalálják nála a gyilkosságot követően. Napnál is világosabb, hogy féltékenységében megölte a húgát. Mivel azonban további bizonyítékot nem találnak, ami Alice számára terhelő lenne, keresni kezdik Karen gyilkosát. Hiába nem gyanúsítja meg Alice-t a rendőrség, otthon egyértelműen ő Karen gyilkosa és így is bánnak vele. A következő gyilkosság pedig csak ront  Alice helyzetén, már amennyiben azon még lehet rontani. Mivel a gyilkos álarcát, amit hordott az elkövetéskor, megtalálják Alice kissé bizarr gyűjteményei között, a helyzet teljesen nyilvánvalóvá válik. Alice gyilkos. Minimum egy, de nagyon valószínű, hogy két esetben is ő az elkövető. ha volt is valaki, aki kiállt mellette, azoknak az időknek vége. Igazságügyi megfigyelő, pszichiáter, és vagy börtön, vagy elmegyógyintézet vár rá. Egyedül az időközben megérkező, tékozló apja próbál még mindig hinni Alice ártatlanságában és igyekszik magánnyomozásba fogni, aminek eredményeképpen újabb gyilkosságok szemtanúja lesz, ami talán mégis Alice ártatlanságát bizonyítja. 

Többet nem kívánnék írni a történetről, akkor sem, ha megtehetném, hiszen a film sem titkolja a gyilkos kilétét, mert nagyjából félidőben minden ebbéli kétséget eloszlat, ami talán hiba, szerintem azonban nem. Talán amatőr húzás egy maszkos gyilkost féltávon leleplezni, de a film végi utolsó jelenetet teszi így egy kőkemény és elmébe égő, kimerevített, soha nem feledhető pillanattá. Ennek így kellett lennie. Nincsen itt hiba semmi. Hiszen jeleztem is, hogy a forgatókönyv vitán felül tökéletesre sikerült. Éppen ezért képtelenség szemet hunyni afelett, hogy valami kritikán aluli, szánalmas, ócska színészi teljesítmény társul hozzá. Felfoghatatlan, hogyan szerződtethettek ennyi dilettáns barmot egy filmhez. Nem egy vagy két rossz színészt, hanem (tisztelet a korábban már említett kivételnek) egy teljes stábnyi csepűrágót és félkegyelműt. Nevetséges, eltúlzott, túljátszott szerepek, színészettel még köszönőviszonyban sem levő ripacskodás, hitvány és trehány operatőri munka, totálba vett szánalmasan gesztikuláló arcok, indokolatlanul elhelyezett és fájdalmasan üres poénok, megcsúfolása ez annak, amit filmkészítésnek hívnak.

Nem szeretem, és nem vagyok híve a remake-nek, de szívből kívánom, hogy egyszer egy valódi filmrendező, egy valódi szereplőválogatás után, készítsen el ebből az amúgy igen jó forgatókönyvből egy olyan filmet, amilyet megérdemel.  Mivel erre negyvennégy év is kevés volt, és remény sincsen rá, hogy valaki fantáziát lásson benne, marad ez nekünk. Egy sokkal-sokkal jobb sorsra érdemes történet, dühítően ócska kivitelben, ami azért még így is nézhető kategória, de ebben fényévekkel több lehetőség volt. Hatalmas kár érte.