Black Candles aka Los ritos sexuales del diablo (1982)

 Csak miután megnéztem, tudtam meg, miszerint eredetileg "Los ritos sexuales del diablo" a címe, ami lássuk be, nagyon tökösen hangzik. Én a "Black Candles" elnevezés alatt kezdtem el nézni, ám máris meglepetés ért, amikor szép piros betűkkel a "Hot Fantasies" volt a főcím. 

Pedig egyszerűbb lett volna a "Mindenki baszik mindenkivel".

 Carol bátyja dugás közben (itt minden így történik) elhalálozik, mivel a felesége voodoo babát szurkál. Ebből kitalálhatjuk, hogy nem vele szexelt. Carol, barátjával, Roberttel meglátogatja sógornőjét, (a temetésen nem tudni miért nem vett részt, továbbá a frissen elhalálozott bátynak miért van ódon, ezer évesnek tűnő sírköve...) mert nem tud belenyugodni, hogy életerős testvére ilyen váratlanul elhunyt. A Londontól nem messze álló kúria lakója, Fiona zavaróan boszorkányszerű jelenség, gyógyfűvek és sátánista jelképek fogadják az érkezőket. Hősnőnk annyira szerette bátyját, hogy az első éjjel már arról álmodik, hogy szexel vele, majd sógornője is beszáll a partiba... Furcsa álmaira Fiona különös teákat ad, amitől néha szédül és vizionál. Időközben megbizonyosodhatunk róla, hogy egy sátánista szektával van dolgunk, a ház körül mászkáló szobalány, istállómester és pap, meg úgy en bloc mindenki a gonoszt imádja. Mindezt egy szimpatikus jelenetben foglalják össze, amikor is egy hölgyet meghágatnak fekete kecskével és mindenki örömmel nézi. Őszintén szólva én is, bár nem vagyok kultista, engem csupán a... művészi teljesítmény nyűgözött le... Robertet időközben behálózza Fiona és persze dugnak, egyedül csak Carol marad ki a jóból, de ő meg pornósokat álmodik. Sötét gyanúja beigazolódik, a szekta azt akarja, hogy megszállja őt a gonosz, ennek érdekében... Na vajon mi történik? Hát beverik neki a lompost. Aztán érkezik a vég, valami teljesen érthetetlen fordulattal, gondolom a forgatókönyv utolsó lapjai eláztak kecskespermában. 

 A spanyol film valamiért teljesen angol környezetben játszódik, gondolom attól menőbb és eladhatóbb volt akkoriban. A rendezője José Ramón Larraz olyan munkákkal ajándékozta meg a horror kedvelőit, mint a "Symptoms", "Vampyres", "Deadly Manor", tehát leginkább kedvenc zsánerünkben merült el. Védjegye a szoft-szex, még a drámáiban is. Ezért is nem riadtam attól, hogy esetleg elspoilerezek valamit: ezen nincs mit. Ez egy horror hangulatú erotikus film, nincs meglepetés és egy idő után már nem is azért nézzük, hanem mert kíváncsiak vagyunk arra, ki kivel fog még és hogyan koitálni. Az alaptörténet valószínűleg a "Rosemary gyermeke" inspirálta, ismerős az ártatlannak tűnő társaság, meg a kábító itallal való manipulálás, ahogyan a férfi elcsábulása is. Minderre aztán ráöntöttek egy felnőttfilmes mázt és megszületett a "Los ritos sexuales del diablo". A szóbeszédek szerint Larraz később elhatárolódott saját művétől, pedig annyira nem rossz, olykor szinte művésziek a szexjelenetek. A színészek játéka élettelen és színtelen, kivéve amikor üzekednek, akkor viszont ügyes átéléssel alakítanak, öröm nézni. Horrorként nem igazán funkcionál, persze ettől még ne nézzük meg családi mozidélután keretében a gyerekekkel. Gyanítom a horror-köntös csak lepel volt az alatta megbúvó vérfertőzés, animálszex, anális erőszak, leszbikus erotika vidám és nedves tocsogására, de persze nem bántam meg, hogy megnéztem. Nagyszerűen tükrözi a nyolcvanas évek filmművészetét, az Európában újra elszabaduló szexuális forradalom fülledt szellőjét, az euro-szexploitation szívmelengető hullámának nedves habjait. Persze gyilkosság is előfordul benne, naná, hogy anális a végzet, egy ilyen filmben nem lehet csak szimplán hasba szúrni valakit. Csak ínyenceknek és vájtszeműeknek ajánlott.

Gyilkos kísérlet - Watchers (1988)

 Mivel nemrég elérhetővé vált bizonyos oldalakon a film negyedik része is, úgy döntöttem, ideje az utoljára még videón látott filmnek az újranézése, minden részével együtt. Hála Istennek, nem kellett csalódnom, nem csak a nosztalgia szépítette meg az emlékeimben: valóban nagyon jó a Watchers. 

 Robbanás történik egy kísérleti laborban: innen kiszabadul egy emberi intelligenciával rendelkező kutya és egy szörnyeteg, amely tökéletes gyilkológép, hála az amerikai kormány gátlástalanságának. Az ifjú Travis éppen egy kis pásztorórát tervez szép barátnőjével, Tracy-vel, annak pajtájában, ám megérkezik a lány apja és jobbnak látja lelépni. Nemsokára azonban újabb váratlan vendég érkezik: az elszabadult gonosz lény is, akit egy rövidítés okán OXCOM-nak (Outside Experimental Combat Mammal) is neveznek. Tracy apját megöli, a lány pedig a nemzetbiztonságiak foglya lesz. Az erről mit sem sejtő tini lovag pedig befogadja a kutyát, akit szégyenszemre "szőrpofának" (Furface) nevez el. Az OXCOM valamilyen módon genetikailag össze van kötve az ebbel és egyetlen célja, hogy azt megtalálja és átsegítse a túlvilágra. Nem elég ám, hogy egy szörnyeteg van a nyomában, mert az ő nyomában meg a teljesen gátlástalan Johnson kormányzati ügynök, aki ha lehet, még rosszabb, mert nem ösztönből öl, hanem tudatosan. 

 Furface új otthonában hamar kiderül milyen okos is, majd követve gazdiját az iskolába figyelmezteti: veszélyben vannak. persze nem csak ő fárad be a tanodába, hanem a szörnyeteg is, ahol jól megöli Travis tanárát és egy gondnokot is. A fiú és anyja menekülőre fogja, amikor a házukban is lemészárol egy "házibarátot", aki szárítót szerel és anyut kúrogatja néha. A gyilkost követő gyilkos ügynök sem kispályás, nem tudni, melyik veszélyesebb, így kocsival veszik fel a nyúlcipőt, ha élhetek ekkora hülye képzavarral... A végjátékra egy erdei házikónál kerül sor.

 Dean R. Koontz regénye Magyarországon "Virrasztók" címen került a könyvesboltokba először 1994-ben. Aki olvasta, csalódni fog, olyan szinten átírták a sztorit, szinte még az alapokba is belenyúltak, lásd a fiatal nézőknek kedvezve a tinisztár Corey Haim lett a főhős az ex-terrorelhárító férfi helyett... Koontz akkoriban még jó regényeket írt, nem önmaga wishes kiadása volt, aki mára csak botegyszerűségű történeket ír, az együgyűségig tiszta lelkű főhőssel meg szinte zoofil vonzalommal a golden retrieverek irányába. Az alapanyag tehát nem túlbonyolított, mégis ütősre sikeredett, amelyet sikerült igazán jól megfilmesíteni, még, ha erősen át is dolgozták. Komolyan azt vártam, hogy csalódni fogok, mint néhány régen imádott mozi esetében (nemrég jöttem rá például, hogy az amerikai nindzsa nagymenő viselkedése csak bunkóság. 😃 ), de szerencsére nem így történt. A végig feszített tempójú film ügyesen manipulál némi cukisággal (bár kimondottan macskás vagyok...), kis humorral és izgalmakkal. Nincs nagyon mellékszál sem,, a jó 80-as évek stílusában nem kalandozik mindenfelé, szigorúan az eseményekre koncentrál. Témája ellenére érezhető a korszak horrorjait átható könnyedség, fesztelenség és játékosság. Látszik, hogy nem kimondottan tékák számára készült harmadrangú múvi - annak ellenére, hogy B-kategóriás, szereplőit ismert színészek formázzák meg, főszerepben a laza, de tökös Heim, a jéghideg szívű gonosz Johnsont pedig perfektül alakítja Michael Ironside, aki zseniális antagonista karakterek bőrében. Negatív kritikáit a regénytől való eltérés okán kapta, mind a rendező, mind az operatőr jómunkásember, zenéje pedig sokat emel az izgalmakon. Sajnos (?) a szörny nincs sokat mutatva, és amit látunk belőle, az inkább valami hosszú szőrű majomra hajaz, de lássuk be, akkoriban még nem volt CGI.  Semmit nem von le értékéből ez a mozzanat, sőt, csak növeli titokzatosságát és rémisztőfaktorát, ha nem tolják fél percenként a pofánkba premier plánban. Meg van a varázsa, örülök, hogy ismét megnéztem (úgyis éppen melózok...), kíváncsi vagyok a második részre, tudtommal azt még nem láttam, bár gyanítom nem lesz ilyen első osztályú kis filmecske. De reménykedem - ahogyan abban is, hogy gyorsan beszerzitek ezt és odaszögezitek magatokat a képernyő elé. 

Az átok - The Curse (1987)

Nem tehetek róla, ismét vissza kell térnem Howard Philips Lovecraft mesteri művéhez, a "The Color Out of Space."- hez, és annak kissé furcsa leszármazottaihoz. Az amerikai Color Out of Space (2019) és Ivan Zuccon olasz filmje után, amelyeket a kritikusszemmel.blogspot.com-on analizáltam, bármily meglepő: ismét egy nagyrészt európai mozi következik. Legalábbis amerikai pénzben számolhatjuk a "The Curse" című mozinkat, amely nem a "Ju-on" egy folytatása, hanem egyenesen a '80"-as évekbe dob minket vissza, konkrétan 1987-be. Megdöbbenve konstatáljuk az olyan neveket,miszerint "Louis Fulci", mint producer, vagy "Frank Micalizzi", zeneszerzőként. Nincsenek véletlenek: igenis a horror európai pápája Fulci mester producerkedett, míg a Bud Spencer sztorikból jól ismert Micalizzi húzta a talpalávalót. Na jó, ez túlzás, annyira nem lesz kedvünk táncolni a film alatt.  Az ifjak kedvéért tegyük hozzá érdekességként, hogy a főszereplőnk nem más, mint Will Wheaton. Ha a "Star Trek - Az új nemzedék"-ből nem is, de az "Agymenőkből" mindenképpen ismerhetjük, netán az "Állj ki mellettem" Stephen King filmből. Jó hagyományként a megírt történet ismét máshogyan van tálalva, de ezt lassan meg is szokhatjuk, mert hát valamiért a bazári ijesztgetés mindig kelendőbb volt, mint az eredeti, bármilyen mű esetében. A rendező David Keith, aki színészként rengeteg mozit jegyzett, rendezőként csak hármat.

 De íme az esetleírás:

Adott egy öt tagú család. Egy bigottan vallásos mostohaapuka, egy kielégítetlen anyuka, jó fej kölyök, édes húgocskával, és egy keményen debil báttyal. Életükbe szép ívet húz a váratlanul farmjukra zuhanó meteor, amely meglepően nem ráz meg különösebben senkit. Még az sem, milyen undorító lesz a zöldség, amely ezután terem, és a víz, amelynek az íze is megváltozik. Zack, a középső gyermek meglepődve, de némi szolgai alázattal figyel a körülötte folyó eseményekre. Idióta testvérét lovaik támadják meg, húgát pedig a tyúkok, miután a meteor "levet ereszt". Bele a földbe, ahonnan a kis kutacskából minden növény és állat kapja az éltető nedvet... Anyuka egyre torzabb (bár puritánságuk ellenére a szemöldöke szépen ki van szedve...), apuka egyre bigottabb, aki már az elején, amikor semmi sem esett még meg, már párja közeledésére is egy Bibliai szónoklattal válaszolt, szóval terhelt mindenképpen. Egyedül a szomszéd, Dr. Forbes kezd el az ügyben tenni valamit egy lanyha vizsgálattal, sem NASA, sem CIA, sem FBI, vagy Nemzeti Gárda. Mindeközben a katasztrófafilmekből jól ismerhető igazi panelfigura (nem zárhatjuk le XY-t, mert éppen kell a farm, vagy fesztivál közeledik...) igyekszik eltussolni az ügyet. A 2008-as "Colour From The Dark" sötétségétől igen messze vagyunk, vagy csak az eredeti történettől is, hangulatban egyszerűen nem tudja tompítani a jó "80-as évek atmoszféráját, ezért kissé komolytalan mű. Anyuka megőrül, ezért a pincébe zárattatik, míg ifjú főhősünk a húgocskáját igyekszik menteni leginkább, és történik egy-két haláleset, de ez mindenképpen várható, hiszen mégiscsak egy horrorról van itt szó.

Mégsem teljesen reménytelen az eset. Legalábbis nekünk. Ha nem ragaszkodunk Lovecraft varázsához, azért érdekes események rázhatnak meg bennünket. Az egész magán viseli az olasz kézjegyet, a zenétől a rendezésig, sőt kimondottan akad némi fricska az úgynevezett "amerikai álom" irányába, de mi, a modern idők gyermekei csak visszafogottan érzékelhetjük ezt. Egy percre sem szorul össze gyomrunk, és egy percre sem látjuk, hogy egyáltalán Lovecraft művéhez sok köze lenne, bár néha nyomasztóan hat. Megszokhattuk már. A színészek kissé bágyadtan játszanak, sajnos butuskává faragott meseszövés, némi mesterkélt és teátrális hangulat, de jó ember lévén tudom értékelni a képi világot, meg hát mégiscsak próbálkoztak valamivel. Ami kevés ugyan, de egye fene, azért elfogadható. Egyszer élvezhető, főként a mániákusoknak, mint én, de másodszorra is végignéztem,  hogy alapos legyek. Többször soha.  Enyhén komolytalan, gyengécske próbálkozás, a sokat említett „rettenet” itt csak botegyszerűvé avanzsált bolondozás. Lehet akár a korszellem is a fanyalgásom oka, bár Fulci minden filmje nagyszerű nekem, (még, ha csak producer is…) de ezen ügyben ki kell jelentenem:  akkor már inkább a „Colour From The Dark” 2008-ból. Szebb, élénkebb, félelmetesebb, nélkülözi azt a pantomimos és gyengécske humort, amit itt láthatunk.  Ha megnézed, Te is láthatod, Kedves Olvasó. Mai szemmel már túl vagyunk a régimódi ijesztgetéseken. 

Bloody Birthday (1981)

 

Vannak filmek, nem is ritkák az ilyenek, amik olyan egyszerűek, hogy már szinte a néző kér elnézést, amiért valami érthetetlen oknál fogva a hurkapálcika  vastagságú és kidolgozottságú történet, a józan észnek is ellentmondva, mégis működik és szórakoztat. És még csak arról sincsen szó, hogy valami frenetikus színészi alakítás tornázná fel művészi magaslatokba ezeket az alkotásokat. Ilyen film volt Ed Hunt 1981-es Véres születésnap című slasherje is. Iskolapéldája annak, hogyan készítsünk kevés pénzből, közepes színészekkel, fél nap alatt megírt forgatókönyvvel (amit ő maga írt) egy időtálló horrormozit. Nem érhet a klasszikusok nyomába, ezt elismerem, de annál azért sokkal jobb, hogy feledésbe merüljön, ugyanis fájóan kevés szó esik erről a filmről. Félreértések elkerülése végett a Véres születésnap egy képzeletbeli tízes skálán nagyjából hat-hét pontot kapna, vagyis egyáltalán nem kiemelkedő, de az sem megérdemelt, hogy szinte említést sem tesznek róla.

1970 június 9.-én egy Meadowvale nevű kisváros kórházában egyszerre ad életet három különböző nő három különböző gyermeknek. Egy lánynak (Debbie) és két fiúnak (Steven és Curtis). Hogy valami misztikus is legyen a dologban ebben az időben, a gyermekek világrajöttének pillanatában, éppen teljes holdfogyatkozás van. Ez a természeti jelenség hivatott szolgáltatni  baljós előjeleket. A falat azért nem kaparjuk a félelemtől, mégis csak egy holdfogyatkozásról van szó nem az Apokalipszisről, de felütésnek nem rossz.

Eltelik tíz év, 1980-ban vagyunk. A helyszín továbbra is Medaowvale. Közelebbről is annak temetője, ahol egy nyári estén fiatal pár a kiásott sírgödörben (hol máshol) próbál egymással behatóbban megismerkedni. Mondani sem kell, hogy egy ilyen cselekmény egy horrorfilmben biztos elhalálozást von maga után. Nem fogunk csalódni ezúttal sem. A srácot lapáttal veri agyon, a lányt pedig ugrálókötéllel folytja meg valaki, majd rájuk is hányja a földet.  Másnap a helyi rendőrségtől kis is érkezik James Brody seriff a medaowvale-i általános iskolába, hogy kikérdezze a lurkókat a gyilkossággal kapcsolatban. Teljesen életszerű momentum egy ugrálókötélből egyből a taknyosokra gyanakodni, pláne egy kettős gyilkosság okán, de mindegy. Nem a forgatókönyv a film erőssége. Természetesen egyik gyerek sem tud semmiről, de legalább megtudjuk, hogy a tíz évvel ezelőtti holdfogyatkozáskor megszületett három csecsemő egyike, Debbie, a seriff lánya. Aki feltűnően jó barátságban van két másik osztálytársával Stevennel és Curtisszel. A kép elég hamar összeáll. A három gyerkőcöt, bár nem testvérek, de összeköti születésük különössége így elválaszthatatlan barátok és, mint később kiderül, tettestársak lesznek. A film ugyanis nem sokáig titkolja, hogy ők hárman azok, akik a két fiatallal végeztek a temetőben. És később még egy sor másik felnőttel, válogatott módszerekkel. Elsőként a gyilkosságban nyomozó seriffet, Debbie édesapját teszik el közösen láb alól egy balesetnek álcázott gyilkossággal. Majd következik a hepciáskodó tanárnőjük, akit az egyik kissrác lő agyon a suli szertárában, Debbie apjának fegyverével. A többiek pedig segítenek eltakarítani a hullát és a nyomokat, vagy éppen biztosítani a terepet, hogy senki se akadályozhassa meg az épp aktuális mészárlást. Általában ez a felállás. Egyikük gyilkol, a másik kettő pedig alibit, fegyvert biztosít, vagy éppen lesben áll, hogy senki se zavarhassa meg őket. 

Szemtanú tehát nincsen, gyanakvás is csak egyetlen személy, Debbie nővérének a barátnője részéről, de pechjére a kisváros őt gondolja komplett idiótának, amiért három tízéves gyereket gyanúsít a gyilkosságsorozattal kapcsolatban. Érthető, ha Debbiék következő, és egyben végső, célpontja a gyanakvó Joyice és annak öccse, a szintén osztálytárs Timmy lesz. 

Hogy végül sikerül-e a három gyerkőcnek végeznie Joyice-szal és Timmy-vel az maradjon titok, akit érdekel az nézze meg a Véres születésnapot, mert minden egyszerűsége ellenére remek darab. Ha vérben éppenséggel nem is tocsog bokáig a film, de egy ízig-vérig igazi slasher, ötletes elhalálozásokkal, és nem utolsó sorban gyilkos gyerekekkel, ami azért nem egy szokványos történet. Már ezért megérné, hogy több figyelmet kapjon.

After Midnight (1989)

 Hogy van valami utánozhatatlan, megismételhetetlen bája a 80-as, 90-es évek filmjeinek, műfajtól függetlenül, azt már számtalanszor tapasztaltam. Nincs ez másképpen az After Midnight esetében sem, amit ha manapság készítenének el, az utolsó beállításig, dialógusig lemásolva a harminc évvel korábbi eredetit köszönőviszonyban sem lenne azzal. Legalábbis ami szórakoztatóságát illeti. Nagy valószínűséggel nemhogy kritika nem készülne belőle, de félúton kikapcsolná, vagy elaludna rajta az ember, mert olyan egyszerű, mint egy vécédeszka. Azt az ötletesen kivitelezett bájos együgyűséget nem tudnák manapság reprodukálni izzadságszag nélkül. Hiába, ez a kibaszott 80-as évek, haver. Az After Midnight pedig nyakig elmerül ebben a kedves, ötletes és megfelelési kényszerrel egyáltalán nem terhelt korszakban. Nincsenek rejtett üzenetek, politikai, társadalmi igazodási kényszerek. Ahogy állítólag egy hollywoodi rendező irodájának ajtajára volt kiírva: „aki üzenni akar, az menjen a postára!”.  Nos ezt a Jim Wheat - Ken Wheat író és rendezőpáros maradéktalanul szem előtt tartotta filmjük írása és forgatása során, ugyanis egy fikarcnyi üzenetet, sorok mögötti gondolatot sem tartalmaz a másfél órás mozijuk. Egyetlen cél a szórakoztatás. Ennek pedig maximálisan eleget is tesz a film. Ami egyedüli hiányosság volt számomra az az antológiákra jellemző sajátosság, hogy a különböző történeteket különböző írók, rendezők jegyzik, ezzel egy valóságos válogatás (antológia) hangulata lesz a filmnek, amit egy kerettörténet rendez mégis valamiféle egységbe. Az After Midnight, bár három történetet mesél el, de mindet a Jim Wheat - Ken Wheat páros írt, rendezett, sőt még producerként is ők bábáskodtak saját antológiájuk felett. Tudom, ez már talán a kákán is csomót keresés esete, hogy nekem semmi, de semmi nem elég jó, de a magam részéről, antológia-film esetén, jobban szeretem, ha az szó szerint is egyfajta válogatás eltérő stílusú alkotóktól. Kész szerencse, hogy legalább a színészek és a helyszínek nem lettek ugyanazok az After Midnight történeteiben. Na de ennyit a kötözködésről, hiszen ezt az apróságot leszámítva különösebb okom nem volt a panaszra. Akkor sem, ha három arcpirítóan egyszerű történetet kaptam, mert a tálalás ötletes, szórakoztató és maradéktalanul hozza azt, amit ígér. Kikapcsolódást, semmi többet. A kerettörténetben egy főiskolai osztály új tanárt kap, aki a „Félelem pszichológiája” nevű tárgyat fogja nekik oktatni. Mi mást is taníthatna egy horrorfilm előadója a főiskolán. Kiváltképpen, ha az a tanár történetesen a főszereplő. Egy közgazdaságtantanár kétségkívül egyedibb volna, de ez a 80-as évek, ahol még nem bonyolítottak túl mindent. Szerencsére. Mr Derek professor nem egyszerű figura. Munkamódszere, hogy a félelmet nem könyvekből kell tanulni, hanem meg kell élni, ezért bemutatkozásképpen egy töltött fegyvert fog a nebulókra, majd kijelenti, hogy, aki fél az még most iratkozzon le a tárgyáról. Miután az évfolyam legvagányabb kölke össze is pisálja magát és kiviharzik a teremből, „még megkeserülöd” beszólást követően, tovább tesztelve a fiatalság ingerküszöbét, komótosan fejbe lövi magát. Ez így indításnak korrekt, lássuk be. Természetesen mivel mindez trükk, csak a félelem megélésnek egy módja, a professzor felkel és folytatja az előadást Heideggerrel és társaival, mintha nem az előbb szarattatta volna össze a teljes előadót a diákokkal. Talán nem meglepő, ha a főiskola vezetése nem repes Mr. Derek tanítási módszereiért és megkéri, hogy a jövőben, ha lehet, ne lövöldözzön az órán, ne fogjon fegyvert a diákok homlokához, mert ez csak elenyésző mennyiségben fejleszti az elmét, de szívrohamhoz, poszttraumás stresszhez, és egyéb kellemetlenséghez vezethet egyeseknél. Marad hát a könyv, Derek úr legnagyobb bánatára, illetve egy arany középút, a magánoktatás lehetősége azoknak, akik folytatnák az idegeik kikészítését az előadások után is a professzor lakásán. 

Itt válik a film antológiává. Néhány bátrabb diák úgy dönt, hogy nem volt elég a stukkeres móka, folytatnák életük megnyomorítását, így felkeresik a profot, hogy egy kellemes, vihartól és villámcsapásoktól nyugodt estén horrortörténetekkel, véres városi legendákkal sokkolják egymást. Ki, hogy szórakozik ugyebár. Három hallgató mond el egy-egy (szerintük) megtörtént esetet, amivel megpróbálják az összegyűltek idegeit kicsinálni. A sztorikat most nem részletezném, elég annyi, hogy nem kell különösebben sokkoló rémmesékre gondolni. Karddal levágott fej, kutyák által széttépett lány, telefonzsinórral megfojtott nő, de őszintén szólva ennyi, és nem több van abban a másfél órányi játékidőben. Valamivel több a horror, mint egy-egy Alkonyzóna epizódban, de nem a sokkolás a cél, inkább a szórakoztatás. Aminek maradéktalanul eleget is tesz ez a szerethetően bárgyú film. Nem kiemelkedő alkotás, de hamisítatlan 80-as évek árad belőle, és ez pont elég is. A kerettörténet végén még felbukkan a film elején bepisilő osztály vagánya is egy baltával, hogy elégtételt vegyen a kissé nagyképű Derek professzoron, így lesz az egész kerek és egész, így kerül fel az eper erre a nagyon szerény alapanyagból készült, de örömmel fogyasztható tortára. 

Una notte nel cimitero / Graveyard Disturbance (1987)

 Lamberto Bava (Démonok 1., Démonok 2.) neve gondolom ismerősen cseng a horrorfilmeket kedvelők körében, bár egy nagy név még nem garancia okvetlenül a minőségre. Filmográfiája ugyanis szép számú meglehetősen feledhető alkotással van tele. Mondjuk sok mai magát rendezőnek/forgatókönyvírónak nevező és annak is gondoló kontár barom még így is megirigyelhetné az olasz májsztró munkásságát. Az is igaz, hogy irigységük tárgya nem feltétlenül ez a jóisten tudja hány címen futott, b-mozinak is csak jóindulattal nevezhető tv-filmes ökörség lesz. Én ugyanis egy harmadik címen (Dia Gruft / A kripta) akadtam bele ebbe a rettenetbe, igen autentikus formában. Német nyelven, magyar hangalámondással (narrátorosan), agyonmásolt VHS kazettáról digitalizált formában. Mit ne mondjak nosztalgikus hangulatot kölcsönzött a néhol fekete-fehér, de a legjobb pillanataiban is csak sárga, kék, zöld és piros színekben pompázó, egyetlen férfihanggal tolmácsolt, 80-as évek végi alkotás. Most, a tralierből látom, hogy nagyjából milyen is lehetett ennek a filmnek a képi világa eredetileg. Mindegy is, aki hozzám hasonlóan élt már a 90-es években, az egymásnak adogatott, agyonmásolt videokazetták varázslatos világában az tudja, miről beszélek. Mások meg úgysem értik mi ebben a szép.

A filmről annyit, hogy tökéletes mintapéldánya a horrorfilmek utolsó aranykorában készült alkotásoknak, igaz azok közül is a legócskábbaknak. Fél tucat tini egy furgonnal kirándulni indul a közeli erdőbe, ám előtte feltankolnak enni és innivalóból egy kisboltban, amit természetesen csak részben fizetnek ki, másik részét, egy karton csokit (!) pedig kabát alá rejtve visznek magukkal. A boltos utánuk ered, ám a roncsnak is csak egy autókereskedésben hívott csotrogánnyal kereket oldanak. Mondani sem kell, hogy nem sokkal azután, hogy egy temető mellett elhaladnak kijelentik, hogy eltévedtek, de visszafordulás helyett még mérföldeket haladnak tovább, amíg végképp meg nem adja magát a furgon és se előre, se hátra. A szárazjéggel imitált köd természetesen azonnal belepi az erdőt, feltűnik egy századelős, ló vontatta halottaskocsi az erdő közepén, egy világítószemű, esőkabátos csavargószerű férfi is arra botorkál, és ezen a ponton fiataljaink rájönnek, hogy valami nagyon furcsa helyre tévedtek. Hazamenni továbbra sincsen kedvük inkább tovább haladnak az erdő sűrűjében, amikor is egy hatalmas építményre bukkannak, miközben tovább gomolyog a szárazjég mindenfelé. Mint kiderül az építmény egy hatalmas síremlék, mauzóleum vagy valami hasonló. Mindez az erdő közepén. Logikát egy percig se keressünk a másfél óra alatt. A mauzóleum belsejében latin feliratos síremléket találnak. Természetesen egyikük, bár ránézésre hülye, mint a segg, perfekt módon ír és olvas a világ valamennyi holt nyelvén, így gond nélkül elolvassa a több száz éves feliratot, ami röviden és tömören arról szól, hogy mindannyian meg fognak halni. Az erdő közepén eltévedt kis csapat mit is tehetne mást, miközben egy ősrégi kazamatába tévednek, mint úgy dönt, hogy ők bizony előveszik a hálózsákot, polifómot, fogat mosnak és lefekszenek aludni. Jobb helyet ember nem tudna elképzelni az éjszakázásra, mint egy sírboltot. Ám ez sem megy simán, mert egyikük sem tud elaludni, így körülnéznek a táborhelyül választott mauzóleum környékén és mit tálának a hátulsó falánál, kapaszkodjon meg mindenki, hát egy éjszakai mulatót, kifőzdét és talponállót. Rendes neonreklámmal az ajtó felett. Ez aztán a logika csúcspontja kérem. Egy éjszakai bár az erdő közepén egy mauzóleum alatt. Mivel éhesek, hát betérnek egy sült kolbászra, valóban azért mennek, és akkor sem fordulnak sarkon, amikor meglátják, hogy a bárban meglehetősen groteszk figurák ücsörögnek, a pultos és háziúr meg maga az erdőben látott esőkabátos, pirosan világító szemű, kissé rohadó félben levő, szakadt figura. Éhesek, kéne az a sült kolbász, a többi meg le van szarva. A kolbász mellé sört is kapnak, panaszra ok nem lehet, valódi sírboltban minden kapható.

Távozásuk előtt a fogadós egy temérdek pénzt kínál, amennyiben eltöltenek egy éjszakát a bár alatti kazamatában. Normális ember már nem képes számon tartani hány szintje is van ennek a sírlabirintusnak az erdő közepén, lehet még egy ruhás, vagy egy drogériás szint is akad ott, a fene tudja. Mindenesetre hazamenni továbbra sincsen kedvük a srácoknak, lányoknak, így áll a fogadás. Egy éjszaka a fene tudja hányadik szinten az ősréginél is régebbi kazamatában, ahonnan még senki, értjük senki, sem tért vissza. Temérdek csontváz, emberi maradvány, koporsóból elmászkáló hullák, sárgadinnye nagyságú szemek, barlangban lakó és éppen vacsorázó torzszülött család KISS-pólós torzszülött-gyerekkel, de még egy személygépkocsi is található a halálos kazamatában. Hogy az hogy a jó redvás életbe került oda, nem tudom. Talán egy másik film díszletébe kerültek hőseink, vagy egy túlbuzgó kellékes minden szart összehordott a díszletraktárból: „jó lesz még ide” elgondolással, a isten se tudja, de tény, hogy egy Fiat 500-as is található a halálos kazamata mélyén.

Különösebb félelem nem járja át a nézőt, amíg az ostoba fiatalok kalandját nézzük az élőholtak és mutánsok, na és autóroncsok között, mert az egész film szerencsétlenül evickél a horror és a komédia között. De igazából mindkettőnek nagyon ócska. Komikus az egész, ez igaz, de inkább kínjában nevet az ember ezen az egészen, amit itt összehordtak „film” címszóval. Ha manapság készült volna tíz perc belenézés után a szemétben landolna. Egyedül az menti meg, teszi nézhetővé, hogy jó érzés nosztalgiázni ezeken a bájos szemeteken.

Microwave Massacre (1983)

 

Bárgyú és faék egyszerűségű történet, kidolgozatlan, elnagyolt karakterek, tehetségtelen színészek, ostoba dialógusok, szelektív hulladéktárolóból kikukázott forgatókönyv, de ugyanakkor jó erős irónia is a műfaj felé. Nagyjából így lehetne összefoglalni a magát nemes egyszerűséggel "minden idők legrosszabb" horrorfilmjének aposztrofáló Microwave Massacre című, Wayne Berwick rendezte rettenetet.  

Természetesen annyira azért nem rossz, mint amennyire ezt önmagáról, olcsó reklámfogásként elhitetni próbálja. Tény és való, hogy minden elemében szar és a teljes amatörizmus jellemzi, de mégis működik és szórakoztat a maga bárgyú, ostoba, debil módján. Bár ezzel kevesen lehettek úgy, mint például  én mert a Microwave Massacre leforgatása után egy röpke húsz éves szünet következett a rendező életművében. A film történetét jegyzőjében harminc, a forgatókönyvírója pedig ezzel a műremekkel a maga részéről egy életre le is tudta az alkotás fárasztó foglalatosságát. A csúcson kell abbahagyni, gondolhatták. Mondjuk azt erősen kétlem, hogy a film hatalmas bevételéből tudtak két-három évtizedig elvonulni, még akkor sem, ha szinte biztos, hogy pozitív mérleggel zártak, mert a kiadási oldalon végül aligha szerepelhetett háromjegyű számnál több. Mindegy is, megérdemelték, hogy letegyék a kamerát, tollat, papírt és pihentessék a megterhelt szürkeállományukat, mert ők már letettek valamit az asztalra. Ha egy zsák fost is, de azt mindenképpen odavágták. Ami, mint jeleztem igenis szórakoztató, élvezhető és nagyon jó kikapcsolódás.

Akkor is, ha ezt az egészet történetestül, leforgatásostul egy középiskolás médiaszakkörös taknyosa is bármikor összerántaná egy délután alatt, úgy, hogy közben a második részét is elkészíti. De nem tette, és azóta se sokaknak sikerült ennyire lealjasulnia úgy, hogy az ne untassa a nézőt a halálba. Mert ehhez abban a szívmelengető, pc.-mentes aranykorszakban kellett élni, filmet készíteni, ami sajnos már soha a büdös életben nem jön vissza.

Kellemes időtöltés, hamisítatlan 80-as évek, kötelező darab.