És akkor a történet. Ben Rolf (Oliver Reed) feleségével Mariannal (Karen Black), fiával Daviddel (Lee Montgomery) és nagynénjével Elizabethel (Bette Davis) úgy döntenek, hogy a nyarat egy isten háta mögötti hatalmas házban töltik, amit kibérelnek maguknak. Kezdésként szimpatikus már az is, hogy amikor a férj meglátja az óriási, többszintes, kissé lepusztulófélben levő épületet aggodalmaskodni kezd, hogy mi a fenének nekik egy ekkora ház a nyaraláshoz. Egyrészt valószínűleg egy vagyon a bérlése, másrészt értelmetlen egy "kastélyban" nyaralnia négyüknek. Legtöbb hasonló filmben ez fel sem merül a szereplők fejében, és gond nélkül megvesznek/kibérelnek egy Nemzeti Múzeum nagyságú kúriát másod vagy harmadmaguknak. Jelen esetben legalább felmerül ennek teljes feleslegessége. De Marian, a feleség hajthatatlan. A férj is csak addig akadékoskodik, amíg a meglehetősen furcsa, de nevezhetjük bolondnak is, tulajdonosok, egy idős testvérpár, Roz Allardyce (Eileen Heckart) és bátyja Arnold Allardyce (Burgess Meredith) nem közlik velük a bérleti díjat. 900 dollárért három hónapra egy hatalmas, múlt századi kúria a hülyének is megéri. Még akkor is, ha az enyészet itt-ott már kikezdte a házat, a rengeteg virág elszáradva pihen a cserepekben, a tapéta helyenként mállik a falról, por és a doh szaga érződik a szobákban. Mindezt leszámítva a ház valóban meseszép, régi, letűnt időket idéző. Éppen ezért gyanús a bérleti díj mértéke. Mivel azonban minden jóban van valami rossz is, most sincsen másképpen. Az alacsony bérleti díjért cserébe Rolféknak gondoskodniuk kell a ház emeleti szobájában élő, magatehetetlen idős nőről, aki az Allardyce testvérek felmenője. Érdekes, mert maguk a testvérek is kinéznek vagy hetvennek, mennyi lehet akkor az idős nő az emeleten? És ki vállalja a felelősséget egy magát ellátni nem tudó öregért, ha valami baj lenne? Az Allardyce testvérek ugyanis nem lesznek velük, ők a három hónapra elutaznak, amíg Rolfék szórakoznak a házukban. El lehet fogadni egy ilyen ajánlatot? A férj szerint ez felelőtlenség és őrültség, ám Marian első látásra beleszeret a házba és kisebb veszekedés után meggyőzi Bent, hogy béreljék ki a házat, majd ő gondoskodik a titokzatos idős nőről. Sok teendő ugyanis nincsen vele, Allardyceék csak azt kérik, hogy naponta tegye ki az ételt a néni ajtaja elé, aki majd, ha éhes kicsoszog érte és megeszi. Mást úgysem képes csinálni, mint azt a napi pár métert megtenni, így valószínűleg nem is látják egész nyáron. Bármilyen bizarr egy kérés az alacsony bérleti díj, és a ház szépsége végül meggyőzi a házaspárt. Elfogadják az ajánlatot.
Ezzel pedig a saját pokoljárásukra is igent mondtak. Bár eleinte minden békésen alakul, kitakarítják a házat, feltöltik a hatalmas úszómedencét, amíg a nagynéni festeget a végeláthatatlan nagyságú kertben. A titokzatos idős nő meg valóban nem jelentkezik. Sokáig az ételt sem eszi meg, amit Marian szorgalmasan felhord neki. Marad minden érintetlenül újra és újra a tálcán. Marian azonban egyre jobban rabjává válik a háznak, a régi fényképeknek, zenélő doboznak, amíg fel-feljárkál az emeletre. Olyannyira, hogy senkit sem enged be oda, és egyre kevesebbet mutatkozik a férje és a gyermeke előtt is. A ház nem csak Marianra van furcsa hatással. Rolf egy ártatlan medencés fürdőzés során kis híján a vízbe fojtja a fiát, Bent. Mariannal szemben is egyre erőszakosabban, követelőzőbben, zsarnokibban kezd viselkedni, ám a gyereke ellen fordulása valamelyest felébreszti a kezdődő őrületből, amit csak tetéznek az egyre sűrűbben jelentkező látomásai az anyja temetéséről, a Fekete ruhás emberről. Rolfban feléled a gyanú, hogy a házzal nincsen valami rendben. Hogy az életükre tör, hogy egymás ellen fordítja őket és akármennyire nem etikus magára hagyni az ismeretlen idős nőt az emeleten, nem maradhatnak tovább. Ezen felismerését csak erősíti az egykori fitt és energikus nagynéni fokozatos leépülése. De Marian hajthatatlan. Nem fogja magára hagyni és engedni éhen halni az emelten vegetáló ismeretlent, akár tetszik Rolfnak, akár nem. Akár belehal a nagynénje, akár nem. A ház fontosabb mindenkinél. A férjénél, fiánál, nagynénjénél és saját magánál is. A feleség a teljes őrületig a ház rabja lesz és ezt a családjának tragédiái sem változtatják meg.
A film vége maradjon titok, de érdekes, az biztos. Már amennyiben a két órás, mai szemmel igen lassú tempójú film végét türelemmel kivárja a néző. Hátránya talán pont az említett cammogó építkezés, de nekem még ez is tetszett, mert olyan precízen, olyan aprólékosan, annyira patikamérlegen kimérve van adagolva a feszültség, hogy az mesteri. Felróják, hogy egy-egy drámaibb, tragikusabb esemény között sok, túl sok idő telik el, ami alatt így leül a film és nehéz a figyelmet fenntartani a következő erősebb pillanatáig. Lehet én vagyok öreg, és megszoktam a hasonló filmeket, de szerintem ez nem igaz. Valóban kevés igen sokkoló pillanata van a filmnek, azok is eléggé távol esve egymástól, elszórva a két órában, de az nem igaz, hogy közöttük ne lenne semmi. A tragédiák mind fel vannak építve, csak nagyon-nagyon aprólékosan, az "üres játékidőben" a feszültség kis szilánkjait szórják szét, amíg egyszer összeáll és belénk hasít. Nem, nem igaz, hogy két-három erősebb pillanatból állna a film. A szorongás, a rettegés, az őrület a téboly kezdettől fogva ott van minden percében, csak érezni kell tudni. Hosszú, komótosnak tűnő, de pokolian szorongató minden egyes perce.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése