Renfield (2023)

  Őszintén szólva nem vagyok oda a horror vígjátékokért. Nagyon ritkán sikerednek élvezhetőre, mert piszok nehéz a horror és a humor között egyensúlyozni, úgy, hogy ne menjenek egymás rovására. Túl vagyok már jó pár ilyen hervatag, mosolyt fakasztani képtelen alkotáson. No és Nicolas Cage sem a szívem csücske, szegény fickó csak elvétve szerepel számomra értékelhető filmben, volt régebben egy fogadalmam, hogy nem nézek vele semmit (miután végig szenvedtem a "Next – A holnap a múlté" című okádékot...), de ezt egy párszor megszegtem azóta. Valahogy mégis, a "Renfield" trailere megragadott, talán mert esett benne néhány poén és véres akció, amely engedékennyé tett és kíváncsian elmentem moziba. ( OFF: Hozzáteszem, hogy azt sem szeretem, ha valami hülye família ül a moziban a közelemben, anyu, apu, tinédzser gyerekek, mert az ilyen bugrisok úgy képzelik, hogy ez egy nagyszerű közös ebéd, ahová mindenki röfögve ropogtathat, csámcsoghat és zöröghet a nachos plasztik tálkájával, versenyben a szívószál szörcsögtetésével, miközben üvöltve röhöghetnek teli pofával a legszarabb poénokon. És ha apu akkora tufa, hogy még egy popcorn vígjátékot sem ért, akkor majd elmagyarázzák a kölkök neki hangosan, mi a stájsz, miközben anyu háborogva felhördül minden durvább káromkodáson és akción. ON.)

 Renfield már több, mint 100 éve Drakula szolgája, famulusa. Az eredeti történetből jól ismert szerepe itt annyiban alakul át, hogy a bogarak fogyasztása emberfeletti erővel ajándékozza meg. De mit sem ér ez, amikor már piszkosul unja az egészet, a vámpír elnyomását, az áldozatok házhozszállítását. Lelkileg elnyomottként napjainkban gyűlésekre jár, ahol terápiás foglalkozásokon a toxikus kapcsolatokban elnyomottak mondhatják el bánatukat. Pislákoló lelkiismeretét követve az ottani áldozatok elnyomóit szállítja Drakulának, ám az elégedetlen, mert az ártatlan vér az, ami regenerálja és élteti igazán. Renfield belekeveredik egy maffialeszámolásba, amelyet túlélve találkozik Rebeccával, a megszállott rendőrnővel, aki a város főgengszterein akar mániákusan bosszút állni, apja meggyilkolása miatt. Megmenti a nő életét, ezáltal ő is célponttá válik, ennek folyományaként a sötétség hercege megunja önállósodási törekvéseit és saját kis sereget szervez kettejük levadászására, no meg a világuralomra való készülődésére...

 Igazán szórakoztató film kerekedett ebből, méghozzá pörgős és alig megpihenő. A humora kellemes, megmosolyogtató, semmi extra, de mégis élvezhetőbb, mint az abszurddal próbálkozó horror vígjátékok, ahol mondjuk vontatottan a vámpírok hétköznapjain kellene derülnünk. Itt ugyanis szinte marveles hangulattal van megspékelve, amely nem egy standup comedy, de vannak mulatságos részei. Mindemellett a sok akció, verekedés és gyilkolászás indokolttá teszi a 18 pluszos korhatár-besorolást. (Ennek fényében nem értem, hogy az Evil Dead Rise miért is nem kerülhet mozikba itthon...)  A vérmennyiség rengeteg, miközben a harcjelenetek a John Wick-féle ultraagresszív ázsiai stílust tükrözik,  villámgyors és kidolgozott ritmusban. Dörögnek a fegyverek, törnek a csontok és olyan ötletekkel színezik, mint a kitépett kezekkel lelándzsázott ellenfelek. A korhatárhoz hozzájárulhat a film nyelvezete is, amely valóban erősen trágár, tehát az átlag hétköznapi szóhasználatommal szembesülhettem benne. A vágások gyorsan, videoklip szerűen viszik fel az adrenalint. Szóval ez a része nagyon is rendben van. Ahogyan Nicolas Cage is végre nagyszerűen alakít, hibátlanul hozza az egoista, ámde kicsinyes ősöreg vámpírt. 

 Sajnos a történet bugyutasága is marveles olykor, néha csípte a szemem egy-egy esemény és igyekeztem kioltani tiltakozó elmém lámpásait, a "kussolj már el, ez egy popcorn mozi" elmormolásával. Amikor ez sikerült, ellazulva dőltem hátra, egyrészt, mivel pár sorral lejjebb költöztem a debil családtól, másrészt mert örömmel merültem bele ebbe a jól sikerült műfaj-kavalkádba.

 Persze van, ami (vagy aki) szemet szúr, ezt is meg kell említeni. A hősnőt alakító "Awkwafina" elnevezésű hölgy minden megjelenése irritáló volt. Bazári viselkedése rossz szájízt okozott, leginkább egy idegbeteg hörcsög képét nyújtotta. Emlékeim szerint a Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája filmben is ugyanilyen karaktert hozott, amely véleményem szerint nem éppen a sokoldalú színész ismérve. A főhőssel való kialakuló vonzalma karakteridegen mindkettőjüktől, egyáltalán nem illettek össze. De félre ezzel, mert mint említém, ezen szórakoznunk kell és el kell ismernem, ez a 93 perc jóleső kikapcsolódást nyújtott, érdemes megnézni - ha lehet moziban...

There's Something Wrong with the Children (2023)

  Senki ne mondja nekem, hogy ez a filmcím nem kelti fel az érdeklődését. Persze mindez semmit nem jelent, nem ad minősítést, hülyébbnél hülyébb címek már így is vannak, például a "Children Shouldn't Play with Dead Things", "Bikini Bloodbath Car Wash", "Don't Fuck In The Woods", "You Can't Kill Stephen King" vagy a "Nyolcadik utas: a Halál". Mindez azzal tetézve, ahogyan elkezdődik: idilli képsorokon kergetőző kacagó gyerekek, miközben a Sisters of Mercy-tőll szól a "More"... Na itt már tényleg nem tudtam hová rakni ezt az alkotást, vagy kurva jó lesz, vagy kegyetlenül szar - középút nincs, amikor ennyire egyedinek tűnő alapozással van dolgunk... 

 Ben és Marge leruccannak hétvégére a vadonba régi barátaikkal, Ellie-vel és Thomassal valamint két gyermekükkel. A kikapcsolódás tökéletesnek ígérkezik, kényelmes faházak az erdőben, sörözések és füvezés. Erdei barangolásuk során felfedeznek egy hatalmas ódon épületet, amelynek mélyén egy hatalmas gödör található. A titokzatos lyuk különös módon megbűvöli a gyerekeket, belebámulnak, majd valamiféle csak általuk látott ragyogásról kezdenek hadoválni, miközben elered az orruk vére. Eljön az este, Ben és Marge esélyt adnak barátaiknak, hogy félrecsúszott kapcsolatukat helyrehozzák, ezért felajánlják, hogy a kicsik aludjanak az ő szállásukon.

 Reggelre azonban a kölykök eltűnnek, Ben pánikban keresi őket, gyanítva, hogy azok visszatértek a lyukhoz, amelynél olyan furcsán viselkedtek. Ahogy odaér, azok a szeme láttára vetik magukat a mélybe - a férfi összetörik. Visszatérve a szállásokhoz hatalmas meglepetés éri: a halottnak hitt gyerekek már otthon vannak... De megváltoztak... Ördögi játékot űznek, miközben a többiek még mindig cuki kölyköknek hiszik őket - ők már valami mások, Ben pedig egyre őrültebbnek tűnik... 

  Ez a film jó. Akad ugyan benne némi csetlés-botlás, enyhe amatőr bájjal kacérkodik velünk, azonban mindezen túl egy izgalmas természetfeletti horrort nézhetünk végig. Jó érzékkel tapintottak a nézők érzékenységére, ügyesen tudják még a párokból kibuggyanó titkokkal is megfűszerezni a hangulatot, majd a paranoia légkörét kiterjeszteni. Az útra kelő feszültség nem áll le, dobol a szívünk ritmusával, a gyomrunk feszülésével. Mindehhez páratlan kísérő a zene. Tökéletesen festenek alá minden érzést, emelik az adrenalint és helyeznek bele teljesen bennünket abba a világba. Kis költségvetése észrevétlen, színészeink pedig meglepően jól hozzák szerepeiket, bár a gyerekek nekem már az elején idegesítőek. Van benne valami eredetiség, nincs szájbarágás, frissnek és üdítőnek hat a jumpscare-klisés mozik évtizedében. Drámából is sikerült beleépíteni, de nem kell szomorkodni, izgalom és vér bőven locsolja a végeredményt. Ne keress használati utasítást mindenhez - a szörnyű dolgok csak úgy megtörténnek a valóságban, pont ettől reális, egyáltalán nem kutattam, mi lapulhat az egész mögött. Talán ettől nem vesztette el a ritmusát a film. Az elején a lassú ismerkedés sem véletlen, a viszonyok és szerepek megmutatásával tudják emelni a feszültséget, a pszicho horror hatást - amely végül átível a fizikai borzalmakba is.  

Erre volt szükségem a hegedűszós-melankolikus folk horrorok, a belassult misztikus horrorok és a modern anyatermészet-horrorok után. Nézd meg Te is, érdemes.

Hunter Hunter (2020)

  Egy kedves Olvasóm javasolta ezt a filmet, én meg, mivel perpillanat üres volt a táncrendem, este máris elindítottam, imádkozva, hogy ne kelljen nagyon pofára esnem. Mostanában ezen a téren ugyanis sorra csalódás tépázza lelkem vitorláit, ha kifejezhetem ilyen irodalmian azt a szopást, hogy állandóan valami szarba botlok. Rémületemre az író és a rendező ugyanaz a személy, tapasztalataim szerint ez egy veszélyes párosítás, de el kell árulnom, Shawn Linden jól vette ezt az akadályt és nem gyermekkori, 12 évesen megálmodott, iskolai szünetben írt szkriptjét kotorta elő a tulipános ládából. Kezdjünk is bele:

  Kanada búskomor erdeiben járunk, amelynek valahol a közepén egy család prémvadászatból éldegél. Joseph kemény fickó, mestere a vadászatnak, látszik, hogy szereti ezt az életet mindentől távol. Felesége, Anne mindenben támogatja, ám 13 éves leányuk miatt már szeretne a civilizációhoz közelebb költözni, hogy Renée iskolába járhasson, legyen választási lehetősége megismerni egy másfajta életet. Az apa mindenre meg akarja tanítani gyermekét, aki látszatra lelkesen kíséri vadászataira, mígnem ezt a törékeny idillt összetöri, hogy felbukkan egy farkas, amely fosztogatni kezdi csapdáikat és kimondottan veszélyesnek tűnik az emberre is. Egy napon Joseph holttestekre bukkan, amelyek arra motiválják, hogy hosszabb vadlesre induljon. Anne egyre jobban szorong, majd miután konfrontációba kerülnek a fenevaddal és az ürülékében (a farkaséban...) egy gyűrűt talál, felkeresi a legközelebbi település rendőrörsét. Mivel azok szkeptikusan viselkednek, nem marad más, mint berendezkedni védekezésre kettesben és nagyon óvatosan viseltetni az erdő irányába. Josephről továbbra sincs semmi hír, ám egy este sérült férfit talál, akit hazavisz ápolni...

 A film lassan lépdel eleinte, ám észrevétlenül kelti fel a nyugtalanságot, ami egy idő után már folyamatosan és tartósan a nézőbe költözik, majd dübörgő izgalommá nemesül. Komótosan, ám ügyesen vázolja fel szereplőink karakterét, életét, amelyek bizony szükségesek ahhoz, hogy akaratlanul is empátiát keltsenek bennünk. Sivárnak tűnő, mégis nagyszerű hangulati elem az erdő, amely inkább fenyegető, mint szép, inkább komor, mint szemgyönyörködtető, tökéletes elszigeteltséget sugall. Szereplőink nem zökkentenek ki a történetből, talán egyedül a rendőrnő muzsikál gyengén. A forgatókönyvben eredetileg egy nyolc éves kisfiú szerepelt gyermekként, de átírták Renée-re, amely jó választás a megtörténtek fényében. Nem különösebben véres, sokan talán a horror kategóriába esése tényét is hümmögve fogadnák, de  nekem ezzel nincs problémám, mert igényes és jó mozi, amely okosan adagolja a feszültséget, majd az egyre kényelmetlenebb izgalmakat is. A befejezés megrázó és felkavaró, elmarad a feloldozás, inkább elhűlve meredünk a szépen megkomponált jelenetekre, amely a zenével összefogva elemi erővel taszítja mélységbe a nézőt. Linden szépen és ridegen építi-alakítja a történetet, hogy a végén erre a kegyetlen és gyönyörű negatív katarzisra hegyeződjön ki a cselekmény. Ritkán gabalyodunk felesleges mozzanatokba, itt minden a tetőpontot szolgálja. Szerencse, hogy nem igényelt különösebb látványvilágot, ezért a szűkösebb költségvetés nem érződik rajta. Olyan színészek kerülnek elő benne, mint Devon Sawa (Végső állomás) és Nick Stahl (a borzasztó John Connor a T3-ból) akiknek nem ez az első párosuk, mert már szerepeltek együtt horrorban (388 Arletta Avenue - 2011). Ajánlom a megtekintésre, igazi kemény thriller.

Hellblazers (2022)

 Fel kell tennünk a kérdést: vajon Justin Lee író-rendező titokban gyűlöli-e a horrorfilmek ikonikus szereplőit? Miért nem hagyta őket emlékeink polcain abban a szép keretben, amelyben tároltuk őket és amelyet néha elmerengve leporoltunk? Készített nekik egy nagy roast partit, nyugdíjba vonulásuk alkalmából megalázva őket. És vajon mi ütött a szereplőkbe, akik elfogadták ezt a messzire bűzlő meghívót? Még akkor is jobban jártam volna, ha az ablak előtt merengve nézek ki az éjszakába 1 óra 24 percen keresztül. És Tony Todd (Kampókéz), Adrienne Barbeau (A köd), Meg Foster (Elpusztíthatatlanok), Courtney Gains (A kukorica gyermekei), Bruce Dern (Ami sok, az sokk), Billy Zane (Mesék a kriptából - Démonlovag) , John Kassir (Kriptaőr - Mesék a kriptából) is jobban járt volna. 

 Tessék, nézzetek bele a moslékosvödörbe:

 Bill, a félhülye vietnami veterán egy éjjel a farmján hívatlan betolakodókat észlel. A bozótban lapulva lesi ki, amint csuklyás szektások egy embert a pokolba ásott lyukba vetnek, majd cserébe kimászik onnan egy démon. Másnap délelőtt mindezt elmondja a kisváros rendőrőrsén. És most álljunk meg egy pillanatra. Amikor azt írom, kisváros, az annyit tesz: egy benzinkút, egy karácsonyfa árus, egy kocsma, egy kajálda, egy helyi rádió "központja" és a rendőrőrs. KB. 15 lakossal, akik 90%-ban eme helyiségek dolgozói. Anderson seriff unottan hallgatja végig a vén fasz hadoválását, de nem is tehetne másképp, hiszen karaktere egy üres papírlap, amelyre csak annyi van írva, hogy a nagyvárosból jött. Persze mindez nem egyedi: egyetlen szereplőnek sincs semmilyen vonása, beszélő bábuk. Főzsarunk amúgy nagyon új a városban, mégis mindenkit név szerint ismer. 

  Bill hazamegy a bírtokára, ahol felkészül a kultisták támadására, csapdákat telepít. Ez izgalmasan hangzik ugye? Nos, kihúz két madzagot, amelyek szinte csak füsttel megölnek két gonoszt, akik valami különös, öngyilkosság iránti szenvedéllyel sétálnak bele a csapdába. A szuicid hajlam azonban nem csak náluk jelentkezik ebben a filmnek nevezett latrinában: az öreg a társai halálán sem tanuló harmadik gyilkossal úgy végez, hogy ő is rámenjen. A szektások célja minél több embert lemészárolni, de eszükbe sem jut lőfegyvert használni, inkább csak kalapáccsal, késsel indulnak a golyózáporokba, tisztára mint a Júdeai Nemzeti Front Elit Öngyilkos Alakulata. 

 A bejelentett robbanásokat már a seriff sem hagyhatja ellenőrzés nélkül, kivonul egy rendőrnővel a helyszínre, ahol low budget-módon összetalálkozik a démonnal, azaz a kamera az égre mered, miközben hallhatjuk az eseményt. Az este közben leszáll a városra, a telefonvonalakat elvágták és az összes lakos (mind a 8 ) ráébred, hogy a bőrükre megy a játék. Ezért a csupaüveg pubban gyűlnek össze és úgy tesznek, mintha a szemben lévő rendőrőrsre fegyverért átmenni olyan távolság lenne, mint a Berlin-Róma tengelyen végig gyalogolni. Néhány jelentéktelen szereplővel (haha, mind az) végeznek a csuklyások, előkerül egy kis gránátvető is, amellyel pont a benzinkúton lövöldöznek, verekedős jelenet, amelyben abszolút mindegy, ki győz, hiszen senkiért nem tudunk izgulni. Majd végre véget ér, én meg elmormolok néhány átkot. 

 Ne tévesszen meg, amikor azt mondják, hogy ez egy vígjáték. Ne hagyd, hogy ilyen könnyen megússzák. Próbálnak néha valami apró humoros momentumot belecsempészni, de az inkább siralmas. Annyira vicces, mint amennyi feszültséget tartalmaz. Ilyenkor jut eszembe tisztelegni az Asylum Stúdió előtt, akik ügyesen tudják a szart is szórakoztatóvá tenni. Ez meg itt csak szar, tele balfaszkodással, érdektelen szereplőkkel, érdektelen sztorival, vontatott tempóval. Lassú, de annyira, hogy sokszor már majdnem felsikoltottam, unalmas locsogások az olyan real time-ban mutogatott felesleges jelenetekkel keverve, mint amikor a seriff gyalogol, leguggol és körülnéz. Valódi időutazás: óráknak tűnik, de valójában csak percek - holott két vágással másodpercekre lehetett volna szorítani. Persze azt a rengeteg maradék játékidőt mivel is töltenék ki...? Mindenki hülyén viselkedik benne - mind a gonoszok, mind a városiak. Nem jópofán hülyék, hanem mint a debilek. Ez egy antifilm, ez egy pszeudofilm, ez egy állatorvosi ló, hogyan ne írj forgatókönyvet, hogyan ne rendezz, hogyan ne alkoss megjegyezhető, vagy legalább érdekes karaktereket. Az imdb-n elolvastam a kritikákat. Higgyétek el, a sok rosszindulatú figura, aki dicséretet pötyögött erről, azok csak át akarnak baszni, ez csak arról szólhat, hogy ha már ők végigszenvedték, akkor mindenki más is így járjon. Semmi nem segít ezen a filmen: az utalások más horrorokra, a színészek, a viccesnek szánt, ám valójában idegőrlő társalgások sem. Az meg egyenesen felháborító, hogy ott volt egy szívmelengető szereplőgárda, egy stáb, akkor miért nem készítettek valódi érdekes és izgalmas horrort? Meg ne nézd, nem csak időpazarlás, de szenvedni is fogsz közben.

Nincs baj, drágám - Don't Worry Darling (2022)

  Egy kedves ismerősöm hívta fel a figyelmemet erre az alkotásra, előtte valahogy nem volt a látóteremben, amely annak fényében furcsa, hogy még a mozikban is fut. Meghatározása a magyar portálokon "horror-thriller", viszont az imdbn-n a "thriller-dráma" címkét kapta. Az én definícióm leginkább a "sci-fi-thriller", így aztán ennek eredményeképpen nyugodtan felvethetitek a kérdést, mi alapon írok róla horror-orientált oldalamon? Csak tarkítani akarom egy kicsit a mondanivalónkat, jövő héten a pehelykönnyű romantikus-vígjátékokban is elmélyedünk. Lófaszt, csak vicceltem. A lényeg, hogy néha mintha valóban súrolná a műfajunk határait. Meg különben is mit magyarázkodom, ha nem tetszik, pörgess tovább. Na. 

 Valamikor az atomkorszak hajnalán járunk Amerikában, a jó öreg 50-es években. Pomádés hajak, cápauszonyos autók, színes ruhák, andalító zenék. Egy hegyek közé rejtett kisvárosban járunk, Victory-ban, ahol minden tökéletes. A férjek csillogó kocsival egyszerre indulnak munkába, míg feleségeik otthon tevékenykedve várják haza álomférjüket. A kissé kommunisztikus közösség vezetője a karizmatikus Frank, aki megalkotta ezt a földi paradicsomot. A férfiak mind neki dolgoznak, valahol a pusztában, "bizonyos progresszív anyagok fejlesztését" végzik, amelyet sosem fejtenek ki bővebben élettársaiknak. Alice és Jack ideális páros, boldogan élik ezt a szirupos létet, miközben a rádióból propaganda folyik és a települést elhagyni tilos. De miért is tenné ezt bárki, amikor itt mindent megkap? Akad azonban problémás nő is, Margaret, aki egyszer járt a nem ajánlott zónában, azóta nincs rendben valami vele, azt állítja, hogy izolált világuk hazugság és átverés. Mindenki őrültnek nézi, úgy kell neki, minek ment tiltott helyre. Alice is sajnálkozik barátnőjén, mígnem egy napon ő is kitéved oda, majd otthon ébred, homályos emlékekkel valami másik világról. Aztán Margaret a szeme láttára lesz öngyilkos, de később azt állítja neki mindenki, hogy csak rosszul látta, baleset volt. Az idill tükre rejtett repedések mentén kezd meghasadni, a nő gyanakodni kezd, hogy a számukra kiutalt Shangri-La a csillogó felület alatt rothad, az életük túl szép, hogy igaz legyen. 

 Azt hiszem ennyi elég is a tartalomból, hiszen az egész történet pont a rejtélyre épül. Olyannyira, hogy a feszültséget kimondottan a titok miatt felfelé ívelő kíváncsiságunk csiholja és ahogyan lassan válaszokat kapunk, úgy lanyhul érdeklődésünk, veszíti el misztikus jellegét a film. Persze már az első pillanatoktól gyanús a gyakorlott nézőknek a túltolt ideologisztikus és eltúlzott amerikai-álom ábrázolás, az ambiciózus férjek, a tökéletes háziasszonyok, a felszínes társalgások, mert itt mindenki szép és kiváltságos. A szinte prospektusból kivágott kisváros zavarba ejtően gejl, ezáltal nyomasztó és könnyedén válik fenyegetővé benne egy szimpla egzisztenciális veszteség árnyéka is. A kíváncsiságunkra apelláló rejtély hatásosan kelt feszültséget és tartja fenn érdeklődésünket. A titkok nyitja viszont túl egyszerű, túl alul motivált az események nagyságához képest, inkább válik szatírává ettől az egész, mint komolyan vehetővé. A filmzene suttogásokból, énekhangokból, egyszerű hangszerek ismétlődő zörejeiből tevődik össze, míg az emelkedő suspense idején felerősödnek, fokozva az izgalmat. A lassan kibontakozó cselekmény léptei nyomán több mozi is felsejlik előttünk, a "Stepfordi feleségek", "Wayward Pines", "Truman Show"... Továbbá még egy igen meghatározó is, de annak említésével végképp lelőném a poént. Úgy érzem, néhány dolog csak azért került bele (amelyeket én kitüremkedésnek vélek a forgatókönyvön), hogy fokozzák a titokzatosságot, ám megtekintés után értelmetlen mozzanatokká válnak. A rendezés igen jó munka, szinte ízes-szagos, megfogható, ahogyan Florence Pugh is ügyesen maga viszi hátán a filmet. Efelől semmi panaszunk nem lehet, maga a sztori is elférne egy kellemesen borzongató "Meghökkentő mesék" epizódba - se több, se kevesebb. Hogy akkor miért lett nagy mozi, nagy költségvetéssel, drága színészekkel? Szovjetun... Akarom mondani, Hollywood ismét csillogó papírba csomagolja olykor nem is finoman hangolt üzeneteit - most éppen a feminizmusról. Már megint csak a fehér heteroszexuális férfi a gonosz, az alattomos, az elnyomó. Aki rabszolgasorban akarja tartani kibontakozni vágyó asszonyát, aki csak főzésre, takarításra és baszásra használja a fehérnépet. Az aktivizmusba belemerült filmgyár már fel sem tételezi, hogy vannak nők, akik szeretik a családjukat, akik nőiességük kibontakozását abban élik meg, hogy a hagyományos női szerepben élnek. Ha az üzenet nem jött át, tisztelt nézők, majd akkor nyomatékosítunk, így egyszerűen a képünkbe vágják szó szerint egy nő szájából, miszerint: "Ostoba férfiak. Most én jövök..." Már megint az az érzésem, hogy maga az alkotás csak a hordozó, ezért is halnak el mellékszálak, ezért is a logikátlanságok, a megmagyarázhatatlan buktatók, mert nem az volt a lényeg, hanem a mondanivaló. Ez keserű szájízt okoz, azonban vannak erényei is, ne adjuk fel az első tíz perc után, ahogyan én is majdnem megtettem, érdemes a megtekintésre, igaz nem túl feszes, de kellemesen leköti az embert. Egyszeri nézésre tökéletesen alkalmas.

Siccîn (2014)

  A címe az arab Sijjin (سِجِّين) szóból származik, amely vagy egy könyvet jelent, amely felsorolja az elkárhozottak nevét, vagy egy börtönt, amely a pokol fenekén található. A török Alper Mestçi, a Musallat-filmek rendezője bemutat egy egészen másfajta ördögűzős történetet, amely eltér a steril és civilizált amerikai alkotásoktól, beépítve az alapokba a keleti vérmérsékletet és sötét idegen praktikákat. A számunkra újszerű koncepció vonzóvá és valóban hatásossá teszi a művét. A kezdeti bizalmatlanságom pillanatok alatt feloldódott a nyugtalanító és baljós légkörben, a talaj kiszaladt a lábam alól és olyan egzotikus világba kerültem, ahol bármi megtörténhet, ráadásul valódinak is látszik. Jöjjön a tartalom:

 A szép Öznur már lánykora óta veszettül szerelmes Kudretbe, de van egy kis szépséghiba: a férfi az unokatestvére. Egy fekete mágiát űző hodzsát, mestert is meglátogat, vajon a jövőben övé lesz-e valaha, ám a válasz kegyetlen és óva inti őt eme kapcsolattól, mert nagyon rossz véget érhet. Évekkel később megláthatjuk, fütyült a figyelmeztetésre az elepedő nő és elcsábította a boldog családi életet élő rokonát. Terhességének hírére Kudret erőszakosan reagál, Öznur elvetél, innentől kezdve elsöprő érzései összekavarodnak, vágya mellé gyűlölet és bosszúvágy is keveredik az érzéketlen férfi iránt, aki megfenyegeti, hagyja békén őt és famíliáját. Visszatér a hodzsához, akitől iszonyatos dolgot kér, ám nincs felkészülve arra, hogy a démoni varázslat elszabadul... 

 Nyersessége és sokkoló befejezése, a nyomasztó atmoszférával megspékelve, számomra igazán élvezetessé tette a filmet, segített könnyedén átlépnem az alacsony költségvetésen és a színészek enyhén amatőr játékán. A sötét mágia kivitelezése is rémisztő, ettől valahogy hitelesnek, szentségtelennek tűnik, éppen ezért olyan hátborzongató. A muszlim vallás erősen dominál a filmben, ennek keretében végképp blaszfémikus és érezhetően durva, amit Öznur tesz. Ugyanakkor az eltaszított nő heves érzései, a büszkeség, az imádat és a gyűlölet elegye olyan átélhető fundamentumot készít tettei magyarázatára, amely helyeselhetővé nem, de realisztikussá és indokolttá teszi a néző számára a cselekményt. Az alkotók szándéka kiviláglik, rámutat arra, hogy a napjainkba emelt spiritualizmus, a divatos ezoterika valójában bűnös és sötét dolog, amely játszadozásoknak szörnyű következményei lehetnek. 

 A rendező sikeresen teremt hátborzongató légkört, olykor erős jumpscare-rel csap arcon bennünket, mellé pedig a hang-effektek adnak plusz feszültséget, vagy ijesztgetnek túltolt hangerővel. Nem nagyon sétálunk a főszál mellé, egyértelműen csakis az elmesélendő esetre koncentrál, ahogyan szeretem, nincs locsogás, mellékszálak, minden mozzanat a cselekményt szolgálja. A befejezés fordulattal is szolgál, de a végkimenetel (mivel állítólag megtörtént eseményre támaszkodik a film) kicsit lehangoló, persze valójában ezzel teszik hihetőbbé. Szereplőink játéka eltúlzottnak hathat, ez azonban cseppet sem szegte kedvem, mert mindenért kárpótol a hangulat, amelyet megteremtettek. Van még további 5 része - meglátjuk, kitart-e a lendület. Egy átlagostól eltérő, hatásos és élvezetes csemege... Mint a törökméz...

A Halloween véget ér - Halloween Ends (2022)

  A mozit megtöltötte a halk moraj, a tömeg pattogatott kukorica illatfelhőben ül, izgatott várakozással eltelve. Ezer szempár meredt a vászonra, ahogyan a fények elhalványodtak és a jazz-es háttérzene elhalkult. Mennydörögve gördültek egymás után a filmbemutatók, míg végre elérkezett, amire egy emberként áhítoztunk. 

 Ez kurva jól hangzik, ugye? A valóság az, hogy Ricsi barátommal ketten ültünk a teremben. Amely tényező számunkra kimondottan kellemes volt, hiszen legalább menet közben kibeszélhettük a műsort, amely csapnivaló volt. A sorozatba illesztett trilógia lezáró része minőségben egy lejtővel jól ábrázolható pályát mutat be az elsőtől az utolsóig. Íme, megérkeztünk a legaljára. Piszok nehéz lesz spoiler nélküli kritikát írnom, ezért egyszerűen csak idemásolom a hivatalos tartalmat:

 Négy évvel a tavalyi Gyilkos Halloween eseményei után Laurie az unokájával, Allysonnal él, és az emlékiratainak befejezésén dolgozik. Michael Myerst azóta senki sem látta. Laurie, miután évtizedekig hagyta, hogy Michael szelleme irányítsa a valóságát, úgy dönt, hogy felszabadítja magát a félelem és a harag szorításából, és örülni fog az életnek. Ám amikor egy fiatalembert, Corey Cunninghamet megvádolják egy kisfiú meggyilkolásával, akire vigyázott, és ez az erőszak és a terror özönét zúdítja a kisvárosra, Laurie arra kényszerül, hogy egyszer s mindenkorra szembenézzen a kontrollálhatatlan gonosszal. 

 A film meglepően erős felütéssel kezdődik, a gyermekkel történő baleset sokkoló és brutális kezdet, ám lelkesedésünket hamarosan letörik az ezt követő cselekmények és a történet ágas-bogas elágazásai, amelyek egy slasher esetében túlbonyolítottnak tűnnek. Konkrétan a feléig szinte alig történik valami, max szemtanúi lehetünk Corey és Allyson kibontakozó románcának, amely ráadásul igen sok megmagyarázhatatlan elemet és bukkanót tartalmaz. A tiniromantika és a divatos felnőttéválós stílusjegyek lehűtik a kedélyeket és értetlen fejcsóválást váltanak ki. A problémát ott érzem, hogy a mai kornak megfelelni akarással úgymond többet akartak kihozni egy átlag Halloween-résznél, pont ezáltal jóval kevesebbet adva annak esszenciájából. A beépített fordulatok nem működnek, nemhogy elpuskázott lehetőségek, hanem olyan mellékvágányok, amelyekre semmiképpen sem szabadna tévedni. A legfájdalmasabb és legfelfoghatatlanabb, ezáltal kőkeményen mesterkélt és erőltetett a fő mozzanat, Corey átalakulása. Mert ez történik vele. Nem jellemfejlődés, hanem teljes metamorfózis, amely megindokolhatatlan. Ez egy akkora törés, amely az egész koncepciót tönkreteszi és a nézőt szkepticizmussal tölti el. Mintha kicserélték volna, egy teljesen más karakter bújik elő, amely momentum annyira kínkeservesen és sántikálva akarja megcsavarintani a sztorit, amit egyszerűen nekem személy szerint nem sikerült lenyelnem. Irreális reakciók sebzik folyamatosan az elméinket: Laurie már valakinek a tekintetéből kiolvassa, hogy sorozatgyilkos, Allyson pedig egyetlen kérdés nélkül fogadja Corey teljes átlényegülését. Kínos jelenet is akad, amikor a csatornában Corey és a nyugdíjas Myers birkózik, akkor már nem tudtunk hová nézni, annyira feszélyezett a szerencsétlenkedés és illúziórombolás - majd ezt követően a sorozatgyilkos újra ereje teljében gyilkolászik. Érezhető az erőlködés, ahogyan igyekeztek megtölteni a forgatókönyvet, valami nagy durranást, csavaros finálét hajszolva, de annyira művi, annyira amatőrnek tűnő mozzanattal váltanak sebességet, hogy az egész elvérzik. Pedig a kivitelezés nagyszerű, egy rossz szavunk nem lehet a rendezésre, annak ellenére, hogy néha szégyenlősen nem mutatják a gyilkosságokat, amely megint csak felfoghatatlan egy horror esetében, továbbá a bodycount is az átlag alattinak tűnik, de sok időt elvett az első óra az idillikus kisvárosi létet és a fiatalok kibontakozó vonzalmát bemutató képsorokkal. Laurie kigyógyult paranoiájából, annak ellenére, hogy Michael még mindig szabadlábon, csupa nagyis dolgokat művel vidáman, süt, boltba jár, karakteréhez nem illő szexuális tanácsot ad. A városlakók pedig (WTF) a túlélőket kárhoztatják és okolják a mészárlásokért. Megöltem egy embert - vallja be Corey, erre Allyson reakciója, hogy szétpakolja neki a lábát, sőt, világgá akar menni vele. Laurie lelövi a gyilkost, majd a maradék töltényeket a falba lövi, hagyja, hogy az felvegye a kését. De miért? Mi ez az egész katyvasz? Mint a flippergolyó, úgy pattog a sztori ide-oda, mintha nem tudták volna eldönteni, mit akarnak. Annyira komolyan akarták venni, hogy a végére már komikus lett az egész, zagyva és elcseszett, a sorozatból annyira kirívó, hogy én ezt az egészet mellékágnak tartom. Inkább nézek egy agyatlan slashert, mint egy elrontott slashert, amiből thrillert akartak kovácsolni. A vég nem katarzist okoz, hanem csalódást. Ennyi? Egy ilyen nagyívű filmfolyamnak, egy ilyen ikonikus karakternek ennyire semmitmondó befejezést készítettek? Michael és Laurie végső és sorsdöntő összecsapásának felében az egyik fél nem is szerepel, helyette romantikus drámát láthatunk, amelyben Allyson indokolatlanul nyomul a nyámnyila és ronda kölyökre, akit mindenki kerül. 

 Én barom, hogy nem bírtam kivárni, amíg letölthetem, helyette fizettem azért, hogy a szemem láttára gyalázzák meg a szériát, egy filmben, amelyben a két főhős csak mellékszereplő, mindez megölte a hangulatot, az izgalmat és a borzongást. Még várok egy rendes, valódi Halloween filmre, amely elfeledteti velem ezt a kudarcot. 

Offseason (2022)

 

 Kamera által homályosan - avagy a lassú vergődés eposza

Nem tudtam, mibe fogok bele. Gyanútlanul nyomtam le a lejátszás gombot. Akkor még nem sejtettem, hogy szinte vérmérgezést kapok az unalomtól.

Sejtelmem sem volt arról, hogy a valós élettől is lehet lassabb filmet készíteni. Olyan érzés volt végignézni, mintha a világ legráérősebb futóhomokjába süllyednék. A történetet és a rendezést Mickey Keating-nek "köszönhetjük", aki összemarkolt néhány Lovecraft történetet, vett egy ködgépet, meg a youtube-ról a másfél órás relaxációs vihar hangjait, majd ebből összegyúrta ezt az izét. Annyira szeretnék már dicsérő kritikát írni valamiről, de úgy látszik, nekem csak ez jut. Lépjünk nagy sóhajjal a történetbe, ami szégyentelenül lop HPL "Árnyék Innsmouth fölött" című írásából, amely alapanyag nagyszerű, nem is értem, hogyan lehetett a végterméke egy végtermék. 

 Marie párjával, George-dzsal anyja sírjához igyekszik Lone Palm Beach-re, mivel a helyi temető gondnokától levelet kapott, hogy sürgősen utazzon oda, mert a síremléket megrongálták. Hogy mi olyan piszok akut ezen, speckó nem értem, ráadásul a holtszezon miatt hamarosan teljesen lezárják a hidat, amin megközelíthető a teljesen elzárt szigetecske. Alig tudják magukat bekönyörögni a tróger hídkezelőnél, aki figyelmezteti őket, hogy igyekezzenek, mert másnapra már nincs kiút a helyről. A temetőben csak egy hülye öregasszonnyal találkoznak, aztán eltévednek, végül elindulnak a kocsmába, valaki segítsen megtalálni a gondnokot. A krimóban mintha 100 évet utaztunk volna vissza az időben, zongoráznak és nyugdíjasok táncolnak, rosszarcú helyiek méregetik őket, majd egy alkoholista Aquaman halkan felajánlja a nőnek, hogy segít neki kijutni a szigetről. Amilyen rohadt fontos volt ide jönni, úgy ugyanolyan gyorsan a távozás hímes mezejére lépnek hőseink, végre az autóban Marie mesél arról a mendemondáról, amit még anyjától hallott, miszerint a helyi lakosok szövetkeztek valami gonosszal, csak, hogy meg legyen a mindennapi zsíros kenyerük, meg az örök életük. Baleset éri őket és a hölgy egyedül ébred a kocsiban. Újabb hosszas kálvária veszi kezdetét, az üres városban ténfereg végtelennek tűnő ideig, miközben mi már fájó szívvel gondolunk arra, hogy a Spongyabob éppen most megy a tévében, ami jóval több izgalommal szolgálhat, mint ez az elviselhetetlen szüttyögés. Jön a csöves Aquaman, aki segítene neki lelépni, de aztán már nem tud, majd végre bekövetkezik az elcsépelt vég, mi meg épp időben kapcsolunk át, hogy lássuk Plankton újabb cseles ötletét, hogyan csenje el a herkentyűburger receptjét. 

 Ez egy odüsszeia a ködben, a véget nem értő botorkálás, amely a nézőben maró türelmetlenséget generál. Ezen nem segít ám a kamera gyakran homályos képe, ahogyan a rossz fókuszok sem, csak még nyilvánvalóbbá teszik, hogy ez itt egy nagy csalás, egy művészkedő semmi, amelyben helykitöltőként nézhetjük ezt a sok eseménytelen trükközést. Olyanok borzolják kedélyünket, mint amikor Marie kitévelyeg a temetőből az óceánpartra, vágás nélkül nézhetjük, ahogyan fél kilométer távolból lassan közeledik kiáltozva. Majd a kamera fordul és követi további távolságokba. Mintha egy Tarr Béla filmet néznék. Téblábolás a temetőben, a parton, majd a fák között, aztán a városban. Aláfestésként vihar, mennydörgés, eső, gyakori a felhősödés szemléltetése meteorológiai célzattal. Szemmel láthatóan hősnőnk sem leli a helyét az egészben, egyetlen természetes reakciója sincs, ahogyan mondjuk senkinek az egészben, ez itt egy horror, mi tudjuk - sugallják, ennek megfelelően is viselkedve. A kommunikáció erőltetett és hónaljszagú, túldramatizált, mintha a dramaturg sosem beszélt volna még élő és valódi emberekkel, olykor pedig ripacs módon túlgesztikulált is. Néha visszapillantást kapunk Marie és beteg anyja társalgásaira, ennyire természetidegen és kényszeredett felesleges párbeszédeket kicsiholni maga a művészet. Másodpercekre sem kap el az izgalom, hiába a csikorgás zene gyanánt, ez egy elégikus helyben járás, egy melankolikus egykedvűség. Magamban akkor mosolyodtam el szomorúan, amikor egy üzletben próbababákkal próbálták baljóssá, félelmetessé tenni a környezetet. Nekünk, azoknak, akik már láttak emberi testből idegent kirobbanni, akik már láttak nőt megerőszakoló fákat? Ez komoly? Amúgy is egy nagy anakronizmus a film, nem illik napjainkba, mintha csiszolás nélkül adaptálnánk 100 évvel ezelőtti gondolatiságot modern jelenünkbe. Értem én, hogy Lovecraft mester nyomdokaiba lépkednének, de lehetett volna korszerűsíteni, mert ez a némafilmes stílus egyszerűen nem állja meg a helyét napjainkban. És lassú, cselekményt nélkülöző, értelmetlenül vontatott, mindent végig kell szenvednünk a maga tempójában, ha nem lassabban. Ha itt látsz egy utat, biztosra veheted, hogy meg kell nézned, ahogyan a szereplő végig gyalogol rajta, akár perceken keresztül. Tulajdonképpen erről is szól az egész: egy korlátlan erőltetett menet amatőr módra, egy 80 perces időhúzás...

Harrigan úr telefonja - Mr. Harrigan's Phone (2022)

 Mint azt az ajánlója kapcsán nemrég kifejtettem, nem vagyok oda azért, amikor Stephen King valamelyik novelláját-kisregényét filmesítik meg. Ezek a rövidebb lélegzetvételű történetek pont beleférnének valami antológiába, teljesen feleslegesen tömik meg idegesítő drámázással és egyéb fárasztó töltelékekkel, hogy kicsiholjanak belőlük másfél órát, amely által elveszítik ütősségüket, tempójukat, hatásukat. Gondolok itt "A golyó"-ra, vagy az "1408"-ra. De tökéletes példa fiának, Joe Hillnek a nagyszerű regénye, a NOS4A2, amelyből egyenesen sorozatot nyújtottak, tele dögunalmas családi perpatvarral és amelyet a felénél kénytelen voltam feladni az unalmas mellékszálakon való lovaglás miatt. Mivel nemrég olvastam a bemutatni kívánt alkotást a "Minél véresebb" című gyűjteményben, az élmény friss volt, plusz az alapmű kellően különös és megkapó volt, hogy megragadjon a fejemben... De lássuk a tartalmat.

Craig jóravaló fiú, aki édesapjával él, miután anyja meghalt. A kisvárosban lakó gazdag és kérlelhetetlen öreg üzletember, Mr. Harrigan felfigyel rá a templomban, felolvasói tehetsége miatt. Hamarosan felfogadja őt némi pénzért, hogy egy héten háromszor látogasson el hozzá, hogy kedvenc regényeit az ő narrálásában hallhassa. Ajándékképpen évente négyszer is kap az idős úrtól sorsjegyet, mígnem egyszer csak szerencséje nem lesz és nyer vele 3000 dollárt. Hálából vesz Mr. Harrigannek egy okostelefont. Megnyitja a világot neki az internet csodájával, az összes pénzügyi és tőzsdei hír jelenidőben érkezése elbűvöli az öreget. Kölcsönös tisztelet és barátság alakul ki köztük, miközben Craig életét megkeseríti a felsőbb iskolában egy nagydarab kölyök, aki pikkel rá. Nemsokára idős pártfogója meghal, és a srác valamiért, afféle kegyeletből a felravatalozott holttest öltönyzsebébe csempészi annak mobilját. Különös dolog történik: búcsú SMS-ére valamiféle választ kap. A különös kommunikáció abban csúcsosodik ki, amikor egy traumát követően elpanaszolja a telefonba bánatát és problémája megoldódik - igen kegyetlenül. Innentől kezdve meg van győződve róla, hogy öreg barátja meghallgatja őt a túlvilágról és a maga halálos módszereivel segít neki...

Ahogyan manapság divatos mondani, ez egy "coming-of-age" sztori. King gyakran nyúl ehhez a műfajhoz, a felnőtté válás témája nem csak közel áll hozzá, de kitűnően tudja interpretálni is azt. A történet nyugodt tempóban bontakozik ki, mégsem válik kellemetlenül unalmassá. A mérce erősebben billen a drámai jelleg felé, ahol a horrorisztikus szál inkább csak segíti a cselekmény kibontakozását, mintsem fővonal. Az elbeszélési mód merengő, melankolikus, olykor filozofikus, amely erősen tompítja ugyan a rémtörténeti jelleget, viszont hangulatossá teszi a filmet. Ahogy belesüllyedünk ebbe a mélabús történetbe, annál inkább megszokjuk és adjuk is fel vérmes reményeinket a rettegésre. Ez nem feltétlenül negatív dolog, mert a misztikus thriller irány is elfogadható. A színészek hibátlanok, Sutherland tökéletes profizmusával mondjuk egy állólámpát is el tudna játszani. A rendezés is jó iparosmunka, az idő múlása ügyesen, nem tolakodóan, de érzékelhetően van bemutatva. A hangsúly inkább a morális dilemmára lett kihegyezve, ugyan mit kezdesz egy ilyen kezedbe adott hatalommal, meddig mész el... Ennek köszönhetően a feszültséget és félelmet, mindent, ami egy horrornál alapvető, azt nélkülöznünk kell. A Netflixhez képest jól sikerült és visszafogott mű, kicsit hosszú, nem ártott volna a kisregényt elevenné tevő feszesebb tempó, amely visszavezette volna a műfaj irányába. Tulajdonképpen a "Harrigan úr telefonja" egy Mesék a kriptából-féle antológiában megért volna egy epizódot, kevesebb lamentálással és merengéssel pofás és meghökkentő részecske lehetett volna. Így viszont marad egy kissé lassú, rémfilmként nem igazán működő, határozatlanul imbolygó, misztikus felhangokkal dúsított sztori a serdülésről, veszteségről, erkölcsi kérdéssel. Nem rossz, de csak, ha elvárások nélkül ülsz le elé. 

The Abandoned (2022)

  Szeretnék segítséget nyújtani azon embertársaimnak, akik most éppen azon dilemmáznak szájszélüket rágva, hogy megnézzék-e ezt a filmet, vagy inkább menjenek Ukrajnába kirándulni a családdal... Nos, csomagoljatok. Mert ennél még az is jobb. 

 Sara és Alex, a fiatal pár, kisbabájukkal egy vidéki farmházba költöznek. A nő szülés utáni depresszióban szenved és mi lehetne jobb gyógyír erre, mint egy mindentől távol eső épület, ahol egész nap félhomályban ücsöröghetsz egyedül, mert férjed a környék állatorvosa, ezért sosincs otthon, miközben állandóan bőgő gyermekeddel magadra maradsz? Mondhatnánk, hogy minden adott a felvidulásra, továbbá már költözés előtt is tudják, hogy ott egy gyilkosság és öngyilkosság is megesett 40 évvel ezelőtt. Mindezektől együttesen én is valószínűleg kiugranék a bőrömből örömömben, azonban Sara valami fura oknál fogva nem gyógyul, sőt, állapota rosszabbodik. Még egy borítékban is megkapja az ingatlanostól a házban történt tragédia jegyzőkönyvét és fényképeket is, ami igen meglepő módja egy ingatlan reklámozásának, Sara meg olyan kurva irigy, hogy nem ossza meg velünk, egyáltalán mi is történt ott, ezért nekem homályos már az egész háttér is. Anyuka nem főz, nem szexel, nem tud a kölykével mit kezdeni, viszont kísérteteket lát. A szomszédban lakik egy fogyatékosnak tűnő faszi is, őt faggatja az épület múltjáról - megteheti, ideje bőven van. Gyereksírást hall (kivételesen nem a sajátjáét...), tárgyak tűnnek el, baljós képek elevenednek meg szeme előtt. Férje kezdi unni a banánt, mert a szeme előtt hullik szét a családja, ezért pszichológust is hív hozzá, féltvén tőle folyamatosan visító csemetéjét, akit eddigre már a legtürelmesebb néző is egy pompásan ívelt rúgással továbbítana az emeleti ablakból, bármennyire is cuki. Sara egyre mélyebbre merül a sötét rejtélyben, amely fenyegetően borul lelkére... 

 Ez a szenvelgés ráadásul 102 percben vonja kínpadra a nézőt. Vajon miért nem volt elég az átlagos 90 perc? Kevesebb kínos csendet élhettünk volna át még kínosabb beszélgetésekkel? Kevesebb unalmas és elnyújtott pillanatot kínlódhattunk volna végig? Adnak időt arra, hogy elgondolkozzunk azon, hogy ezt a szemetet miért találták eladhatónak? Vagy törhetjük azon a fejünket, miért érzi jó mókának egy totál depressziós nő, hogy egy ilyen házba költözzön? Vagy azon, hogy lehet úgy megvenni egy épületet, hogy meg sem nézel minden szobát? Nem kell aggódni, van benne balerinás zenedoboz, anélkül nincs is kísértetes film - már persze, ha ez az volt, mert a végére több kérdőjelet hagyott, mint amennyi az első felében felmerült. Lassú és vontatott, mintha viagra helyett xanaxszal szexelnénk, majd ennek következtében a csúcspont is elmarad. Csoda, hogy a szomszédok nem hívtak rám a gyámügyet ennyi gyereksírás után, amennyit kihallhattak a lakásból. Az alkotóknak még arra is volt idejük, hogy beavassanak bennünket (bármennyire is érdektelen) Alex állatorvosi eseteibe is, amely szálat végképp nem értem, hacsak a farmer nem valami rokona a producernek, most meg mutogathatja a családnak, hogy nézzétek, papa ott van ebben a foskupacban, de utána kapcsold ki, mert baromság... Összességében egyszerűen az égvilágon nem történik semmi a filmben, még drámának is gyenge. Hogy erre a szemétdombra hogyan sikerült közepesen ismert színészeket összeszedni és költségvetést, az rejtély - én valami pénzmosásra gyanakszom. A rendezés akár szép is lehetne, ha nem az üresjárat uralná a teljes játékidőt. Még a veszekedés-jelenet is lassú, a néző úgy érzi magát, mintha lelassult volna az idő, tíz percenként néztem, mikor ér véget ez a tortúra. És ha már befejezés: már semmit sem értek, mit is láttam, vajon én nem fogtam fel, vagy tényleg ekkora baromsággal abúzálták az agyamat feleslegesen? Szereplőink egytől-egyig ellenszenvesek. Hol fogok izgulni egy olyan nőért, akiből két perc alatt a lelket is kipofoznám, vagy a férjéért, aki meg nem teszi ezt meg??? De komolyra fordítva, a férj egyszerűen szinte kívülállóként létezik, semmi támogatást nem ad feleségének. Egyetlen szorongásra okot adó mozzanat van: a baba. De őt sem azért féltjük, mert holmi szellemek fenyegetik, hanem nehogy valamelyik bútorról, vagy a lépcsőről leessen. Most komolyan, egy horrorfilm ennyit tud nyújtani? Egy-két jumpscare be van erőltetve, de ezzel csak még jobban bemutatják a kontrasztot egy valódi rémfilm és eközött a nulla produkció között. Élvezhetetlen, lapos, értelmetlen és suta - kerüld.

A jeti visszatér - Abominable (2006)

 

 Gyermekkori érdeklődésemnek köszönhetően mindig is erősen vonzódtam a nagymel... akarom mondani az UFO magazinos témák iránt. Földönkívüliek, gabonakörök, paleoasztronautika és persze a kriptozoológia, amely titokzatos lények jelenlétét boncolgatja a bolygónkon. Mint a Loch-Nessi-i szörny, a Chupacabra, a Mokèlé-mbèmbé (esküszöm, nem csak lenyomogattam a betűket össze-vissza...), na és persze a jetik. E film megnézésére azonban jóval prózaibb okom volt: meguntam, hogy órákig válogatok a gyűjteményemben, aztán a nagy nehezen kiválasztott horror általában elviselhetetlenül ótvar és igénytelen szar. Így hát megadtam az esélyt bárminek és csukott szemmel böktem rá erre. Hogy jobban jártam-e? A tartalom után rátérek. Lássuk:

 Preston Rogers fél évvel ama hegymászóbaleset után, amelyben elveszítette a feleségét, továbbá őt tolószékbe kényszerítette, visszatér Flatwoodsba, ahol a tragédia megtörtént. A hely mostanában került bele a környékbeli lapokba, mert azt rebesgetik, a környéken egy jeti garázdálkodik. Ápolója, Otis kíséri nyaralójába, ahol a várva várt nyugalmat öt szemrevaló fiatal hölgy zavarja meg, akik a szemben lévő házban szállásolják el magukat, egy szűk körű leánybúcsúztatóra. Míg gondozója magára hagyja, Preston különös dolgoknak lesz szemtanúja távcsőjével. Nagy vörös szemeket észlel a fák között, majd meglátja, ahogyan az egyik szomszéd lányt valami elragadja a fák közé. A visszatérő Otis nem hisz neki, paranoiásnak tartja. Időközben az erdőben pár helyi, megelégelve, hogy állataikat pusztítja valami, éjszakai vadászatra indul, ami annyit tesz, hogy isznak a tűz körül. Ám a szörnyű lény hamarosan  feltűnik... 

 Kerekesszékbe kényszerült főhősünk telefonvonal híján e-mailt ír (műholdas net...) a rendőrségnek, ahol persze rövid úton hülyének nézik, mint Otis, ám őt sikerül kiütni egy nyugtató injekcióval... A lányok időközben fogyatkozásnak indulnak, Preston pedig majd megveszik azért, hogy segíthessen nekik. A hatalmas és őrjöngő szörnyet lehetetlennek tűnik megállítani... 

 A Sci Fi Channel gondozásában elkészített filmet Ryan Schifrin írta és rendezte. Annak a bizonyos Lalo Schifrinnek a fia, aki filmzenéiért öt Grammy-t és egy tiszteletbeli Oscar-díjat nyert. Ennek is ő szerezte a zenéjét, de valószínűleg évszázadot téveszthetett, vagy szándékos hommage játszhatott közre abban, hogy a 60-as évek horrorjainak a feszültségkeltő hangjait hallhatjuk az események kísérőjeként. Az időutazás itt nem áll meg, mert maga a mozi mintha 1980-ból toppant volna elénk a videótékából. Fő motívuma is ismerős, egyértelműen Hitchcock "Hátsó ablak" című alkotására épít, ahol a tehetetlen szomszéd a kukkolásával derít fényt egy gyilkosságra, ám a kommunikációját és mozgásterét szinte teljesen lenullázza a helyzete. Megvalósítása egyértelműen B-kategóriás, televíziós és kis költségvetésű, de ennek ellenére szórakoztató és néha vicces is tud lenni. Újdonsággal nem szolgál ugyan, de néha megnyugtató a klasszikus és régimódi hullámvasútra is felülni, ahol a szörnyeteg természetesen fiatal puncikra vadászik, ez az alapsztori megunhatatlan. Schifrin nagy horror-rajongó és ennek megfelelően olyan nevek tűnnek fel kisebb szerepekben, mint Lance Henriksen, Jeffrey Combs és Dee Wallace. Nincs CGI, csak maszkok, egyszerűen egy laza kis tisztelgés a horror aranykorának. Ezáltal nem kell véresen komolyan venni és asztalt csapkodva követelni napjaink divatos csavarjait és jumpscare játszadozását. Ez egy alkoholmentes, de finom koktél, tartalma, témája, zenéje horror, de nem fog fejbe vágni minket, könnyed és üdítő. A befejezés pedig zseniális és szívmelengető.