Nincs baj, drágám - Don't Worry Darling (2022)

  Egy kedves ismerősöm hívta fel a figyelmemet erre az alkotásra, előtte valahogy nem volt a látóteremben, amely annak fényében furcsa, hogy még a mozikban is fut. Meghatározása a magyar portálokon "horror-thriller", viszont az imdbn-n a "thriller-dráma" címkét kapta. Az én definícióm leginkább a "sci-fi-thriller", így aztán ennek eredményeképpen nyugodtan felvethetitek a kérdést, mi alapon írok róla horror-orientált oldalamon? Csak tarkítani akarom egy kicsit a mondanivalónkat, jövő héten a pehelykönnyű romantikus-vígjátékokban is elmélyedünk. Lófaszt, csak vicceltem. A lényeg, hogy néha mintha valóban súrolná a műfajunk határait. Meg különben is mit magyarázkodom, ha nem tetszik, pörgess tovább. Na. 

 Valamikor az atomkorszak hajnalán járunk Amerikában, a jó öreg 50-es években. Pomádés hajak, cápauszonyos autók, színes ruhák, andalító zenék. Egy hegyek közé rejtett kisvárosban járunk, Victory-ban, ahol minden tökéletes. A férjek csillogó kocsival egyszerre indulnak munkába, míg feleségeik otthon tevékenykedve várják haza álomférjüket. A kissé kommunisztikus közösség vezetője a karizmatikus Frank, aki megalkotta ezt a földi paradicsomot. A férfiak mind neki dolgoznak, valahol a pusztában, "bizonyos progresszív anyagok fejlesztését" végzik, amelyet sosem fejtenek ki bővebben élettársaiknak. Alice és Jack ideális páros, boldogan élik ezt a szirupos létet, miközben a rádióból propaganda folyik és a települést elhagyni tilos. De miért is tenné ezt bárki, amikor itt mindent megkap? Akad azonban problémás nő is, Margaret, aki egyszer járt a nem ajánlott zónában, azóta nincs rendben valami vele, azt állítja, hogy izolált világuk hazugság és átverés. Mindenki őrültnek nézi, úgy kell neki, minek ment tiltott helyre. Alice is sajnálkozik barátnőjén, mígnem egy napon ő is kitéved oda, majd otthon ébred, homályos emlékekkel valami másik világról. Aztán Margaret a szeme láttára lesz öngyilkos, de később azt állítja neki mindenki, hogy csak rosszul látta, baleset volt. Az idill tükre rejtett repedések mentén kezd meghasadni, a nő gyanakodni kezd, hogy a számukra kiutalt Shangri-La a csillogó felület alatt rothad, az életük túl szép, hogy igaz legyen. 

 Azt hiszem ennyi elég is a tartalomból, hiszen az egész történet pont a rejtélyre épül. Olyannyira, hogy a feszültséget kimondottan a titok miatt felfelé ívelő kíváncsiságunk csiholja és ahogyan lassan válaszokat kapunk, úgy lanyhul érdeklődésünk, veszíti el misztikus jellegét a film. Persze már az első pillanatoktól gyanús a gyakorlott nézőknek a túltolt ideologisztikus és eltúlzott amerikai-álom ábrázolás, az ambiciózus férjek, a tökéletes háziasszonyok, a felszínes társalgások, mert itt mindenki szép és kiváltságos. A szinte prospektusból kivágott kisváros zavarba ejtően gejl, ezáltal nyomasztó és könnyedén válik fenyegetővé benne egy szimpla egzisztenciális veszteség árnyéka is. A kíváncsiságunkra apelláló rejtély hatásosan kelt feszültséget és tartja fenn érdeklődésünket. A titkok nyitja viszont túl egyszerű, túl alul motivált az események nagyságához képest, inkább válik szatírává ettől az egész, mint komolyan vehetővé. A filmzene suttogásokból, énekhangokból, egyszerű hangszerek ismétlődő zörejeiből tevődik össze, míg az emelkedő suspense idején felerősödnek, fokozva az izgalmat. A lassan kibontakozó cselekmény léptei nyomán több mozi is felsejlik előttünk, a "Stepfordi feleségek", "Wayward Pines", "Truman Show"... Továbbá még egy igen meghatározó is, de annak említésével végképp lelőném a poént. Úgy érzem, néhány dolog csak azért került bele (amelyeket én kitüremkedésnek vélek a forgatókönyvön), hogy fokozzák a titokzatosságot, ám megtekintés után értelmetlen mozzanatokká válnak. A rendezés igen jó munka, szinte ízes-szagos, megfogható, ahogyan Florence Pugh is ügyesen maga viszi hátán a filmet. Efelől semmi panaszunk nem lehet, maga a sztori is elférne egy kellemesen borzongató "Meghökkentő mesék" epizódba - se több, se kevesebb. Hogy akkor miért lett nagy mozi, nagy költségvetéssel, drága színészekkel? Szovjetun... Akarom mondani, Hollywood ismét csillogó papírba csomagolja olykor nem is finoman hangolt üzeneteit - most éppen a feminizmusról. Már megint csak a fehér heteroszexuális férfi a gonosz, az alattomos, az elnyomó. Aki rabszolgasorban akarja tartani kibontakozni vágyó asszonyát, aki csak főzésre, takarításra és baszásra használja a fehérnépet. Az aktivizmusba belemerült filmgyár már fel sem tételezi, hogy vannak nők, akik szeretik a családjukat, akik nőiességük kibontakozását abban élik meg, hogy a hagyományos női szerepben élnek. Ha az üzenet nem jött át, tisztelt nézők, majd akkor nyomatékosítunk, így egyszerűen a képünkbe vágják szó szerint egy nő szájából, miszerint: "Ostoba férfiak. Most én jövök..." Már megint az az érzésem, hogy maga az alkotás csak a hordozó, ezért is halnak el mellékszálak, ezért is a logikátlanságok, a megmagyarázhatatlan buktatók, mert nem az volt a lényeg, hanem a mondanivaló. Ez keserű szájízt okoz, azonban vannak erényei is, ne adjuk fel az első tíz perc után, ahogyan én is majdnem megtettem, érdemes a megtekintésre, igaz nem túl feszes, de kellemesen leköti az embert. Egyszeri nézésre tökéletesen alkalmas.

Harrigan úr telefonja - Mr. Harrigan's Phone (2022)

 Mint azt az ajánlója kapcsán nemrég kifejtettem, nem vagyok oda azért, amikor Stephen King valamelyik novelláját-kisregényét filmesítik meg. Ezek a rövidebb lélegzetvételű történetek pont beleférnének valami antológiába, teljesen feleslegesen tömik meg idegesítő drámázással és egyéb fárasztó töltelékekkel, hogy kicsiholjanak belőlük másfél órát, amely által elveszítik ütősségüket, tempójukat, hatásukat. Gondolok itt "A golyó"-ra, vagy az "1408"-ra. De tökéletes példa fiának, Joe Hillnek a nagyszerű regénye, a NOS4A2, amelyből egyenesen sorozatot nyújtottak, tele dögunalmas családi perpatvarral és amelyet a felénél kénytelen voltam feladni az unalmas mellékszálakon való lovaglás miatt. Mivel nemrég olvastam a bemutatni kívánt alkotást a "Minél véresebb" című gyűjteményben, az élmény friss volt, plusz az alapmű kellően különös és megkapó volt, hogy megragadjon a fejemben... De lássuk a tartalmat.

Craig jóravaló fiú, aki édesapjával él, miután anyja meghalt. A kisvárosban lakó gazdag és kérlelhetetlen öreg üzletember, Mr. Harrigan felfigyel rá a templomban, felolvasói tehetsége miatt. Hamarosan felfogadja őt némi pénzért, hogy egy héten háromszor látogasson el hozzá, hogy kedvenc regényeit az ő narrálásában hallhassa. Ajándékképpen évente négyszer is kap az idős úrtól sorsjegyet, mígnem egyszer csak szerencséje nem lesz és nyer vele 3000 dollárt. Hálából vesz Mr. Harrigannek egy okostelefont. Megnyitja a világot neki az internet csodájával, az összes pénzügyi és tőzsdei hír jelenidőben érkezése elbűvöli az öreget. Kölcsönös tisztelet és barátság alakul ki köztük, miközben Craig életét megkeseríti a felsőbb iskolában egy nagydarab kölyök, aki pikkel rá. Nemsokára idős pártfogója meghal, és a srác valamiért, afféle kegyeletből a felravatalozott holttest öltönyzsebébe csempészi annak mobilját. Különös dolog történik: búcsú SMS-ére valamiféle választ kap. A különös kommunikáció abban csúcsosodik ki, amikor egy traumát követően elpanaszolja a telefonba bánatát és problémája megoldódik - igen kegyetlenül. Innentől kezdve meg van győződve róla, hogy öreg barátja meghallgatja őt a túlvilágról és a maga halálos módszereivel segít neki...

Ahogyan manapság divatos mondani, ez egy "coming-of-age" sztori. King gyakran nyúl ehhez a műfajhoz, a felnőtté válás témája nem csak közel áll hozzá, de kitűnően tudja interpretálni is azt. A történet nyugodt tempóban bontakozik ki, mégsem válik kellemetlenül unalmassá. A mérce erősebben billen a drámai jelleg felé, ahol a horrorisztikus szál inkább csak segíti a cselekmény kibontakozását, mintsem fővonal. Az elbeszélési mód merengő, melankolikus, olykor filozofikus, amely erősen tompítja ugyan a rémtörténeti jelleget, viszont hangulatossá teszi a filmet. Ahogy belesüllyedünk ebbe a mélabús történetbe, annál inkább megszokjuk és adjuk is fel vérmes reményeinket a rettegésre. Ez nem feltétlenül negatív dolog, mert a misztikus thriller irány is elfogadható. A színészek hibátlanok, Sutherland tökéletes profizmusával mondjuk egy állólámpát is el tudna játszani. A rendezés is jó iparosmunka, az idő múlása ügyesen, nem tolakodóan, de érzékelhetően van bemutatva. A hangsúly inkább a morális dilemmára lett kihegyezve, ugyan mit kezdesz egy ilyen kezedbe adott hatalommal, meddig mész el... Ennek köszönhetően a feszültséget és félelmet, mindent, ami egy horrornál alapvető, azt nélkülöznünk kell. A Netflixhez képest jól sikerült és visszafogott mű, kicsit hosszú, nem ártott volna a kisregényt elevenné tevő feszesebb tempó, amely visszavezette volna a műfaj irányába. Tulajdonképpen a "Harrigan úr telefonja" egy Mesék a kriptából-féle antológiában megért volna egy epizódot, kevesebb lamentálással és merengéssel pofás és meghökkentő részecske lehetett volna. Így viszont marad egy kissé lassú, rémfilmként nem igazán működő, határozatlanul imbolygó, misztikus felhangokkal dúsított sztori a serdülésről, veszteségről, erkölcsi kérdéssel. Nem rossz, de csak, ha elvárások nélkül ülsz le elé. 

The Cursed (2021)

 

"Szia Uram! 30 ezüstért jóféle cigány-átok, nem érdekel? Digitális!" 

Éppen a vásárból értem haza nemrég és eltűnődtem: hogy változnak az idők. Manapság a cigány-átok az annyi, hogy "a rák egye ki a beledet", netán olcsó parfümöt kínálnak, miközben régebben ők készítették a farkasembereket. 

Nos, csavarjunk bele, csávókáim, amíg van lábatok!

 A 19. század végén, Franciaország egy eldugott vidékén báró Seamus Laurent meg akar szabadulni a birtokán letelepedett roma-tábortól. Mivel azok valamiféle jogokra hivatkoznak, így rövid úton, zsoldosok segítségével lemészároltatja az egész klánt. Ám ezzel átkot von magára, családjára és a környékbeliekre. Mindannyiukat azonos rémálmok gyötrik, Seamus fia eltűnik majd egy másik gyereket holtan találnak. A helyiek vadállatra gyanakodnak, ám megérkezik a sokat tapasztalt patológus, John McBride, aki figyelmezteti őket, itt valami sokkal kegyetlenebb és baljósabb lény kezdett gyilkolásba...

 Az első negyedóra kissé kaotikusnak tűnő perceit követően nyugodt léptekkel és magabiztosan vezet bennünket a szépen ívelt történet. Még a magamfajta modern időkben játszódó rémtörténeteket kedvelő elmém is elbűvölte minden mozzanata. A ködös és szinte fenyegető helyszínek háttérként felfestve nagyszerűen társulnak a sötét témához és a komor atmoszférához. Gótikus hangulata elönt mindent, majdnem Hammer-stílusú lopakodó árnyékával magával ragadja a nézőt a kavargó ködbe, a kor riasztó kiszolgáltatottságába. Nem okoz problémát a majd' 2 órás játékidő és a fokozatos építkezés sem, hiszen egy jó sztori kikerekedve az igazi. Bár tartalmaz az efféle történelmi-horrorokban használt klisét is, mint például a tapasztalt külföldi idegen érkezése, de bőségesen nagyobb kört járunk be az eseményekkel, hogy egyediségét ne veszítse el más hasonló filmekkel párhuzamba állítva. Kövezzetek meg, de kimondottan tetszett a játékosság, ahogyan a gonosz lényeket alig-alig mutatják meg nekünk - nem hiszem, hogy a költségvetés indokolta volna ezt, inkább afféle konzervatív hozzáállásnak tekintem, ami kimondottan jót tett ebben a sejtelmes eseményfolyamban. A farkas-lény különlegesen egyedi külsőt kapott - és belsőt is, ahogyan megláthatjuk. Ami még pozitívum volt, a gótikus stílusból kiemelkedő gore, naturális természetességgel folyt a vér és törtek a csontok. Nem sok feloldozó pillanatot tartalmaz, sivárságot árasztó közegével és a korszakból adódó barátságtalanságával teljesen kizár minden enyhülést adó mozzanatot. A kegyetlenség kegyetlenséget szül, amely mintha tapintható légkörrel fojtogatna, izgalommal és feszültséggel keveredve. Valós historikus utalást is kapunk, a gévaudani bestia említését, amely szörnyeteg emléke még napjainkra is fennmaradt, tessék utána olvasni. 

 Színészeink tehetsége, a hiteles korhűség, az operatőri munka, a príma történetmesélés és a folyton fenyegető balvégzet kellemetlen kisugárzása igazán kiemelkedővé teszi a vérfarkas-zsánerben ezt az alkotást. Csakis ajánlani tudom ezt a szépen kimunkált horrort.

Sáskaraj - La Nuée (2020)

 Egy melankolikus francia horror-dráma vérfOgyasztó sáskákkal...

 Virginie egy farmot vezet, ahol hármasban élnek kisfiával Gaston-nal és kamasz lányával Laura-val. Férjét elveszítette és egy kicsit az eszét is, amikor úgy döntött, kecskék tenyésztése helyett inkább sáskákat szaporít, hogy a sok elmebeteget jóllakassa, akik szerint a bolygót a húsevés pusztítja ki, meg akik szerint jobb lenne, ha a fehér emberek nem szaporodnának. Vállalkozása azonban reménytelennek tűnik, miközben gyermekeit bolond anyjukkal csúfolják. Nem tud annyit tenyészteni a rusnya rovarokból, hogy meg tudjanak élni és az átvevők sem akarják pénzbe fojtani. Laura rosszul viseli a helyzetet, anyját hibáztatja az egzisztenciális válságért, amelybe hóbortja sodorta őket. Virginie is az összeomlás határán leledzik, amikor egy kis véletlen baleset folytán észre veszi, hogy a sáskák nem csak, hogy oda vannak a vérért, hanem őrülten szaporodni kezdenek és nagyobbra nőnek az életadó nedvtől. Újabb és újabb fóliasátrakat kezd állítani a gyarapodó rajnak.

 Eleinte magát csapolgatja, hogy etesse az egyre agresszívabb tömeget, aztán literszámra rendeli a vért. Kis időre mintha helyreállna a helyzetük, de még több kell, hogy anyagilag is jól járjanak, ráadásul anyu megszállottja lett a pénzkeresés eme módjának és bizonyítási vágyának. Ennek természetesen csakis tragédia lehet a vége.

  A film inkább dráma, amiben horror is előfordul, tulajdonképpen az utolsó negyedéig csak az érezhetően közeledő balvégzet szorítja össze gyomrunkat. Az anya szemmel láthatóan elvesző kontrollja magában hordozza a potenciális katasztrófát. Itt aztán nem láthatunk hollywoodi-módra városokra támadó gyilkos sáskarajt, könnyedség még nyomokban sem lelhető benne, a tragédia egy kis közösség kamara-drámája. Az események lassan guruló tekegolyóként egyenes pályán haladnak a katarzisig, egyre nyomasztóbb hangulatban. Mivel egy zárt körben játszódik, számíthatunk az erősebb és mélyebb karakterábrázolásra. A sötét hangulat átüt a napfényes pillanatokon is, a reményvesztettséget tökéletesen ültették bele minden pillanatba. A szereplőgárda jól teljesít, kiemelten az őrület határán billegő anya, de a gyermekeit játszó ifjak is dicséretesek. Sokkal több is lehetett volna, hiszen az ötlet meg volt benne, a lehetőség több áldozatra, vérre, gyilokra, ám az alkotók mást akartak, némi lelket is belevinni. Akár láthatjuk hasonlatként az emberi türelmetlenség és pénzhajszolás következtében elszabaduló szörnyűségként is... 

Nem vagyok maradéktalanul elégedett, de semmiképpen nem bánom a 100 percet, amit rááldoztam. 

Son (2021)

 Lehetett volna egy mélyebb, filozofikusabb mű is, az anyai szívről, a szeretetről, de csak ennyire tellett...

 Laura kettesben él Daviddel, a kisfiával. Mint később kiderül, mindezt azért, mert egy szektából szökött el, gyermekét menekülés közben megszülve. Emlékeit azonban az azt követő gyógyszeres kezelés elmosta, végre majdhogynem nyugis világban éldegélnek. Ám egy éjszakán a fiú szobájába benézve embereket lát, majd az ajtó bezáródik. Pánikban hívja ki a rendőröket, ám a szobában nincs Daviden kívül senki. Paul a zsaru, társával ellentétben nem szkeptikus, figyelmesen hallgatja a kiborult nőt. Később a srác rosszul lesz, szinte haldoklik, ám a kórházban semmiféle vizsgálat nem jut eredményre, mi lehet a baja. Laura-t utoléri a sorsa: a szekta a fiát akarja. Elmenekül vele, ám míg gyermekét magára hagyja a szomszédasszonnyal, David megöli a hölgyet és eszik belőle. Meg van hát a gyógyszer, nem Algopyrin kell, hanem emberhús. A gyilkosság után menekülőre fogják, nyomukban a rendőrség, Paul-lal, akivel összemelegedett, és a kultusz... Válaszokra és emlékekre van szükség, miközben gyermeke egyre csillapíthatatlanabb éhségét is orvosolnia kell. Úticéljuk a szekta központja, ahonnan elindult minden, ott majd talán be is fejeződik.

 Mint fentebb megemlítettem, voltak lehetőségek, hogy komolyabb gondolatiságot szőjenek a történetbe, de csak a felszínt kapargatták. Sok aspektusa van egy ilyen dolognak, meddig terjed az anyai szeretet, komolyabb és intenzívebb dilemmák merülhettek volna fel, mint amik esetünkben megjelentek. Persze ne büntessünk olyan szigorúan, nem lehet minden horrorfilm pszichológiai tanulmány, és nem is várjuk el... De kicsit hitelesebb lehetett volna, ha már ez a központi téma. A költségvetés is szegényes lehetett, igyekezvén ezáltal a legnéptelenebb helyeket kiaknázni és két darab zsaru üldözi a brutális sorozatgyilkosnak vehető párost. Magányos műfaj a nyomozóké, de annyira nem, hogy ilyen esetekre csak két embert mozgassanak meg. A végjáték pedig egy gyakorlott horroristának semmiféle meglepetést nem fog okozni. A felsorolt negatívumok mellett azért a mérlegre dobhatunk ám kellemes dolgokat is. A film fojtogató: halovány neonfényes kórházfolyosók, sötét motelszobák, állandóan borult időjárás. Szinte kényelmetlenséget okoz a nézőnek a légköre, ezáltal könnyebben simulunk a láttatni kívánt reménytelenséget sugalló világba. A kialakított keretsztori is élvezhető, vegyesen operál ismertebb panelek és kevésbé használt ötletek összeillesztésével. Ha belegondolok, akár lehetne folytatása egy nagyon ismert filmnek is, de tannis-gyökér legyek, ha elárulom melyiké! Mindvégig sikeresen lekötött, bár lassan indul, azért magával tud ragadni, szóval a mérleg nyelve már középen áll. Nincs hónaljszaga, nem erőltetett, van benne potenciál, valamivel gyorsabb ütem és pénz, jobb kidolgozottság mellett egy igen sikeres alkotás lenne. Talán a szereplőknél éreztem némi gyengélkedést, haloványabb beleélést, de nem zökkent ki, tulajdonképpen szerethetőek, ahogyan az egész az. A téma túl komoly, belegondolni a belegondolhatatlanba, a szülő-gyermek viszony ilyetén alakulásába túl nagy kaliber egy egyszerűbb horror kereteihez. De nem rossz próbálkozás, nem untam, nem röhögtem rajta, az előforduló logikátlanságok (a strici hülyesége, a bankkártya használata menekülés közben...) néha felriasztanak, de meg kell mondanom, azért a jó kategóriába esik, érdemes próbálkozni vele...

Saint Maud (2020)

  A beharangozója szerint horror. De a valóságban inkább egy horror-elemekkel átszőtt lélektani dráma. Ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossz lenne.

 A magányos és kissé bigottan vallásos Maud elhagyja lepukkant lakását, hogy hospice nővérként dolgozzon egy egykori híresség, Amanda otthonában. A nő valaha neves táncosnő és koreográfus volt, de immáron rákban haldoklik. A sötét házban a gondos fiatal lány figyelmességével hamar belopja magát ellátottja szívébe, bár egyáltalán nem helyesli annak szabados életmódját. Ám mivel úgy érzi Isten bízta meg, hogy a megváltáshoz segítse a nőt utolsó napjaiban, elviseli a megbotránkoztatónak tűnő magatartást, sőt, Amanda mintha megérezné az Úr közelségét, mintha néha együtt rezdülne is vele. Még elszántabban folytatja munkáját, így ápoltja mellől eltanácsolja annak leszbikus szeretőjét. Közben azonban néha kétség veti fel a fejét benne, amelyeken úgy segít, hogy öncsonkításba kezd. 

 A konfliktus akkor csúcsosodik ki, amikor Amanda zajos partit ad, ahol a vendégek előtt gúnyosan felelősségre vonja, amiért atyáskodik felette... Elcsattan egy pofon, és Maud az utcán találja magát. Szűk kuckójába hazatérve elveszettebb, mint valaha, úgy érzi az Úr nem törődik vele, csalódottsága mániákus és megalázó helyzetekbe viszi... Majd elérkezik a megvilágosodás pillanata, egy pokoli éjszaka után: Isten megszólítja őt, és utasítja, hogyan menthetné meg Amanda lelkét.

 Sok csalódott néző felháborodását megspórolhatták volna, ha nem úgy rakják össze az előzetest, ha nem úgy pattintják ki a szinopszisát, mintha egy körömrágós horrorfilmet osztanának meg a világgal. Ezen elvárások magasra tett lécénél elbukik az amúgy erősen nyomasztó és jól elkészített anyag. A maga drámaiságában elérték az alkotók a céljukat, hitelesen tűznek lencsevégre egy megroppant lelket, ahogyan a bűntudat és a magány kitermeli a végeredményét. Mivel nem elég erős szembenézni a sötétséggel, inkább meglovagolja és a maga kedvére alakítja. Ám a sötétség csak sötétség marad, nevezhetjük akár az Úr parancsának is. Maud kételyeit és Istennel való társalgását maga narrálja a csendes percekben, amelyek jócskán dobnak egy lapáttal az így is mélyen deprimáló hangulatra. Az operatőr perfekt módon jeleníti meg a szétcsúszás pillanatait, a permanens lázálomból nincs felébredés, sosem süt ki a nap igazán. Miközben Maud saját világában megigazul, feloldozást kap, a valóság továbbra is csak hideg és vigasztalan, érzéketlen és földhözragadt. Megadják azonban ezáltal a másik útvonalat is: lehet, hogy valójában tényleg a helyes úton jár a leány, lehetséges, hogy mi nem látjuk az igazat, csak ő? A kétértelműség és annak megválaszolatlansága még egy kis sajátos és felemelő ízt ad a történetnek. 

 A színészi játék soha nem akasztja meg az elmerülést ebben a sötét balladában, remekül forog a sztori Maud körül, érintve Amandát, az életvidámságot erőltető haldoklót. Ritkán ugyan, de előfordul egy kis botladozás a tempóban, ám a depresszív atmoszférából nem lóg ki semmi még ezekben a percekben sem, ez pedig igazán dicséretes. Hangulatának megfelelően lassan folydogál, nem kapkodnak, mivel leginkább a borzongató pillanatokkal is elgondolkodtatni akarnak bennünket. Nincs különösebb szájbarágás Maud múltjáról sem szerencsére, célozgatás és villanásnyi flashback ad iránymutatást. Mindent összevetve hatásos mozi, nem könnyed sétakocsikázás, inkább sötét utazás, ki-ki saját lelkivilágához közelebb álló magyarázatot fogadja el, vagy csak élvezi ezt a ravasz kettősséget, ahogyan én is. Az elrontott marketing miatt sajnos a célközönség nagy része teljesen mást várt, ezért aztán persze, hogy rezignáltan reagált, az erre fogékonyak azonban még ebben a csapatban is megtalálják a számításukat. Ceterum censeo: ha szereted a lélektanba merülő drámai és gondolatilag feszélyező műveket, tégy vele egy próbát, de ha az új "Ördögűzőt" várod, akkor várj még tovább. 

Berlin Syndrome (2017)

 

 Az ausztrál Cate Shortland rendezőnő címválasztás tekintetében, már amennyiben ő felelt érte és nem Shaun Grant fotgatókönyvíró, eredetiséggel a legkevésbé sem vádolható(ak). A pszichológiából ismert jelenségre a Stokcholm-szindrómára erősen utaló cím egy emberrablást feldolgozó film esetében finoman szólva sem a kreativitást feltételezi. Mentségükre szóljon, hogy a film Melanie Joosten novelláján alapul, aminek történetesen pontosan ez a címe. A probléma tehát benne keresendő. A címadás tekintetében legalábbis, míg az összes többi negatívumot már Shortland és Grant hozta össze. Az a Shaun Grant, aki olyan mesterművet is letett már az asztalra, mint a Snowtown-i gyilkosságok. Igaz, más jelentősebb film forgatókönyve nem köthető a nevéhez. A Berlin Syndrome sem az, amit egy lapon lehetne említeni Snowtown-i gyilkosságokkal, bár azt is gonoszság lenne írni a filmről, hogy szégyelnie kéne. Mondjuk mellett döngetni sem nagyon van mire. De lehet mutogatni ilyenkor Melanie Joosten írónőre, aki a film alapjául szolgáló novellát elkövette, mert ennek a filmnek bizony nem sok köze van a címhez, de a realitáshoz sem. 

Adott egy Berlinbe kiruccanó ausztrál turistalány, Clare (Teresa Palmer), aki mivel egyedül és elveszetten bolyong a nagyvárosban tökéletes áldozata lesz a helyi középiskolában angolt tanító Andi-nak (Max Riemelt). A sármosnak és karizmatikusnak csak mérsékelten nevezhető pedagógus kihasználja Clare gyenge személyiségét és már a második este felviszi magához, ahonnan többé nem is engedi el. Minden reggel gondosan rázárja az ajtót a berlini peremvidék lepukkant negyedének egyik lakótelepi lakásában. Előtte természetesen gondoskodik róla, hogy lehetősége se legyen megszökni, így már jó előre golyóálló üveggel szerelte fel az amúgy igencsak puritán lakhelyét. A film egy kétszemélyes kamaradráma, a horrorhoz nem sok köze van, ami kissé csalódás volt számomra, bár menthette volna, ha egy hidegrázós pszichotrillerré alakul át az idő haladtával. De ahhoz túlságosan lassan csordogál, ám ami a nagyobb baj, nem is volt benne a filmben ennek a lehetősége, köszönhetően az Andi-t alakító Max Riemelt játékának. aki a pszichopata szerepében nagyon egysíkúan mozog. Kis eltérésekkel, de nagyjából ugyan olyan a mindennapokban tanárként, mint emberrablóként a négy fal között. Hiányzik a kettős személyiség ábrázolása, ami elengedhetetlen egy ilyen  szereplő alakításához. Gondolom a csekély eszközkészlet az oka, hogy Andi ennyire egysíkúra sikeredett. Ezzel pedig el is veszett a film igazán nyomasztó, fullasztó jellege. A kettős élet nélkül Andi sem más, mint bárki a berliniek közül. Persze lehet ez is egy koncepció volt, de ez így akkor is lapossá, Andi személyiségéhez hasonlóan egydimenzióssá tette a filmet, ami amúgy simán lehetett volna egy ritka erős darab is, annak ellenére, hogy a történet már csontig le van rágva. Emberrablós filmmel már tele a padlás és a Lepkegyűjtő után sok érdemlegeset nem is lehet hozzátenni a témához. De azért  nem nézhetetlenül ócska film a Berlin Syndrome, bár a két órás játékidő kissé sok és néhol nagyon leül a film és önmagát ismétli újra meg újra, újdonságot, eredetiséget nagyítóval sem lelni benne, Andi pszichopatává válásnak oka sem derül ki, ami nem lett volna hátrány, a két órába pont bele is fért volna, de fátylat rá. Egyszer bőven megnézhető film.

A Stranger Among the Living (2020)

 Nem volt könnyű falat, annyit előrebocsájthatok... Kezdjük a sztorival.

Henry fiatal tanár, anyjával él és színészi álmokat dédelget. Egy éjjel zavaros és szörnyű rémálmot lát: iskolai lövöldözés során rengetegen meghalnak munkahelyén. A lidércnyomás után ez valóban megtörténik, miközben kolléganőjével, Jessica-val iszogatnak, csak ők ketten ússzák meg. Mindketten nehezen dolgozzák fel, túlélő bűntudatuk van. Henry furcsa alakokat lát, akik mindenhová követik, majd elkíséri  a nőt egy terápiás csoportba, ahol megtudja, Jessica is észleli ezeket. A fenyegető és egyre félelmetesebb kísérteties figurák már nem hagyják békén, miközben ráébred, neki is meg kellett volna halnia a lövöldözésben. Egy, a helyi hullaházban dolgozó ismerőse elárulja neki, hogy különös dolgok történnek: éjjelente néhány hulla eltűnik, majd később újra előkerülnek... Az őt kísértő halottak már gyilkolászni is elkezdenek... Őt és Jessica-t akarják.

 Egy igazi polihisztorral van dolgunk, kérem szépen. Christopher Wesley Moore megírta, lerendezte, sőt szerepet is játszik alkotásában. S fakadt már ezelőtt ugyanebben a felállásban több rémfilm is kezéből, erős húzódozást érzek azok felfedezésére. A mindent belengő amatörizmus, a művészieskedés, az elkalandozó és lényegtelen történetszálak fonata korbácsként sértette lelkemet. Céltalan párbeszédek, a sztorihoz semmit nem adó magánéleti problémák, lassú hömpölygés, szinte meder nélkül. Egy nagy üresjárat a film, és amikor néha beindul, már akkor is annak tűnik. A mindent belengő elégikus sivárság, megfejelve az alacsony költségvetéssel nem tudja hangulatba hozni a nézőt. A sok családi kínlódás mellett szinte elsikkad a horror, a túldramatizáltság megfojtotta az izgalomra valóban okot adó eseményeket. Úgy behúz a melankóliája, hogy azt teljesen átélve letargiába esve néztem végig. Hosszú monológok a semmiről - és lehet, hogy a valóságban is így beszélünk, de ez itt kérem egy film, itt abban a másfél órában basszunk már valamit arra a sokat emlegetett asztalra. És nem, nem érdekel mit akar mondani az elszakadni képtelen depresszív anyáról, a nagy álmokat dédelgető fiúról, aki azonban nem tud felnőni azokhoz. A szereplők pitiánerek, kezdő színitanodás színvonalon erőlködnek, jumpscare-ek lépten-nyomon, hogy kiintegessenek a nézőnek, lécci ne aludj már el. Néha megcsillan valami, a kopár sivatagban, egy-egy jól sikerült zenei-képi összhang, néha csurran-cseppen afféle művészi villanás, de ez sajnos édeskevés. Író-direktorunk nem tudott felnőni a feladathoz, ez egy filmes szakdolgozat, amelyre azonban csak egy kettes alát adhatunk.

Ördöngösök - Les diaboliques (1955)

 

Néha nem árt olyan filmeket is bemutatni, amelyek megalapozták a horror/thriller műfaját, ezért úgy gondolom rendre elő fog kerülni egy-egy ilyen alkotás, hiszen ezek nélkül a mostanság készült filmek sem léteznének. A Henri-Georges Clouzot által rendezett Ördöngösökre ez hatványozottan igaz, hiszen a Pierre Boileau – Thomas Narcejac írópáros azonos című regényén alapuló filmet a kilencvenes években is feldolgozták, a feldolgozás címét nem árulnám el, mert azzal gyakorlatilag elspoilerezném az egészet, márpedig Clouzot filmjének végén külön kérték, hogy a néző "ne legyen ördöngös és ne árulja el a végét annak, amit látott azoknak, akik még nem látták". Mivel magam nem kívánok sem ördöngös, sem poéngyilkos lenni, azon túl, hogy készült belőle remake, nem is írnék többet. Lényeg, hogy Clouzot 1955-ös alkotása alapmű, és ezt nem azért állítom, mert feldolgozták, hanem azért, mert mestermunka.

A film egy bentlakásos iskolában játszódik, aminek igazgatója, Michel Delassalle (Paul Meurisse) egy ritka unszimpatikus figura, és akkor még finoman fogalmaztam az úriemberrel kapcsolatosan. Az egy dolog, hogy az iskola tanáraival, diákjaival úgy bánik, mint egy utolsó darab szarral, ami felháborítóbb, hogy a feleségével szemben is végtelenül lekezelő, lenéző, holott Christina (Véra Clouzot) nélkül ő egy közönséges faragatlan, simlis tróger lenne. Christina vagyona, az általa alapított iskola az, ami őt valakivé tette. És amit Michael maximálisan ki is használ. Hatalmaskodik mindenki felett, és megaláz bárkit, akihez éppen nincsen kedve kedveskedni. Vallásos, törékeny, szívbeteg, naiv és behódoló tanárnő-felesége meg tűr csendben. Tűri azt, hogy férje naponta megalázza a diákok és kollégái előtt azzal, hogy nylítan vállaja azt, hogy kolléganőjével (Simone Signoret szerepében Nicole Horner) szeretői viszonyt folytat és neki ehhez asszisztálnia kell. Elválni bűn, Christina hite szerint, hát marad az, hogy tűr és szenved attól, hogy férje a szeme láttára csalja meg minden nap a csinos kolléganőjével. Ha szólni mer eljár Michael keze, és jobb belátásra bírja szegény Christinát. Talán némi igazságszolgáltatást érez a sorstól, amikor egyik reggel Simone összeverve érkezik meg az iskolakezdésre, amit persze azzal magyaráz, hogy elesett otthon. A megcsalt feleség nem hisz neki, és Michael kegyetlensége végül összekovácsolja a két rivális nőt. Társ a bajban. Olyannyira társak lesznek a szerelmi háromszög női tagjai, hogy Simone rá is beszélni Christinát arra, hogy csalják el Simone vidéki lakására Michaelt és öljék meg a mindkettejüket meglázó férfit. Természetesen Christina legbelül, minden gyűlölete ellenére sem képes ilyesmire, de Simone erős egyénisége megtöri a határozatlan és instabil személyiségű feleséget ezért, ha félve is, de rááll a gyilkosságra. Mindvégig őrlődve és kétségek között hánykolódva, hogy mi vár rá ezért majd a túlvilágon. De Simone akarata bedarálja a törékeny lelkű nőt, és megölik Michaelt. 

A film valódi mélysége csak ezután kezdődik, amiről nem kívánnék írni, de annyit elárulok, hogy a gyilkossággal még közel sincsen vége a történetnek. Fordulatok egész sora következik, aminek középpontjában a bűntudatának súlya alatt lassan darabokra törő Christina áll, aki úgy tűnik magára marad félelmeivel. Amíg Simone higgadtan és ridegen igyekszik minden gyanú felett állni az iskolaigazgató eltűnésében, nem mintha nagyon keresné bárki is, Christina lassan beleőrül abba amit tettek, és szinte kívánja a feloldozással járó lebukást. Ez érthetően konfliktust szül a lebukni legkevésbé sem akaró Simone és a lelkiismeretes Christina között. Simone magára is hagyja a bűnében égő és vezekelni kívánó feleséget, holott ő volt a gyilkosság kitervelője. A történet még rengeteg fordulatot rejt,  de ennél többet hiba lenne leírni.

Az Ördöngösök mesteri film, patikamérlegen kiszámolt és adagolt feszültséggel, amely torokszorítóvá csúcsosodik a végén, bár igen lassan építkezik a maga két órájában. Egyetlen hibája talán a lezárásnál néhány kicsit logikátlan mozzanat, de azt hiszem sok filmkészítő örülne, ha csak ennyi hibát vétett volna filmjeiben. A szereplők zseniálisak, az operatőri munka meg tökéletesen szolgálja ki a történetet, megteremtve a lehető legnyomasztóbb atmoszférát. Azt kell mondani, hogy hiába 65 éves idén a film, az Ördöngösök egy hibátlan pszichotriller.

Vagyunk, akik vagyunk - We Are What We Are (2013)

 

"Vagyunk, akik vagyunk", avagy lassú víz partot mos. Ez az elmés közmondás többszörösen is igaz Jim Mickle (rendező, forgatókönyvíró, vágó) majdnem két órás filmjére. Igen film, mert nem lehetne egyértelműen és kizárólag a horror kategóriájába sorolni, hiába akadnak benne a horrora jellemző elemek, de az igazi hangsúly nem azokon van. A véres részek inkább csak szükséges kiegészítői a jóval erősebb drámai vonalnak, mintsem egyszerű és öncélú sokkolás. A téma, amit nem kívánnék lelőni, akár tetszik, akár nem, kiköveteli magának a bizonyos mennyiségű horrorelemet. De Jim Mickle ebből pontosan annyit adagol, amennyi feltétlenül szükséges. Se többet, se kevesebbet. Mindezt Ryan Samul rendkívül szép operatőri munkájával (nem az első közös munkájuk) illetve Jeff Grace és Phil Mossman zeneszerzőpáros kellemesen borongós hangvételű zenéivel megfűszerezve. Lassú víz partot mos, mint azt az elején is említettem, mert a Vagyunk, akik vagyunk, bizony nem tartozik a sodró lendületű, akció dús filmek közé. Lassan hömpölyög, mint az a bizonyos megáradt patak a filmben, hogy egyre több és több eltitkolt és eltemetett bűnt, hazugságot mosson ki és hozzon a felszínre. Tempója miatt nem lesz sokak kedvence, de én kifejezetten jó filmnek tartom a műfaján belül. Már amennyiben be lehet sorolni bármely műfajba is.

The Monster (2016)

 

Bryan Bertino író/rendező nem tekinthető éppenséggel teljesen kezdőnek, hiszen a 2016-os The Monstert már megelőzte két filmje, igaz ebből egyedül a Hívatlanok (2008) az, ami említésre méltó. De megemlíthetném még a February című filmet, aminek producere volt, és ami szerény véleményem szerint kifejezetten jóra sikeredett. Sőt... 

Ilyen előzmények után jött a sorban a The Monster, ami közel sem kapott akkora visszhangot, mint a Hívatlanok, pedig nem rossz alkotás, csak talán a szikár horror besorolásnak nehezen felel meg. Nem az a vegytiszta horror, annak ellenére sem, hogy a címbéli Szörny nem puszta reklámfogás, valóban szerepel a filmben, de inkább egyfajta díszletet, horror-jelleget ad az amúgy sokkalta inkább anya-lánya kamaradrámának. Ez természetesen nem baj, feltéve, hogy a fő csapásiránynak választott drámai vonal megfelelően erős. Ehhez azonban egy kellőképpen szívszorító történet szükséges, amit jó képességű színészek játszanak el. És mindezt jó érzékkel kell elhelyezni egy horrorisztikus környezetben. Nem kis feladat kilépni a horror szimpla kereteiből, de Bryan Bertino ezt egészen tisztességesen megoldotta. Nem tökéletesen, elég sok alapvető hibát vétve, de még a nézhető keretek között tartva a filmet.

A történet már-már bántóan egyszerű. Kathy, (Zoe Kazan) egy nagyon fiatal, harmincas éveiben járó anyuka felpakolja a kislányát, Lizzyt (Ella Ballentine), hogy elvigye magától valahová, mert már ő is érzi, hogy alkoholista, felelőtlen, önpusztító életében nincsen helye a lányának, a szintén züllött apja pedig már régen lelépett tőlük. Útközben rájuk esteledik, az eső is szakadni kezd, és ha ez nem volna elég egy erdő közepén defektet kap az autójuk, amivel elgázolnak egy farkast, majd szépen balesetet is szenvednek. A kocsi üzemképtelen lesz, segítséget meg csak órák múlva kaphatnak. Amíg a mentőre és az autómentőre várnak az elütött farkasnak nyoma veszik, valami behurcolja az erdőbe. A szorongató helyzetben, megtörve a horrorrá alakuló atmoszférát, szereplőink múltjából villannak fel képek, amikből megtudhatjuk, hogy az anyuka bizony irtó egy szemétláda volt a kis Lizzyvel, gyakorlatilag púp volt a hátán, amit nem is titkolt. Majd visszatérünk a jelenbe, ahol egyre valószínűbb, hogy egy ismeretlen fenevad leselkedik rájuk. Sajnos ezeket a pillanatokat újra és újra megszakítja a múltba révedés, ami érthetetlen egy ilyen élethelyzetben, amikor a halál torkában vannak, és felesleges is, mert ugyan azokat a köröket futjuk, a szemét anyukáról, csak a múlt más-más szituációjában. Mindenesetre szép személyiségfejlődés, ahogyan az anyuka, aki egykor felpofozta és nemkívánatosnak nevezte a lányát, és a lánya, aki gyűlöletében már kést is képes volt fogni az alvó anyja torkához most, amikor az életük a tét, a végsőkig küzdenek egymásért, ha kell önmagukat is feláldozva a másikért. Bevallom ez nagyon szívbe markoló a filmben. Ezért a jellemfejlődésért, az egymásról alkotott kép ilyen megváltozásáért jár a filmnek egy nagy kedvelés. A két színésznő alakításáért is, de leginkább a Lizzyt játszó Ella Ballentin érdemel egy kalapemelést. Megható, ahogyan az anyja által a porig alázott, picsába küldött kislány a végsőkig küzd az anyjáért. És fordítva. A szörny itt csak mellékszál azt hiszem. És az a néhány "kellék"-szereplő is (rendőr, mentős, autómentő) akik értük jönnek, és akik természetesen sejthető véget érnek. A központi téma az anya-lánya viszony alakulása egy halálos veszedelem közepén. Ezt pedig szépen megoldotta a The Monster, bár néha idegesítő volt a teljesen véletlenszerűen bevágott múltbéli események felvillanása az éppen emelkedő feszültség kellős közepén.Inkább tűnt időkitöltésnek, mint rendezői koncepciónak, de mindegy. Lehet engem ért el jókor, megfelelő hangulatban a film, de nekem tetszett. A kissé suta befejezéssel és logikátlanságaival együtt.

A Snowtown-i gyilkosságok - Snowtown (2011)

 Nagyon kegyetlen, lélekgyilkos film, de mindezek mellett minden ízében zseniális, ha ezt a szót lehet rá használni. És miért ne lehetne, ha egyszer az ausztrál Shaun Grant forgatókönyvíró és Justin Kurzel rendező első közös nagyjátékfilmje a legapróbb részletekig, az utolsó mellékszereplőig egy profin felépített és megalkotott mű. Igaz az is, hogy nem volt nehéz dolguk, hiszen a film alapjául igaz történet szolgál. 

(1995-1999 között Snowtownban két ausztrál férfi 11 embert kínzott meg válogatott kegyetlenséggel, majd ölt meg és tüntetett el savval teli hordókban. Tegyük hozzá, hogy áldozataik többnyire rovott múltú egyének voltak, akik valóban nem kívánatos tagjai egyetlen közösségnek sem, a gyilkosok ezzel igazolva is látták tetteiket.)

Ritka nyomasztó, sötét és beteg egy film. Nem az az alkotás, amit még egyszer újranéznék, amit csak tovább erősít a már említett megtörtént volta, így ha lehet még nyugtalanítóbb, még felkavaróbb az ennek ellenére is igencsak jó mozi. Ebben a filmben nincs jó és rossz, mindenki egyformán megérdemelné azt, hogy meghaljon. Azok is ellenszenvesek, akiket a társadalom hulladékaként néhány önkéntes igazságosztó a maguk teljes közönyével és igazságuk tudatában halálra kínoz, de hát az "ítélet végrehajtók" sem különbek, akik természetesen mindvégig annak érzik magukat. Nyomasztó, hogy ezt az egészet úgy tálalja a film, mintha teljesen természetes lenne eldönteni ki az, aki nem érdemel további életet, ki az akit ki kell szelektálni a világból. Tény és való, hogy többségében valóban rohadt egy alakok, akiket feldarabolnak, megkínoznak, de azok sem éppen normálisak, akik mindezt sztoikus nyugalommal megteszik (vagy a kisváros lakói, akik asszisztálnak hozzá), mintha csak a szemetet vinnék le hétvégén a sarokra. Igaz, hogy a negatív szereplők, gyakorlatilag csak az van a filmben, között is van különbség. Aki toronymagasan kimagaslik közülük az a kisvárosba idegenként érkező, úgymond kívülálló John Bunting (Daniel Henshall). Az ő személye körül forog a történet. A kedves, joviális és nagyon karizmatikus figura szép lassan ráerőlteti az akaratát, elképzelését a kisváros valamennyi tagjára, hogy ideje megtisztítani Snowtownt a szeméttől, az oda nem illő, a közösséget mérgező városlakóktól. John karizmája, lehengerlő és megnyerő személyisége rá is veszi a közösség tagjait, hogy partnerei legyenek ebben az őrületben. Amíg csak a valóban alja emberek kerülnek John "kezei" közé, a dolgok mondhatni rendben is mennek, de egy idő után az egész megállíthatatlanná válik és bedarál jót és rosszat egyaránt.

A Snowtown nagyon súlyos film, kemény idegrendszer kell hozzá, de egyszer mindenképpen megéri megnézni, akkor is, ha még napokig nyomasztani fognak a látottak.