Berlin Syndrome (2017)

 

 Az ausztrál Cate Shortland rendezőnő címválasztás tekintetében, már amennyiben ő felelt érte és nem Shaun Grant fotgatókönyvíró, eredetiséggel a legkevésbé sem vádolható(ak). A pszichológiából ismert jelenségre a Stokcholm-szindrómára erősen utaló cím egy emberrablást feldolgozó film esetében finoman szólva sem a kreativitást feltételezi. Mentségükre szóljon, hogy a film Melanie Joosten novelláján alapul, aminek történetesen pontosan ez a címe. A probléma tehát benne keresendő. A címadás tekintetében legalábbis, míg az összes többi negatívumot már Shortland és Grant hozta össze. Az a Shaun Grant, aki olyan mesterművet is letett már az asztalra, mint a Snowtown-i gyilkosságok. Igaz, más jelentősebb film forgatókönyve nem köthető a nevéhez. A Berlin Syndrome sem az, amit egy lapon lehetne említeni Snowtown-i gyilkosságokkal, bár azt is gonoszság lenne írni a filmről, hogy szégyelnie kéne. Mondjuk mellett döngetni sem nagyon van mire. De lehet mutogatni ilyenkor Melanie Joosten írónőre, aki a film alapjául szolgáló novellát elkövette, mert ennek a filmnek bizony nem sok köze van a címhez, de a realitáshoz sem. 

Adott egy Berlinbe kiruccanó ausztrál turistalány, Clare (Teresa Palmer), aki mivel egyedül és elveszetten bolyong a nagyvárosban tökéletes áldozata lesz a helyi középiskolában angolt tanító Andi-nak (Max Riemelt). A sármosnak és karizmatikusnak csak mérsékelten nevezhető pedagógus kihasználja Clare gyenge személyiségét és már a második este felviszi magához, ahonnan többé nem is engedi el. Minden reggel gondosan rázárja az ajtót a berlini peremvidék lepukkant negyedének egyik lakótelepi lakásában. Előtte természetesen gondoskodik róla, hogy lehetősége se legyen megszökni, így már jó előre golyóálló üveggel szerelte fel az amúgy igencsak puritán lakhelyét. A film egy kétszemélyes kamaradráma, a horrorhoz nem sok köze van, ami kissé csalódás volt számomra, bár menthette volna, ha egy hidegrázós pszichotrillerré alakul át az idő haladtával. De ahhoz túlságosan lassan csordogál, ám ami a nagyobb baj, nem is volt benne a filmben ennek a lehetősége, köszönhetően az Andi-t alakító Max Riemelt játékának. aki a pszichopata szerepében nagyon egysíkúan mozog. Kis eltérésekkel, de nagyjából ugyan olyan a mindennapokban tanárként, mint emberrablóként a négy fal között. Hiányzik a kettős személyiség ábrázolása, ami elengedhetetlen egy ilyen  szereplő alakításához. Gondolom a csekély eszközkészlet az oka, hogy Andi ennyire egysíkúra sikeredett. Ezzel pedig el is veszett a film igazán nyomasztó, fullasztó jellege. A kettős élet nélkül Andi sem más, mint bárki a berliniek közül. Persze lehet ez is egy koncepció volt, de ez így akkor is lapossá, Andi személyiségéhez hasonlóan egydimenzióssá tette a filmet, ami amúgy simán lehetett volna egy ritka erős darab is, annak ellenére, hogy a történet már csontig le van rágva. Emberrablós filmmel már tele a padlás és a Lepkegyűjtő után sok érdemlegeset nem is lehet hozzátenni a témához. De azért  nem nézhetetlenül ócska film a Berlin Syndrome, bár a két órás játékidő kissé sok és néhol nagyon leül a film és önmagát ismétli újra meg újra, újdonságot, eredetiséget nagyítóval sem lelni benne, Andi pszichopatává válásnak oka sem derül ki, ami nem lett volna hátrány, a két órába pont bele is fért volna, de fátylat rá. Egyszer bőven megnézhető film.