Victor LaValle második Magyarországon kiadott kötete már jóval testesebb az ezelőtt piacra dobott "Fekete Tom balladája" című művénél, amit inkább helyezhetnénk a kisregény kategóriába, és amelyet inkább tudnék elképzelni egy antológia címadójának, mint önálló kiadványnak. Míg az a weird vizein evez Lovecraft uszályán, ráépítve a mester "Red Hook" elbeszélésére (azt bőségesen meglocsolva rasszizmus miatti sértettséggel a világ és az eredeti szerző felé...), a "Bölcsőrablók" már emészthetőbb, természetfeletti szálon futó darab. LaValle az európai folklórból merítve az "elcserélt gyermek" történetét bújtatja modern köpönyegbe, amely a gonosz tündérek által elcsent porontyok helyére csempészett idegen csecsemőkről szólnak. A kontinensünkön a "Changeling" - témája Skóciától Lengyelországig ível, írónk az északi, skandináv verzióját fonja bele regényébe.
Idézem a fülszöveget: "Apollót, mióta gyermekkorában apja eltűnt, különös rémálmok kísértik. Felnőttként sikeres könyvkereskedővé vált, és saját családot alapított szerelmével. Boldogan élnének gyermekükkel, amikor felesége, Emma egyre furcsábban kezd viselkedni. Kiszámíthatatlan és egyre kevésbé törődik az újszülöttel, a szülés utáni depresszió jeleit mutatja, ám hamarosan egyértelművé válik, hogy a baj ennél jóval komolyabb. Mielőtt Apollo segíthetne rajta, a nő iszonyatos, felfoghatatlan tettet követ el, majd köddé válik. Apollót őrült és szürreális események sodorják magukkal az egyre ellenségesebb New Yorkban-amely többé nem az a város, amit eddig ismert. Már nincs más célja, mint hogy felesége nyomára bukkanjon, és valamiféle magyarázatot találjon a történtekre."
A monda, amelyre fel van fűzve a sztori, igen ügyesen van csomagolva a mai modern hétköznapok, a nagyváros miliőjében való családalapítás és a banális realitás burkába, s csak a vége felé kezd lehámlani ez a réteg és irányítja tekintetünket a rejtély megfejtésével a vázra. Elismerésre érdemes LaValle tehetsége erre, ugyanakkor ez negatív irányba is löki egy kicsit a mércét. Túl mély alapot ás, egy építménynek, amely viszont ilyen fokú biztosítás nélkül is állna magában. A könyvet feléig szinte középszerű családregényként olvashatjuk, néha hangsúlyozatlan furcsa eseményekkel színezve. Tudom, hogy neki kell futni a dobbantáshoz, de nem szabad sokat, mert akkor már nem tudunk nagyot ugrani. Egyébiránt hazudnék, ha azt állítanám, hogy nyögve-nyelős eljutni a horrort belökő eseményekig, mert jól meg van írva, olvasmányos, de leszögezem, hogy ha nem reménykedem a beharangozott borzalmakban, bizony félreraktam volna. Na erre jók a "World Fantasy-Díj, a Locus-díj, a Brit Fantasy-Díj", hogy növeljék az olvasó kitartását, és ne cseréljük le a könyvkereskedő mérsékelten érdekes származássztoriját és családalapítási nehézségeit teszem azt egy pörgős Jack Reacher kötetre. Az elkalandozó stílus enyhén megfekszi a gyomrunkat, amikor "kalapácsütésként" ér majd a megdöbbentő sokk, hogy aztán a kibontakozó sztori ismét visszalépjen a kezdeti tempóba, amelynek a rejtély a motorja immáron. Furcsa módon nyúlunk a thrillertől a fantasyn át a horrorig minden tálba, ami érdekes vegyítés, éppen ezért van neki valami nehezen emészthető "aki sokat markol..." mellékzöngéje is. A háromnegyedénél éreztem meg, hogy végre ott vagyunk, ahol kell, amiért kézbe vettem a regényt. Onnantól lábaink az ismerős utakat róják, a rémregény sötét legbelső berkeiben vagyunk. Természetesen dicséretreméltó az érzékeltetés, ahogyan végigjárjuk hősünkkel a kálváriáját, ahogyan a gyász, a bosszúvágy és a remény jól megvilágított hullámvasútján várjuk a megváltást. A "Fekete Tom balladájával" ellentétben a túlnyomatékosított haladó mantra, "a fehér ember gonoszsága" itt csak elrejtve, még lenyelhető mennyiségben van adagolva, de nem hiányozhat az üzenet az erős nőről, a fekete hősről és a világ történelmének szégyenét hátán hordó bűnös fehérekről. Mindegy, nem dőlünk a kardunkba, gondoljon amit akar, amíg nem akar pofán vágni vele, elviselem. Jobban szemet szúrt néhány olyan felesleges kitérő és értelmetlen kanyar, mellékszál, amik mintha kidolgozatlanul fonnyadtak volna el a semmiben. Mintha csak terjedelemnövelőnek került volna bele néhány funkció nélküli mozzanat, (a sziget, aki olvasta, az tudja...) vagy eltévedt volna az író a maga alkotta erdőben, kidolgozatlan ötletek ösvényén, jó pár indokolatlan eseményen és cselekményen átbotorkálva. Hirtelen lezárásával, az éppen kibontakozó valódi horrort gyorsan lefojtó befejezésével megint csak elgondolkodásra késztet. Van itt egy elnyújtott történet, néha előre sem haladó lépések, csak barangolás mindenfelé, amelyek A-ból B-be sok-sok lap árán juttatnak el, majd a végén lecsap a "THE END", ennyi lap volt megadva, meg van a leütésszám elkapkodott végjátékkal. Mindez arra ösztökél, hogy azt higgyem, volt az előzőhöz méretben hasonló ötlet, de fel lett fújva regénnyé. Mint a részeg sofőr, úgy csalinkázunk és kanyargunk, a hegyet oldalvást másszuk, mert a bestsellereknek kötelező 400 oldalon túl habzaniuk. Kár érte, mert jól van megírva, csak a kidolgozása csapnivaló. Ettől függetlenül ajánlom, mert lekötött, ha mélyebbre merülsz benne, és nem kell boncasztalra tenned, mint nekem, akkor élvezetes is. Bár fura, hogy a rémregényektől elvárt sötétség helyett folytonos mélabú itatja át, és néha bosszantó, hogy a főhős csak "zoknibábozik", mintha kurvára nem érdekelné a titok nyitja, amire feltette az életét, sodródik az eseményekkel mellékszereplő-főszerepben. Most aztán én is jól megkavartam az olvasót, akkor ajánlom, vagy nem, válaszom pedig a szokásos, soha ne higgy senkinek, ez csak az én véleményem: középszerű horror, egyszer olvasható, nem helyezem a házi oltárra.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése