Könyv: Joe Schreiber: Halálosztag (Star Wars)

  A nyers valóság az, hogy nem vagyok oda a Star Wars-ért. Talán ezt már közöltem itt, de mindenképpen előre kell bocsátanom ezen esetben. A három alapfilm természetesen nosztalgikusan él szívemben, ki felejtené el, még az első televíziós bemutatójára is emlékszem, olyan nagy dolog volt 1984-ben (hat éves voltam!!!), de olyan szinten, hogy azt is tudom, éppen a szüleim között feküdve vártam agyatlanul a nagy-nagy mesét, ez is bennem él még. Az ilyen dolgok megmaradnak, az első napom az oviban is belém vésődött örökre, ahogyan az asztal alá bújva sírtam át a napot, mint E.T.: Haza akarok menni. Szóval nem lehet azzal vádolni, hogy a fundamentum nincs nálam kellően megalapozva, de az évek telnek, az elme labirintusa egyre bonyolultabbá képzi magát és mára ott tartok, hogy az a kis aranyos ezerszer látott három rész, ami létrehozta ezt a mára okádékká sziruposított kánont, még nézhető, szerethető, bár kissé bugyuta. Persze korát meghazudtoló csoda volt, látványvilágban, sőt, filmzenében is, hiszen akkoriban ez hozta el ama áldott állapotot, hogy ne hülye jazz zenéket pengessenek, hanem nagyzenekarok kísérjenek filmeket. (Mondjuk ezt néha kissé túlzásba is vitték.)

 Szóval, előítélet nincs bennem, csak az utólag elkészült marhaságok iránt, ugyan, ki a fasz kíváncsi a csillagközi parlament vámszabályaira és totál ellenszenves karakterek szenvelgéseire, a rengeteg agybaszó logikátlanságról nem is beszélve... 

 Ennek örömére tehát beszereztem egy kicsit borsos áron (nem volt könnyű megkapni) a Halálosztagot, amely a mese zombikkal megízesített horror-mellékszála. Naná, hogy evett a fene, vajon milyen sztori is kerekedik ki belőle...? Mondhatnám röviden: könnyed kis történet - de tök felesleges. Vágjuk bele a csákányt:

 A  Tisztogató nevű börtönhajó - ami persze nem a vízen hajó - a Birodalom foglyait szállítja egy fegyenctelepre. Ezen raboskodik (most meg kell néznem a könyvben a nevüket, egyszerűen annyira jelentéktelen karakterek...) a testvérpár, Kale és Trig, a rab ember fiai, (no persze nem Móra Ferenctől), akik igen fiatalok. Apjukat a hajó főgecije, Sartoris ölte meg, rájuk meg valami homályos okokból szintén vadászik a többi fegyenc. Ez később sem változik, csak akkor már az éhséggel meg van indokolva a dolog, már ez is valami. Itt van még a teljesen meseszerű karakter, zendaya, Zentheferenc, vagyis Zahara (kikerestem...) doktornő, aki szép és gazdag életet dobott el önfeláldozóan, hogy egy szaros fegyencjáraton az őrök megvetésének kitéve rablógyilkosokat, nemi erőszaktevőket és lázadókat gyógyítson. Mindenképpen hiteles figura és rengeteg dimenziója van, csak hát én egydimenziósban látok, biztos. Odalent pedig, a hajó legmélyén, magánzárkákban, mint legveszélyesebbek, Csubakka és Han van bezárva. A hajtóművek leállnak valamitől, de szerencsére a közelben egy csillaghajó, vagy csillagromboló, szaknyelven nem tudom, ahová egy osztag átmegy néhány ceruzaelemért, vagy a fasz tudja, mivel működnek a fegyencszállítóűrhajócsillagrongyolók. 

 Lesz nagy meglepetés (nekünk nem), a hátborzongatóan kihalt űrkomphajócsillagról fertőzéssel térnek vissza a felderítők... És elszabadul a pokol... NAGYNAGY szerencsére Zasztava doktornő gyorsan előáll a szérummal, miközben mindenki élve hal és rohad meg, ráadásnak ott a két kölyök, akik a "genetikai immunitás furcsa szeszélye" (esküszöm, szó szerint kimásoltam!!!!!444!!444) okán nem fertőződnek. Meglepi: a gonosz Sartoris is egészséges marad. Mintha a sakktáblán lelöknél minden figurát és csak a neked tetszőket hagynád fenn, a "genetikai immunitás furcsa szeszélye" által. Hát ez így elég könnyen megy, nem? 

 Zachariassen doktornő gyorsan megkeresi a még élőket a hajón és persze a két elzárt, legrosszabbnak titulált foglyot kiszabadítja a magánzárkákból. Teljesen logikus cselekedet a teljesen álomszerű szereplőtől: ha már mindenki halott az űrfogolytanyán, hát a két legveszélyesebbet kiengedem, hogy megmentsem őket, mert én még nem vagyok eléggé halott. Ééééés, íme, az ajtók mögött: Han Soló és Csubi van!!! Gyorsan beadja nekik a szérumot, akik persze elfogadják egy Birodalmi orvosnőtől a cuccot. Innentől kezdve a cselekmény eddigi rendkívüli bonyolultsággal szőtt gombolyagja kiegyenesedik (haha) és összefutnak a két immúnis kölyökkel, majd kiderül, hogy a halottak hirtelen felkeltek és rohadtul veszélyesek. Ráadásul tanulóképesek!!! Rájönnek a sugárvetők, vagy lézerek, vagy fézerek kezelésére és még lövöldöznek is. Nincs mit tenni, irány a fertőzés gócpontjára, az ismeretlen csillaghajórombolóflottarakétára, hogy majd azzal lelépnek. És futnak. És öten húsz felé válnak, aztán összetalálkoznak és menekülnek, aztán mindig pont a gyerekeknek ismerős halottak jönnek, hogy basztassák őket.

 Hogy kis barátaink megmenekülnek-e? Azt megtudhatjátok, ha elolvassátok a könyvet. 

 Nem lettem sem gazdagabb, sem szegényebb ezzel a kötettel és történettel. Volt itt minden, vér és bél, halottak és lézerek, Solo, de nem szólóban (haha), meg izgalmak is. Őszintén szólva a könyv felét kidobtam volna a két felesleges hülye gyerek szerepe miatt. Teljesen súlytalanok. Érdektelenek. Idegesítőek. Zavaróak. Olyan sablonkarakterek, mint egy fakocka. Nem ismerem az előéletüket - mondjuk még az hiányzott volna - nem tudnak érdekesek lenni, mintha papírból hajtogatták volna őket. Lélektelen, szürke parasztok a sakktáblán. Zámbójimmy dokinőről már nem is beszélve. Baszki értem én, hogy olyan egyszerű a Star Wars, mint a zsíros kenyér főzése, de egyenesen sértve éreztem magam ezektől a megírt és idealizált habkönnyű szereplőktől. Majd jön végre Han Solo és Csubakka. Az originalban is Han a kedvencem. Ez sem egy agyonsatírozott hős, de legalább szerethetően vagány és tökös, olyan, aki a fiatalok példaképe lehet. Laza és kicsinyessége ellenére hősies és önzetlen. Csubi meg... Hát egy nagy bernáthegyi, akivel tud beszélni. Nos, itt ők is papírízűek. Han egy kis irónia, kis finesz, oszt ennyi. Olvastam ezerszer valódibb és átélhetőbb megformálását SW regényekben. Nagy csalódás volt, pedig alig vártam, hogy felbukkanjon a két faszagyerek (I Need TWO Heroooo)... Aztán csak szaladgáltak, szikra és láng nélkül, nem volt az a bizsergés, amit az ember az igazi Han Solótól érez, hogy szinte hallja Csernák Jánost, szinte látja a szarkasztikus félmosolyát. 

 Olyan az egész, mint egy PC játék. Futás-ugrás-lövés, aztán az átvezetőkben néha megszólalnak hőseink, identitást villantanak, majd megy tovább. 

 Nem akartam így lemocskolni, esküszöm, de menet közben jöttek a kérdések és a zavaró körülmények, miközben írtam. 

 Mert szerethető, ennek ellenére. Mert gördülékeny, mert olvasmányos, mert néha megcsillan benne az, amit vártam, a horror és a Star Wars együtt, persze ritka pillanatokban ősszeérve. Gyorsan olvasható és nem unalmas, de a felszínességgel nem tudok mit kezdeni, zavaróan agyatlan és egysíkúan egyszerű. 

   Ui: Joe Schreiber: Halálvilág című könyve is kiadatott itthon, amely ennek az előzménye. Hát majd, ha bolhapiacon látom, megveszem két kilóért. (Évezredekkel ezelőtt játszódik, tehát nem kell aggódni, a szereplők továbbra is csak cérnán függnek ismeretlenül, ott egyedül a vírus előállítása a sztori...)

Túlvilági megszállottság - Significant Other (2022)

 

  Egy horror, amelynek elején lezuhan valami az égből, nálam előnnyel indul. Ebből a szempontból egyszerű ember vagyok. Máris megtudhatom, hogy földöntúli, -kívüli erőkkel lesz dolgom, nem hegyi mutáns kannibálok, vagy sorozatgyilkosok tobzódását fogom nézni másfél órában. Szeretem én azt is, de a horrorban a természetfeletti szál vonz engem a legjobban. Micsoda megkönnyebbülés volt a Péntek 13. sorozatban, amikor kiderült: Jason nem csak egy szimpla tébolyult gyilkos, hanem valami elpusztíthatatlan.

 Nem vagyok benne bizonyos, hogy a hazai "Túlvilági megszállottság" cím vajon hivatalos-e, vagy csak ránézésből adta neki valaki, mindenesetre tartalmaz némi félrevezetést (túlvilági) és spoilert is. Az eredeti cím tökéletes és kifejező, emellett titokzatos is. A Dan Berk és Robert Olsen iró- rendezőpáros gondoskodott arról, hogy ne csak az elnevezés legyen egyedi, hanem az alkotásuk is.

 Lássuk főszereplőinket:
Harry: Jókedélyű, életvidám, figyelmes, kedves és fülig szerelmes.
Ruth: mosolytalan, kedvetlen, pszichés problémákkal terhelt fapicsa.

 Szóval eme megnyerő páros indul a vadonba táborozni, persze Ruth még a túrázástól is retteg, szerencsére párjának igen nagy a türelme. Harry elkalauzolja egy festői tájra, egy szakadék szélére, ahol hat éves kapcsolatukra alapozva megkéri a lány kezét, aki erre rögtön pánikrohamot kap. Jellemző. Ruthnak a gyermekkora is kellemetlen volt, szülei rosszul sikerült házassága okán, ezért hallani sem akar ilyesmiről, tehát szépen visszautasítja a romantikus fiatalembert. Innentől kezdve feszültség költözik kettőjük közé, a hangulaton az sem javít, hogy találnak egy döglött szarvast, amelyet valami furcsa fekete anyag borít. Másnap reggel Ruth elindul egy tekercs vécépapírral, hogy...őőő... virágot szedjen. Véletlenül egy barlangba botlik, amelyben különös kék nyálkatócsára bukkan... Majd hátrafordul és szembe találja magát valamivel, amely sikolyra készteti... Amikor Harry rátalál az erdőben, a lány már máshogyan viselkedik, érezhetően megváltozott és azt kéri párjától, vigye vissza arra a helyre, ahol megkérte a kezét és tegye meg újra, nem fogja kikosarazni...

 Ennyit tudtam csupán leírni a tartalomból, hogy ne lépjek olyan területre, amely elronthatná az élményt. Az ezt követő események ugyanis minden létező klisét félredobva haladnak tovább, felborítják az íratlan szabályokat és a magam részéről elképedt, de örömteli vigyorral kísértem a befejezésig a megszokott pályáról kisiklatott sztorit. Volt egy pillanat, amikor megállítottam és a telefonomon utánanéztem, nincs-e a film műfaji meghatározásában feltüntetve a "vígjáték" kategória is. Nem tudtam mire vélni a bizarr cselekményt, amely a végére vad ménesként szabadul el. Jól asszisztáltak ehhez a szereplőink is, akik, mint fentebb leírt karakterismertetőmből kiolvasható, valóban sikeresen adták a nehézségeken felülkerekedni igyekvő párt, Ruth figurája pedig okkal lett antipatikussá formálva a hibáival. Az operatőri munka hibátlan, a táj jelenttől függően hol félelmetes, hol alkalmas a romantikára, a pánikrohamos jelenetek szédítőek. Tud nyomasztó és klausztrofób is lenni, bár sci-fi - thrillernek van nevezve, valójában horror, bár azt hiszem a műfajokon átívelő egyedisége miatt nehéz lehetett behatárolni. Tartalmaz ám logikai hibákat is, de a fejre állított történet elnyeli ellenkezésünket, mert a végkifejlet így jön ki perfektre... Ez a film nem mindennapi és rendhagyó, igazi élvezet és szórakozás, aki viszont ragaszkodik a rémfilmek törvényszerűségeihez és lebetonozott rendszeréhez, annak talán nehezen veszi be a gyomra. Nézd meg.

Watchers Reborn (1998)

  Luke Skywalker a dühös wuki ellen!!!

Corman cége még egy bőrt lenyúz arról a nyüves kutyáról, de immáron beszállt mellé társproducernek és főszereplőnek maga Mark Hamill!

 Úgyhogy a széria utolsó része következik: negyedszerre is belevágunk, az úgy látszik megunhatatlan kutya versus szörnyeteg, vagy a szakavatottaknak "Einstein vs. Outsider" kerettörténetbe. Kísérleti laborból szabadulnak egyszerre a géntechnikával előállított kurva-intelligens golden retriever (legalábbis kutya szinten okos, azért gyököt biztos nem tud vonni...) és a pusztító monszter, amik pszichikailag össze van kötve egymással. Afféle "Search & Destroy" üzemmódban vannak, eb keres, lény öl. A nemzetvédelmisek szintén ugyanerre rendezkedtek be, kegyetlen parancsot kapnak, a titkos alanyokat el kell pusztítani. Dr. Grace Hunter, aki volt szíves mindkettőt előállítani, erősen ódzkodik kedvencei kinyíratásától, különösen Buksi miatt. A szörny gyorsan meggyilkol valami állatkerti őrt, biztos felbaszta a zoocsemege ára, ide érkezik helyszínelni másnap Murphy és Gus nyomozó. A kutya tapad Murphy-re, de az leszarja, átpasszolja kollégájának, vigye haza, ő úgysem főszereplő. Az ebet követő Outsider végez Gus-sal, majd társától, Murphy-től elveszik a nyomozás jogát, egyenesen a rohadék ügynökök. Ám belebotlik Einstein-be és hazaviszi, ahol ráébred, hogy a blöki le tudja írni saját nevét barbecue szósszal, meg tud ugatni, tehát egy zseni. Az állatkertben megismerkedett Grace doktornővel, őt hívja a bolhabusz sérülését megvizsgálni, nem sejtvén, milyen szerepet játszik a hölgy az ügyben. A lány vonakodik beavatni az igazságba a zsarut, de ez csak addig tart, míg jól meg nem támadja őt a fenevad, aztán már kiteríti kártyáit megmentőjének... Ez pedig azzal jár, hogy villámgyorsan nyúlcipőt húznak és kutyafuttában (haha) menekülésbe kezdenek. Természetesen egy hegyvidéki kis kellemes fakunyhóba rejtőznek hármasban, ahol végre Murphy detektív meghághatja Grace-t - a kutyát kizárják az ajtó elé... Pedig milyen perverz dolog lenne úgy szexelni, hogy egy intelligens hím kutya néz közben... Na, szóval a gátlástalan nemzetvédelmisek is nyomukba erednek a bestia mellett, aki időnként azért kitép néhány szemet. A golyóálló lény pusztításba kezd az ügynökök között, ám elrabolja a doktornőt - Luke Skyw... Murphy-re hárul a feladat, hogy alaposan megmentse.

Kellemes csalódást okozott a film, azt hittem, hogy a harmadik rész után még lefelé ívelőbb lesz a színvonal, de nem. Bár tegyük hozzá, az előzőhöz képest még egy chilis-hasmenés is kellemesebb élmény... A forgatókönyv komplexebb, a szórakoztatófaktor magas és cseppet sem unalmas. Jópofa társalgások, sok poénnal fűszerezve, ráadásul tele akcióval és sok-sok vérrel. Valószínűleg Mark Hamill tiszteletére vettek erőt magukon és összeszögeltek egy tisztességes szkriptet, amely ugyan nem hibátlan, jó pár logikai error életleníti, ez azonban nem megy a kellemes kikapcsolódás kárára, amelyet okoz. A rém kissé nevetségesen van megalkotva, olyan, mintha Alf és Chewbacca szerelemgyermeke lenne - de így legalább Hamill hazai pályán mozoghat. Megható befejezésére pedig cuki Moncsicsivé válik, amikor megszólal a molycsemege és mi megbocsájtjuk neki a lemészárolt fél várost. A másik főszereplőnk Lisa Wilcox, a szakavatottaknak ismerősen cseng a neve (nem japán!) a Rémálom az Elm Utcában 4. és 5. részében alakítja Alice-t. Ő is hozza a az elvártat, csinos, aranyos, szóval nem lehet panaszunk. Kedvenc Jedi lovagunk pedig lazán nyomja az egysoros poénokat, bár kissé fáradtnak tűnik, mint aki egy hónapja nem aludt, és ugyanaz a hülyegyerek frizurája van, mint fénykorában, amikor még a Dagonya-rendszerben fénykaszát élezett. Az igazi antihős Lem ügynök, akit Stephen Macht alakít, méghozzá karizmatikusan, komoly teljesítményt nyújt, igazi rohadékságával nagyban emeli a film fényét. Néha kissé bugyutábbak az akciós részek és érthetetlenek, de ennyi belefér, na. Egy nem túl nagy költségvetésű, cseppet sem unalmas kimondottan élvezetes horror, számomra helyrehozta a sorozat renoméját, amelyet a harmadik rész tönkretett. Ajánlom mindenkinek, természetesen önállóan is nézhető. Ez nem azt jelenti, hogy egyedül nézd meg, hanem más részektől független...

Watchers 3. (1994)

 Meg is érkeztünk a harmadik részhez, amit, jól tudom, már alig vártatok.. (Haha.) Összefoglalva: Benji vs. Predator. Lássunk neki!

A producer Roger Corman úgy látszik, még mindig látott potenciált a sztoriban, vagy csak maradt a vágóasztalról lehullva néhány filmkocka, netán még szerződése volt az Einsteint játszó kutyával, amit ki akart használni, úgyis csak 10 kiló debreceniért vállalta a főszerepet. Azt hiszitek, vicceltem az újrafelhasználással, de nem: költséghatékonyság van, ezért mindenféle szégyenérzet nélkül az előző rész elejét láthatjuk újra. Persze nem kell csodálkozni Corman valóban így dolgozik. A folytatás azonban már másképpen alakul, ugyanis a városból egyszerre áthelyeződtünk a dzsungelbe, valahol Közép-Amerikába, mert annyira, de annyira inspiráló volt a Predator, húzzunk le még egy bőrt róla. Tehát egy repülőről "orvosi segédeszközök" feliratú ládában ejtőernyővel lehullik a nagyokos eb és génpajtása az Outsider nevezetű szörnyeteg. Aki lemaradt volna az előző részekről, annak röviden: A hadsereg nagy találmánya volt, hogy a kutya felkutatja az ellenfelet, majd a gyilkológép szörny követi, mert "érzik" egymást, ezáltal hullik majd az ellen. (Már ez a harmadik próbálkozásuk, ezek kurvára semmiből sem tanulnak.) Szóval csahosunk, Einstein hamar összehaverkodik egy néma ifjúval, míg a monszter heveny halálozási-ráta növelésbe kezd valami katonai táborban. Aztán egy börtönben találjuk magunkat, ahonnan régi ismerősünk kerül elő, Paul Ferguson őrnagy, a második részből. Igaz, már más játssza a szerepét, de a nevéről felismerjük a fickót. Fejes érkezik a seregből vagy honnan, és felkéri hősünket, mert igen, ő lesz az, hogy ugyan csalinkázna el a kellemetlen éghajlatú erdőségekbe valahol Perunál jobbra fordulva, mert megszakadt a kapcsolatuk az ottani osztagukkal. Senki más nem alkalmas erre, csak a jó Paul, továbbá rajta kívül még pár fegyenc, na ez lesz a koszos tizenkettő, illetve ötös. A női kvóta már a 90-es években is létezett, ezért a kis csapatba került egy hölgy is, csak mert miért ne, kell még plusz konfliktusforrás. Kedvenc csapatunk tehát megérkezik az erdőbe, de meg kell mondanom, ezek a tapasztalt harcosok olyan idegenül téblábolnak a dzsungelben, mint hetero a Rudas Fürdőben. Megtalálják a holttesteket, amelyet meglepő higgadtsággal vesznek tudomásul, bár tartani kezdenek valami ellenséges tevékenységtől, feltételezvén, hogy nem kollektív öngyilkosságot követtek el az áldozatok, saját fejüket letépvén. Nekiállnak bolyongani az őserdőben, mert nincs jobb dolguk, miközben a kutya - aki neve ellenére most nem villant valami baszott nagy IQ-t - meg a kiskölök néha feltűnik, néha meg nem. Hogy miért nem csatlakoznak a "katonákhoz", azt nem tudom, mert hát Einstennek nem csak az E = mc^2-t kellene tudnia, hanem felismerni volt társát, Paul-t, de úgy látszik ő nem látta az előző részt. Aztán a legellenszenvesebb karakter belefut a gyilkos lénybe - aki leginkább egy gumitestű Süsüre hasonlít - és az jól megfossza a fejétől, a testét meg felakasztja egy fára, mert ő szorgalmasan nézte a "Ragadozót". Időközben megtudjuk, hogy műholdról figyelik őket, a rohadt megbízójuk, aki csak azért küldte oda őket, hogy csemegeként szolgáljanak a perui vendégmunkások után, desszert gyanánt Süsünek. Végre megtörténik a szívmelengető találkozás, a csapat tagjai immár a kiscsávó meg az ebe is, bár őszintén szólva egyik sem túl informatív. Beugrik az is, hogy a szörnyeteg nem bírja a fényt, ezért elvonulnak a barlangjához, hogy elkenjék a száját, de az éppen most elfeledkezett foto-allergiájáról, úgyhogy nem a répáját hegyezi a hűvös kis otthonában, hanem csavarog, lehet, hogy csak a Coop-ba ugrott le egy üveg borért, meg asztali sóért. Csapdát állítanak neki, aztán amikor hazaér a házigazda, naná, hogy dühében jól megöli a csajt, mivel valószínűleg a lény antifeminista és nem bírja a női kvótát. Megkezdődik a menekülés, melynek során a fekete karaktert megujjazza, azaz átszúrja gumiujjaival a mellkasát, ezzel elárulja, hogy nem híve a BLM-nek sem. El kell érni a helikoptert, ahol az utolsó mellékszereplő is elpusztul, ettől annyira berág Paul, hogy esze ágában sincs kimenekíteni a gyereket-kutyát-önmagát, hanem bosszút esküszik. Újabb csapdát állít egy félig felépített díszlet faluban, mindent bevetve. Farönkök, kilométer kötél, a kölök is belelkesül és percek alatt kiás egy négy méter hosszú és fél méter mély csapdát. Klasszik fakaróhegyezés, majd meglepő módon a kézigránátok tetejét csak úgy lecsavarva, mint egy kóla kupakját, lőport is előszednek. Jön a végjáték, minden úgy megy, ahogy eltervezték, lépésről lépésre, majd szarva a kényelmes helikopterre, lecsorognak az alkonyi folyón kenuban a fasztuggyahova.

Mint szavaimból kiolvashattátok, nem voltam megelégedve ezzel az egésszel. A második rész után beléptünk a tékás hulladék korszakba, a "Watchers" kereteibe beleszuszakolták a Predatort. Bánná a franc, ha jól sikerült volna. de nem. Semmi eredeti nincs már benne, ötlettelen forgatókönyv, bugyuta sztorilájn, erőltetett, mint szex az aranylakodalmon. Semmi értelme nem volt elkészíteni, mert nem tartalmaz sem izgalmat, sem feszültséget, no meg speciális effektet sem. Pénzt sem sokat áldoztak bele, amit mondjuk megértek, mert a forgatókönyvet gyanítom valaki szarás közben firkanthatta wc papírra, ha szerencsénk van, tintával... Nem kellett volna elkészülnie, több bőrt már nem lehet lenyúzni erről a kutyáról, hogy stílszerű legyek ismét, mint mindig. Kimondottan untam, nem tudott lekötni, hosszúnak találtam az 1 óra 20 perces játékidőt, még úgy is, hogy munkaidőben néztem! A logikai bakugrásokon majdnem lábamat törtem, a sok agyatlanságról nem is beszélve. Az Outsider valóban borzalmasra sikerült, csak nem ijesztően, hanem röhejesen. Gumiujjai és egyéb függelékei hajlanak jobbra-balra, a feje pedig akkora, mint Csányi Sándor színművész úrnak. Veszélyes, mert halálra röhögtet. Egyedül talán Wings Hauser, aki ismeri a színészmesterséget - bár főszerepében még így is mesterkéltnek tűnik, talán kínos is volt ebben a gagyiban részt vennie. Mindent összevetve ez egy csapnivaló film, Predator rip-off a rosszabb fajtából. De ne csüggedjünk... Hiszen ott van még a negyedik rész is! Jaj.

Watchers 2. (1990)

 

...ééés ismét itt van a szuper-intelligens (mármint kutyához képest) eb, no meg az "Outsider" szörnyeteg, hála annak, hogy munkaidőmben filmet nézhetek és írhatok is róla! 😃

Az előző részt mintha rebootolták volna, tehát nem tűnik folytatásnak, ezért az alaphang ugyanaz. Egy titkos állami kísérleti laboratóriumban vagyunk. Kutyusunk, immáron Einstein néven (ahogyan Koontz eredeti könyvében is...) tanulgatja mindazt, ami egy csahosnak rohadtul nem is kellene tudnia, ebben partnere Barbara, a cuki állatpszichológus. Az alsóbb szinteken azonban sötétebb titkok lapulnak, Steve Malceno professzor jóvoltából, akinek saját teremtménye mind Einstein, mind pedig az "Outsider"-nek keresztelt (bár, lehet, hogy buddhista...) gyilkos monszter is. Amikor a doki megtudja, hogy a kísérletnek fuccs, mert szeretett hibridje megölt két embert, úgy dönt, nem adja fel. Néhány vízfejű grínpíszes kreténnel zavart keltet, amelynek leple alatt el akarja lopni a szörnyeteget. Rosszul sül el, kiszabadul a gyilkológép, meg a kutya is.

Éppen a közelben, egy dzsipben két katonai rendőr szállít egy tengerészgyalogost, Paul-t, akinek meggyűlt a baja felettesével. Baleset történik Einstein jóvoltából, és Outsider kinyírja az őröket, miközben foglyuk lelécel a golden retrieverrel. A lény genetikailag kódolt feladata a kutya követése és a körülötte lévők elpusztítása. Paul volt feleségéhez állít be éjnek évadján, menekülve, mert tudja, ő a gyanúsított a gyilkosságokban. Másnap a zsarukat lerázva útnak indul, bele a vakvilágba, majd egy motelben ráébred négylábú társa intelligenciájára, aki felhívatja vele Barbarát a csini pszichomókust. Elmennek hozzá, ahol szembesülnek a ténnyel, miszerint a bestia a nyomukban van, útját pedig hullák szegélyezik. Örökké nem lehet menekülni - azért próbálkoznak vele, de aztán megunják és ellenállást kívánnak tanúsítani.

Ez a rész akciósabb és horrorosabb az elsőnél, a hangvétel azonban még fesztelenebb lett, a dialógusok humorosak és élvezetesek. A kisebb költségvetés is meglátszik rajta valamennyire, teszem hozzá, de nem szembetűnően. Nem bánom, hogy egy második bőrt is leszedtek a sztoriról, mert csak a keret volt ugyanaz, az események és karakterek egészen mások voltak. Például jóval hihetőbb egy tengerészgyalogosról az ellenállás képessége ilyen helyzetben, mint egy iskolásé - lássuk be. Jóval több véres részlettel szembesülünk, jóval "videóbarátibb" lett az alkotás, a nyomkövetős részben még a "Bolygó neve: Halál" is felrémlik... Kicsit sötétebb, izgalmasabb, brutálisabb és pörgősebb, az alkotók nem félnek szimpatikus figurákat sem feláldozni... Mindez beleillik a 90-es évek eleji mozisémába, kevesebb naivitás és báj, mint az előző évtizedben. Megkapó, ahogyan a végén teremtmény lelke is megmutatkozik, jelezvén: ő nem akart ilyen lenni, ilyenné tették, jó utalás az emberiség gonoszságára, mert végül is mi alkottuk ilyenné. A film zenéje néha meglepő és furcsa, amikor indiai boltban járunk még el is röhögtem magam a torz keleti dallamokon, valahogy néha nem találja el a hangulatot. Főhősünk, Paul, annyira főhős, hogy amint megpillantjuk, tudjuk; ő a bajnok, aki majd jól megcuccolja a szörnyet, szóval igazi daliás vitéz, jó szövegekkel és kellő lazasággal. Meglepő, de második részként - szinte annak ellenére, hogy az előző által hozott sztorit adja majdnem újra - nagyon is nézhető, ízig-vérig 90-es évek sci-fi - horror. Nézd.

Gyilkos kísérlet - Watchers (1988)

 Mivel nemrég elérhetővé vált bizonyos oldalakon a film negyedik része is, úgy döntöttem, ideje az utoljára még videón látott filmnek az újranézése, minden részével együtt. Hála Istennek, nem kellett csalódnom, nem csak a nosztalgia szépítette meg az emlékeimben: valóban nagyon jó a Watchers. 

 Robbanás történik egy kísérleti laborban: innen kiszabadul egy emberi intelligenciával rendelkező kutya és egy szörnyeteg, amely tökéletes gyilkológép, hála az amerikai kormány gátlástalanságának. Az ifjú Travis éppen egy kis pásztorórát tervez szép barátnőjével, Tracy-vel, annak pajtájában, ám megérkezik a lány apja és jobbnak látja lelépni. Nemsokára azonban újabb váratlan vendég érkezik: az elszabadult gonosz lény is, akit egy rövidítés okán OXCOM-nak (Outside Experimental Combat Mammal) is neveznek. Tracy apját megöli, a lány pedig a nemzetbiztonságiak foglya lesz. Az erről mit sem sejtő tini lovag pedig befogadja a kutyát, akit szégyenszemre "szőrpofának" (Furface) nevez el. Az OXCOM valamilyen módon genetikailag össze van kötve az ebbel és egyetlen célja, hogy azt megtalálja és átsegítse a túlvilágra. Nem elég ám, hogy egy szörnyeteg van a nyomában, mert az ő nyomában meg a teljesen gátlástalan Johnson kormányzati ügynök, aki ha lehet, még rosszabb, mert nem ösztönből öl, hanem tudatosan. 

 Furface új otthonában hamar kiderül milyen okos is, majd követve gazdiját az iskolába figyelmezteti: veszélyben vannak. persze nem csak ő fárad be a tanodába, hanem a szörnyeteg is, ahol jól megöli Travis tanárát és egy gondnokot is. A fiú és anyja menekülőre fogja, amikor a házukban is lemészárol egy "házibarátot", aki szárítót szerel és anyut kúrogatja néha. A gyilkost követő gyilkos ügynök sem kispályás, nem tudni, melyik veszélyesebb, így kocsival veszik fel a nyúlcipőt, ha élhetek ekkora hülye képzavarral... A végjátékra egy erdei házikónál kerül sor.

 Dean R. Koontz regénye Magyarországon "Virrasztók" címen került a könyvesboltokba először 1994-ben. Aki olvasta, csalódni fog, olyan szinten átírták a sztorit, szinte még az alapokba is belenyúltak, lásd a fiatal nézőknek kedvezve a tinisztár Corey Haim lett a főhős az ex-terrorelhárító férfi helyett... Koontz akkoriban még jó regényeket írt, nem önmaga wishes kiadása volt, aki mára csak botegyszerűségű történeket ír, az együgyűségig tiszta lelkű főhőssel meg szinte zoofil vonzalommal a golden retrieverek irányába. Az alapanyag tehát nem túlbonyolított, mégis ütősre sikeredett, amelyet sikerült igazán jól megfilmesíteni, még, ha erősen át is dolgozták. Komolyan azt vártam, hogy csalódni fogok, mint néhány régen imádott mozi esetében (nemrég jöttem rá például, hogy az amerikai nindzsa nagymenő viselkedése csak bunkóság. 😃 ), de szerencsére nem így történt. A végig feszített tempójú film ügyesen manipulál némi cukisággal (bár kimondottan macskás vagyok...), kis humorral és izgalmakkal. Nincs nagyon mellékszál sem,, a jó 80-as évek stílusában nem kalandozik mindenfelé, szigorúan az eseményekre koncentrál. Témája ellenére érezhető a korszak horrorjait átható könnyedség, fesztelenség és játékosság. Látszik, hogy nem kimondottan tékák számára készült harmadrangú múvi - annak ellenére, hogy B-kategóriás, szereplőit ismert színészek formázzák meg, főszerepben a laza, de tökös Heim, a jéghideg szívű gonosz Johnsont pedig perfektül alakítja Michael Ironside, aki zseniális antagonista karakterek bőrében. Negatív kritikáit a regénytől való eltérés okán kapta, mind a rendező, mind az operatőr jómunkásember, zenéje pedig sokat emel az izgalmakon. Sajnos (?) a szörny nincs sokat mutatva, és amit látunk belőle, az inkább valami hosszú szőrű majomra hajaz, de lássuk be, akkoriban még nem volt CGI.  Semmit nem von le értékéből ez a mozzanat, sőt, csak növeli titokzatosságát és rémisztőfaktorát, ha nem tolják fél percenként a pofánkba premier plánban. Meg van a varázsa, örülök, hogy ismét megnéztem (úgyis éppen melózok...), kíváncsi vagyok a második részre, tudtommal azt még nem láttam, bár gyanítom nem lesz ilyen első osztályú kis filmecske. De reménykedem - ahogyan abban is, hogy gyorsan beszerzitek ezt és odaszögezitek magatokat a képernyő elé. 

Monster in the Campus (1958)

  Egy meglepően jó weird történet, kellemes tálalásban...

 Dr. Donald Blake, a Dunsford egyetem professzora nagyszerű szemléltetőeszközt kapott, hogy diákjait és önmagát is elkápráztassa, egy Coelacanth-ot, azaz egy bojtosúszós halat, amelyet Madagaszkár partjainál fogtak. Eme hal jellegzetessége, hogy szinte élő kövület, amely évmilliók alatt nem változva, az evolúciónak ellenállva, ritkán ugyan, de fellelhető még bolygónkon. A lefagyasztott élőlényt egy diák szállítja, akinek szerencsétlenségére kutyája belelefetyel a kiolvadó véres vízébe... Samson innentől kezdve megvadul, még fogai is farkasszerűvé válnak. Másnapra visszaváltozik szokásos önmagává. Blake azonban megsérül, miközben a Coelacanth-ot helyezi el a hűtőkamrájába, rögtön rosszul lesz, szerencsére (?) ott van Molly, aki a kampusz orvosának asszisztense és felajánlja neki, hogy hazaszállítja. A segítséget hívni akaró hölgyet azonban valami iszonyatos dolog megrémiszti... Később Madeleine, a prof gyönyörű menyasszonya, vőlegényét eszméletét vesztve fedezi fel a ház mellett, és a halott Molly-t, akit a hajánál fogva felakasztottak egy fára. A rendőrség tanácstalan, ám egy azonosítatlan és deformált kézlenyomatot lelve letesz arról, hogy Blake lenne a gyilkos, aki semmire sem emlékszik. Majd kiderül: az asszisztens szívelégtelenségben hunyt el, azaz halálra rémült. Később, a hal vizsgálata során, annak egy, a véréből lakmározó elhessegetett szitakötő visszatér, méghozzá úgy, ahogyan évmilliókkal ezelőtt kinézett faja, hatalmas és ijesztő formában. Miután levadássza, vére óvatlanul belecsöpög a professzor pipájába, aki rágyújtás után újra csak úgy eszmél, hogy a testőrének kiutalt Daniels nagyon halott, ő meg ismét emlékek nélkül ébred, zilált állapotban. Innentől kezdve megszállottja lesz a gyilkosnak, aki lábnyomai alapján egy valódi antropoid ősember. Mígnem ráébred a rettenetes valóságra, majd, hogy teóriáját bizonyítsa, félrevonul egy hegyi nyaralóba... Madeleine viszont aggódik és szerelme után indul... 

 Egyre jobban elbűvölnek az '50-es évek mozijai. Nincsenek fél filmen át bulizó fiatalok, dagályos lelkizések, legnagyobb veszélyek közötti múltba révedések. Itt lakonikus módon csakis a horror töltet körül bonyolódik a helyzet, nyílegyenes vonalon, kitérő nélkül tisztán csak horror, olyan mint egy novella, amely nem engedheti meg magának a mellékvágányokat. Mintha manifesztálódna egy "Weird Tales" sztori, a maga töménységében, olyan ritka manapság, hogy "feloldó" képsorok nélkül pusztán az esetre koncentráljunk. Konzervatív ember lévén engem kimondottan csak ez érdekel. Szinte azonnal a helyzet közepébe helyeződünk, és  ott is maradunk végig.

 Míg Európában mítoszok kerülnek elő a rémfilmekben, Amerika jövőbe vetett steril hittel előre menekül a fantázia világában. Míg mi a világégés után visszavonulnánk nosztalgiával sebeinket nyalogatni, addig a bántatlan és kissé naiv Újvilág laborokban merészen a jövőt kotorássza. Tökéletes ellenpontja a nemrég boncolt Drakulának, szikár tudomány a ködös és gótikus rémmesékkel szemben, mintha nem is egy évben készültek volna, míg nálunk fokhagyma és kereszt, ott mikroszkóp és fehér köpeny. Nem írok nagy szpojlert azzal, amikor leleplezem, hősünk az ősi hal vérétől időlegesen átalakul az evolúciót megelőző majomszerű ösztönlénnyé. Érdekes kis plusz, hogy tartósítás okán gamma-sugárral kezelt élőlény okozza Blake metamorfózisát szörnyeteggé, ahogyan a 4 évvel később megszülető Hulk is ettől a behatástól avanzsál félállattá. Nem tudom, vajon Stan Lee látta-e a "Monster In The Campus"-t, de ez csak egy egyszerű találgatás részemről. A professzor itt sem gonosz, egyszerűen megszállottja a tudománynak, ezért is fájó pont a tragikus végkifejlet, amely felé expresszvonatként robog a történet. Nem bonyolult sztori, hiszen Dr. Jekyll és Mr. Hyde óta már ezt is panelekbe foglalták, mégis, kiszámíthatósága ellenére érdekes és tartogat izgalmakat, ötletes és különös. Kiemelkedik a földönkívüliek által lefoglalt és rádióaktív szörnyektől uralt sci-fi dömpingből, amely jellemezte a korszakot. Fényképezési stílusában és elkészítésében azonban nem púposkodik, egészen hétköznapiak a beállítások és szinte dokumentarista szikárság jellemzi, amely megbocsájtható. Hogy nem színes filmként került elénk, az a költségvetésére is rámutat. Az átalakult ősmajmos maszk sajnos nem erős, sőt kicsit mókás, ahogyan a mozgása is, ám lényegtelenné válik az akciók mozgalmassága láttán. Zeneileg a kor terméke teljesen, de azért bőven működik. Még annyit el kell árulnom: a filmet félbe kellett szakítanom, mert dolgom volt, viszont alig vártam, hogy tovább nézhessem. Van benne spiritusz és várakozásommal ellentétben nem volt komolytalan, semmilyen lóláb nem lógott ki, behúzós és élvezetes mozi. 

Űrszörny - 20 Million Miles to Earth (1957)

 Nathan Juran Űrszörnye akkora b-mozi, mint ide Lacháza. Még horrorfilmnek nevezni is barokkos túlzás lenne, hiszen a filmben szereplő szörny az égvilágon senkinek sem ártana, ha a tudósok nem kísérletezgetnének rajta, illetve, ha a hadsereg bátor katonái nem lőnének bele annyi lőszert, amivel a második világháborút is nevetve megnyerték volna. Mindezt természetesen úgy, hogy a békés polgári lakosság meg hanyatt-homlok menekül a Róma belvárosában tankokkal, aknavetőkkel, lángszórókkal, gépfegyverekkel, gránátokkal ész nélkül  lövöldöző olasz és amerikai hadsereg elől, miközben a légynek sem ártó monszterünk egy elefánttal birkózik, majd jó turista módjára felkeresi az olasz főváros valamennyi műemlékét, hogy kiváló helyszínt biztosítson a végső felvonáshoz, ami természetesen a Colosseum tetején csúcsosodik ki, némi King Kong utánérzést kölcsönözve az Űrszörny című alkotásnak. Ennek a zsigeri b-mozinak, ami minden borzalmas együgyűsége ellenére is kellemes szórakozást nyújt a korai rémfilmek kedvelőinek. Természetesen nagy adag rajongás is szükségeltetik ahhoz, hogy a felsorolni is lehetetlen számú hibái felett könnyedén átlépjünk. És itt nem feltétlenül a rendkívül kezdetleges trükkökre gondolok, hanem olyan érthetetlenségekre, mint az, hogy miért beszél mindenki perfekt (amerikai) angolul Olaszországban az utolsó szicíliai halásztól kezdve a helyi rendőrparancsnokig egészen addig, hogy mit keresnek az amerikai hadsereg helikopterei és dzsipjei Rómában. Hacsak nem annektálta az ötvenes évek közepére Amerika Olaszországot, ami az olasz haderő ütőképességét ismerve egyáltalán nem sci-fi kategória, mégis meglehetősen furcsa egy egyszeri néző számára. Mint maga az egész sztori, a megvalósítással egyetemben is kissé az. De minden sutasága ellenére egy kellemes hetven perces trash-mozi, ha nem vesszük túlságosan komolyan. 

Mondjuk nehéz is lenne egy olyan alkotásban értelmet keresni, amiben egy Vénusz bolygót megjárt amerikai űrhajó Szicília partjainál a tengerbe csapódik, ám mielőtt elmerülne néhány halász kimenekít belőle két űrhajóst, majd egy halászfiú megtalál egy, az űrhajóból a partra sodródott kapszulát, amiben egy aprócska gyíkszerű állatot fedez fel. Természetesen nem szól róla a hatóságnak, hanem a környező erdőben táborozó idős zoológushoz, Dr. Leonardohoz (Frank Pugila) siet, akinek kétszáz líráért, amin egy cowboy kalapot tud venni, elpasszolja az ismeretlen eredetű lényt. Mindeközben Amerikából is megérkeznek a legfelsőbb katonai vezetők, akik minden nehézség nélkül értetik meg magukat a szicíliai lakosokkal, lévén a part menti halászfaluban tökéletesen, minden akcentus nélkül beszéli az utolsó proli is az angolt. Így tudják meg, hogy mindössze két űrhajósuk élte túl a becsapódást, akiket a helyi városházán ápol Dr. Leonardo orvostanhallgató lánya, a bájos Marisa (Joan Taylor).  Hogy némi szerelmi szál is legyen a moziban Marisa beleszeret Robert alezredesbe, az egyik sérült űrhajósba. Mivel a másik nem sokkal később meghal, így az egyetlen túlélőbe. De ez a szerelmi szál teljesen érdektelen és indokolatlan, ezért kár is a szóért rá. Fontosabb, hogy a jelentéktelen románccal egy időben Dr. Leonardo megfigyeli, bár ehhez nem kell zoológusprofesszornak lennie, hogy a kreatúra, amit a kis halászfiú hozott neki alig egy nap alatt a tízszeresére nőtt. Mivel kezd gyanússá válni, hogy a kölyök hozta valami nem földi eredetű a professzor úgy dönt, hogy további vizsgálatokra Rómába viszi a furcsa szerzetet, amely az út során tovább növekszik és elszabadul. A halászfiú beismeri az amerikaiaknak, hogy megtalálta a keresett kapszulát és az is, hogy mi csinált vele, így nemsokára az amerikai hadsereg helikopterei és dzsipjei indulnak Dr. Leonardo és a Vénuszról zsákmányolt szörnyeteg nyomába, amiről közben megtudjuk, hogy teljesen ártalmatlan, csak nem szabad bántani, hogy kénnel táplálkozik, hogy az áramütés az egyetlen, ami megállíthatja. Így egy hatalmas halászhálót dobnak rá egy amerikai katonai helikopterből, majd áramot vezetve a hálóba (érdekes megoldás) ártalmatlanná teszik az addigra már közel kétméteres lényt és a római állatkertbe viszik megfigyelésre.

 Hogy miért nem egy katonai bázisra, ami valamivel biztonságosabb és ahol nincsen ezer turista és látogató kitéve az esetleges kiszabadulásának és ámokfutásának, azt nem tudjuk. Mert nem meglepő gondolom, de a már gigászi nagyságú vénuszi szörnyeteg elszabadul egy áramszünetet követően, hogy halálra rémissze az állatkert látogatóit, majd egy elefánttal birkózzon percekig, és végig látogassa az örök város valamennyi látványosságát, ahol természetesen lerombol mindent, amit ér, miközben a fél amerikai hadsereg lövi gépágyúval, gépfegyverrel, aknavetővel, dobálja gránátokkal és okádjon rá tüzet a tankok csövéből (szintén érdekes megoldás). Mindezt természetesen a szerencsétlen lakosság között, a legnagyobb nyugalommal. Hogy miképpen kerülnek oda az amerikai hadsereg járművei is az felfoghatatlan, de lényegtelen. Végül a szörnyetegünk felmászik a Colosseum tetejére is, jó kis ingyen reklám az olasz turisztikai hivatalnak, ahonnan végül szerencsénkre leesik és belehal a földet érésbe. 

Az Űrszörny borzalmasan ostoba és együgyű mivolta, rendkívül kezdetleges, már-már primitív megvalósítása ellenére is egy nagyon bájos kis b-mozi, az arra fogékonyak számára. A maga módján klasszikus, időtálló és szerethető film még mai szemmel nézve is. Igaz, hogy a félelemfaktora a nullával vetekedik, és sokkal inkább megmosolyogtató tákolmány, mint zsigeri félelmet kiváltó rémfilm, de egyszer látni kell.

Mars - Az utolsó napok - The Last Days on Mars (2013)

  A Mars menő hely, mert csokit is neveztek el róla. Ott él John Carter kapitány, de Schwarzenegger is megjárta, ahogyan Oleg Gontar szakvez., "aki kurva jó marslakó, de sötét, mint a legfeketébb marsi éjszaka". Hogy a nemzetközi versenyből nehogy kimaradjon, Anglia, Írországgal karöltve leforgatott egy filmet 2013-ban a vörös bolygóról.  

 2040-ben járunk, mint említettem, a Mars felszínén. A kutatóbázis nyolc tagú legénységének mindössze 19 órája van hátra a hazautazásig, az ott töltött 6 hónap végéig. (Figyelitek, egy mondatba belepakoltam 3 számot is! - Ebbe pedig kettőt!) Érezhetőek az összezártság következményei, kis klikkekre szakad a brigád, majdnem-szerelem és utálat cikázik ide-oda. Marko Petrović, a csapat tudósa a vizsgált mintáiban élet jelét leli. Felfedezését titokban tartja, hamis indokkal kér maga mellé egy embert Brunel kapitánytól, hogy a helyszínre vonulhasson. Kiérkezve azonban a gyűjtés során a laza talaj beszakad alatta és elnyeli egy mély üreg. A parancsnok megítélése szerint veszélyes lenne lemászni érte, ezért otthagyják Dalby-t a helyszínen, amíg vissza nem térnek komolyabb felszereléssel, ám ő is eltűnik addigra. Campbell leereszkedik a lyukba, de egy élő gombatelepen kívül semmit nem talál lent, maximum önnön komoly klausztrofóbiáját. 

 A zaklatott társaság felfedezi a két ember lábnyomát és követni kezdik és a megpróbáltatások csak most kezdődnek. Petrović és Dalby megjelenik a támaszponton, ahol csak ketten tartózkodnak és óvatlanul beengedik őket. A pokol elszabadul, agresszív és intelligens zombikká alakultak a különös marsi organizmussal megfertőzve terjesztik a gyilkos kórt, amely a legapróbb sérülés során is könnyen átadható bárkinek. A visszatérő csapat szembetalálja magát utolsó napjuk poklával, lelkialkattól függően reagálva a szörnyű veszélyre. Sikerül túlélni az életveszélyes környezetben, ahol pusztán csak a gépek jelentik a védelmet és szolgáltatják az életet adó oxigént, sikerül-e megakadályozni, hogy az érkező szállítóhajó ne vigye a Földre a halálos vírust...? 

 Majd meglátjátok, én mindenesetre ajánlom. Űrzombik, haha, milyen ötletes, kacarászhatnánk, ha a port.hu-n tanyázó, olykor a felületességtől üvöltő kommentelők lennénk. Mi azonban mélyebbre ásunk, és nem, nem riaszt meg, hogy az alapozás több, mint fél óráig tart. Ennek ez a módja, igenis tisztában kell lennünk a viszonyokkal, a karakterekkel, hogy egy fikarcnyit is együtt tudjunk érezni velük. És igen, a marsi-zombi van olyan ötletes, mint a dögfárasztó kísértetházas elnyűtt ócska mesék. A helyszín már maga kényelmetlen gondolatokat okoz, ha képes vagy belépni a történetbe. Az emberiség távol, cirka 80millió kilométerre, nincs rendőr, hadsereg, nincs, aki megvéd. Lépést nem tehetsz az életben tartó készülékek és masinák nélkül, egy rossz lépés és véged. Totálisan idegen világon lépdelsz, nincs veszély nélküli másodperced sem, rá vagy utalva a körülötted lévő számítógépekre, energiára. Ilyen környezet már maga a horror, maga a bezártság félelmetes, majd mindezt megfejeli valami idegen organizmus, amely a szinte családoddá vált összezárt csapatodat emlékek nélküli gyilkos lényekké változtatja. 

 Színészeink nagyszerűen váltják valóra ezt a rémálmot, a kedvencem Kim, akit utál az egész állomás, mert szigorú, szarkasztikus, szabályokhoz ragaszkodó és KIMéletlen (haha, szar szóvicc, na.) Imádtam, zseniális és egyedi karakter, legszívesebben megkérném a kezét. A jól ábrázolt pszichológiai szabásminta emeli a fényét a történetnek, sok pluszt ad azoknak, akik képesek továbbtekinteni a "walking dead" egyszerűségén. Persze nem egy Dosztojevszkij, de nem is hiányzik, hogy olyan legyen. Egy ügyes sci-fi - horror, amely el tud tölteni feszültséggel, legalábbis, magamon tapasztaltam ezt a jelenséget. 

 A díszlet is perfekt, ügyesen láttatják, hogy nem a távoli jövőben járunk, nem rozsdás űrhajók rutinos legénységét látjuk, hanem a maitól szinte alig modernebb technikával éppen a Mars felfedező-fázisában járunk.  Alapvetően realista és prózai, még erősebben közeledve a valósághoz. A Mars ábrázolása is nagyon szép és baljós, persze hibát találhatunk, amelyek pusztán a hangulatemelés miatt történhettek meg, mint például lábdobogás a légüres térben, de ez engem nem érdekel különösebben, egy olyan filmes világban, ahol kiöregedett feminista  csillagharcosnők csak úgy úszkálnak az űrben hajóról - hajóra. Néha ugyan alig látunk valamit a vészlámpák villogásától, vagy a marsi vihar ködében, de hát nem pont ilyen a valóság is? Jót tett neki, hogy brit film, némi mélységet kapott ezáltal, súlyt és karaktert. Hogy sablonos? Mit várunk a "Nyolcadik utas" után? El tudsz képzelni másféle űrsztorit? 

Ügyes munka, hangulatos és pörgős másfél óra.

Mars megnézni!!! (jóvanna, ezt nem hagyhattam ki...) 

A hihetetlenül zsugorodó ember - The Incredible Shrinking Man (1957)

 A Richard Matheson (1926-2013) 1956-os "The Shrinking Man" című novellája alapján készült The Incredible Shrinking Man első, felületes olvasatra egy nagyon bugyuta filmnek tűnhet. De ne tévesszen meg senkit a látszat, mert Jack Arnold mozija nem csak egy kellemes nyolcvan perces szórakozást fog nyújtani, még a mai szemmel is igencsak szépen kivitelezett díszletekkel, trükkökkel, de még mondanivalóval is rendelkezik, amelyek talán kissé megkoptak az azóta eltelt több mint hatvan év alatt, de annyira azért nem idejét múltak, hogy süket fülekre találjanak. A Hihetetlenül zsugorodó ember bizony, és ezt vegyük nagyon komolyan, egy olyan film, amit minden sci-fi rajongónak látnia kell. Olyan kérdéseket feszeget, amelyek a mai napig aktuálisak, mint például a tudomány fejlődésének árnyoldalai, a fokozatosan fejlődő világ modernizációjában az ember eljelentéktelenedése. Filozofikus sci-fi az atomkorszakból, amely simán helyet követel magának az Alien, vagy a Csillagok háborúja mellett a zsáner filmklasszikusai között.

Scott Carey (Grant Williams) és felesége Louise (Randy Stuart) békésen tölti a nyarat a jachtjuk fedélzetén valahol a tengeren. Scott, a macsó férfi éppen egy sörért küldi le Louiset a hajó kabinjába, amikor egy furcsa felhő úszik keresztül a jachtjukon, ami beteríti, majd szépen át is halad Scotton. A dolognak nem is tulajdonítanak különösebb jelentőséget, amíg hónapokkal később Scottnak fel nem tűnik, hogy az addig passzentos ruhái mintha nagyok lennének rá. Nem sokkal, csak éppen annyival, hogy az feltűnjön neki. Louise megnyugtatja az aggódó férjét, hogy talán kimerült, sokat dolgozik és nem volt ideje odafigyelni a táplálkozására, ezért leadott néhány kilót. Inkább örüljön neki, hogy nem hízik. Ahogy múlnak a hetek Scott egyre nyugtalanabb, mert a fogyás csak nem akar megállni, a zakói, nadrágjai, pizsamái egyre hosszabbnak tűnnek. Felkeresi az orvosát, aki kivizsgálja, de tökéletesen egészségesnek találja. Scott azonban meg merne esküdni, hogy nem csak fogyott, de összébb is ment. Alacsonyabb, mint volt. Ekkor abszurditást természetesen az orvosa nem hisz el és a korábbi mérések hibájának tudja be, hogy Scott néhány centiméterrel valóban alacsonyabb, mint korábban. A valaha magabiztos férj önbizalmas megroppan és elveszti a vezér szerepét a kapcsolatukban. Már azt is felveti Louisenak, hogy nyugodtan hagyja el, váljon el tőle, mert biztos benne, hogy valami súlyos betegség támadta meg a szervezetét. A férfi nem csak testméreteiben, de tekintélyében is kezd összemenni a felesége előtt. Oda a valaha volt magabiztosság, a férfi-szerep irányító volta. A helyzet pedig csak romlik, Scott ugyanis idővel már szemmel láthatóan is alacsonyabb lesz. Az orvostudomány meg tehetetlen. Az okát még csak-csak megtalálják, feltehetőleg nagyobb mennyiségű rovarirtó szerrel érintkezett, amit a hajókázás során a radioaktív felhő, amibe Scott belekerült, felerősített és ez okozza a rendellenességet, de az ellenszerét nem. Hiába a fejlett tudomány, ha ilyen mellékhatásai vannak, amire ráadásul még megoldást sem találnak. A világ fejlődik, halad, modernizálódik, az ember meg lassan a fejlődés áldozatává válik. 

A tudósok semmi jóval nem kecsegtetik Scottot, akiből médiaszenzáció válik, amit a legkevésbé akart, és ami a legkevésbé használ az amúgy is romokban heverő férfiúi önbecsülésének, büszkeségének. Alig nagyobb már, mint egy kisfiú, lassan a konyhaasztalt sem éri fel segítség nélkül, teljesen kiszolgáltatva a feleségének, újságírók tolonganak a házuk előtt, a teste pedig hétről hétre megy össze. Olyannyira, hogy végül már egy babaházban él, teljesen Louisera utalva, akivel összetört önbizalmát palástolva megpróbál zsarnokoskodni. Visszaélni azzal, hogy a felesége még mindezek ellenére is szereti. Bár ez a férfiasságán jókora csorbát szenvedett Scottot már a legkevésbé boldogítja. Amikor már a saját macskájuk is veszedelmes ellenséggé válik, amikor már a babaház sem ad biztonságot, amikor a valaha volt büszke férfi teljesen a feleségére van utalva, hogy életben maradjon, akkor már semmi sem ad reményt. 

Akkor meg pláne nem, amikor a macska elől menekülve lezuhan a pincébe, ahonnan visszajutni a lakásba gyakorlatilag lehetetlen vállalkozás, amikor az ember már egy gyufaszál nagyságúra ment össze. Louise, ha nehezen is, de elkönyveli, hogy Scottot megtámadta és valószínűleg megette a macskájuk. Scott már minden tekintetben magára maradt és már nem a férfiúi büszkeség visszaszerzése a cél, hanem a puszta életben maradás. Élelmet szerezni a pincében egy rá vadászó pók társaságában. Mit számít már az elveszett önbecsülés, ami furcsa módon pont ott, ahol a legkevésbé várta volna talál rá újra. Élelmet szerezni, hajlékot keresni, tüzet gyújtani, megküzdeni a halálos ellenséggel, mint a kezdet kezdetén az első férfiak. Abszurd, de Scott most, hogy kikerült a társadalomból, hogy kisebb, mint egy gyufásdoboz, hogy a világ számára megszűnt létezni, nyer újra önbizalmat az élet-halál harc közben. Újra férfinek érzi magát és bár a társadalom szemében nem, de Isten szemében létezik. Mert Isten mindenkit lát, és ez a megnyugtató gondolat űzi, hajtja Scottot, aki valószínűleg atomi méretűre zsugorodik majd, akit már tényleg csak az Isten fog látni. De ő igen. És ez a legfontosabb.

A Hihetetlenül zsugorodó ember egy remekmű a maga műfajában, mind mondanivalójában, mind a megvalósításában korrekt film, aminek díszletei még mai szemmel is megsüvegelendően pazarra sikerültek. Bámulatos, ahogyan felépítették a Scottot körülvevő világot a benne levő tárgyakat, és ha vannak is néhol aránybeli tévedések, akkor is bravúros teljesítmény ennyire élethűvé, átélhetővé, hihetővé kreálni egy parányira zsugorodott ember környezetét. Mindezt megtöltve gondolatokkal, értelmes filozófiai lét-kérdésekkel, ráadásul emészthető módon. Ez a valódi sci-fi.

Összezárva - The Honeymoon Phase (2019)

 Phillip G. Carrol Jr. író, rendező, producer és még számtalan más filmes foglalatosság avatott mestere elérkezettnek látta az időt, hogy tizenegy rövidfilm után végre egy nagyjátékfilmet is rendezzen, jelezve, hogy ő is helyet követel magának a nap alatt. Ha már elfér ott lassan minden futóbolond, miért éppen ő maradna ki a gyöngyvásznak világából. Nagyon cselesen be is csempészte első mozijába a szintén igencsak sokoldalú (író, rendező, színész, producer) feleségét, Chloe Carollt, de nem ám holmi mellékszerepre, hanem egyenesen a női főszerepet kapta a közepesen csinos ara, aki szintén rövidfilmekben utazott ezidáig. De mire nem jó egy rendező férj, nesze egyből egy főszerep a szupermozijában. A férfi főszerepet elnyerő Jim Schubinról nem tudni milyen kapcsolatban állhat a rendezővel, ám mivel csak tv-sorozatokban (Gengszterkorzó, Különleges ügyosztály) villantotta meg tehetségét nem kizárt, hogy ez esetben sem a színészi képesség döntött a kiválasztásánál. De legyünk korrektek. Sem az Evet alakító Chloe Caroll, sem a Tom szerepében feltűnő Jim Schubin játékával nem volt probléma. Ismeretlen, vagy legalábbis kevésbé ismert színészekhez képest nagyon is helytálltak a könnyűnek nem mondható szerepükben. Hogy az Összezárva mégsem lett egy maradandó filmes élmény az nem a kettőjük hibája. A forgatókönyv helyenként rendkívül ostoba megoldásai, logikátlansága, blődsége az, amin ez a film elhasalt. Talán kár volt megpróbálni túllépni a horror-thriller keretein és a sci-fi felé kacsintgatni. A film tudományos-fantasztikus része még egy Búvár zsebkönyv szintjét és tudományosságát sem éri el. Így az egész mélyebb gondolatiságot le is lehet húzni a klotyón és marad egy egészen szórakoztató másfél óra, amin isten ments, hogy elkezdjünk gondolkodni, mert több sebből vérzik, mint szerencsétlen Tom (Jim Schubin) film végén. Az alapötlet még rendben is lenne, hogy egy komolyabb összeg fejében (50.000 dollár) összezárnak fiatal házasokat 30 napra egy bekamerázott okos-otthonba, hogy kamerákon keresztül nyomon követhessék egy friss kapcsolat viszontagságait és rájöjjenek mi az, amiért egy idő után minden szerelem kihűl, bármilyen erősen is izzott az elején. Mondjuk 30 nap erre kevés, de ez nem fontos. Eve (Chloe Caroll) rábeszéli a párját, Tomot (Jim Schubin), hogy jelentkezzenek a programra, így szerezve kellő pénzt a közös életük alapjaihoz. Hogy utána a hobbijuknak élhessenek, Tom könyvet írjon, Eve pedig a leendő regények borítóját készítené. Nagyon cuki kis elképzelés. Bökkenő, hogy nem házasok, így nem is vehetnének részt a programban. Egy kis hazugság nem a világ, gondolják és házaspárnak adják ki magukat, amit el is hisznek, sőt még be is válogatják őket azok közé a "szerencsések" közé, aki utána egy hónapig egy bekamerázott házban, kutatók, tudósok szeme láttára élik a "házaséletüket".

A dolgok nagyon jól indulnak. Az okos-otthonban mindenük megvan, amire szükségük van, ami meg még sincs azt valahogyan odateleportálják nekik a konyhába. Ha vodka kell, akkor vodka, ha popcorn, akkor popcorn, ha pezsgő, akkor pezsgő varázsolódik a szerkezetbe. Így azért ki lehet bírni egymást, bár egyikük sem túl érdekfeszítő figura. De ezt is át lehet hidalni egy kis LSD-s sütivel, amit becsempésztek magukkal, majd, amit első nap el is majszolnak, amitől Eve azt hallucinálja, hogy egy másik versenyzőpár férfi tagja megöli a feleségét, aki kétségbeesetten segítségért könyörög. Azonban rajta kívül ezt sem Tom, sem a program kiötlői nem látták, és még őt vádolják gyengeelméjűséggel, amire gyógyszereket is teleportálnak neki. A bonyodalmaknak azonban nincs vége, mert Eve zavarodottsága csak fokozódik, Tomban is egy idegent vélt felfedezni, aki csak eljátssza, hogy a párja, csak úgy néz ki, de nem ő. A kezdeti boldog "villaélet" előbb elhidegüléssé, majd őrületté és ámokfutássá fajul. Eve ki akar lépni a programból, legszívesebben megölné már a valaha szeretett párját, főleg, hogy szerinte nem is ő az, csak egy hasonmása. Tom pedig egy zsarnoki figurává válik, a kenyérre kenhető zugfirkászból.

Teljesen korrekt is thriller lehetett volna az Összezárva, ha nem akarnak nagyobbat, többet, és legfőképpen tudományosabbat mondani egy szimpla párkapcsolati krízisnél, egy összezártságból adódó pániknál. Igaz, akkor viszont tizenkilenc, egy híján húsz lett volna a The Honeymoon Phase a többi hasonló filmmel együtt. Így azonban bár eredeti, de nagyon sok helyen elvérző mozi. Nem tudom melyik a jobb. Ha csak egy másfél órás kikapcsolódásnak tekintjük, de egy percig sem próbáljuk komolyan venni, akkor azért mégsem jártunk olyan rosszul a kissé átgondolatlan, de cserébe nem is tucat-forgatókönyvvel. Soha rosszabb filmet.

A testrablók támadása - Invasion of the Body Snatchers (1956)

 

 Egy kitalált Kaliforniai kisvárosban játszódik, Santa Miraban. Visszaemlékezéssel kezdünk és gyalogolunk végig a történeten, amelyet Dr. Miles Bennell, a helyi orvos ejt meg kórházban egy pszichiáternek. Kálváriája akkor kezdődött el, amikor hazatért egy hosszabb konferenciáról és az őt fogadó asszisztense sorolja, milyen sokan várták már visszaérkezését. Még különösebb, hogy a páciensek egyszerre csak egy idő után visszamondták az igényüket a segítségre. Jó hír is van: Becky Driscoll, egykori kedvese válása után visszatért a városba és máris meglátogatja rendelőjében. Segítséget is kér: unokahúga idegennek érzi szeretett bácsikáját. Kiderül, a városban kórosan elszaporodott ez a fajta tömeghisztéria, amelyben az emberek szeretteiket különösnek és nem régi önmagaként azonosítják. Mindenben olyanok mint voltak, minden szempontból, ahogyan azt a doki Ira bácsinál is észleli, de a panaszok érzelemmentesnek írják le őket. Különös sürgős hívásra érkezik Jack Belicec barátjához kedvesével, ahol megrázó dolog fogadja: egy holttest van a billiárdasztalon, ám külsejében Jack-re hasonlít, amolyan kiforratlanul és ujjlenyomatai sincsenek. Otthagyják a fura testet, várnak vele reggelig, nem történik-e valami... Éjjel azonban riasztásra visszatér és már nem leli a hullát. Szörnyű veszélyérzete támad  a doktornak és elrohan Becky házához, ahol a pincében borzalmas felfedezést tesz, ezért magával viszi a lányt. Igazát hiába bizonygatja az értesített pszichiáter ismerősnek, de azért Miles-nál szállnak meg befogadva Jack-et és párját. Reggel az üvegházban hatalmas növényi spórákból kibomló testeket lelnek: mind a négyük hasonmását. A város már megváltozott, senkiben nem lehet bízni, menekülni kell és értesíteni a külvilágot... ha van még olyan...

 A mozi Jack Finney 1955-ös "Testrablók" című novellája alapján készült, méghozzá nem is akármilyen minőségben. Pörgő és élénk dialógusaival kiemelkedik az akkoriban sokszor időkitöltő jelleggel használt filmes párbeszédek közül. Noir-os stílusa pedig csak még élvezhetőbbé emelte az amúgy is kevés pihenővel rendelkező alkotást. Előrejelzése egy modernebb és intelligensebb sci-fi - horror érának, ahol már nem a hatalmasra nőtt szörnyetegek kontra hadsereg kissé buta kliséit veszik elő újra, hanem kiforrottabb és érettebb, elgondolkodtatóbb műveket tesznek az asztalra. A növekvő paranoiának erős vetületet ad, hogy szinte az egészet verőfényes nappal élhetjük át. Mert így még hátborzongatóbb, nem a sötétben megbújva tevékenykedik a testrablók társadalma, hanem nyílt színen, a gyanútlan emberiség orra előtt. Utal erre a vakságra a doktor hosszú menekülésének végpontja, ahogyan őrültként kiáltja az ide-oda száguldó autók között botorkálva: - ti lesztek a következők! A rendező, Don Siegel szeretett volna rámutatni az emberiség soraiban a jelentős hiátusra kultúra és érzelmek irányába, amely már akkoriban megszólaltatta a vészcsengőt, de mára már megszokott lett. Ahogyan másik nagy félelmünk, a marxizmus és kommunizmus térfoglalása is. Siegel természetesen a politikai szegmenst sem kerülhette el, egyszerre mutatja be a totalitarizmust és a McCarthyzmust, amelyek ugyan szemben álltak egymással, de mindkettő iránti paranoia ott lebegett az amerikai társadalomban, nem ismerve fel melyik a valódi veszély. Így aztán ennek a kettősségnek köszönhetően mindenki azt lát bele, amit akar, ami éppen szájíze szerint való. Elmondása szerint megpróbálta nem hangsúlyozni a politikai hivatkozásokat, mert "a mozgóképek elsősorban szórakoztatásra szolgálnak és nem prédikálásra" - véleményem szerint ez igen megszívlelendő lenne napjaink Hollywoodjának. Mégis, a világon szétáradó fertőzés mérge,  az érzelmek nélküli uniformizált világ gondolatának narratívájában szinte már vártam, hogy elvtársnak szólítják egymást a megszálltak. A nyomasztó érzést olyan félelem motiválja, amelynek hajtóereje a halálénál is erősebb, az egyén felolvadása hangyaszerű létben.

"-... és egy gondtalan világban születtek újjá.

- Ahol mindenki ugyanolyan?

- Pontosan."

 Hibái mellett sem mehetünk el szó nélkül, amelyek leginkább formaiak, ráadásul akkoriban a mozi gyermekbetegségeinek számítottak, hiszen csak korunkban várjuk el a tökéletesen passzoló logikát és szépen csiszolt építkezést. Sok az olyan túlságosan forgatókönyvismerethez kötött következtetés, amelyek bójaként irányítják hőseinket, de amelyekre magától sosem gondolna az ember. Nem hibátlan tehát, logikai és cselekményvezetési gondok is előfordulnak, ezekre részemről felesleges kitérni. Ez a film nem véletlenül lett többször feldolgozva. Feszes és izgalmas, élvezetes, a kor terméséből kiemelkedő. Az okos alapanyag és az ügyes rendező kezeiből egy igazi klasszikus került közkinccsé. Kötelező darab.

A szörny menyasszonya - Bride of the Monster (1955)

 Ha csak annyit írok, hogy a Szörny menyasszonya című filmet Edward D. Wood (Ed Wood) rendezte, a főszerepet pedig Lugosi Béla játssza, akkor gondolom nagyjából mindenki, aki kicsit is járatos a horrorfilmek világában, sejti milyen minőséget képvisel az említett mű. Nos, igen. Pontosan olyat.  Igaz a legendásan pocsék rendezőnk itt még nagyon a pályája elején járt, mindössze két nagyjátékfilmmel a háta mögött a legendásan ócska 9-es terv az űrből még csak ezután (1957) következett, ám tehetségtelensége már itt is megkérdőjelezhetetlen volt. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy az atomenergiával játszadozó tudós, Dr. Eric Vornoff szerepére felkért horror-ikon Lugosi Béla viszont éppen ellenkezőleg, karrierjének és életének legvégén járt (1956-ban meghalt), már kétség sem férhet a Szörny menyasszonyának minőségéhez. Még akkor sem, ha a történet önmagában véve még nem is lenne olyan tragikusan rossz. Miután Vornoff professzort kiutasították a hazájából a nem túl tudományos emberkísérletei miatt, miszerint egy kis atombesugárzással emberfeletti embert kívánt létrehozni, némi párizsi és Loch Nessi-i kitérő után egy amerikai kúriát bérel magának, hogy egy korábbi tibeti utazásáról magával hurcolt félkegyelmű szolgájával, a kutyanevű Lobo-val ott folytassa a dolgait, ahol korábban abbahagyta. Úgy a tizenkettedik-tizenharmadik ember után, akik mind a tudós kúriája környékén tűntek el, már a rendőrségnek is gyanús valami, ám a tudósra valamiért senki sem gyanakszik holott óriáspoliptól, hatalmas varánuszig mindenféle kreatúra megtalálható a hátsó udvarában. Dr. Vornoff pechjére egy csinos, fiatal újságírónő, Janet Lawton (Loretta King) kevésbé ostoba, mint a fakabátok és párhuzamot vél felfedezni a tudós és a háza környékén eltűnt emberek között. Nagy logika mondjuk nem kellett hozzá. Mivel a rendőrség nem osztja az újságírónő aggodalmait és feltételezéseit, hogy a tudós szörnyetegekkel veszi körül magát, maga keresi fel Vornoff doktort, hogy leleplezze. Mit ad isten, Janet újságírónő sem tér vissza a tudós birtokáról, így a rendőr-vőlegénye is kénytelen elfogadni a lenézett, lesajnált firkász-menyecske teóriáját az őrült tudósról, akin végül a komplett rendőrőrs rajtacsap. A végén még egy kedves atomfelhő árnyékában ölelheti át egymást újra a boldog jegyespár, miután kiszabadították a menyecskét a gonosz tudós csapdájából. 

A Szörny menyasszonya mai szemmel nézve inkább megmosolyogtatóan bájos kis trash-horror, bugyuta és kínos dialógusokkal, gumipolippal és ócska színészi játékkal. Horrorfilm az atomkorszak idején. Egy azonban biztos, könnyed kikapcsolódásnak nagyon is jó, bár Lugosi Béla rajongóinak nem ajánlott  így, önmaga árnyékaként látni  kedvencüket. Mindenki másnak, sznoboktól eltekintve, de őket meg ki nem szarja le, ajánlott. Akkor is, ha filmnek csak nagyon nagy jóindulattal nevezhető, hiszen szinte egyetlen elemében sem felel meg a kritériumoknak.

A Quatermass kísérlet - The Quatermass Xperiment (1955)

 Miközben az USA-ban a szörnyfilmek radioaktivitás következményeiből nőnek ki, addig Angliában egy saját űrrakéta landol

A Quatermass kísérlet keretein belül...

 Egy kisváros kapja az áldást, szerencsére az űrhajó valami tanyán zuhan le. Az izgatott nézelődők után hamarosan megérkezik maga a tervezet megalkotója, Bernard Quatermass, a morózus és határozott professzor, a brit űrprogram úttörője, aki hamar kezébe veszi a gyeplőt. Meglepetésére a három felküldött asztronauta helyett csak egyetlen ember tántorog elő, Victor Carroon, aki viszont teljesen vegetatív állapotban van. A járműben sincs senki, szőrén-szálán eltűntek a többiek.

 A túlélőt Quatermass saját vizsgálatra Londonba viteti, ahol a fickó tovább folytatja a növényi állapotot, csak néz ki a fejéből, feleségére sem reagál. Bőre azonban változni kezd, sőt, mintha arccsontjai is formálódnának. Időközben megérkezik Lomax nyomozó, aki mélyen beleássa magát az ügybe, majd a proffal a rakétában különös szerves anyagot találnak. A fedélzeti felvételeket megtekintve ráébrednek: valami földönkívüli erővel találkoztak a brit pilóták a végtelenben. Carroon felesége az időközben kórházba szállított férje megszöktetésére felfogad valakit, aki ugyan sikerrel jár, ám csúnyán végzi, testnedvei nélkül. A testében idegent hordozó, átalakuló szökevény elszabadul a nagyvárosban, egyre eltorzultabb állapotban és egyre éhesebben. Quatermass feladata megtalálni és kiiktatni, mielőtt spóráival elárasztja egész Nagy-Britanniát...

 A film meglepően kellemes szórakozást nyújt. Az akkori eszközökkel is sikerült kellemesen komor hangulatot injektálni az egészbe. Megmosolyogtató ugyan néha a naivitás és a tudományos tévedések, de igyekezzünk félredobni a jelenkor szemüvegét. A dialógusok meglepően jók, olykor sötét humor ragyog fel, amit mindenképpen értékelek. Nem egy monumentális alkotás, hiszen díszletei nagyon stúdióízűek, ugyanakkor vegyük számításba, hogy nem is arra készült, hogy námber ván kasszasikerként vonuljon be a történelembe, ráadásul egy 1953-as filmsorozat moziverziója a Hammer stúdió kezei közül. Érdekesség, hogy abban az érában a horror még szinte csak két kis éren csordogált, a szörnyfilmek és a gótikus rémtörténetek irányába. Általában az előbbiek (főleg Amerikában) a hadsereg bevetésével, a tömegjelenetekkel érnek véget, a harcias és büszke nemzetet megtapsolva, az utóbbiak már magányos hősöket, túlélőket ünnepelnek a befejezésekben. És itt áll az angol Quartermass, amely mindkettőt ötvözi, gondolom a trendi újvilágit ötvözve egy karizmatikus főhőssel. A kérlelhetetlen és karakteres professzor olyannyira elnyerte a nézők szívét, hogy további folytatásokban is színre léphetett, a "Quatermass II (1957)", a "Quatermass és a pokol (1967)", majd újabb többrészes széria után 2005-ben remake-elte a BBC Jason Flemyng-gel. A body horror egyik előfutára is lehet, az ártalmatlan űrhajós transzformálódásával, ahogyan  a rátörő pusztító ösztönnek igyekszik ellenállni. Természetesen a gyilkosságok a fantáziánkra vannak bízva, a kamera illedelmesen félrenéz, napjaink vérfürdős alkotásai még messze vannak. Unatkozni nem lehet, felesleges szálak nem kerültek bele, ellentétben a mai horrorokkal, nem kell fél órás bulizásokat és romantikus nyammogásokat végigszenvednünk. A zene nagyszerű, jól kíséri a hangulatot, amely néha nyomasztóan feszült, a története pedig inkább sci-fi és szinte krimi, mint akcióval telepakolt horror. A Hammer stúdió nagyon jó érzékkel dobta el ezt a petárdát és indította el a horror-lavinát Európában és a klasszikus rémfilmeket is előkotorhatták a farzsebből, amellyel évekre meghatározhatták a vén kontinens mozi-irányát. A visszatérő űrhajóval bolygónkra látogató idegen témája azóta már beépült a zsánerbe, de gyökerei innen is eredeztetnek. Bájos, de ugyanakkor nem buta mű, néhány tanulság és konzekvens megállapítás szereplőinktől kimondottan okos és előremutató. Érdekes és érdemes ezáltal a megtekintésre.

Monsters Of Man (2020)

Halidély In Kanbodzsa...

Valahol a vietnami-kambodzsai határon járunk, egy apró falucskában a dzsungel mélyén. A férfilakosság kábítószer-készítéssel foglalkozik, miközben családtagjaik körülöttük lábatlankodnak. Itt van a kiugrott tengerészgyalogos, Mason is, aki valahogyan itt lelt magának helyet a világ elől. Ide érkezik véletlenül valami orvostanhallgatók jó szándékú csapata is, hogy nagyobb forgalom legyen és a Nyugati-pályaudvarhoz hasonlatos nyüzsgést produkáljanak. Hogy a kép teljes legyen, 4 darab harci robot is megérkezik, egyenesen Ámerikából, próbabevetésre, a tök egyszerű paranccsal: lemészárolni a drogtermesztőket. A kezdő terminátorokat három programozó irányítja, akik közvetlen felügyelete alá kerülnek egy mániákus katonának. Minden adott a mészárláshoz, ám hiba csúszik a titkos eseménybe, az egyik gépnek kiesik a modulja, amely által irányítják és nekiáll tanulni. Sok szépet nem szed össze, az emberiség történelme ugyanis állandó harcból áll. Megindul az akció, és az időközben felfedezett asszonyok, gyerekek és USA-állampolgárok kellemetlen szemtanúvá válásuk okán halálra lesznek jelölve. A kegyetlenül gyilkolászó fémemberek programozóik lelkiismeret-furdalásától mentesen hajtják végre a parancsot. Az akció pedig az elmenekülő túlélők miatt szinte kudarccá válik, el kell tüntetni a nyomokat, és megállítani a hülye robotot, aki elszabadul. Kíméletlen harc kezdődik a szinte legyőzhetetlen gépek és a szerencsétlen embercsapat között, akik hála Mason kiképzésének, némi eséllyel néznek szembe a gyilkosokkal.

 Sok mindent kihagytam, hogy ne legyen spoiler, de érnek majd meglepetések. A film igazi frissítő limonádé, egy kis költségvetésű akció-horror (bár az imdb-n a sci-fi bélyeget kapta...). Az ötlet mindent visz, némi Predator-nosztalgia keverve a Terminatorral. Az év első mozija részemről, és ennél már csak rosszabbat kívánok magamnak. Akció, izgalom, feszültség. Külön emeli fényét a két szálon futó eseménysor, a programozók kialakuló ellenállása és bűntudata, miközben a dzsungelben élet-halálharc folyik. Karakterfejlődés is történik benne, nem is egy, sőt, megható pillanatoknak is szemtanúi lehetünk. A 2 óra 11 perces játékidő talán soknak és merésznek tűnik, de sikeresen elkerülték az unalomba fulladást. Ha igazán szőrszálhasogató akarnék lenni, felemlíthetném a néha butuska forgatókönyvet. De nem akarok az lenni, én ezt kikapcsolódásként néztem meg, nem matematikai fejtörőként. Nem lehet mindig csirkepörköltet enni, néha a mekis kaja is kurva jól tud esni. Meglepő, de ausztrál az alkotás, még meglepőbb, hogy a főgonosz Joe Biden fiatalabb ikertestvére is lehetne. (Tudom, hogy ez képzavar, na...). Az effektek igazán jól sikeredtek, persze ez manapság már nem kunszt, de mégis jól esik egy ilyen filmben. A "gyilkos robotok"-történet nem tűnik újdonságnak, de ebben a formában kimondottan élvezetes és ötletes. Engem aztán megnyert, jó munka, ügyes és izgalmas. Ajánlom figyelmetekbe. 

The Void (2016)

A Kozmikus Rettenet...

Lovecraft nevével évek óta fémjelezgetnek filmeket, hogy na majd most ez, az lesz az igazi, vagy majd akkor ez... Különösképpen elrettentő példa a 2007-es "Cthulhu", amely felháborító megrontása az egész ikonikus mítosznak. Túlságosan gyakran élnek vissza a mester nevével a filmkészítők, és hogy ők olyankor valóban elhiszik önmagukról, hogy "megcsinálták a frankót", netán egyszerűen csak magával a nagy név vonzó hatásával akarják-e a nézőket moziba ráncigálni, azt nem tudom. Viszont azt hiszem, elégedetten bólinthatunk, és hátradőlhetünk, mert a "The Void" tökéletesen ötvözi a modern borzalmakat az író kozmikus horrorjával, méghozzá igen ügyesen.  Az író - rendező páros Jeremy Gillespie és Steven Kostanski mindeddig Hollywoodban ügyködtek, szinte minden műfajban, a sminkestől a producerségig, mígnem előrántották ezt a forgatókönyvet, amely szemmel láthatóan főhajtás eme zsáner nagyjai előtt, mégis egyedi jelleget és afféle igazi rémfilmes hangulatot tudtak teremteni. 

A sztorit magát csak egészen röviden írhatom le, hiszen nagyrészt nekünk is csak a végére derül ki a maga teljességében minden, ami viszont pozitív, ahogyan kézen fogva vezetnek bennünket, így az izgalmak mellett még a kíváncsiságunk is a szereplőkével együtt elégül ki, mintha a valóságban történne. Megvallom egyébként eleinte elfogott a félsz, hogy nem lesz magyarázat, nem lesz igazi keret, amibe belefoglaltatnak az események, de szerencsére ezen nem kell aggódni. Vágjunk is neki.

 Carter seriff az éjszaka közepén egy sérült, drogosnak látszó fickót szed össze az úton. Elviszi a megyei kórházba, amely kissé kihalt, mivel egy tűzeset megrongálta, de még üzemel, ám igencsak lecsökkentett létszámmal. Ott természetesen van mindenórás kismama a papájával, két nővérke, doktornő (aki a seriff exe), és főorvos. Később persze toppannak még be váratlan vendégek. Carter az egyik kórterembe benézve éppen szemtanúja lesz, ahogyan az egyik ápolónő "szemműtétet végez" ollóval egy betegen, majd rá is támad, miközben érthetetlen dolgokról hadovál. Kénytelen lepuffantani, ám ez rendkívül sokkolja őt. Hamarosan befut egy állami rendőr is, és kiderül, a drogos ügyében jött, mert az egy mészárlás ügyében gyanúsított. Időközben kiderül, nem működnek a telefonok, el vannak vágva a külvilágtól, sőt, az egész gyógyintézetet körülvették furcsa fehér leplekbe öltözött figurák, tőrökkel a kezükben. Ám, ha ez nem lenne elég, a lelőtt nővérke holtteste átalakul valami szörnyűséges csápos lénnyé. Innentől kezdve elszabadul a pokol.

 A tartalomról szinte csak ennyit mondhatok el, mivel nem akarok spoiler-ezni, és mint fentebb említettem, krimi-szerű rejtélyek közepette derül ki, mire is megy ki a játék. És be kell vallanom, a film egyszerűen elbűvölt. Egyértelműen felfedezhető végre Lovecraft lenyomata a sztoriban, mint ahogy idevehetjük a "A dolog" című Carpenter mozit, de leltem még a Hellraiser 2. részéből is néhány motívumot. És mégsem egy ócska utánzattal, másolattal van dolgunk. A máshonnan kiemelt szálakból sikerült egy nagyszerű alkotást, egy igazi homázst a horror irányába tenni. Az egészre ránehezedik ama nyomasztó légkör, mint mondjuk az Evil Dead remake-re, vagy az eredetijére. Ahogyan az első másodperc elindul, máris tudod, baj lesz, méghozzá komoly. Végig tudja tartani a nézőben ezt a szorongást, ráadásul a lassan kibontakozó magyarázatok okán folyton váratlan eseményekkel lepnek meg bennünket. A színészekre nem lehet panasz, egyszer sem szúrt szemet semmiféle "lazsálás" pedig kétszer néztem meg. A legkritikusabb pont sajnos azért a többi hasonló filmhez hasonlóan, a túltolt suspense, a szokásos alagsorban lopakodunk a sötétben, amiből elég lett volna egy perc is, hogy felfokozza a hangulatot. Persze gondolom, ki kellett tölteni az időt valamivel, úgyhogy toleránsan elfogadom, lehet, hogy másnak ez tetszik. Mert egy horrorban, ha egy percig borzolják ilyen dolgokkal az elménket az jó, és lelkesítő. A másodiknál már kissé zavaró, a harmadiknál már egyenesen félre-félre nézegetünk. Ha egy hal a horgodon van, csak húzd ki szimplán, ne akard a bottal még feljebb emelni, mert az könnyedén visszaeshet... Persze ezt csak úgy általánosságban említem, nem kimondottan a boncolt remekműre, ennyit itt igazán el tudunk viselni, mivel a kapcsolt részek pedig igen vonzóak. Nincs agyonbonyolítva, de a legtöbb jó mozihoz hasonlóan ez pozitív latba esik, persze esetleg egy "Halloween"-hez képest Révai-lexikon (ezt nem megvetően mondom...). Szórakoztató (már annak, akit szórakoztat másfél óra szorongás és borzalom...), akciódús, nem nagyon ül le a cselekmény, mindössze pár perces "szokásos" magánbeszélgetésnek lehetünk szemtanúi, ellenben néhány más rémfilmmel, ahol a legnagyobb zombiinvázió közepén nekiállnak lelkizni a hőseink... Mindent ötvözött nekem, amit én kimondottan szeretek, méghozzá a kedvem szerint. 

 Nekem az utóbbi évek legjobb "Lovecraftian" mozija. Kötelező!

Toxin (2015)

 Jason Dudek alighanem jó eséllyel pályázhatna a világ legpechesebb forgatókönyvírója/rendezője címére, feltéve hogy  ilyen címet osztanak. Bár amennyire hadilábon áll a szerencsével az sem kizárt, hogy azt a versenyt, ha volt is valaha, a Toxin bemutatása előtt egy nappal megszüntették. Dudek úr szerencsecsillaga pedig alighogy megszületett bele is állt a földbe, de sokkal valószínűbb, hogy egyenesen egy trágyadombot vagy egy szennyvíztelepet talált telibe, hogy találkozzon és egyesüljön a művész úr filmművészetben betöltött helyével és szerepével. Gondolom ezt, mármint a filmművészet pöcegödrében való  elhelyezkedést még csak csak le is nyelné, ha mindezen egy malibui tengerparton ringatózó luxusjacht fedélzetén, zsákszámnyi kokó maláj kurvák hátán való felcsíkozása közben elmélkedhetne kaviártól és homártól hemzsegő márványasztal mögött ülve. A legviccesebb az egészben, hogy ettől nem is volt olyan messze a Toxint jegyző Dudek úr. Mindössze öt év választotta el attól, hogy minden színvonalon aluli filmjével taknyosra keresse magát, és ehhez nem is kellett volna változtatnia semmin, csak jobban időzítenie agymenésének filmre manifesztálását. Gondolom azóta is gyötrik ezek a lázálmok az elbaltázott lehetőségről, hogy abból a semmiből, amit erre a filmnek sem nevezhető valamire áldozott, szarrá kereshette volna magát. Feltéve hogy 2015 helyett mondjuk 2020 áprilisában pattan ki a fejéből a Toxin ötlete. Mert bár maga a film valószínűleg pont akkora szar lenne, mint öt évvel ezelőtt, Dudek úr sem lett volna jobb rendező annyi idő alatt, arra egy élet is kevés lenne számára, ellenben a koronavírusnak köszönhetően valószínűleg bankot robbantott volna. Ugandától Kazahsztánig az összes kereskedelmi televízió megvásárolta volna ezt a hulladékot, talán még néhány pláza vagy multiplex is a műsorára tűzte volna, Jason Dudek rendező és stábja pedig a szájmaszkját is százdollárosokból készíthetné. Díjat valószínűleg egyetlen filmfesztiválon sem nyerne, még a kelet timori amatőr filmfesztiválról is hazavágnák, mint macskát szarni, de hát ez őt hol érdekelné, ha a jogdíjakból, amit a Toxinért kap, haláláig a filmkészítés közelébe sem kell mennie. Valószínűleg sehol, ellenben mi, filmkedvelők, boldogan intettünk volna búcsút Dudek úr filmes próbálkozásainak és nem nyaggatnánk őt a malibiui tengerparton. Win-win helyzet. Lehetett volna. Ha Dudek úr nem ilyen reménytelenül peches ember. Így viszont retteghetünk, hogy pénzszűkében majd újabb hasonló mocsokkal lep meg minket, mint a Toxin.

Pedig mekkora sztárokat szerzett meg a filmjéhez. Itt van mindjárt az "őrült tudóst" alakító Danny Glover (Halálos Fegyver filmek), vagy éppen a hozzá végtelenül lojális katona szerepében Vinnie Jones (Blöff, Kardhal, A ravasz az Agy és két füstölgő puskacső). Kár, hogy ez a sztár jelző távolról sem igaz. Legfeljebb múlt időben. Ha megnézzük a filmográfiájukat láthatjuk, hogy a 2010-es években nagyjából 6-10 filmet forgattak ezek a sztárok évente. Így már világos miképpen tudta magának a Toxin című tákolmányhoz megszerezni az említett színészeket. Úgy, hogy a Fanta és a Mars reklámjainak forgatásai között volt egy szabad hetük elnézni Jason Dudek garázsába, hogy eljátsszák ezeket a fél perc alatt megírt, ugróiskola bonyolultságú szerepeket.

 Egy bánya  mélyén berendezett szupertitkos katonai bázis laboratóriumában Dr. Locke (Danny Glover) és tudós csapata, a minden filmbe kötelező okos japán tudósokkal kiegészülve, lázas (ha-ha) kutatást végez egy a bányától nem messze  felfedezett vírus ellenanyagát keresve. Az új, minden eddiginél pusztítóbb vírusra egy közeli tanya pincéjében találtak, ne kérdezzék meg hogyan ez nem derül ki, de valami érthetetlen módon a tanyán egyedül élő matróna immúnisnak mutatkozott rá, azaz nem halt meg az istennek sem. Dr. Locke, mivel a legprofibb japán tudóscsapattal sem megy semmire, és már a főnökei is eredményt követelnek, radikális lépésre szánja el magát. Rennert (Vinnie Jones), a katonai bázis egyik legelvetemültebb, egyben legkorruptabb bakáját arra utasítja, hogy habozás nélkül menjen ki a tanyára és engedje rá a laborban tárolt vírust az ott élő szerencsétlen öregasszonyra. Logika valami olyasmi lehetett ebben, hogy majd az ellenanyagot, amit valamiért egyedül az öreglány szervezete termel, lecsapolják belőle. De ez csak feltételezés, mert a film tudományos, virológus része teljesen katyvasz. Mindegy is, ez nem az Élet és Tudomány disszertációs rovata.

 Dr. Locke tervébe azonban hiba csúszik, mert (nem sokkal a vírus elszabadítása után) a tanyán élő nagyit az unokája, Dean (Taylor Handley)  és annak népes haveri köre jön meglátogatni, hogy az igencsak lepusztult házát élhetőbbé tegyék, mielőtt az ottani népegészségügy atomot dobna rá. Ugyanis fennállt egy ilyen opció, amiről értesítették is levélben az afganisztáni háborúból éppen hazatérő katona-unokát. A nagymama ugyanis nem nagyon foglalkozott a portája rendjével és lassan az egész környéket veszélyeztette a felgyülemlett szemét és lom. Tegyük hozzá, hogy mindezt a sivatag kellős közepén, ahol fél mérföldre élő embert nem találni. Hogy kit veszélyeztet a lomis-mami, miközben a hegyek között vírusokkal gurigáznak, azt csak a forgatókönyvíró tükörsima agytekervénye rejtheti. Az unoka tehát a tálibok után immáron mehet csótányokra vadászni a semmi közepére. Na meg kergetőzni az idővel, hiszen Renner őrmester közben ráengedte a vityillóra a spórákkal terjedő istenharagját, ami meglehetősen hamar el is kezdi tizedelni a társaságot. De, mint minden galeriben itt is akad egy amatőr virológus, jelen esetben Dean barátnője személyében, aki pillanatok alatt beazonosítja a vírust, felvázolja annak hatásmechanizmusát és minden egyebet, amit csak ő ért. De Dean sem szarral gurigázik, ő meg leteperi a nálánál háromszor nagyobb Renner őrmestert, kiszedve belőle a legszigorúbb katonai titkokat, hogy végül eljussanak Dr. Locke laboratóriumába és leszámoljanak az világuralomra törni kívánó tudóssal.

 Összességében, bár mind kivitelezést, mind történetet, mind színészi játékot tekintve erősen kihívásokkal küzd a Toxin, a szégyentelenül gagyi vizuális effektekről már nem is beszélve, egészen szórakoztató szemetet gereblyéztek össze a készítők. Már amennyiben valakinek szórakozás egy tévéfilmes toporgás sci-fi/horror/dráma címkével, letűnt sztárok karikatúráival, animált, csillámló vírusokkal.