Sokszor nehezen veszem rá magam az ázsiai horrorfilmekre. Mindez csupán az én hibám, csömöröm van a kísértetesdiből, úgy érzem kissé túl lett tolva a téma, továbbá nekem annyira egyformák az arcok, nem beszélve a megjegyezhetetlen nevekről, hogy jóval több koncentrációt kívánnak, mint azt egy átlag munkanap után megengedhetek magamnak. Aztán, amikor egy-egy gyöngyszemre rálelek, nem is értem, miért kerülöm ezeket a nagyszerű alkotásokat...
Két és fél évezreddel ezelőtt egy szörny szabadon kószált és azt tervezte, hogy örök szenvedést hoz a Földre, megnyitva a poklok kapuját. Buddha nem tudta megölni, ám végül megállította a gonoszt azzal, hogy kitépte a szemeit (egyik fekete, a másik piros). Ezek azonban megszöktek, bár a fekete megkerült gyorsan, a vörös szemet viszont harc nélkül nem sikerült elfogni. Hét ember testét használta "gázlóköveknek", testről testbe menekült, akik amolyan hídak voltak az emberiség eléréséhez, és az utolsó a Szűz Sámán volt. Végre mire Buddha meg tudta állítani a vörös szemet is, mindkettőt külön ún. Śarīra ládákba helyezte. Az egyiket a Távol-Kelet hegyei közé temette, a másikat pedig egy nyugati sivatagba, biztosítva, hogy azok soha többé ne egyesüljenek és szülessenek újjá. Napjainkban azonban egy megszégyenített professzor megfogadja, hogy megtalálja és felébreszti a szörny vörös szemét, és bebizonyítja a buddhista mítosz valódiságát. Ha-jung szerzetes az egyik láda védelmezője rájön, hogy a vörös szem ismét felébredt. Megkéri segédjét,Chung-seokot, hogy keresse meg Park Jin-soo száműzött szerzetest, aki azért született, hogy megakadályozza a szemek újraegyesítését. A kavarodást fokozza, hogy eközben Kim Ho-tae nyomozó ráveti magát a rejtélyes ügyre, amelyben villámgyorsan lebomlott holttesteket találnak - ahogyan a gonosz testből-testbe vándorol, az elhagyott porhüvelyek azonnal elpusztulnak. Elkezdik a vadászatot, hogy megtalálják a Szűz Sámánt, és megakadályozzák, hogy a szem rálépjen az utolsó "gázlókőre", és felébressze a szörnyet, amely elpusztítja a világunkat. Csak leírva hat furcsán és bonyolultan a történet, megnézve gördülékeny és szépen összerakott alapsztori. Mint fentebb írtam, erős figyelmet igényel, ahogyan a komolyabb ázsiai horrorok, ráadásul ott lapulhat a tarsolyban még az is, hogy a hitvilági utalások számunkra semmit nem mondanak, ezáltal meg sem értjük az amúgy is kissé komplikált történetet. Legutóbbi ilyen filmem után (Pikachu, a detektív, na jó, csak viccelek...) még jó fél óra keresgélés kellett a neten, hogy összerakjam a részleteket és megvilágosodjak. Mint a többi általában, ez is sokszoros csavart tartalmaz, szerencsére félelmem alaptalan volt, hogy kérdőjelek maradnak bennem, viszont kellemes utóízt ad, hogy még egy ideig törhettem rajta a fejem, végül megállapítsam, nagyon ügyes volt a szkript írója. Nem beszélve arról, ahogyan emberi apróságokkal felvértezi karaktereinket, ezáltal dimenziókat adva a figuráknak, majd múltbéli események láncolatán is végig kell vonulnunk, mire "elérjük a nirvánát", - hogy stílszerű legyek. A hallgatag ördögűző, Park Jin-soo alakja maga a tragédiahős, aki életében a szenvedés útján jár, karmája kötelezővé teszi, hogy a gonosszal való szembeszállás által leljen békét. Igazi örömet okoz egy ilyen többrétegű filmet megtekinteni, hogyan sodorja össze a sors a szálakat és hogyan fordulhat elő, hogy valaki mégis kijátssza a végzetet. A majd' 2 órás játékidő alatt egy perc üresjárat nem volt, amikor éppen nem történt valami, a rejtély nyomása és a kíváncsiság tartotta ébren érdeklődésemet, vagy finoman humoros pillanatok, ahogyan az ifjú szerzetes habzsolja az eddig tiltott nagyvilágot. Az operatőri munkát szintén csak dicsérni tudom, tökéletesen van fényképezve, bárhol is járunk, működik a varázslat, amely a zenével is összhangban van. Gondosan van összerakva, kellemes drámai felhanggal, kidolgozott szereplőkkel, néha krimi-szerű fordulatokkal vezet bennünket a végjátékig, ahol persze szintén nem a megszokott klisékkel öntenek bennünket nyakon. Erősebb a thrilleres vonulat, de így is kellemes horror... Mindenképpen figyelemre méltó, tökéletes hétvégi program.
A film nézése közben nagyon feszült voltam, többször is meg kellett állítanom... Ugyanis egy rohadt szúnyog keringett állandóan a televízió előtt és az istennek sem tudtam lecsapni.
Dániában járunk, egy fiatal párnál. Mia és Thomas Lindbergh élete nem éppen a legboldogabb. A nő gyermeket akar, ám férjével eme témában nincs közös platformon. Thomas ráadásul egy nagy cég feje, amely hamarosan megrengeti a világot a fiatalítás terén elért csodaszerével. Mindennek természetesen van egy sötét oldala, amelyről a fickó nem akar tudni, miszerint ehhez az esszenciához őssejtekre van szükség, amihez viszont csecsemők kellenek. Mindehhez pedig terhes anyukák is, akik viszont nem szívesen dobnák oda csemetéjüket vágóhídra. Így a leghumánusabb (haha) megoldás az emberrablás marad. Dr. Isabel Ruben, a főkutató, -aki egy imádni való gonosz kurva- nem csinál különösebb lelkiismereti kérdést ezzel kapcsolatban, két pszichopata segédjével tehát fiatal nőket zsákolnak be, majd valami gyárépületben drótketrecekben tartva őket, megtermékenyítés után elkobozzák a szükséges alkatrészeket. Mia azonban gyanút fog és ellátogat az intézménybe - vesztére. Foglyul ejtik és ugyanolyan megaláztatásokon végigmenve, mint a többiek, rab marad. Thomas utána indul, hogy kiszabadítsa a saját beosztottjától (!), de nem töri össze magát nagy igyekezetében. Innentől nézegethetünk megalázott és megvert, megkínzott nőket -már akinek erre van gusztusa- majd "izgulhatunk", vajon sikerül-e a komplexumból kimenekülnie a rabláncon tartott hölgyeknek.
Nem ért annyit ez a film, hogy ennyit pötyögjek róla. Olyan, mintha valami filmszakos vizsgamunka lenne. A képi világ kimondottan amatőr és erősíti az érzésünket, hogy ezt az egészet nem gondolták komolyan. Mintha az alkotók ki akarták volna élni a szenvedélyeiket, lehugyozott nőkről, meg mocsokban fetrengő fehér bugyis lotyókról... A történet cseppet sem eredeti, mintha csak úgy maguktól alakulnának az események, forgatókönyv nélkül. Szereplőink sem robbantják magukra az Oscar-díjas szekrényt, kimondottan kifordult a szemem néha, ahogyan a Thomas Lindbergh-et alakító Anders Heinrichsen csak topogott szerepében, mint Travolta a nagyszobában. A karaktere is tesze-tosza volt, alakításával meg azt az érzést generálta bennem, hogy most nem is tudja, egyáltalán kell-e neki valamit csinálni, megzavarhatja-e jelenlétével a kamerát, netán csak bebotorkált a "csapó" felkiáltást követően véletlenül a képbe. A "The Dog" nevű elmebeteg úgy-ahogy szimpatikus volt, amikor főhősnőnket fojtogatta, kimondottan drukkoltam neki, mert több, mint másfél órát vett el az életemből az a hisztérikus kurva, igazán megérdemelné, ha elpusztulna, én meg végre szabad lennék, nem meríteném a távirányítót a percenkénti "sok van még ebből???" nézegetésemmel. Azt a pár száz korona költségvetést (nem hiszem, hogy több lett volna...) inkább költhették volna Hønsekødssuppere, netán Smørrebrødra. Egy gagyi torture porn, ráadásul elnyújtva, mint a rétestészta, dögunalmas klisékkel, logikátlansággal, értékelhetetlen színészi munkával, értéktelen rendezői semmitmondással, fos fénybeállításokkal, olyan, mint egy hosszúra nyúlt várakozás a fogorvosi rendelőben. Volt benne pozitívum is: vége lett, túl vagyok rajta. Ne kövessétek el a hibám, kerüljétek.
Ekkora faszságot már régen láttam - szolgáljon mentségemre: munkaidőben néztem.
Rögtön az elején menekülő nő rohan az erdőn át, majd egy faházas kempingbe ér, ahol három kiélt kurva fogadja őt, majd megölik és elfogyasztják. Eközben idióták kis csapata horgászni indul ugyanoda, összeismerkednek a kannibál-boszorkány lotyókkal - innentől már fabatkát sem adnánk az életükért. De van itt ám természetfeletti szál is - az erdőben bóklászik egy félszemű kretén is, aki ért a mágiához, kék színű animációt tud tenyeréből elővarázsolni. Ezt felhasználva feltámassza a film elején megölt nő fickóját, aki, mondanom sem kell, szintén barom. Így ketten nagy-nagy leszámolásra indulnak a gonosz és általában ruhátlan boszorkányok ellen. A horgászni induló három fiatalember eközben szépen egyenként elhalálozik, minek következtében hosszú percekig nézhetjük, ahogyan a nők meztelenül eszik húsukat és vérrel kenik össze magukat és egymást. Hogy ennek mi a lófasz értelme van, azt nem tudom, ugyanis ezek után azonnal zuhanyozni mennek és újabb percekig gyönyörködhetünk abban, ahogyan mosakodnak. Megérkeznek a botcsinálta boszorkányvadászok, gépfegyver- és pisztolypárbaj kezdődik...
Jót tett a filmnek, hogy összesen egy óra az egész. Tulajdonképpen ez a sztori egy 6 perces xhamster-videóban is elfért volna. Szinte minden vágás után némi természettudományos felhanggal bogarakat, növényeket nézhetünk értetlenül. A hölgyek valószínűleg eme szerepüket pár csík kokainért vállalták. Esztétikailag ugyan szép húsosak, de testüket láthatólag kissé már lestrapálta életmódjuk. Mégis: az egyetlen értelmes és nézhető momentumai ennek a marhaságnak. Értem én, hogy szándékosan szar az egész, hogy nem kínlódtak különösebb forgatókönyvvel, hogy poénnak szánták (remélem!), hogy a színészi teljesítmény alig vetekedik az Arany János utcai óvodáscsoport: Mehemed, ki sosem látott tehenet című kamaradrámáéval, de ez akkor is borzalmas. Talán afféle eyecandy akar lenni a szex és horror rajongóinak, na de, mint érintett, azt kell mondanom, így sem állta meg a helyét. Az effektek is nevetségesek, a fegyverek torkolattüzeit mintha valami 1990-es videojátékból másolták volna, a varázslat kék csodája pedig sírásra késztet. A dialógusok olykor eget verően röhejesek, nos, ez viszont valóban szándékos, néha azért jót mulattam a két degenerált boszorkányvadász debil párbeszédén. Jó néhány trash filmet láttam már, de ez azokhoz képest meg mintha komolyan vette volna magát, ezért igen soknak találtam az üresjáratokat. Exploitation-nek sem nevezném, hiszen azok azért jóval pörgősebbek és tartalmaznak némi életet magukban, míg itt néha percekig gyalogló embereket látunk, időhúzó jelenetekkel borzolják leginkább az idegeinket.
Szarul hangzik, de a helyzet az, hogy még a trash mércét sem nagyon üti meg ez az egész.
Nagy szerencsém, hogy nem itthon kellett végignéznem.
Maximum a ruhátlan lányok a pozitívum, de arra meg van bőven rövidebb és mégis tartalmasabb filmecske internetszerte...
A "Nagy fehér" még véletlenül sem egy dokumentumfilm valami Afrika-kutatóról és nem is pornófilm.
Fiatal férfival és barátnőjével cápatámadás végez rögtön az elején. Majd ugrunk Charlie és kedvese cégéhez, akik felbérelhetők sétarepülésre hidroplánjukkal az óceán fölött. Egy gazdag ázsiai pár fogadja fel őket, velük tart Benny is, aki olyan mindenes a kis társaságnál. Öten indulnak útnak, cél a "Pokol-zátony", ahol meglelik a bevezetőben megölt fickó holttestét... Telefonján az utolsó kép elárulja, nem egyedül hajókázott, így a társa keresésére mennek a repülővel és meg is lelik a felborult hajót. A ragadozó azonban ráront a hidroplánra amely ezáltal elsüllyed, így távol mindentől mentőtutajon kell túlélniük cápákkal körülvéve az elkövetkezendő napokat, amíg partot nem lelnek.
Jó ideje tartogattam már ezt a múvit, mert az utóbbi idők témába vágó alkotásai nem voltak különösebben meggyőzőek. Belátom tévedtem, egészen pofás kis film kerekedett belőle. Nem csak izgalmakat tartogat, de emellett nyomasztó a végtelennek tűnő víz, a fenyegető cápák és a parányi szimpátia széttörését követő feszültség az utasok között. Zsigerileg érezhető, ahogyan a földi paradicsom, a gyönyörű óceán átalakul a szemünk láttára szinte pillanatok alatt vészjósló víztömeggé. Elgondolkodtató és érdekes, csak egy percre veszítjük el a kontrollt és máris a kegyetlen természet veszi át az uralmat, majd halak eszik az embereket. Érted...? Ami kint van a spájzban konzervbe feldolgozva. Váratlan meglepetéseket is érik a nézőt, néha pedig a suspense a végsőkig fokozva van, bár becsúszott pár hatásvadász jelenet is. Zeneileg rendben, bár nem kiemelkedő ez ügyben, de nem is vár az ember minden ilyen sztorihoz egy John Williams orkesztrát. A víz alatti képek nagyszerűek, a fényképezés hibátlan munka. Nem bonyolult a szkript, de mégis érezni, hogy van benne valami, azt hiszem az alaphelyzet máris plusz pontokat ad, ezért eleve előnnyel indul. A karakterek is egyszerűek, papírforma kiosztás, de nem lélektelenek, ahogyan az néha nagy blockbustereknél is előfordul. Teljes mértékben élvezhető, én olykor kimondottan megfeszültem a nézése közben, kiemelkedő a cápás-dömpingből. Nézd meg a "Nagy fehért"!!! (Privátban küldöm a képet róla, haha. 😃 )
Malorie visszatért, újra elmerülhetünk abban a világban, ahol mindenki vakon botorkál... de érdemes-e?
"A madarak a dobozban" folytatása két évvel később játszódik, tehát Malorie és gyermekei (az egyik fogadott...) a tábor menedékében éldegéltek eddig. Gyorsan lezavarja írónk ezt a részt, itt is hiba történik, és elszabadul az őrület, így a kis család elmenekül innen is.
Újabb 10 évet ugrunk, Tom és Olympia már kamaszodik és egy saját kis menedéket leltek hármasban. Tom nagy kísérletezőkedvvel van megáldva, míg fogadott húga óvatosabb. Anyjuk kissé paranoid viselkedése már zavarja őket.. (Engem is...) Egy napon bezörgetnek hozzájuk, egy idegen, aki népszámlálóként mutatja be magát, de az óvatosság okán nem engedik be, így az csak úgy otthagyja a küszöbükön az összes eddig összegyűjtött adatot és beszámolót. (???) A kíváncsi fiatalok felfedezik, hogy a papírok tanúsága szerint Malorie szülei életben vannak és el is lehet utazni hozzájuk, egy bizonyos "vakvonaton", amely újra közlekedik. Sutba dobva minden eddigi félelmét, anyjuk összecsomagol és elindul velük a "vakvilágba". 🙂
Josh Malerman már legutóbb, a "Vizsgálat" című művével sem szerzett sok jó pontot, egyszerűen riasztó, ahogyan nem tud összefaragni valami hihető és életszagú történetet a fikción belül, ahogyan a karaktereket is egyszerűen alárendeli a sztorinak, ezért mindenki totálisan logikátlanul gondolkodik és cselekszik. Mintha Malerman földönkívüli lenne, akinek halovány fogalma sincs az emberiségről, a valóságról, a humán reakciókról és észjárásról. Mint a hülye gyerek, aki a kis játékban a háromszög-formába kalapáccsal veri bele a hengert. Ugyan mennyire hihető, hogy hősnőnk 12 év elteltével is még mindig egy embertől retteg folyamatosan, éjjel és nappal? Minden gondolata a gonosz Gary körül forog, ahogyan annak meg körülötte. Kedves író úr, nem lenne egyszerűbb, ha a folytatásban realista módon az új kalandokra koncentrálnánk? Itt azért nem Batman és Joker örök ellenséges párharcáról van szó, hanem két közönséges figuráról, akik talán elsodródhatnának egy teljesen vakon élt világban egymástól. Mintha 12 év alatt nem történt volna semmi, ugyanonnan folytatódik a sztori, szereplőink belefagytak az idő borostyánkövébe. A történet egy labirintus, melynek mentén kötelező végigverni a szereplőket az előre megszabott úton, dacolva ellentmondásokkal, logikával és racionalitással. Malorie soha senkivel nem keres kapcsolatot és retteg a külvilágtól, ja nem, azért a szomszédot ismeri, aki teljesen be van zárkózva, de vele szóba áll. Az évek alatt összegyűjtött népszámlálási adatok és feljegyzett események, mende-mondák jegyzékét, amelyeket rettentő veszélyek árán szerzett meg az ismeretlen fickó, azt csak úgy odadobja valakinek az ajtaja elé, szevasztok, befejeztem, holnaptól mondjuk elmegyek fagyit főzni. Egy kihallgatott beszélgetéstől, aminek se füle-se farka, hősnőnk tiszta őrületbe kergeti magát, elmebetegként kezd el viselkedni.
A könyv lassú mocsárban topog 80%-ban, aztán úgy lezáródik, mint egy mese, pillanatok alatt, gondolom már az író úr is unta az egészet. Amit nem csodálok. Időnk nagyrészét Malorie elméjében töltjük, amelyben állandó paranoia keveredik a dögunalmas múltidézésekkel. Egy vonatra felkapaszkodás, amely pár másodperces esemény, itt öt oldalon keresztül esik meg, hogy alaposan kikanalazhassuk az összes létező hülye félelmét-szorongását-gondolatát a fejéből. Ez az aprólékos részletesség, ez a bő lére eresztett tirádázás a regény utolsó 30 oldalán abszolút nem jellemző, a gyors lezárás olyan, mintha rossz szex végén inkább sietősen kivernénk magunknak. Mint amikor az iskolai fogalmazás elérte a kiadott 30 sort, így a végére odabiggyesszük: "nagyon jó volt a nyaralás, remélem jövőre is ilyen lesz". Közhelyes, össze-vissza ritmus, nagyrészt unalmas, vontatott, túl sok lelkizés, majd a katarzis összecsapott, lélektelen. Nem tudom, miért íródott meg ez a folytatás, talán a sikerre való újabb felkapaszkodás, második bőr lenyúzása... Azt meg végképp nem tudom, én miért olvastam el...
Kevin írt egy horrornaplót. Én meg hülye fejemmel elolvastam. Nagy hiba volt.
Párizsban járunk a '30-as években... Itt éldegél Kevin, kinek egész gyermekkora szívás. Mindenki utálja, arrébb löki, kimondott indulatot kelt maga irányába szimplán csak a kisugárzásával. (Mondjuk ilyen embereket én is ismerek...) Anyja prosti, apja pedig gyilkos volt - azt hiszem ez nem a legjobb útlevél az élethez. Hősünk azonban csak egy érzelmileg érték-eltolódott, erősen naiv 17 éves, akit Evelyn nénikéje kastélyába visznek az intézetből. Ott rövidesen felfedezi, hogy a család megmaradt tagja a kertésszel összefogva szorgalmasan gyilkolászik, hogy a holttesteket jól eladják. Erkölcsi érzékét nem zavarja különösebben a dolog, csak amikor megkérik, hogy szálljon be a buliba, akkor szökik meg, majd visszakerül a javítóba. Onnan aztán kikölcsönzik gazdagok, hogy egy kielégítetlen feleség kanja legyen, de még ehhez is balfasz, mint ahogyan ebben a regényben szinte mindenki a józan észnek ellentmondóan viselkedik. Mivel még a szexhez is szerencsétlen, így visszatér Evelyn nénihez, skrupulusait félredobva beszáll a családi bizniszbe. Megtörténik a nagy beavatás és megtudjuk azt a húdeizgalmas tényt, amely rejtély már körömrágásig foglalkoztatott bennünket... Ja, nem. Tehát kiderül, hogy háromféle ember létezik, ezt arcmérésekkel a la Lombroso lehet felismerni, és mind csak a magafajtával érzi jól magát. Ennek érdekében a pénzesebbek preparált emberfejeket vásárolnak tőlük, mert az megnyugtatja őket, jobb, mint a rózsaszín szobabelső Xanax-szal, vagy a kötögetés. És a belőlük kivont testnedvekből élet-elixírt készítenek. Kevint pedig azért utálja már velem együtt mindenki tudattalanul (én tudatosan...), mert a legritkább csoportba tartozik, de amúgy ez a legdrágább. A kölök munkába fog és unalmas módon öldököl familiárisan, mígnem találkozik egy hozzá hasonló gyagyás és antipatikus lánnyal, ez bonyodalmakat okoz, majd végre vége ennek a bagolyköpetnek.
Kevin Lyon az újságcikkek tanúsága szerint debreceni író, álnéven alkot. Ezt mondjuk megértem, mert szívesen betörném az ablakát ezzel az ostoba fércművel. Eleinte elfogadja az ember, hogy istenem, a főszereplőnk egy tinédzser, aki szellemileg és erkölcsileg kb. egy 5 éves szintjén leledzik, de a végére nemcsak, hogy szemet szúr már ez a retardált gondolkodásmód, hanem meg is forgatja a szemünkben a kést. Maga Kevin lénye egy olyan karakter, amely bődületesen röhejes. Olyan morális magasságokban lebeg, hogy a szíve szakad meg, amikor a szeme láttára agyonvernek egy fiatalt, de ő azért vidáman öldököl és hordja haza az áldozatait. Ez kérem egy faszság, egy olyan izzasztó szellemi székelés eredménye, amelytől agyi aranyért kaphatott az író. Egy túltolt és torzított képet fest a világról is, amelyben fő figuránk leledzik. Itt mindenki nekrofil, nimfomán, gonosz és vérszomjas, kivéve a gyilkos Kevin.
Nem izgalmas, nem fordulatos, fárasztó és infantilis. Naplóformátumú stílusa már maga felborzolja tollaimat (igen, madár vagyok, hogy a kezembe vettem...), mert 89%-ban párbeszédekből áll. Hát ki a franc ír naplót a társalgásaiból??? A borítón, de még belül is, mindenféle brutális figyelmeztetések szolgálnak figyelemfelkeltésre, miszerint 18 éven felülieknek, jajj, ha elolvasod, elapad a tehened teje és kiszárad a forrás. Na, itt a lényege az egésznek: a sok locsi-fecsi mellett egyedül szinte a gyilkosságok vannak kidolgozva, tulajdonképpen az egész egy keret a gyilkosság-fantáziák maszturbációs képeihez. Nem lehet csak úgy kiadni ilyet, rittyentsünk mellé valami eget verően bugyuta mesét, máris piacra dobhatjuk a szerencsétleneknek. Olyan, mint a történettel rendelkező pornófilmek, a körítés mellékes, senkit nem érdekel kinek a gatyájából ágaskodik a fasz, mi a sztorilájn, azt át is tekerhetjük.
Az első pár oldal után gyanakodni kezdtem: ez biztos, hogy magyar író - előtte nem néztem utána. A gyenge és erőltetett elbeszélés, a szarból gyurmázott karakterek azonnal a "John Cure" és "Michael Mansfield" vonalra emlékeztettek, horrorfilm élményekből összetákolt gyerekes és komolyabb stilisztikát nélkülöző botrányosan felháborító, nívótlan firkálmányok, olyanoknak, akik az irodalmat csak mint kötelező iskolai tantárgyat ismerik.
Alkotónk szorgos kontár: Kevin felnőtt kalandjait több kötetben is kipasszírozta magából. Kösz, de kösz nem.
Semmiképpen ne vedd a kezedbe, kivéve, ha nincs a bográcsozáshoz gyújtós, vagy papír nélkül rekedsz egy kerti budiban.
Hangzatos címe ellenére egy igen szolid kis vámpírfilm, ráadásul westernbe oltva.
Az alaphelyzet ismerős a vadnyugati témában jártasabbaknak: a piszok Buffer szomszédját, Dr. Carter-t zaklatja folyamatosan, hogy az adja el neki birtokát. Ennek érdekében mindent megtesz: elzárja a patakot és elverik a doki fiát is. Ezenközben a kisvárosban furcsa kórság támadja meg a helyi fiatal leányokat: vészes vérszegénység folyományaként elhaláloznak. Az orvos is jobblétre szenderül egy sötét éjjelen, amely gyermekeiben, a szép Doloresben és a neurotikus Timben bosszúvágyat kelt, holott nem a csibész Buffer volt a gyilkosa. Ám ez nem akadályozza meg Timet, hogy részegen párbajt provokáljon és hagyja ott a fogát ezáltal. Dolores ezt már nem akarja annyiban hagyni, vérdíjat tűz ki Buffer fejére. A városban lebzselő gyanús pisztolyhős, Drake Robey jelentkezik is a munkára. A szomszédnak inába száll a bátorsága, és amikor a seriff és Dan tiszteletes (aki bimbózó kapcsolatban áll Dolores-sel) meglátogatja, hajlandó súlyos összeget fizetni kártérítésként, csak, hogy a szenvedélyes nő elálljon szándékától. Drake engedélyt kér, ha már a bérgyilkosság cancelled, hadd maradjon a Carter ranchon, amolyan kisegítő melósnak, kap is szállást, naná, hogy a temető szomszédságában álló házikóban. Ugyanis ő egy vámpír, ha nem sejtettük volna. Dan tiszteletes erősen ellenzi a dolgot, de Dolorest szemmel láthatóan megbűvölte a vérszívó cowboy, sőt, éjjel az meg is látogatja vérvétel céljából. A lelkész egy régi naplót felfedezve megtudja Drake Robey titkát és mindent megtesz, hogy szíve hölgyét ráébressze: akit befogadott egy álságos élőhalott...
A klasszikus western vonalát ügyesen vegyíti a horrorral a kissé talán lassúnak tűnő eseményfolyam. Engem azonban elbűvölt ez a crossover, több ilyen film kellene, mennyivel színesebb és érdekesebb történeteket lehetne a vadnyugati sztorikból összerakni a belefűzött természetfelettivel. A dialógusok is meglepően frappánsak és jól kidolgozottak a szópárbajok is. A kor b-mozijainak kissé harsány színészi játéka már-már megkedvelteti itt magát, Kathleen Crowley, a makrancos Dolores szerepében imádni való, Michael Pate (Drake) pedig valóban fenyegető jelenség, aki olykor sikeresen kelt szimpátiát a nézőben. Nagy meglepetésekkel nem kényeztetnek bennünket, bár a befejezése nekem nagyon sutának és elsietettnek tűnt. A 75 perces játékidő alatt nem lettem különösebben felzaklatva az izgalomtól, de a történet és a vezetése nem volt egyáltalán unalmas. Hangulata is van, az árnyék-fény játék kellemesen borússá és sötétté teszi, olykor drámaivá. Több ez egy átlagwesternnél és több egy átlaghorrornál, talán pont a kettő találkozása emeli ki az akkori mozik tömkelegéből. Mindkét műfaj jellegzetességeit magán hordozza, ötletes turmix, amely nemhogy nem fekszi meg a gyomrunkat, hanem kellemesen eltelíti. Nem állítom, hogy kötelező darab, de én javaslom megtekintésre, hiszen különleges kis csemege, már ezért is érdemes végignézni...
Evan Spiliotopoulos író/rendező neve bár valószínűleg nem cseng ismerősen, de ettől függetlenül nem számít kezdőnek, hiszen huszonöt éve készíti több-kevesebb sikerrel filmjeit a nagyérdeműnek. Olyan alkotások köthetőek a nevéhez, mint a Charlie angyalai, Tarzan 2., Hamupipőke 3., Micimackó és a zelefánt, Kis hableány- A kezdet kezdete, és még sorolhatnánk az ismeretlennél ismeretlenebb remekműveket, amikben többnyire forgatókönyvíróként közreműködött. Írói tehetsége, mint láthatjuk erősen megkérdőjelezhető, ám valamiért nem volt elég negyed évszázad, hogy megköszönjék lendületét, lelkesedését és más munkát ajánljanak neki. Természetesen az sem kizárt, hogy a felsorolt filmek valahol, egy másik univerzumban sikert sikerre halmoztak csak hozzám nem jutott el a hírük. Ebben az esetben elnézést kérek a feltételezésért, miszerint Spiliotopoulos író/rendező tehetsége a középszert egy pillanatra sem lépte volna át. Igaz, ha szigorúan csak a legújabb alkotásából, ami egyben az első rendezése is, indulok ki, akkor igazat kell adjak magamnak abban, hogy Evan Spiliotopoulos a szürkék hegedűse. Az Unholy ugyanis, minden felhajtás és ígéretes trailer ellenére egy tökéletesen középszerű, feledhető horrorfilm, aminek jóval nagyobb volt a füstje, mint a lángja lett végül. Nesze semmi, fogd meg jól. Sok hűhó semmiért. Feloldozás katarzis nélkül. Nagyjából ezeket az alcímeket tudnám írni az általam amúgy kifejezetten várt film kritikájához.
Az Unholy ugyanis semmivel sem több, mint egy nagyon bájos, helyenként szerethető, rémmesébe oltott tanmese, aminek végén a gonosz elnyeri méltó büntetését, a tékozló fiú jó útra tér. Pontosan olyan film, amit egy addig elsősorban gyerek és ifjúsági filmeket, komédiákat jegyző forgatókönyvírótól elvárnánk első horrorfilmes próbálkozásként. Se több, se kevesebb. Egy közepesen kellemes vasárnapi matiné a megszokottnál sötétebb tónusban, megnyugtatóan szirupos befejezéssel. Egyetlen pozitívuma talán a népmesei sablon szigorú követése, az üzenete, hogy a rossz nem győzedelmeskedhet a jó felett és, hogy mindenki számára van második lehetőség, ha akarja és él a lehetőséggel, de mindezen erősségek csak az unalomba fulladástól mentik meg Evan Spiliotopoulos első rendezését. Egy tartalmas, maradandó élményt nyújtó filmhez rettenetesen kevés. Szereplői, szinte kivétel nélkül kidolgozatlan, üres karakterek akik más filmekből már ismerősen köszönnek vissza ránk. A Jeffrey Dean Morgan alakította Gerry Fenn, az álhírgyártáson kapott és ezért zuglapoknál aprópénzért dolgozni kénytelen, valaha szebb napokat látott egykori sztár-újságíró, aki végül jó útra tér és a hírnév helyett az elesettek védelmére kel sem újdonság. Gond nélkül behelyettesíthető a kirúgott, magányos, igazságért harcba szálló zsaru karakterébe. De ugyan úgy az összes többi karaktert is láttuk már valahol. Hol jobb, hol rosszabb kivitelben, de ettől ez még nem erény. Nincs új a nap alatt. Ismerős karakterek, ismerős történet az újdonság katarzisát nélkülözve. Amennyire vártam, akkora csalódás volt az Unholy. Mesének, tanulságos rémmesének elmegy, mert a mese minden követelményének maximálisan eleget tesz, de ez a maradandósághoz nagyon kevés.
Ez a film elemi erejű fáradtságot implikált bennem.
Adva van egy teljesen diszfunkcionális família: a durvának emlegetett apa (de nem tűnik annak), a mellékszereplő anya, a fogyatékos fiuk és maga Emma, a leányuk, aki a főszereplő. Nélkülözhetetlen költözés után hősnőnk a padláson felfedez egy tükröt és meglátja benne magát. Ez persze nem meglepő esemény, de magát maga mögött is meglátja. Innentől kezdve indokolatlanul idiótán viselkedik, szerencse, hogy ott van neki újdonsült ismerőse, a jóképű Trevor, aki egyszerre mentőstiszt és rendőrnyomozó. (Bazmeg, véletlenül nem kazánkovács és dinnyeárús is???)
Emma meg van győződve arról, hogy volt egy ikertestvére, akit az apja "hagyott meghalni", mert az szellemi rokkantnak született. Többször is látja alteregóját, veszélyben érzi magát és retteg a házban maradni, meg retteg elhagyni is azt. (WTF???) Szülei házi pszichológust fogadnak mellé, aki kábé annyira tudja megfejteni a hülye magatartását, ahogyan mi, azaz sehogyan. Öccsét hamarosan a szeme láttára gyilkolja meg hasonmása, de nincs semmi baj, a rendőrségnél csak retardáltak dolgoznak, akik nem bevarrják az egyre őrültebb lányt a kaptárba, hanem szabadlábon hagyják. Emma egyre furább dolgokat művel, amely a forgatókönyv selejtességének köszönhető leginkább, meg, hogy kitöltsék kínkeservvel a játékidőt. Szüleit megvádolja, hogy fel akarják támasztani a halott testvérét, mert boszorkányok, vagy mi. A film katasztrófába torkollik a végére, nekünk pedig már az elejétől az volt az egész.
Tipikus tévéfilm, de a rosszabbik fajtából, tudod, amely csak éjjel lopakodik fel a Filmbox adásába, mert botrányosan szar és még néhányan komolyan meggondolnák a kábel tévé kiköttetését. Olyan, mintha 10 éveseknek készült volna, de azok közül is az infantilisebbeknek, mondjuk, akik még abban a korban is cumiznak. Egy hülye katyvasz az egész, tele hajmeresztő értelmetlenségekkel. A kedvencem Emma. A drága jó Emmácska. Olyan, mint egy hisztis kölyök, egész nap valami 18. századi hálóingben rongyol ide-oda a lakásban, minden reakciója irreális, sőt szürreális. (Mondjuk ebben a nagyszerű műremekben mindenki így van ezzel.) Felnőtt létére a takaró alá bújik, ha fél, nem eszik, aztán egyszer csak el kezd zabálni, de úgy, hogy bekeni magát a bolognai raguval, vagy mivel, aztán szájon csókolja gyűlölt apját, akinek ez ugye teljesen normális, nem is zavarja... Nagy csibész ez a Tom Malloy, aki nemcsak megírta a történetet, de a fogyatékos Frankie-t is eljátssza. Bár, lehet, hogy nem is csak szerepel: összehányt sztorija alapján el tudom képzelni, hogy valóban terhelt. És ott van még direktorunk, Mary Lambert, aki olyan távol került az általa rendezett és jól sikerült "Kedvencek temetőjétől", hogy jobban elnézném neki, ha manapság aluljárót takarítana, vagy kutat ásna. Nem tudom, miért készült el ez a film, teljesen tanácstalan vagyok. Valami büntetés, közmunka, netán pénzmosás, rituális pénzégetés...? Erőltetett, izzadtság szagú, látszik, hogy minden szereplő az operatőrrel együtt csak szenvedett, egyedül talán Tom Malloy hozta a vidám retartdáltat, de ez nála természetes állapot. Költségvetése kábé egy óvodás szülinapi buli (pilóta keksz, meg Fanta) ára, ahogyan színvonala is. Költséghatékony módon zenéje sem tartalmaz nagyzenekart, csak valaki baljósan pötyög egy zongorán. Látványról ne beszéljünk, nekem a kedvencem a pisztoly torkolat tűze. A végén bekövetkező elmaradhatatlan katarzist már kissé hisztérikusan vártam, nem mintha annyira érdekelt volna, csak véget akartam vetni a szenvedéseimnek. Tudtam, hogy kemény menet lesz, de ez alul múlta várakozásaimat is, övön aluli volt. Óvakodj tőle.
Lehetett volna egy mélyebb, filozofikusabb mű is, az anyai szívről, a szeretetről, de csak ennyire tellett...
Laura kettesben él Daviddel, a kisfiával. Mint később kiderül, mindezt azért, mert egy szektából szökött el, gyermekét menekülés közben megszülve. Emlékeit azonban az azt követő gyógyszeres kezelés elmosta, végre majdhogynem nyugis világban éldegélnek. Ám egy éjszakán a fiú szobájába benézve embereket lát, majd az ajtó bezáródik. Pánikban hívja ki a rendőröket, ám a szobában nincs Daviden kívül senki. Paul a zsaru, társával ellentétben nem szkeptikus, figyelmesen hallgatja a kiborult nőt. Később a srác rosszul lesz, szinte haldoklik, ám a kórházban semmiféle vizsgálat nem jut eredményre, mi lehet a baja. Laura-t utoléri a sorsa: a szekta a fiát akarja. Elmenekül vele, ám míg gyermekét magára hagyja a szomszédasszonnyal, David megöli a hölgyet és eszik belőle. Meg van hát a gyógyszer, nem Algopyrin kell, hanem emberhús. A gyilkosság után menekülőre fogják, nyomukban a rendőrség, Paul-lal, akivel összemelegedett, és a kultusz... Válaszokra és emlékekre van szükség, miközben gyermeke egyre csillapíthatatlanabb éhségét is orvosolnia kell. Úticéljuk a szekta központja, ahonnan elindult minden, ott majd talán be is fejeződik.
Mint fentebb megemlítettem, voltak lehetőségek, hogy komolyabb gondolatiságot szőjenek a történetbe, de csak a felszínt kapargatták. Sok aspektusa van egy ilyen dolognak, meddig terjed az anyai szeretet, komolyabb és intenzívebb dilemmák merülhettek volna fel, mint amik esetünkben megjelentek. Persze ne büntessünk olyan szigorúan, nem lehet minden horrorfilm pszichológiai tanulmány, és nem is várjuk el... De kicsit hitelesebb lehetett volna, ha már ez a központi téma. A költségvetés is szegényes lehetett, igyekezvén ezáltal a legnéptelenebb helyeket kiaknázni és két darab zsaru üldözi a brutális sorozatgyilkosnak vehető párost. Magányos műfaj a nyomozóké, de annyira nem, hogy ilyen esetekre csak két embert mozgassanak meg. A végjáték pedig egy gyakorlott horroristának semmiféle meglepetést nem fog okozni. A felsorolt negatívumok mellett azért a mérlegre dobhatunk ám kellemes dolgokat is. A film fojtogató: halovány neonfényes kórházfolyosók, sötét motelszobák, állandóan borult időjárás. Szinte kényelmetlenséget okoz a nézőnek a légköre, ezáltal könnyebben simulunk a láttatni kívánt reménytelenséget sugalló világba. A kialakított keretsztori is élvezhető, vegyesen operál ismertebb panelek és kevésbé használt ötletek összeillesztésével. Ha belegondolok, akár lehetne folytatása egy nagyon ismert filmnek is, de tannis-gyökér legyek, ha elárulom melyiké! Mindvégig sikeresen lekötött, bár lassan indul, azért magával tud ragadni, szóval a mérleg nyelve már középen áll. Nincs hónaljszaga, nem erőltetett, van benne potenciál, valamivel gyorsabb ütem és pénz, jobb kidolgozottság mellett egy igen sikeres alkotás lenne. Talán a szereplőknél éreztem némi gyengélkedést, haloványabb beleélést, de nem zökkent ki, tulajdonképpen szerethetőek, ahogyan az egész az. A téma túl komoly, belegondolni a belegondolhatatlanba, a szülő-gyermek viszony ilyetén alakulásába túl nagy kaliber egy egyszerűbb horror kereteihez. De nem rossz próbálkozás, nem untam, nem röhögtem rajta, az előforduló logikátlanságok (a strici hülyesége, a bankkártya használata menekülés közben...) néha felriasztanak, de meg kell mondanom, azért a jó kategóriába esik, érdemes próbálkozni vele...
A regikonyvek.hu oldalán akadtam többek között erre a regényre. Azonnal felrémlett borítójáról, hányszor álltam a könyvesbolt előtt, ahol egy dobozban ez is ki volt rakva a placcra a kirakat elé, akciósan. Sajnos a '90-es évek közepén anyagi lehetőségeim folytán csak vágyakozva néztem a keménytáblás kötet íncsiklandóan horroros figyelemfelkeltő rajzát... Most csakis a hivatalos tartalmat pakolnám ide, egyszerűen nem akarok a sztoriból semmi bővebb információt megosztani, mert ezt így kell elolvasni. Tehát:
"Sarah – foglalkozására nézve sztriptíztáncosnő és álmodozó – beteg. Az orvosok azt mondják, daganat. Nem tudják, hogy Sarah fejében nem egy rakoncátlan húsdarab növekszik, hanem valami förtelmes és embertelen élőlény. Az orvosi kezelés és Sarah tudatának ereje segít a bajon, sőt úgy tűnik, el is mulasztja. De Sarah-nak és a mit sem sejtő áldozatokkal teli városnak hamarosan rá kell jönnie, hogy a gyógyulás pusztítóbb, mint a kór…"
Bonansinga neve talán nem ismeretlen az Olvasók előtt: leginkább a "Walking Dead" képregényen alapuló könyvek írójaként merülhet fel agyunk mélyéről. Magyarországon még a "Száguldás a halálba" szerzőjeként lehet megemlíteni az amúgy termékeny írót, aki leginkább rémregényekben utazik, csak ugye hazánkba nehezen csordogál a mi kedvenc műfajunk irodalma. Nem akarok általánosítani egyetlen általam ismert műve alapján, ám, ha a többi is ilyen, akkor én mindenképpen vevő leszek rájuk. A fentebb ismertetett szinopszis ugyanis olyan, mintha egy labirintusba löknének be bennünket, annyi segítséggel, hogy az első kanyarnál fordulj jobbra. A történet nincs túlbonyolítva, sőt, meglehetősen lineáris, mégis jól adagolja a rejtélyeket és válaszokat, hogy a végén összefutó szálakból kapjuk meg a teljes megoldást. Elhúzza néha a mézesmadzagot előttünk, azt hisszük, sejtjük már, merre is tartunk, de nem ilyen könnyű eset, elkanyarodik és robog tovább. Stílusában annyira filmszerű, hogy szinte úgy látom magam előtt, ha élhetek példával, mint egy echte 1995-ös direct-to-video műremeket, mondjuk a Carolco jóvoltából. Meg van benne az a szellemiség, az a hangulat, az a varázslat, az az egyszerűség, ami azt a korszakot jellemezte és amiért oda voltunk. Jó a tempója, visz magával, az utolsó harmadtól már letehetetlen, egyre brutálisabb, véresebb, akciódúsabb és "húsba vágóbb" eseményeken rángat a titkok megfejtésének irányába. Unatkozás kizárva, mellékszálak, fölös kitérők nélkül koncentrál a fővonalra. Feszültség helyett inkább az izgalmak dominálnak, nem afféle borongós-gótikus horror, inkább kalandos-lendületes. Tökéletes esszenciája a videó-korszak mozijainak - egy könnyed rémtörténet. A karakterek nincsenek olyan mélyen ábrázolva, hogy keszon-betegséget kapjunk, de pont nem is kell egy ilyenben, kellő mértékletességgel kell középen maradni a hangvételben. Csakis ajánlani tudom, szerezd meg és kapsz egy nagyszerű olvasmányt!
A beharangozója szerint horror. De a valóságban inkább egy horror-elemekkel átszőtt lélektani dráma. Ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossz lenne.
A magányos és kissé bigottan vallásos Maud elhagyja lepukkant lakását, hogy hospice nővérként dolgozzon egy egykori híresség, Amanda otthonában. A nő valaha neves táncosnő és koreográfus volt, de immáron rákban haldoklik. A sötét házban a gondos fiatal lány figyelmességével hamar belopja magát ellátottja szívébe, bár egyáltalán nem helyesli annak szabados életmódját. Ám mivel úgy érzi Isten bízta meg, hogy a megváltáshoz segítse a nőt utolsó napjaiban, elviseli a megbotránkoztatónak tűnő magatartást, sőt, Amanda mintha megérezné az Úr közelségét, mintha néha együtt rezdülne is vele. Még elszántabban folytatja munkáját, így ápoltja mellől eltanácsolja annak leszbikus szeretőjét. Közben azonban néha kétség veti fel a fejét benne, amelyeken úgy segít, hogy öncsonkításba kezd.
A konfliktus akkor csúcsosodik ki, amikor Amanda zajos partit ad, ahol a vendégek előtt gúnyosan felelősségre vonja, amiért atyáskodik felette... Elcsattan egy pofon, és Maud az utcán találja magát. Szűk kuckójába hazatérve elveszettebb, mint valaha, úgy érzi az Úr nem törődik vele, csalódottsága mániákus és megalázó helyzetekbe viszi... Majd elérkezik a megvilágosodás pillanata, egy pokoli éjszaka után: Isten megszólítja őt, és utasítja, hogyan menthetné meg Amanda lelkét.
Sok csalódott néző felháborodását megspórolhatták volna, ha nem úgy rakják össze az előzetest, ha nem úgy pattintják ki a szinopszisát, mintha egy körömrágós horrorfilmet osztanának meg a világgal. Ezen elvárások magasra tett lécénél elbukik az amúgy erősen nyomasztó és jól elkészített anyag. A maga drámaiságában elérték az alkotók a céljukat, hitelesen tűznek lencsevégre egy megroppant lelket, ahogyan a bűntudat és a magány kitermeli a végeredményét. Mivel nem elég erős szembenézni a sötétséggel, inkább meglovagolja és a maga kedvére alakítja. Ám a sötétség csak sötétség marad, nevezhetjük akár az Úr parancsának is. Maud kételyeit és Istennel való társalgását maga narrálja a csendes percekben, amelyek jócskán dobnak egy lapáttal az így is mélyen deprimáló hangulatra. Az operatőr perfekt módon jeleníti meg a szétcsúszás pillanatait, a permanens lázálomból nincs felébredés, sosem süt ki a nap igazán. Miközben Maud saját világában megigazul, feloldozást kap, a valóság továbbra is csak hideg és vigasztalan, érzéketlen és földhözragadt. Megadják azonban ezáltal a másik útvonalat is: lehet, hogy valójában tényleg a helyes úton jár a leány, lehetséges, hogy mi nem látjuk az igazat, csak ő? A kétértelműség és annak megválaszolatlansága még egy kis sajátos és felemelő ízt ad a történetnek.
A színészi játék soha nem akasztja meg az elmerülést ebben a sötét balladában, remekül forog a sztori Maud körül, érintve Amandát, az életvidámságot erőltető haldoklót. Ritkán ugyan, de előfordul egy kis botladozás a tempóban, ám a depresszív atmoszférából nem lóg ki semmi még ezekben a percekben sem, ez pedig igazán dicséretes. Hangulatának megfelelően lassan folydogál, nem kapkodnak, mivel leginkább a borzongató pillanatokkal is elgondolkodtatni akarnak bennünket. Nincs különösebb szájbarágás Maud múltjáról sem szerencsére, célozgatás és villanásnyi flashback ad iránymutatást. Mindent összevetve hatásos mozi, nem könnyed sétakocsikázás, inkább sötét utazás, ki-ki saját lelkivilágához közelebb álló magyarázatot fogadja el, vagy csak élvezi ezt a ravasz kettősséget, ahogyan én is. Az elrontott marketing miatt sajnos a célközönség nagy része teljesen mást várt, ezért aztán persze, hogy rezignáltan reagált, az erre fogékonyak azonban még ebben a csapatban is megtalálják a számításukat. Ceterum censeo: ha szereted a lélektanba merülő drámai és gondolatilag feszélyező műveket, tégy vele egy próbát, de ha az új "Ördögűzőt" várod, akkor várj még tovább.
Egy meglepően jó weird történet, kellemes tálalásban...
Dr. Donald Blake, a Dunsford egyetem professzora nagyszerű szemléltetőeszközt kapott, hogy diákjait és önmagát is elkápráztassa, egy Coelacanth-ot, azaz egy bojtosúszós halat, amelyet Madagaszkár partjainál fogtak. Eme hal jellegzetessége, hogy szinte élő kövület, amely évmilliók alatt nem változva, az evolúciónak ellenállva, ritkán ugyan, de fellelhető még bolygónkon. A lefagyasztott élőlényt egy diák szállítja, akinek szerencsétlenségére kutyája belelefetyel a kiolvadó véres vízébe... Samson innentől kezdve megvadul, még fogai is farkasszerűvé válnak. Másnapra visszaváltozik szokásos önmagává. Blake azonban megsérül, miközben a Coelacanth-ot helyezi el a hűtőkamrájába, rögtön rosszul lesz, szerencsére (?) ott van Molly, aki a kampusz orvosának asszisztense és felajánlja neki, hogy hazaszállítja. A segítséget hívni akaró hölgyet azonban valami iszonyatos dolog megrémiszti... Később Madeleine, a prof gyönyörű menyasszonya, vőlegényét eszméletét vesztve fedezi fel a ház mellett, és a halott Molly-t, akit a hajánál fogva felakasztottak egy fára. A rendőrség tanácstalan, ám egy azonosítatlan és deformált kézlenyomatot lelve letesz arról, hogy Blake lenne a gyilkos, aki semmire sem emlékszik. Majd kiderül: az asszisztens szívelégtelenségben hunyt el, azaz halálra rémült. Később, a hal vizsgálata során, annak egy, a véréből lakmározó elhessegetett szitakötő visszatér, méghozzá úgy, ahogyan évmilliókkal ezelőtt kinézett faja, hatalmas és ijesztő formában. Miután levadássza, vére óvatlanul belecsöpög a professzor pipájába, aki rágyújtás után újra csak úgy eszmél, hogy a testőrének kiutalt Daniels nagyon halott, ő meg ismét emlékek nélkül ébred, zilált állapotban. Innentől kezdve megszállottja lesz a gyilkosnak, aki lábnyomai alapján egy valódi antropoid ősember. Mígnem ráébred a rettenetes valóságra, majd, hogy teóriáját bizonyítsa, félrevonul egy hegyi nyaralóba... Madeleine viszont aggódik és szerelme után indul...
Egyre jobban elbűvölnek az '50-es évek mozijai. Nincsenek fél filmen át bulizó fiatalok, dagályos lelkizések, legnagyobb veszélyek közötti múltba révedések. Itt lakonikus módon csakis a horror töltet körül bonyolódik a helyzet, nyílegyenes vonalon, kitérő nélkül tisztán csak horror, olyan mint egy novella, amely nem engedheti meg magának a mellékvágányokat. Mintha manifesztálódna egy "Weird Tales" sztori, a maga töménységében, olyan ritka manapság, hogy "feloldó" képsorok nélkül pusztán az esetre koncentráljunk. Konzervatív ember lévén engem kimondottan csak ez érdekel. Szinte azonnal a helyzet közepébe helyeződünk, és ott is maradunk végig.
Míg Európában mítoszok kerülnek elő a rémfilmekben, Amerika jövőbe vetett steril hittel előre menekül a fantázia világában. Míg mi a világégés után visszavonulnánk nosztalgiával sebeinket nyalogatni, addig a bántatlan és kissé naiv Újvilág laborokban merészen a jövőt kotorássza. Tökéletes ellenpontja a nemrég boncolt Drakulának, szikár tudomány a ködös és gótikus rémmesékkel szemben, mintha nem is egy évben készültek volna, míg nálunk fokhagyma és kereszt, ott mikroszkóp és fehér köpeny. Nem írok nagy szpojlert azzal, amikor leleplezem, hősünk az ősi hal vérétől időlegesen átalakul az evolúciót megelőző majomszerű ösztönlénnyé. Érdekes kis plusz, hogy tartósítás okán gamma-sugárral kezelt élőlény okozza Blake metamorfózisát szörnyeteggé, ahogyan a 4 évvel később megszülető Hulk is ettől a behatástól avanzsál félállattá. Nem tudom, vajon Stan Lee látta-e a "Monster In The Campus"-t, de ez csak egy egyszerű találgatás részemről. A professzor itt sem gonosz, egyszerűen megszállottja a tudománynak, ezért is fájó pont a tragikus végkifejlet, amely felé expresszvonatként robog a történet. Nem bonyolult sztori, hiszen Dr. Jekyll és Mr. Hyde óta már ezt is panelekbe foglalták, mégis, kiszámíthatósága ellenére érdekes és tartogat izgalmakat, ötletes és különös. Kiemelkedik a földönkívüliek által lefoglalt és rádióaktív szörnyektől uralt sci-fi dömpingből, amely jellemezte a korszakot. Fényképezési stílusában és elkészítésében azonban nem púposkodik, egészen hétköznapiak a beállítások és szinte dokumentarista szikárság jellemzi, amely megbocsájtható. Hogy nem színes filmként került elénk, az a költségvetésére is rámutat. Az átalakult ősmajmos maszk sajnos nem erős, sőt kicsit mókás, ahogyan a mozgása is, ám lényegtelenné válik az akciók mozgalmassága láttán. Zeneileg a kor terméke teljesen, de azért bőven működik. Még annyit el kell árulnom: a filmet félbe kellett szakítanom, mert dolgom volt, viszont alig vártam, hogy tovább nézhessem. Van benne spiritusz és várakozásommal ellentétben nem volt komolytalan, semmilyen lóláb nem lógott ki, behúzós és élvezetes mozi.
Jonathan Harker megérkezik Drakula gróf kastélyába, hogy könyveit rendszerezze. Ám naplójába írt soraiból kiderül: azért érkezett, hogy leszámoljon a vámpírral. Egy szép nő kéri segítségét, ám orvul megharapja, így Harker, mielőtt elragadja a kór, még karót és kalapácsot vesz magához, hogy teljesítse feladatát. A pincében azonban botor módon a nő szívét döfi át elsőnek, így Drakula időt kap arra, hogy őt is elkapja.
Barátja, Van Helsing már csak a gróf hűlt helyét leli és kénytelen a koporsóban fekvő Harkerrel végezni. A vámpír ugyanis bosszúra éhes: Harker menyasszonyát, Lucy-t akarja, cserébe elpusztított szolgájáért. Helsing megérkezik Harker halálhírével, Lucy bátyjához, Arthurhoz és feleségéhez, Minához. Nem nagyon hisznek neki és Arthur szeretné, ha távol tartaná magát a családjától. A lány azonban már elveszett és a doktor tanácsainak be nem tartása végett el is halálozik. Bátyja a temetőbe kilátogatva szembesül a valósággal, ám Helsing megjelenik és megmenti.Itt már nincs helye a kételyeknek, Arthur is vámpírvadásszá avanzsál, főként, amikor kiderül, felesége is veszélyben van... Fel kell kutatni a gonosz búvóhelyét...
A legendás Hammer stúdió első Drakula filmjével hatalmas sikert aratott. Itt áll össze a klasszikus formáció: Peter Cushing és Christopher Lee. A földönkívüliek és a modern technika gonoszai helyett elővettek egy klasszikus rémtörténetet, amely nosztalgikusan helyezte vissza idejét a két világháború előttre, a boldog békeidőkbe. Ráadásként szerencsére mindezt modern köntösbe öltöztették: lemetszették a sok felesleges sallangot, a romanticizmus ágait-bogait, a tölteléket félresöpörve egy feszes tempójú, emészthetőbb, igazi 20. századi horrorfilmet készítettek. Nincs idő a nyálaskodásra, szerelmes szenvelgésekre, itt vámpírvadászat folyik, nyomozás és cselekvés. Mindemellett azonban megmaradt a gótikus hangulat és díszlet is. Jót tett az egész földrajzi áthelyezése is, itt egy lovaskocsival is meg lehet tenni a távot a gróf kastélya és Karlstadt között... A városi rész ugyanis Németországban játszódik. Az időtartam is tömörítve lett, nem tart hónapokon át a történet, ráadásul az eddig szinte passzív Drakula figurája itt harcias, agresszív és gyors. Kellett ez a "vérfrissítés" a sztorinak, ami által még nekem is - akinek már a könyökén jönnek ki a Drakula sztorik, főként a Coppola-féle gejl - élvezhetővé és izgalmassá vált az ismert rémtörténet. A díszlet pazar, ahogyan a kosztümök is, színészeinkről pedig mindent elmond, hogy a filmművészetben a legismertebb Helsing és Drakula páros, a popkultúrába is ezer helyen beivódva. Cushing doktora afféle Sherlock Holmes-féle figura, bátor és eltéríthetetlenül elszánt, a professzora a vámpírizmusnak, míg Lee vámpírja veszélyes, hallgatag, nem parodisztikusan arisztokratikus, mint Lugosi, hanem sugárzóan fensőbbséges. Mindez összeadódva a rendezés hibátlanságával, teljes joggal hozta el a Hammer stúdió koronázatlan királyságát akkoriban, hogy aztán teljesen ráálljanak a horror vonalra és szebbnél szebb filmekkel örvendeztessék meg a nézőket. A legjobb Drakula feldolgozás evör, perc unalom nincs, ritmusos és mozgalmas, csodás hátterekkel, gótikus helyszínekkel és rémisztgetésekkel. Nagyon ajánlott a megtekintése!
Elsősorban filmtörténeti jelentősége miatt éreztem úgy, hogy néhány sorban be kell mutatni a Hamza D. Ákos által 1942-ben készített Szíriusz című filmet, mintsem azért mert kiemelkedő alkotásról lenne szó. Bár kétségtelen, hogy a maga korában a film hatalmas sikert aratott, amit meg is érdemelt, hiszen szó szerint korszakalkotó és bizonyos tekintetben világelső volt a maga műfaján belül. Olyan magyar filmről, ami bármiben is, de az első a világon úgy hiszem illő írni néhány sort. Márpedig Hamza mozija világelső volt a sci-fi műfajában, azon belül is az időutazás témájában. Akkor is, ha a filmművészet a szintén magyar származású, George Pal: Időgép (1960) című filmjét tekinti az elsőnek, ami az időutazás gondolatát gyöngyvásznon megjelenítette. Ha más nem is, de ennek cáfolata és az igazságérzet megköveteli, hogy a Szíriusz ne merüljön feledésbe. Mint, ahogyan a kor egyik legelismertebb, és legtermékenyebb írójának, Herczeg Ferencnek a neve sem, akinek az azonos című novelláján alapul a film. Érdemes megemlíteni, hogy nem csak Hamza D. Ákos filmje volt világelső az időutazás témájában, hanem Herczeg Ferenc novellája előtt sem foglalkozott még író annak gondolatával. Így kettős világelsőségről beszélhetünk, ha a Szíriuszt említjük. És kettős elfeledettségről, mert ahogyan Hamza filmjét a filmtörténelem, úgy Herczeg novelláját sem tekinti az irodalomtörténet az első időutazással foglalkozó műnek. Hivatalosan az első ilyen irodalmi alkotás H. G. Wells: Az időutazás című regénye, ami 1895-ben jelent meg. Igen ám, de Herczeg Ferenc öt évvel megelőzte a méltán világhírű angol írót, hiszen a Szíriusz című novellája már 1890-ben megjelent A Hét című népszerű folyóiratban. Könnyen belátható, hogy mind Herczeg, mind Hamza valami olyat alkotott a sci-fi műfajában, amit előttük senki a világon. Akármit is állít a film vagy az irodalomtörténet. Legyen ez a pár sor egyfajta igazságszolgáltatás mindkettőjüknek. Akkor is, ha mai szemmel már sem a film, sem az annak alapjául szolgáló novella nem egy kiemelkedő alkotás. De, hogy korszakalkotó volt mindkettő azt elvitatni nem lehet. Olyannyira igaz ez, hogy kisérteties hasonlóságot mutat a Vissza a jövőbe című film sztorijával, ami lehet véletlen, de azt sem tartom kizártnak, hogy közel sem az. Ha pedig így van, akkor pláne meg kell említeni ezt az 1942-es magyar sci-fit ezen oldal hasábjain.
A történet nagyon banális. Az 1940-es évek elején járunk. Adott egy szórakozott, világjáró, az életet a legkevésbé sem komolyan vevő aranyifjú, Tibor Ákos gróf (Szilassy László), aki éppen egy farsangi mulatság után, folytatva a tivornyát a rezidenciáján a barátaival, érdekes újsághirdetésre lesz figyelmes, amit a komornyikja ajánl a figyelmébe. A hirdetés feladója a lányának keres férjet, és a lánya mellé annyi milliót kínál, amennyit a jelentkező csak kíván. A hirdetés kellőképpen őrültségnek hangzik ahhoz, hogy az ifjú grófot kíváncsivá tegye. Még aznap reggel, huszárjelmezben fel is keresi a hirdetés feladóját, bizonyos Sergius professzort (Baló Elemért), akiről elsőre kiderül, hogy teljesen bolond. Olyannyira, hogy Tibor érkezésével egyidőben orvosok is meglátogatják, akik éppen beutalni készülnek a professzort egy elmeklinikára. Sergius professzor ugyanis azt állítja, hogy feltalálta az időgépet, ami az utazóját képes visszarepíteni az időben, lévén, hogy a Föld forgásának többszörösével képes száguldani a szerkezete. Fel is ajánlja Tibornak, hogy legyen ő az első, aki kipróbálja a szerkezetét, ami már indulásra készen áll a villájának kertjében. A kalandvágyó gróf természetesen nem hiszi el a professzor állítását, hogy vissza lehet menni az időben akár egy percet is, de pár pohárka rum után készen áll az utazásra. Mielőtt azonban beülnének a leginkább teáskannára emlékeztető szerkezetbe a professzor figyelmezteti Tibort, hogy semmiképpen sem szabad megváltoztatnia a múltat, és nem szabad elárulnia semmivel, hogy ő más korból jött. Kapóra jön a huszárjelmez, ami a farsangi mulatság óta a grófon maradt, hiszen így nem kelt majd feltűnést, ugyanis a számítások szerint háromszáz évet fog visszamenni az időben, egyenesen Mária Terézia korába.
Az időgéppel meg is érkeznek az 1700-as évek közepébe, ahol nyolc órája lesz Tibornak, hogy körbenézzen, amíg Sergius professzor várja a szerkezetnél. A gróf hiszi is meg nem is, hogy valóban a 18. századba kerültek, amíg egy lovashintó fel nem veszi, amelyben egy elismert olasz színésznő, Rosina, (Karády Katalin) és egy szintén itáliai színész Cafarelli (Pethes Sándor) utazik. A kis színtársulat éppen Tibor Ákos dédapjának, Tibor Gergely grófnak a kastélyába utazik Bécsbe, hogy a méltóságos úr esküvőjét követő ünnepségen egy darabot mutassanak be a gróf óhajára. Tibor a dédapja egy távoli rokonának mondja magát, és a színtársulattal tart az ünnepségre, ahol csakhamar kiváltja a dédapja és valamennyi vendég haragját és ellenérzését, amiért nem hajlandó ajnározni a Habsburg-házat, a császárt és Bécset szolgalelkűen kiszolgáló magyarokat, többek között a saját felmenőjét sem. Tibor rebellis kuruc-magyarként felesel a labanc-lelkű, császárhű honfitársaival, szidja a saját véreit eláruló magyarokat, amivel honfitársaiban utálatot, az olasz színésznőben viszont szerelmet ébreszt maga iránt. Rosina fülig beleszeret a bátor és vakmerő grófba, aki kineveti, megveti, lenézi az idegen hatalmat szervilis módon kiszolgáló honfitársait, aki nyíltan kritizálja a császárt és bukásukat jósolja, amiért simán meg is ölhetnék.
Időutazónk azonban nem félti az életét és még párbajozni is kész a saját dédapjával, aki házasság ide, házasság oda, szemet vetett Rosinára és az esküvői ünnepség közben, a menyasszonya háta mögött tesz ajánlatot a színésznőnek, aki elutasítja az erőszakos házigazdát. A megalázott színésznő védelmében hősünk kész az életét is feláldozni, persze könnyen teszi, hiszen nem halhat meg a múltban, amiben nem is létezett. Mindenesetre mielőtt a dédapjával megküzdene még néhány feldühödött udvarhű magyart is legyőz, akik orvul rátámadnak a párbaj színhelyén, majd megküzd a Tibor Gergellyel, a dédapjával, de mielőtt bármelyikük is meghalna feltűnik Sergius professzor, hogy visszavigye a huszadik századba a kalandor grófot. Az orvosok pedig, hogy a professzort az elmeklinikára.
Hogy Tibor valóban járt-e a múltban annak megválaszolását a film nyitva hagyja, meghagyva ezzel a nézőnek a gondolkodás szabadságát, bár finoman minden erre utaló bizonyosságot megcáfol. A doktorok szerint bár a professzor szerkezete ugyan elemelkedett a földtől, de azonnal le is zuhant és Tibor öntudatlan állapotában álmodhatta össze azt a sok kalandot a dédapjával és a bécsi uraságokkal, amíg a professzor lánya, Rózsi (Karády Katalin) ápolta. Mivel Rózsi megtévesztésig hasonlít Rosinára, főszereplőnk már maga sem tudja kibe szeretett bele, járt-e valójában a 18. században, vagy Rózsi keveredett az álmába, amit eszméletlen állapotában gyártott az elméje. Hamza filmje nem foglal egyértelműen állást, egy apró lehetőséget meghagy a nézőnek, hogy az időutazást, Tibor gróf kalandját valósnak fogadja el, a többit ránk bízza.
Összességében a Szíriusz egy nagyon egyszerű limonádé, egy humorral, kötelező szerelmi szállal nyakon öntött habkönnyű melodráma, amiben a sci-fi csak elenyésző szerepet kap. Ha a kissé erőltetett németellenességet, amit ha Habsburg-kritikaként értelmezünk nem is annyira alaptalan, megpróbáljuk figyelmen kívül hagyni egy nagyon kellemes, szórakoztató mozit kapunk, egészen kiváló színészi alakítással és nagyon jópofa szövegekkel, helyzetkomikumokkal. Parádés alakítások olyannyira hogy, Sergius professzorban szinte egy az egyben a Vissza a jövőbe című film Dokijának elődjét láthatjuk. Mi ez, ha nem korszakalkotás?
Nathan Juran Űrszörnye akkora b-mozi, mint ide Lacháza. Még horrorfilmnek nevezni is barokkos túlzás lenne, hiszen a filmben szereplő szörny az égvilágon senkinek sem ártana, ha a tudósok nem kísérletezgetnének rajta, illetve, ha a hadsereg bátor katonái nem lőnének bele annyi lőszert, amivel a második világháborút is nevetve megnyerték volna. Mindezt természetesen úgy, hogy a békés polgári lakosság meg hanyatt-homlok menekül a Róma belvárosában tankokkal, aknavetőkkel, lángszórókkal, gépfegyverekkel, gránátokkal ész nélkül lövöldöző olasz és amerikai hadsereg elől, miközben a légynek sem ártó monszterünk egy elefánttal birkózik, majd jó turista módjára felkeresi az olasz főváros valamennyi műemlékét, hogy kiváló helyszínt biztosítson a végső felvonáshoz, ami természetesen a Colosseum tetején csúcsosodik ki, némi King Kong utánérzést kölcsönözve az Űrszörny című alkotásnak. Ennek a zsigeri b-mozinak, ami minden borzalmas együgyűsége ellenére is kellemes szórakozást nyújt a korai rémfilmek kedvelőinek. Természetesen nagy adag rajongás is szükségeltetik ahhoz, hogy a felsorolni is lehetetlen számú hibái felett könnyedén átlépjünk. És itt nem feltétlenül a rendkívül kezdetleges trükkökre gondolok, hanem olyan érthetetlenségekre, mint az, hogy miért beszél mindenki perfekt (amerikai) angolul Olaszországban az utolsó szicíliai halásztól kezdve a helyi rendőrparancsnokig egészen addig, hogy mit keresnek az amerikai hadsereg helikopterei és dzsipjei Rómában. Hacsak nem annektálta az ötvenes évek közepére Amerika Olaszországot, ami az olasz haderő ütőképességét ismerve egyáltalán nem sci-fi kategória, mégis meglehetősen furcsa egy egyszeri néző számára. Mint maga az egész sztori, a megvalósítással egyetemben is kissé az. De minden sutasága ellenére egy kellemes hetven perces trash-mozi, ha nem vesszük túlságosan komolyan.
Mondjuk nehéz is lenne egy olyan alkotásban értelmet keresni, amiben egy Vénusz bolygót megjárt amerikai űrhajó Szicília partjainál a tengerbe csapódik, ám mielőtt elmerülne néhány halász kimenekít belőle két űrhajóst, majd egy halászfiú megtalál egy, az űrhajóból a partra sodródott kapszulát, amiben egy aprócska gyíkszerű állatot fedez fel. Természetesen nem szól róla a hatóságnak, hanem a környező erdőben táborozó idős zoológushoz, Dr. Leonardohoz (Frank Pugila) siet, akinek kétszáz líráért, amin egy cowboy kalapot tud venni, elpasszolja az ismeretlen eredetű lényt. Mindeközben Amerikából is megérkeznek a legfelsőbb katonai vezetők, akik minden nehézség nélkül értetik meg magukat a szicíliai lakosokkal, lévén a part menti halászfaluban tökéletesen, minden akcentus nélkül beszéli az utolsó proli is az angolt. Így tudják meg, hogy mindössze két űrhajósuk élte túl a becsapódást, akiket a helyi városházán ápol Dr. Leonardo orvostanhallgató lánya, a bájos Marisa (Joan Taylor). Hogy némi szerelmi szál is legyen a moziban Marisa beleszeret Robert alezredesbe, az egyik sérült űrhajósba. Mivel a másik nem sokkal később meghal, így az egyetlen túlélőbe. De ez a szerelmi szál teljesen érdektelen és indokolatlan, ezért kár is a szóért rá. Fontosabb, hogy a jelentéktelen románccal egy időben Dr. Leonardo megfigyeli, bár ehhez nem kell zoológusprofesszornak lennie, hogy a kreatúra, amit a kis halászfiú hozott neki alig egy nap alatt a tízszeresére nőtt. Mivel kezd gyanússá válni, hogy a kölyök hozta valami nem földi eredetű a professzor úgy dönt, hogy további vizsgálatokra Rómába viszi a furcsa szerzetet, amely az út során tovább növekszik és elszabadul. A halászfiú beismeri az amerikaiaknak, hogy megtalálta a keresett kapszulát és az is, hogy mi csinált vele, így nemsokára az amerikai hadsereg helikopterei és dzsipjei indulnak Dr. Leonardo és a Vénuszról zsákmányolt szörnyeteg nyomába, amiről közben megtudjuk, hogy teljesen ártalmatlan, csak nem szabad bántani, hogy kénnel táplálkozik, hogy az áramütés az egyetlen, ami megállíthatja. Így egy hatalmas halászhálót dobnak rá egy amerikai katonai helikopterből, majd áramot vezetve a hálóba (érdekes megoldás) ártalmatlanná teszik az addigra már közel kétméteres lényt és a római állatkertbe viszik megfigyelésre.
Hogy miért nem egy katonai bázisra, ami valamivel biztonságosabb és ahol nincsen ezer turista és látogató kitéve az esetleges kiszabadulásának és ámokfutásának, azt nem tudjuk. Mert nem meglepő gondolom, de a már gigászi nagyságú vénuszi szörnyeteg elszabadul egy áramszünetet követően, hogy halálra rémissze az állatkert látogatóit, majd egy elefánttal birkózzon percekig, és végig látogassa az örök város valamennyi látványosságát, ahol természetesen lerombol mindent, amit ér, miközben a fél amerikai hadsereg lövi gépágyúval, gépfegyverrel, aknavetővel, dobálja gránátokkal és okádjon rá tüzet a tankok csövéből (szintén érdekes megoldás). Mindezt természetesen a szerencsétlen lakosság között, a legnagyobb nyugalommal. Hogy miképpen kerülnek oda az amerikai hadsereg járművei is az felfoghatatlan, de lényegtelen. Végül a szörnyetegünk felmászik a Colosseum tetejére is, jó kis ingyen reklám az olasz turisztikai hivatalnak, ahonnan végül szerencsénkre leesik és belehal a földet érésbe.
Az Űrszörny borzalmasan ostoba és együgyű mivolta, rendkívül kezdetleges, már-már primitív megvalósítása ellenére is egy nagyon bájos kis b-mozi, az arra fogékonyak számára. A maga módján klasszikus, időtálló és szerethető film még mai szemmel nézve is. Igaz, hogy a félelemfaktora a nullával vetekedik, és sokkal inkább megmosolyogtató tákolmány, mint zsigeri félelmet kiváltó rémfilm, de egyszer látni kell.
A Mars menő hely, mert csokit is neveztek el róla. Ott él John Carter kapitány, de Schwarzenegger is megjárta, ahogyan Oleg Gontar szakvez., "aki kurva jó marslakó, de sötét, mint a legfeketébb marsi éjszaka". Hogy a nemzetközi versenyből nehogy kimaradjon, Anglia, Írországgal karöltve leforgatott egy filmet 2013-ban a vörös bolygóról.
2040-ben járunk, mint említettem, a Mars felszínén. A kutatóbázis nyolc tagú legénységének mindössze 19 órája van hátra a hazautazásig, az ott töltött 6 hónap végéig. (Figyelitek, egy mondatba belepakoltam 3 számot is! - Ebbe pedig kettőt!) Érezhetőek az összezártság következményei, kis klikkekre szakad a brigád, majdnem-szerelem és utálat cikázik ide-oda. Marko Petrović, a csapat tudósa a vizsgált mintáiban élet jelét leli. Felfedezését titokban tartja, hamis indokkal kér maga mellé egy embert Brunel kapitánytól, hogy a helyszínre vonulhasson. Kiérkezve azonban a gyűjtés során a laza talaj beszakad alatta és elnyeli egy mély üreg. A parancsnok megítélése szerint veszélyes lenne lemászni érte, ezért otthagyják Dalby-t a helyszínen, amíg vissza nem térnek komolyabb felszereléssel, ám ő is eltűnik addigra. Campbell leereszkedik a lyukba, de egy élő gombatelepen kívül semmit nem talál lent, maximum önnön komoly klausztrofóbiáját.
A zaklatott társaság felfedezi a két ember lábnyomát és követni kezdik és a megpróbáltatások csak most kezdődnek. Petrović és Dalby megjelenik a támaszponton, ahol csak ketten tartózkodnak és óvatlanul beengedik őket. A pokol elszabadul, agresszív és intelligens zombikká alakultak a különös marsi organizmussal megfertőzve terjesztik a gyilkos kórt, amely a legapróbb sérülés során is könnyen átadható bárkinek. A visszatérő csapat szembetalálja magát utolsó napjuk poklával, lelkialkattól függően reagálva a szörnyű veszélyre. Sikerül túlélni az életveszélyes környezetben, ahol pusztán csak a gépek jelentik a védelmet és szolgáltatják az életet adó oxigént, sikerül-e megakadályozni, hogy az érkező szállítóhajó ne vigye a Földre a halálos vírust...?
Majd meglátjátok, én mindenesetre ajánlom. Űrzombik, haha, milyen ötletes, kacarászhatnánk, ha a port.hu-n tanyázó, olykor a felületességtől üvöltő kommentelők lennénk. Mi azonban mélyebbre ásunk, és nem, nem riaszt meg, hogy az alapozás több, mint fél óráig tart. Ennek ez a módja, igenis tisztában kell lennünk a viszonyokkal, a karakterekkel, hogy egy fikarcnyit is együtt tudjunk érezni velük. És igen, a marsi-zombi van olyan ötletes, mint a dögfárasztó kísértetházas elnyűtt ócska mesék. A helyszín már maga kényelmetlen gondolatokat okoz, ha képes vagy belépni a történetbe. Az emberiség távol, cirka 80millió kilométerre, nincs rendőr, hadsereg, nincs, aki megvéd. Lépést nem tehetsz az életben tartó készülékek és masinák nélkül, egy rossz lépés és véged. Totálisan idegen világon lépdelsz, nincs veszély nélküli másodperced sem, rá vagy utalva a körülötted lévő számítógépekre, energiára. Ilyen környezet már maga a horror, maga a bezártság félelmetes, majd mindezt megfejeli valami idegen organizmus, amely a szinte családoddá vált összezárt csapatodat emlékek nélküli gyilkos lényekké változtatja.
Színészeink nagyszerűen váltják valóra ezt a rémálmot, a kedvencem Kim, akit utál az egész állomás, mert szigorú, szarkasztikus, szabályokhoz ragaszkodó és KIMéletlen (haha, szar szóvicc, na.) Imádtam, zseniális és egyedi karakter, legszívesebben megkérném a kezét. A jól ábrázolt pszichológiai szabásminta emeli a fényét a történetnek, sok pluszt ad azoknak, akik képesek továbbtekinteni a "walking dead" egyszerűségén. Persze nem egy Dosztojevszkij, de nem is hiányzik, hogy olyan legyen. Egy ügyes sci-fi - horror, amely el tud tölteni feszültséggel, legalábbis, magamon tapasztaltam ezt a jelenséget.
A díszlet is perfekt, ügyesen láttatják, hogy nem a távoli jövőben járunk, nem rozsdás űrhajók rutinos legénységét látjuk, hanem a maitól szinte alig modernebb technikával éppen a Mars felfedező-fázisában járunk. Alapvetően realista és prózai, még erősebben közeledve a valósághoz. A Mars ábrázolása is nagyon szép és baljós, persze hibát találhatunk, amelyek pusztán a hangulatemelés miatt történhettek meg, mint például lábdobogás a légüres térben, de ez engem nem érdekel különösebben, egy olyan filmes világban, ahol kiöregedett feminista csillagharcosnők csak úgy úszkálnak az űrben hajóról - hajóra. Néha ugyan alig látunk valamit a vészlámpák villogásától, vagy a marsi vihar ködében, de hát nem pont ilyen a valóság is? Jót tett neki, hogy brit film, némi mélységet kapott ezáltal, súlyt és karaktert. Hogy sablonos? Mit várunk a "Nyolcadik utas" után? El tudsz képzelni másféle űrsztorit?
Ügyes munka, hangulatos és pörgős másfél óra.
Mars megnézni!!! (jóvanna, ezt nem hagyhattam ki...)
A Richard Matheson (1926-2013) 1956-os "The Shrinking Man" című novellája alapján készült The Incredible Shrinking Man első, felületes olvasatra egy nagyon bugyuta filmnek tűnhet. De ne tévesszen meg senkit a látszat, mert Jack Arnold mozija nem csak egy kellemes nyolcvan perces szórakozást fog nyújtani, még a mai szemmel is igencsak szépen kivitelezett díszletekkel, trükkökkel, de még mondanivalóval is rendelkezik, amelyek talán kissé megkoptak az azóta eltelt több mint hatvan év alatt, de annyira azért nem idejét múltak, hogy süket fülekre találjanak. A Hihetetlenül zsugorodó ember bizony, és ezt vegyük nagyon komolyan, egy olyan film, amit minden sci-fi rajongónak látnia kell. Olyan kérdéseket feszeget, amelyek a mai napig aktuálisak, mint például a tudomány fejlődésének árnyoldalai, a fokozatosan fejlődő világ modernizációjában az ember eljelentéktelenedése. Filozofikus sci-fi az atomkorszakból, amely simán helyet követel magának az Alien, vagy a Csillagok háborúja mellett a zsáner filmklasszikusai között.
Scott Carey (Grant Williams) és felesége Louise (Randy Stuart) békésen tölti a nyarat a jachtjuk fedélzetén valahol a tengeren. Scott, a macsó férfi éppen egy sörért küldi le Louiset a hajó kabinjába, amikor egy furcsa felhő úszik keresztül a jachtjukon, ami beteríti, majd szépen át is halad Scotton. A dolognak nem is tulajdonítanak különösebb jelentőséget, amíg hónapokkal később Scottnak fel nem tűnik, hogy az addig passzentos ruhái mintha nagyok lennének rá. Nem sokkal, csak éppen annyival, hogy az feltűnjön neki. Louise megnyugtatja az aggódó férjét, hogy talán kimerült, sokat dolgozik és nem volt ideje odafigyelni a táplálkozására, ezért leadott néhány kilót. Inkább örüljön neki, hogy nem hízik. Ahogy múlnak a hetek Scott egyre nyugtalanabb, mert a fogyás csak nem akar megállni, a zakói, nadrágjai, pizsamái egyre hosszabbnak tűnnek. Felkeresi az orvosát, aki kivizsgálja, de tökéletesen egészségesnek találja. Scott azonban meg merne esküdni, hogy nem csak fogyott, de összébb is ment. Alacsonyabb, mint volt. Ekkor abszurditást természetesen az orvosa nem hisz el és a korábbi mérések hibájának tudja be, hogy Scott néhány centiméterrel valóban alacsonyabb, mint korábban. A valaha magabiztos férj önbizalmas megroppan és elveszti a vezér szerepét a kapcsolatukban. Már azt is felveti Louisenak, hogy nyugodtan hagyja el, váljon el tőle, mert biztos benne, hogy valami súlyos betegség támadta meg a szervezetét. A férfi nem csak testméreteiben, de tekintélyében is kezd összemenni a felesége előtt. Oda a valaha volt magabiztosság, a férfi-szerep irányító volta. A helyzet pedig csak romlik, Scott ugyanis idővel már szemmel láthatóan is alacsonyabb lesz. Az orvostudomány meg tehetetlen. Az okát még csak-csak megtalálják, feltehetőleg nagyobb mennyiségű rovarirtó szerrel érintkezett, amit a hajókázás során a radioaktív felhő, amibe Scott belekerült, felerősített és ez okozza a rendellenességet, de az ellenszerét nem. Hiába a fejlett tudomány, ha ilyen mellékhatásai vannak, amire ráadásul még megoldást sem találnak. A világ fejlődik, halad, modernizálódik, az ember meg lassan a fejlődés áldozatává válik.
A tudósok semmi jóval nem kecsegtetik Scottot, akiből médiaszenzáció válik, amit a legkevésbé akart, és ami a legkevésbé használ az amúgy is romokban heverő férfiúi önbecsülésének, büszkeségének. Alig nagyobb már, mint egy kisfiú, lassan a konyhaasztalt sem éri fel segítség nélkül, teljesen kiszolgáltatva a feleségének, újságírók tolonganak a házuk előtt, a teste pedig hétről hétre megy össze. Olyannyira, hogy végül már egy babaházban él, teljesen Louisera utalva, akivel összetört önbizalmát palástolva megpróbál zsarnokoskodni. Visszaélni azzal, hogy a felesége még mindezek ellenére is szereti. Bár ez a férfiasságán jókora csorbát szenvedett Scottot már a legkevésbé boldogítja. Amikor már a saját macskájuk is veszedelmes ellenséggé válik, amikor már a babaház sem ad biztonságot, amikor a valaha volt büszke férfi teljesen a feleségére van utalva, hogy életben maradjon, akkor már semmi sem ad reményt.
Akkor meg pláne nem, amikor a macska elől menekülve lezuhan a pincébe, ahonnan visszajutni a lakásba gyakorlatilag lehetetlen vállalkozás, amikor az ember már egy gyufaszál nagyságúra ment össze. Louise, ha nehezen is, de elkönyveli, hogy Scottot megtámadta és valószínűleg megette a macskájuk. Scott már minden tekintetben magára maradt és már nem a férfiúi büszkeség visszaszerzése a cél, hanem a puszta életben maradás. Élelmet szerezni a pincében egy rá vadászó pók társaságában. Mit számít már az elveszett önbecsülés, ami furcsa módon pont ott, ahol a legkevésbé várta volna talál rá újra. Élelmet szerezni, hajlékot keresni, tüzet gyújtani, megküzdeni a halálos ellenséggel, mint a kezdet kezdetén az első férfiak. Abszurd, de Scott most, hogy kikerült a társadalomból, hogy kisebb, mint egy gyufásdoboz, hogy a világ számára megszűnt létezni, nyer újra önbizalmat az élet-halál harc közben. Újra férfinek érzi magát és bár a társadalom szemében nem, de Isten szemében létezik. Mert Isten mindenkit lát, és ez a megnyugtató gondolat űzi, hajtja Scottot, aki valószínűleg atomi méretűre zsugorodik majd, akit már tényleg csak az Isten fog látni. De ő igen. És ez a legfontosabb.
A Hihetetlenül zsugorodó ember egy remekmű a maga műfajában, mind mondanivalójában, mind a megvalósításában korrekt film, aminek díszletei még mai szemmel is megsüvegelendően pazarra sikerültek. Bámulatos, ahogyan felépítették a Scottot körülvevő világot a benne levő tárgyakat, és ha vannak is néhol aránybeli tévedések, akkor is bravúros teljesítmény ennyire élethűvé, átélhetővé, hihetővé kreálni egy parányira zsugorodott ember környezetét. Mindezt megtöltve gondolatokkal, értelmes filozófiai lét-kérdésekkel, ráadásul emészthető módon. Ez a valódi sci-fi.
Harrington professzor könyörög riválisának, Dr. Karswellnek, hogy a rámondott átkát oldja fel, cserébe abbahagyja a nyomozást annak sátáni kultusza iránt. Valami rosszul sül el: hazatérésekor egy materializálódó démon gyilkolja meg, ám halála balesetnek tűnik, mivel egy eldőlő villanyoszlop kábelei áramütést okoznak neki. Dr. John Holden, pszichológus, Amerikából érkezik a szigetországba, hogy részt vegyen egy kongresszuson Karswell szektájáról. A vártnál hamarabb fut össze a konferencia érintettjével egy könyvtárban, ahol tudtán kívül ő is egy átok alanyává válik egy hozzácsempészett pergamen által. Holden teljes mértékben szkeptikus Harrington volt kollégáinak véleménye iránt, akik természetfeletti erők munkáját vélik felfedezni egy gyilkossági ügyben, amit egy szektatag követett el. Ugyanígy babonaságnak veszi, amikor feltűnik Joanna, akinek az elhunyt Harrington a nagybátyja volt és azt bizonygatja a professzor naplójával, hogy rontás végzett vele.
Meglátogatják Karswellt, aki "megjósolja" Holdennek, hogy három nap múlva meghal. A pszichológus továbbra sem hisz az egészben, de hamarosan furcsa dolgok történnek vele. Joannával összemelegedve nyomozásba kezdenek és egyre inkább kénytelen sutba dobni szkepticizmusát, ahogy közeledik végzete és a démon éjszakája...
Nem véletlen a film gördülékenysége és egyenes cselekményvonala, kissé gótikus rémségei. Az eredetileg 1911-ben M. R. James, az ismert horrorszerző vetette papírra, "Casting the Runes" címen. Ezáltal nem egy egyszerű forgatókönyvíró álma került leforgatásra, hanem egy valódi érdekes sztori. Élő és eleven, jól ütemezett története van, pergő párbeszédei, jóval komolyan vehetőbb, mint az Amerikában éppen városokat romboló óriásszörnyek. Nincs ok panaszra, ha nem is mestermunka, de azért kiemelkedik korának filmjei közül, ha eltekintünk az akkoriban valamiért jellemző infantilizmus beleszövésétől. Érdekes és ébren is tart, valóban van egy fő szála, ami megragadja a nézőt és fenntartja a figyelmét. Ha ma forgatnák le, garantáltan sikere lenne a megfelelő effektekkel és plusz még néhány áldozattal, mivel megfelelően sötét és rejtélyes. Ügyesen kerüli az unalmas pillanatokat, a rendezés teljes mértékben megfelelő, ahogyan színészeink is. Kimondottan kiemelkedő a hidegvérű és vérbeli amerikai Holden szerepében Dana Andrews, nagyon karakteres és profi, leginkább Sean Connery ugrik be róla, korai James Bond szerepeiben. A zene a szokásos fülsértő vonós-trombitás feszültségkeltő, olykor túl sok is már, de ez legyen a legnagyobb problémánk. Nyilván a megjelenő démon nem fogja összeszorítani szívünket, hiszen 1957-ben örülhetünk még egy ilyen kidolgozottságú pokolbéli szörnynek is. Tekinthetjük elődnek is, az olyan horroroknak, ahol "határidős halál" áll a középpontban, mint "A kör", az "Üres ember", vagy a "Halálod appja". Nem kell gyanakvással közeledni felé, nem az a dohos és ósdi mozi, inkább modern és mozgalmas, a mai napig lazán megállja a helyét. Csakis ajánlani tudom, nem fogsz csalódni.
Az agy egy elvont asszociációs reflexe miatt az "Empty Man" cím máris előítéletet indukált bennem, mivel hasonlít a "Slender Man"-re. Sokat nem dobott ezen a beskatulyázáson a film rövid tartalma és trailere, amely alapján biztosra vettem, hogy megint egy agyatlan tinihorrorral lesz dolgom.
Nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Rövid kis epizóddal kezdünk a távoli Bhutánban, 1995-ben. Két férfi és barátnőik hegymászásra indulnak. Paul furcsa hangot hall és azt követve bezuhan valami barlangba. Az érte lemászó Greg már csak egy csontváz előtt törökülésbe dermedt vegetatív embert talál, ennyi maradt társából. Menedéket lelnek egy házban a hóvihar elől, másnap pedig szörnyű dolog történik a kis társasággal.
Napjainba kerülünk át. James Lasombra, az ex-zsaru, felesége és gyermeke halálos autóbalesete után egy kis boltot nyitott. Egy helyi nővel, Noraval és lányával, Amandával barátkozik, akiket szintén veszteség ért két éve. Ám Amanda eltűnik, egy vérrel írt üzenetet hagyva a falon, valami "Üres emberre" célozva. Lasombra nyomozni kezd és megtudja, miszerint van egy városi legenda, amely arról szól, ha egy hídon talált üvegbe belefújsz és az Üres Emberre gondolsz, az eljön érted. Első nap hallod, második nap látod, harmadik napon pedig elvisz. Kiderül, Amanda baráti köre megtette ezt és el is tűntek. Aztán mind holtan kerülnek elő. Kiderül, hogy egy bizonyos "Pontifex Intézet" a közös pontjuk, ahol egy szekta székhelye van. Lasombra ellátogat oda, ahol a kultusz vezetője beszél neki a hitükről. Mivel ő maga is kipróbálta a szertartást az üveggel, már hallani és látni is véli a gonosz figurát. Nyomoz, követ, felfedez, mígnem biztossá válik, hogy Amanda életben van. Aztán a lehető legborzalmasabb dologra derül fény.
A "BOOM! Studios" képregénye alapján a mindeddig pusztán rövidfilmeket készítő író-rendező David Prior festette filmvászonra ezt a történetet. Nem hangzik valami bizalomgerjesztően, igaz? Tévedés. Ez egy olyan telitalálat, egy olyan horror, amin napokig törheted a fejed. megragad benned. Jó ideje nem készült ilyen érett és intelligens mozi ebben a zsánerben. A két és fél órás játékidő teljesen ki lett töltve, olyan eseményekkel, amelyek folyamatosan fenntartják az érdeklődést és fejtörést is okoznak. Nagyon komor , sötét misztikus hangulata, színei és nyomasztó üzenetei nyugtalanító világba rángatják a nézőt. Ritkán fordul elő, hogy egy rémfilmben transzcendens és metafizikai magasságokig emelkedhetünk mondanivalóban, szinte filozófiai szintekig. Mintha egy valódi kultuszt teremtettek volna, saját világgal, amely rettentően riasztó és torokszorítóan aggasztó. Nem hagy pihenni egy pillanatra sem, mind a rejtély, mind a baljós fenyegető atmoszféra űzi a nézőt. Az Üres Ember szereplői felnőttek és azoknak is szól: semmi könnyedséget nem tartalmaz, nehezen megfejthető sugallataival és zavarba hozó bonyolult értelmezési keretbe szőtt történetével bőséges gondolkodnivalót ad a nézőnek. Majd a végén elengedi a kezünket, mi pedig sután ácsorogva szedjük össze kilúgozott gondolatainkat és próbáljuk felépíteni magunkban az egészet, miközben ránk van bízva, mit is hozunk ki belőle. Erős odafigyelést kíván (többször vissza is kellett néha pörgetnem), olykor olyan töményen zúdítja a spirituális bölcseleteket, hogy kétségbeesetten próbáljuk feldolgozni a tibeti misztikumot. Persze mivel horror, nem maradnak el az izgalmak, a félelmetes pillanatok, a feszültség és némi jumpscare is belefért, miközben súlyos drámai alapokra épült. A zenéjét az ismert Christopher Young komponálta tökéletesre, de a suspense-t végletekig fokozó fülsértő csikorgások és kaotikusnak tűnő zajok szintén perfekt módon borzolják az idegeket. Színészeink tesznek róla, hogy ne zökkenjünk ki abból a valóságból, ahogyan a impozáns operatőri munka is. Aki könnyed szórakozásra készül, annak nem ajánlom, aki elmélyült baljós világba akar utazni, az pedig tekintse meg feltétlenül. Kozmikus horror egy sötét entitás végítéletet hordozó üzenetével - igazi remekmű
