Jason Dudek alighanem jó eséllyel pályázhatna a világ legpechesebb forgatókönyvírója/rendezője címére, feltéve hogy ilyen címet osztanak. Bár amennyire hadilábon áll a szerencsével az sem kizárt, hogy azt a versenyt, ha volt is valaha, a Toxin bemutatása előtt egy nappal megszüntették. Dudek úr szerencsecsillaga pedig alighogy megszületett bele is állt a földbe, de sokkal valószínűbb, hogy egyenesen egy trágyadombot vagy egy szennyvíztelepet talált telibe, hogy találkozzon és egyesüljön a művész úr filmművészetben betöltött helyével és szerepével. Gondolom ezt, mármint a filmművészet pöcegödrében való elhelyezkedést még csak csak le is nyelné, ha mindezen egy malibui tengerparton ringatózó luxusjacht fedélzetén, zsákszámnyi kokó maláj kurvák hátán való felcsíkozása közben elmélkedhetne kaviártól és homártól hemzsegő márványasztal mögött ülve. A legviccesebb az egészben, hogy ettől nem is volt olyan messze a Toxint jegyző Dudek úr. Mindössze öt év választotta el attól, hogy minden színvonalon aluli filmjével taknyosra keresse magát, és ehhez nem is kellett volna változtatnia semmin, csak jobban időzítenie agymenésének filmre manifesztálását. Gondolom azóta is gyötrik ezek a lázálmok az elbaltázott lehetőségről, hogy abból a semmiből, amit erre a filmnek sem nevezhető valamire áldozott, szarrá kereshette volna magát. Feltéve hogy 2015 helyett mondjuk 2020 áprilisában pattan ki a fejéből a Toxin ötlete. Mert bár maga a film valószínűleg pont akkora szar lenne, mint öt évvel ezelőtt, Dudek úr sem lett volna jobb rendező annyi idő alatt, arra egy élet is kevés lenne számára, ellenben a koronavírusnak köszönhetően valószínűleg bankot robbantott volna. Ugandától Kazahsztánig az összes kereskedelmi televízió megvásárolta volna ezt a hulladékot, talán még néhány pláza vagy multiplex is a műsorára tűzte volna, Jason Dudek rendező és stábja pedig a szájmaszkját is százdollárosokból készíthetné. Díjat valószínűleg egyetlen filmfesztiválon sem nyerne, még a kelet timori amatőr filmfesztiválról is hazavágnák, mint macskát szarni, de hát ez őt hol érdekelné, ha a jogdíjakból, amit a Toxinért kap, haláláig a filmkészítés közelébe sem kell mennie. Valószínűleg sehol, ellenben mi, filmkedvelők, boldogan intettünk volna búcsút Dudek úr filmes próbálkozásainak és nem nyaggatnánk őt a malibiui tengerparton. Win-win helyzet. Lehetett volna. Ha Dudek úr nem ilyen reménytelenül peches ember. Így viszont retteghetünk, hogy pénzszűkében majd újabb hasonló mocsokkal lep meg minket, mint a Toxin.
Pedig mekkora sztárokat szerzett meg a filmjéhez. Itt van mindjárt az "őrült tudóst" alakító Danny Glover (Halálos Fegyver filmek), vagy éppen a hozzá végtelenül lojális katona szerepében Vinnie Jones (Blöff, Kardhal, A ravasz az Agy és két füstölgő puskacső). Kár, hogy ez a sztár jelző távolról sem igaz. Legfeljebb múlt időben. Ha megnézzük a filmográfiájukat láthatjuk, hogy a 2010-es években nagyjából 6-10 filmet forgattak ezek a sztárok évente. Így már világos miképpen tudta magának a Toxin című tákolmányhoz megszerezni az említett színészeket. Úgy, hogy a Fanta és a Mars reklámjainak forgatásai között volt egy szabad hetük elnézni Jason Dudek garázsába, hogy eljátsszák ezeket a fél perc alatt megírt, ugróiskola bonyolultságú szerepeket.
Egy bánya mélyén berendezett szupertitkos katonai bázis laboratóriumában Dr. Locke (Danny Glover) és tudós csapata, a minden filmbe kötelező okos japán tudósokkal kiegészülve, lázas (ha-ha) kutatást végez egy a bányától nem messze felfedezett vírus ellenanyagát keresve. Az új, minden eddiginél pusztítóbb vírusra egy közeli tanya pincéjében találtak, ne kérdezzék meg hogyan ez nem derül ki, de valami érthetetlen módon a tanyán egyedül élő matróna immúnisnak mutatkozott rá, azaz nem halt meg az istennek sem. Dr. Locke, mivel a legprofibb japán tudóscsapattal sem megy semmire, és már a főnökei is eredményt követelnek, radikális lépésre szánja el magát. Rennert (Vinnie Jones), a katonai bázis egyik legelvetemültebb, egyben legkorruptabb bakáját arra utasítja, hogy habozás nélkül menjen ki a tanyára és engedje rá a laborban tárolt vírust az ott élő szerencsétlen öregasszonyra. Logika valami olyasmi lehetett ebben, hogy majd az ellenanyagot, amit valamiért egyedül az öreglány szervezete termel, lecsapolják belőle. De ez csak feltételezés, mert a film tudományos, virológus része teljesen katyvasz. Mindegy is, ez nem az Élet és Tudomány disszertációs rovata.
Dr. Locke tervébe azonban hiba csúszik, mert (nem sokkal a vírus elszabadítása után) a tanyán élő nagyit az unokája, Dean (Taylor Handley) és annak népes haveri köre jön meglátogatni, hogy az igencsak lepusztult házát élhetőbbé tegyék, mielőtt az ottani népegészségügy atomot dobna rá. Ugyanis fennállt egy ilyen opció, amiről értesítették is levélben az afganisztáni háborúból éppen hazatérő katona-unokát. A nagymama ugyanis nem nagyon foglalkozott a portája rendjével és lassan az egész környéket veszélyeztette a felgyülemlett szemét és lom. Tegyük hozzá, hogy mindezt a sivatag kellős közepén, ahol fél mérföldre élő embert nem találni. Hogy kit veszélyeztet a lomis-mami, miközben a hegyek között vírusokkal gurigáznak, azt csak a forgatókönyvíró tükörsima agytekervénye rejtheti. Az unoka tehát a tálibok után immáron mehet csótányokra vadászni a semmi közepére. Na meg kergetőzni az idővel, hiszen Renner őrmester közben ráengedte a vityillóra a spórákkal terjedő istenharagját, ami meglehetősen hamar el is kezdi tizedelni a társaságot. De, mint minden galeriben itt is akad egy amatőr virológus, jelen esetben Dean barátnője személyében, aki pillanatok alatt beazonosítja a vírust, felvázolja annak hatásmechanizmusát és minden egyebet, amit csak ő ért. De Dean sem szarral gurigázik, ő meg leteperi a nálánál háromszor nagyobb Renner őrmestert, kiszedve belőle a legszigorúbb katonai titkokat, hogy végül eljussanak Dr. Locke laboratóriumába és leszámoljanak az világuralomra törni kívánó tudóssal.
Összességében, bár mind kivitelezést, mind történetet, mind színészi játékot tekintve erősen kihívásokkal küzd a Toxin, a szégyentelenül gagyi vizuális effektekről már nem is beszélve, egészen szórakoztató szemetet gereblyéztek össze a készítők. Már amennyiben valakinek szórakozás egy tévéfilmes toporgás sci-fi/horror/dráma címkével, letűnt sztárok karikatúráival, animált, csillámló vírusokkal.
Őszintén szólva a film előzetese elragadó volt. Valahogy sikerült pár percet ama köpönyegbe burkolni, ahol úgy tűnt, mintha... De nem. A tartalom leírása után a Kedves Olvasó is megértheti, miért is kell ezen semmiségről írnom.
Hangulatos trailer. Alig vártam, aztán olyan mértékben csalódtam, hogy elképesztő.
Főhősnőnk az óceán mélyén éppen el van foglalva egy új, mély merülésre szánt szkafander tesztelésével, amikor valami történik, bár ő később nem sokat rágódik a dolgon, Balesetként könyveli el, miután megesik, ugyan egy dekát sem emlékszik rá. Miközben láthatjuk, hogy egy csúf polipóriás zargatja meg. Mindez lehetne szép felütése az eseményeknek, de innentől kezdve, az első pár percecskén túl már szálanként kezdjük a hajunkat ritkítani. A kisasszonyt , Olive-t sajnos kimentik, pedig jobb lett volna veszni hagyni, és akkor szabad marad majd' másfél órám az életben, mondjuk szaladgálni a réten, virágillatot szagolni, netán alsógatyagumival pengetni gitárként fals hangokat. Nem. A nő élve marad, és amnéziával sújtottan meglel az oxigéntartályában egy tojást,... Amit ugye nem jelent senkinek, csak hazavisz. Teljesen érthető esemény, mindenki így tenne, nem beszélve egy tanult asszonyról. Úgy ekkor kezdett bennem érlelődni, hogy megtekintem az imdb-s adatlapját a főszereplőknek, és az író-rendezőnek, mert ezek a büdös életben nem csináltak még filmet, azt biztosra vettem. Olyan, mintha a "Barátok közt" sorozat részeit nézném. Eltúlzott karakterek, eltúlzott jelenetek, a színjátszás pedig egyszerűen olyan, mint amikor a gyermekünk nem akar isibe menni, és hasfájást imitál. Na de Őt legalább sajnáljuk. A "Creature Below" szereplőinek meg legszívesebben kiosztanánk pár erős pofont. Nem ért meglepetés: max rövidfilmecskékben produkálták mind magukat. Az első "komolyabb" művük ez. De folytatom. A hazavitt tojás kikel, egy polipka lesz belőle, és szemen spricceli Olive-t, de nem olyan izgalmas módon, ahogyan férfiember gondolná, csak szimplán, ami által valamiféle mély összeköttetés alakul ki közöttük...Szóval a lény meglepő módon vérrel étkezik, de nem ám disznó, vagy marabu vérrel, csakis az emberé kell neki literszámra. Így hát a hívévé vált nőszemély rendkívül bazári színészi tehetséggel szállítja neki, a szintén szánalmas alakítást nyújtó ismerőseivel, rokonságával. Az egész egy nagyszerű katarzisba zuhan a végén (hogy vége van), amikor a semmirevaló színésznőnek hívott rokon kétségbeesve ájuldozik a világvégén. Itt volt az a pillanat, amikor tényleg ökölbe szorul a bicska az ember zsebében. Oké, hogy rászedtetek. Oké, hogy a drága életemből másfél órát elloptatok hülyeséggel. De, hogy Lovecraft leplével meritek ezt a talicska trágyát letakarni, hivatkozási alapként? A történet még nagyon nehezen benyelhető lett volna, bármennyire gagyi, primitív és szánalmas. Minden lépést előre láthatunk. Szó szerint, mert nem egyedül néztem, és az elkövetkezendő eseményeket kórusban mondtuk. De nincs mentség erre az amatőrségre, amellyel nyakon öntenek bennünket. A szereplőink taszítóan, gyengén alakítanak, mint valami falusi színjátszókör. Semmi eredetit nem tudnak sem ők, sem a forgatókönyv kiizzadni. Mint horror, a feszültségkeltés legnagyobb foka az volt, mennyi van még ebből, ugye hamar vége? Mindig támogattam a független filmkészítőket, de ez... Értékelhetetlen. Riasztó. Lehetett volna szebb is. Mondjuk, nem ilyen bugyuta történettel. Nem ilyen szereplőkkel, akik miatt szégyenlősen fordulsz inkább másfelé, ne neked kelljen pironkodni. Röhejbe fullad az egész. Nincs felépített egységes sztori, nincsenek színészek, nulla van. Még az amatőr szó is túlzás erre a szemétre. Az egyetlen tehetséges ember itt, aki a trailer-t összerakta, kalapom emelem előtte. Nem semmi volt egy rakás mocsokból izgalmasnak és érdekesnek tűnő valamit kreálni. Ha lehetne táblákat felmutatni, akkor 1-es lenne mind, izgalom, történet, színészet. Jó, a megvalósítás szép lenne, bár sosem tudtam elképzelni, hogy hiányos látású idegenek hogyan tudnának embereket pusztítani, de ez a szemérmetlenül lopott klisé, miszerint áldozatokat kell hozni az imádott lénynek, kb. ezerszer látott motívum. Senkinek nem ajánlom. Az a lény maradjon lent az óceán mélyén.
Bob Kelljan második filmjével húzott egy merészet és a jó öreg vérszívó gróf történetét kicsit modernizálta. Kireptette ódon kastélyából, az erdélyi havasokból egyenesen a hetvenes évek Amerikájába. Természetesen nagyon nem tért el a bevált recepttől, nem volt olyan dilettáns barom, mint például később az Alkonyat nevezetű szeméthalom kiagyalói, így azért az alap klisék megmaradtak. A hatalmas kastély, a torz külsejű lakáj és ház körüli mindenes: Brudah (Edward Walsh), a koporsóban alvás, a napfénytől, kereszttől, kihegyezett végű karótól, mint halálos veszedelemtől való rettegés, egyszóval ügyelt a klasszikus szabályok betartására, azzal a különbséggel, hogy filmjében a vámpír gróf a hetvenes évek Amerikájában él, és nem füvet szív, mint akkortájt minden rendes ember, hanem vért. Nem a Woodstocki fesztiválon csapja szét magát, hanem szellemidéző szeánszokat tart kíváncsi halandóknak. Mondjuk a "vízöntő korszakában", amikor tombolt a New Age és minden kókler bolond spiritisztára szívta magát és kommunákban adta körbe a csaját, mint a békepipát, ez sem annyira feltűnő. Yorga gróf tökéletesen elvegyülhetett az önjelölt tisztán látók hatalmas masszájában és egymás után szedhette áldozatait a szellemekkel kapcsolatba lépi kívánók között.
Így történhetett, hogy egy este három pár látogatja meg Yorga grófot, hogy az egyik pár női tagja (Donna - Donna Anders) kapcsolatba léphessen a nemrég meghalt édesanyjával. Donna már korábbról ismerte a grófot, hiszen a gróf az anyja szeretője és házi spiritisztája volt. A kapcsolatfelvétel Donna megboldogult mamájával olyan jól sikerül, hogy a lány majdnem belehal a sokkba, de hála a grófnak sikerül megnyugtatni. A szeánsz végeztével az egyik pár felajánlja, hogy a remek szórakozásért cserébe hazaviszik a grófot autóval, amit Yorga úr el is fogad, ám miután a gróf bezárja maga mögött a kastélya ajtaját a hazaindulni vágyó pár autója beleragad egy hirtelen termett sárba a hatalmas kert közepén. Röpke pánik után a fiatal pár úgy dönt, hogy reggelig egymást szórakoztatják, amihez váratlanul egy gyertya is kerül a furgon hátsó részéből, így nem tök sötétben élvezhetjük kettejük enyelgését, hanem gyertyafényben. A gróf természetesen vámpírként lecsap rájuk, és megharapja a pár női tagját Ericát, aki ettől kezdve kissé furcsán kezd viselkedni, például hazatérve megeszi a saját macskáját. Erica párja felkeresi Donna párját, aki szintén furán viselkedik a szeánsz óta, bár közel sem annyira, mint Erica, de hasonló tüneteket mutat a két hölgy. Előkerül egy orvos ismerős is, aki természetesen "világhírű vérspecialista", jelentsen ez bármit is, és Erica és Donna esetét megvizsgálva felmerül a gyanúja, hogy vámpírtámadás áldozatai lettek. Mivel a rendőrség még a hippikorszakban is baromságnak gondolná ha ilyesmivel vádolnák Yorga urat, maguk veszik kezükbe a dolgok irányítását. Pláne azután, hogy mind Ericának, mind Donnának nyoma veszik. Így hát elindulnak megölni Yorga grófot.
Kedves kis b-mozi, bár borzalmasan vérszegény, még a feszültséget sem igen sikerül egy közepesnél magasabb szintre tornázni, a történetet meg még véletlenül sem próbálták meg valami eredetivel, leszámítva a modern korba ültetést, megfűszerezni. Bevált sablonok, alacsony hőfokon kezelve. Pozitívuma a Yorga grófot alakító Robert Quarry, aki néha kifejezetten hidegrázós alakítást nyújt, máskor meg az elegáns, művelt, rideg úriembert játssza igen hitelesen. Ő miatta és a kor horrorfilmjeinek utánozhatatlan bája miatt a Yorga gróf, a vámpír egy kellemes másfél óra a korszak szerelmeseinek.
Melissa egy kisvárosba igyekszik, hogy ott egy színházi darabban fellépjen. Útközben a hegyi úton autóbaleset éri. A haldokló nőt Clive, a magányosan élő falubolondja leli meg és haza is cipeli magával retkes otthonába. A nő igen hamar holttestté avanzsál, ám lovagunkat ez nem zavarja, Rosalie-nak szólítja anyja régi ápolónőjének nevén, aki irányába romantikus érzéseket táplált. Dédelgeti, gondozza a hullát, esküvői ruhát vesz neki és minden szerelem alapját, a fertőtlenítőt, fürdetéshez. 🙂 Még városnézésre is elviszi autójával. Sajnos a boldog idillt nemsokára megzavarják, no nem a teljes mértékben inkompetens seriff, hanem a halott barátja, és nővére, akik Melissa kutatására indultak.
Még most is kissé elhűlve gondolok arra, hogy ezt a filmet nem a '80-as években készítették, hanem 2009-ben. Mint egy kis anakronizmus, mind a kissé bohókás hangulatában, mind képeiben, sőt, zeneileg is. Különös és groteszk romantikus történet, néha megmosolyogtató is éppen ezért. Sikerült antihősünket úgy bemutatni, hogy megsajnáljuk magánya miatt, ha nem lenne a fene ízlése, és halálos ragaszkodása a korpuszhoz, még mi is szívesen vinnénk neki egy szatyor légypapírt kunyhójába. Azért persze a felétől már nem csak a burjánzó, ám kissé egyoldalú kapcsolat kibontakozásának lehetünk szemtanúi, mert meglepő izgalmakkal szolgál, kis brutalitással, és durva végső harccal. A karaktereket olykor túlzásba hajló jellemvonásokkal festi ugyan meg, de hatásosan. Visz magával, én egy percig sem untam, szórakoztató, kellemes élmény annak, aki esetlegesen egy lazább és thrilleresebb hangulatra vágyik.
Day egy forgatás lezárásaként megpihen egy elhagyatott, mindentől távoli 6 méter mély medencében gumimatracon. Sajnos azonban megindult a lassú leeresztés, így szórakozott hősünk már úgy ébred, hogy hiába próbálkozik, már túl alacsony a vízszint a kimászáshoz. Hogy halmozzuk az élvezeteket, megérkezik állapotos barátnője, aki belevetné magát a vízbe, ám szerencsétlenül, majdnem szétcsapva fejecskéjét, két napi eszméletlenségre van ítélve. És akkor, hogy a kép teljes legyen, egy krokodil is tiszteletét teszi náluk a mélységben.
Csakis szubjektív módon tudok beszámolni a filmről. Én nagyon élveztem, már ha az idegeskedés és a feszültség pozitív kategóriába esik. Utólag természetesen elgondolkodik az ember, és akkor jut ama következtetésre, amely a legelső mondatot szülte. Ilyen sorozatos szerencsétlenség-széria a világon nincs, csak a túlcsavargatott forgatókönyvekben. ennyi balfaszkodás, véletlen, no meg egy feltűnően CGI krokodil, amelyet valami áradás sodort a környékre... No nem, ez sok. Felsorolni nem tudnám a folyamatos sorscsapást, amely szereplőinket éri, a folyamatos negatív "deus ex machina", aztán néha a pozitív... mesébe illő. Nem vagyok egy nagy National Geographic-rajongó (konkrétan töröltem az adáscsomagból a dokumentumfilmes csatornákat), de meg mernék esküdni rá, hogy egy vemhes krokodil mellett szunyókálni nem egy életbiztosítás. Bár, lehet, ilyen állapotában jellemző, hogy a nap nagy részét az is átalussza, és a sokadik napon éhezve sem akar különösebben emberhúst fogyasztani. Day mindent megtesz, emberfeletti igyekezettel a menekülésért, legyengülve, sok sebből vérezve, cukorbetegként, aligátor által megmarva, törött lábbal... Sok ez ugye? És most jön a pozitívum: mindez csak akkor tűnik fel, amikor leülepszik az élmény. Mert mindvégig magasra fokozott feszültség és heveny szívdobogás. Mindent megtettek, hogy egy pillanatra se érezzük unalmasnak a másfél órát, és sikeresen teljesítették is. A valóságtól kissé elszakad, de pont ezért nézünk ilyeneket. Megrázó az is, hogy egy ilyen hétköznapi helyzet hogyan válhat halálos csapdává. Mindent összevetve, elbájol, nagyon hatásos és nagyon szép, sokszor igyekezve az érzelmekre hatni. Bele lehet kötni több szempontból is, de a bennem keltett borzongások, idegi feszültség, néha felháborodás, néha kisebb megnyugvás csakis azt jelenti, hogy bőségesen tudtak manipulálni és érzelmi hatást kelteni. Erős szórakoztatófaktorral rendelkezik, érdemes megnézni.
Néha nem árt olyan filmeket is bemutatni, amelyek megalapozták a horror/thriller műfaját, ezért úgy gondolom rendre elő fog kerülni egy-egy ilyen alkotás, hiszen ezek nélkül a mostanság készült filmek sem léteznének. A Henri-Georges Clouzot által rendezett Ördöngösökre ez hatványozottan igaz, hiszen a Pierre Boileau – Thomas Narcejac írópáros azonos című regényén alapuló filmet a kilencvenes években is feldolgozták, a feldolgozás címét nem árulnám el, mert azzal gyakorlatilag elspoilerezném az egészet, márpedig Clouzot filmjének végén külön kérték, hogy a néző "ne legyen ördöngös és ne árulja el a végét annak, amit látott azoknak, akik még nem látták". Mivel magam nem kívánok sem ördöngös, sem poéngyilkos lenni, azon túl, hogy készült belőle remake, nem is írnék többet. Lényeg, hogy Clouzot 1955-ös alkotása alapmű, és ezt nem azért állítom, mert feldolgozták, hanem azért, mert mestermunka.
A film egy bentlakásos iskolában játszódik, aminek igazgatója, Michel Delassalle (Paul Meurisse) egy ritka unszimpatikus figura, és akkor még finoman fogalmaztam az úriemberrel kapcsolatosan. Az egy dolog, hogy az iskola tanáraival, diákjaival úgy bánik, mint egy utolsó darab szarral, ami felháborítóbb, hogy a feleségével szemben is végtelenül lekezelő, lenéző, holott Christina (Véra Clouzot) nélkül ő egy közönséges faragatlan, simlis tróger lenne. Christina vagyona, az általa alapított iskola az, ami őt valakivé tette. És amit Michael maximálisan ki is használ. Hatalmaskodik mindenki felett, és megaláz bárkit, akihez éppen nincsen kedve kedveskedni. Vallásos, törékeny, szívbeteg, naiv és behódoló tanárnő-felesége meg tűr csendben. Tűri azt, hogy férje naponta megalázza a diákok és kollégái előtt azzal, hogy nylítan vállaja azt, hogy kolléganőjével (Simone Signoret szerepében Nicole Horner) szeretői viszonyt folytat és neki ehhez asszisztálnia kell. Elválni bűn, Christina hite szerint, hát marad az, hogy tűr és szenved attól, hogy férje a szeme láttára csalja meg minden nap a csinos kolléganőjével. Ha szólni mer eljár Michael keze, és jobb belátásra bírja szegény Christinát. Talán némi igazságszolgáltatást érez a sorstól, amikor egyik reggel Simone összeverve érkezik meg az iskolakezdésre, amit persze azzal magyaráz, hogy elesett otthon. A megcsalt feleség nem hisz neki, és Michael kegyetlensége végül összekovácsolja a két rivális nőt. Társ a bajban. Olyannyira társak lesznek a szerelmi háromszög női tagjai, hogy Simone rá is beszélni Christinát arra, hogy csalják el Simone vidéki lakására Michaelt és öljék meg a mindkettejüket meglázó férfit. Természetesen Christina legbelül, minden gyűlölete ellenére sem képes ilyesmire, de Simone erős egyénisége megtöri a határozatlan és instabil személyiségű feleséget ezért, ha félve is, de rááll a gyilkosságra. Mindvégig őrlődve és kétségek között hánykolódva, hogy mi vár rá ezért majd a túlvilágon. De Simone akarata bedarálja a törékeny lelkű nőt, és megölik Michaelt.
A film valódi mélysége csak ezután kezdődik, amiről nem kívánnék írni, de annyit elárulok, hogy a gyilkossággal még közel sincsen vége a történetnek. Fordulatok egész sora következik, aminek középpontjában a bűntudatának súlya alatt lassan darabokra törő Christina áll, aki úgy tűnik magára marad félelmeivel. Amíg Simone higgadtan és ridegen igyekszik minden gyanú felett állni az iskolaigazgató eltűnésében, nem mintha nagyon keresné bárki is, Christina lassan beleőrül abba amit tettek, és szinte kívánja a feloldozással járó lebukást. Ez érthetően konfliktust szül a lebukni legkevésbé sem akaró Simone és a lelkiismeretes Christina között. Simone magára is hagyja a bűnében égő és vezekelni kívánó feleséget, holott ő volt a gyilkosság kitervelője. A történet még rengeteg fordulatot rejt, de ennél többet hiba lenne leírni.
Az Ördöngösök mesteri film, patikamérlegen kiszámolt és adagolt feszültséggel, amely torokszorítóvá csúcsosodik a végén, bár igen lassan építkezik a maga két órájában. Egyetlen hibája talán a lezárásnál néhány kicsit logikátlan mozzanat, de azt hiszem sok filmkészítő örülne, ha csak ennyi hibát vétett volna filmjeiben. A szereplők zseniálisak, az operatőri munka meg tökéletesen szolgálja ki a történetet, megteremtve a lehető legnyomasztóbb atmoszférát. Azt kell mondani, hogy hiába 65 éves idén a film, az Ördöngösök egy hibátlan pszichotriller.
Nem ma kezdtem a horrorfilmekkel való ismeretséget, láttam már több száz, vagy talán ezer filmet is ebben a műfajban, de ilyet csak igen keveset. A For We Are Many egy úgynevezett horror-antológia, amire az a jellemző, hogy olyan, mint egy novelláskötet, csak éppen mozgóképes verzióban. A horrorfilmes antológiákban általában 5-6 egymástól teljesen elkülönülő rémtörténet kap helyet más-más írótól/rendezőtől. Jelen esetben nem szarral gurigáztak a készítők, mert 13 (!) félelmetesnek ígérkező történettel leptek meg bennünket, hetven percnyi játékidőbe sűrítve, így különösebb matektudás sem kell hozzá, hogy kiszámoljuk egy-egy fejezet hosszát, ami nem több, mint 5 perc. Természetesen nem lehetetlen öt perces remekműveket létrehozni, kellő szakértelemmel, ami itt egyetlen alkotónál sem volt jelen. Pozitívum, hogy ezekben a látszólag elkülönülő kis horror-etűdökben volt koncepció is, ami egymásba fűzte őket, nevezetesen az, hogy mind a tizenhárom filmnovella valami penetránsan szar lett. Nem csupán rossz, itt-ott elhibázott alkotások ezek, hanem egytől egyig valami bődületesen nagy rakás szar mind. Engedtessék meg, hogy ne kelljen a több, mint egy tucat balfaszságot egyesével elemeznem, bemutatnom, mert bár nagy részükre sajnos emlékszem, és még évtizedekig fognak kísérteni, de nem lennénk vele előrébb. Amúgy sem a történetek témája volt ennek a szarrakásnak a legnagyobb hibája, hanem minden más. Azt még elnéztem volna ha az ezredik szellemes, ördögűzős, vámpíros, túlvilágos, élőholtas sztorival akartak volna szórakoztatni. Még azt is,ha ezt nem a legmagasabb színvonalon teszik. Erre az öt perces játékidő átkozottul kevés is, bár ez nem lehet kifogás semmire. A fő baj az, hogy ez elkészült egyáltalán. Pontosabban az, hogy ha már elkészült nem ásták el, nem húzták le a klotyón, nem égették el, nem volt egyetlen épelméjű, aki miután megvágták, összerakták és feltételezem, hogy meg is nézték, nem lőtte ki az űrbe ezt az egészet azokkal együtt, akik leforgatták. Lehet rossz filmet csinálni, lehet b-kategóriás, de szerethető mozit készíteni, de ilyet csak valami elvetemült idióta készít. Pontosítok, idióták. Elképesztő, hogy sikerülhetett tizenhárom egyformán tehetségtelen, kontár barmot összeválogatni, akik magukat rendezőnek, forgatókönyvírónak gondolják. Mert lássuk be, ahhoz, hogy mondjuk egy olyan történetet megírjon valaki, amiben egy démon által megszállt fa van, amit ha háromszor megkerülsz, akkor megidéződik a démon és megöl nem kell különösebb észbeli túltengés. És ez csak egy a tizenhárom hasonlóan kreatív történetből. Mindezt a legótvarabb maszkokkal, amiket bármelyik búcsúban lőhet magának a céllövöldében az egypálcás szarok közül bárki. Színészi teljesítményről, operatőri munkáról sem érdemes beszélni. Semmi értékelhető nem volt ebben a másfél órás vergődésben, ebben az intellektuális ülepítőben.
Csak azoknak ajánlott, akik kíváncsiak mi az a mélység, ameddig film el tud menni.
Ja igen, majdnem elfelejtettem az egyetlen pozitívumát ennek a filmes dögkútnak, az egyik történetben szereplő srácon The Cure póló volt. Na ez igen szívmelengető hatással volt rám. A többi egy vérben tocsogó, ótvar, vizuális és intellektuális szemét.
"Vagyunk, akik vagyunk", avagy lassú víz partot mos. Ez az elmés közmondás többszörösen is igaz Jim Mickle (rendező, forgatókönyvíró, vágó) majdnem két órás filmjére. Igen film, mert nem lehetne egyértelműen és kizárólag a horror kategóriájába sorolni, hiába akadnak benne a horrora jellemző elemek, de az igazi hangsúly nem azokon van. A véres részek inkább csak szükséges kiegészítői a jóval erősebb drámai vonalnak, mintsem egyszerű és öncélú sokkolás. A téma, amit nem kívánnék lelőni, akár tetszik, akár nem, kiköveteli magának a bizonyos mennyiségű horrorelemet. De Jim Mickle ebből pontosan annyit adagol, amennyi feltétlenül szükséges. Se többet, se kevesebbet. Mindezt Ryan Samul rendkívül szép operatőri munkájával (nem az első közös munkájuk) illetve Jeff Grace és Phil Mossman zeneszerzőpáros kellemesen borongós hangvételű zenéivel megfűszerezve. Lassú víz partot mos, mint azt az elején is említettem, mert a Vagyunk, akik vagyunk, bizony nem tartozik a sodró lendületű, akció dús filmek közé. Lassan hömpölyög, mint az a bizonyos megáradt patak a filmben, hogy egyre több és több eltitkolt és eltemetett bűnt, hazugságot mosson ki és hozzon a felszínre. Tempója miatt nem lesz sokak kedvence, de én kifejezetten jó filmnek tartom a műfaján belül. Már amennyiben be lehet sorolni bármely műfajba is.
Bryan Bertino író/rendező nem tekinthető éppenséggel teljesen kezdőnek, hiszen a 2016-os The Monstert már megelőzte két filmje, igaz ebből egyedül a Hívatlanok (2008) az, ami említésre méltó. De megemlíthetném még a February című filmet, aminek producere volt, és ami szerény véleményem szerint kifejezetten jóra sikeredett. Sőt...
Ilyen előzmények után jött a sorban a The Monster, ami közel sem kapott akkora visszhangot, mint a Hívatlanok, pedig nem rossz alkotás, csak talán a szikár horror besorolásnak nehezen felel meg. Nem az a vegytiszta horror, annak ellenére sem, hogy a címbéli Szörny nem puszta reklámfogás, valóban szerepel a filmben, de inkább egyfajta díszletet, horror-jelleget ad az amúgy sokkalta inkább anya-lánya kamaradrámának. Ez természetesen nem baj, feltéve, hogy a fő csapásiránynak választott drámai vonal megfelelően erős. Ehhez azonban egy kellőképpen szívszorító történet szükséges, amit jó képességű színészek játszanak el. És mindezt jó érzékkel kell elhelyezni egy horrorisztikus környezetben. Nem kis feladat kilépni a horror szimpla kereteiből, de Bryan Bertino ezt egészen tisztességesen megoldotta. Nem tökéletesen, elég sok alapvető hibát vétve, de még a nézhető keretek között tartva a filmet.
A történet már-már bántóan egyszerű. Kathy, (Zoe Kazan) egy nagyon fiatal, harmincas éveiben járó anyuka felpakolja a kislányát, Lizzyt (Ella Ballentine), hogy elvigye magától valahová, mert már ő is érzi, hogy alkoholista, felelőtlen, önpusztító életében nincsen helye a lányának, a szintén züllött apja pedig már régen lelépett tőlük. Útközben rájuk esteledik, az eső is szakadni kezd, és ha ez nem volna elég egy erdő közepén defektet kap az autójuk, amivel elgázolnak egy farkast, majd szépen balesetet is szenvednek. A kocsi üzemképtelen lesz, segítséget meg csak órák múlva kaphatnak. Amíg a mentőre és az autómentőre várnak az elütött farkasnak nyoma veszik, valami behurcolja az erdőbe. A szorongató helyzetben, megtörve a horrorrá alakuló atmoszférát, szereplőink múltjából villannak fel képek, amikből megtudhatjuk, hogy az anyuka bizony irtó egy szemétláda volt a kis Lizzyvel, gyakorlatilag púp volt a hátán, amit nem is titkolt. Majd visszatérünk a jelenbe, ahol egyre valószínűbb, hogy egy ismeretlen fenevad leselkedik rájuk. Sajnos ezeket a pillanatokat újra és újra megszakítja a múltba révedés, ami érthetetlen egy ilyen élethelyzetben, amikor a halál torkában vannak, és felesleges is, mert ugyan azokat a köröket futjuk, a szemét anyukáról, csak a múlt más-más szituációjában. Mindenesetre szép személyiségfejlődés, ahogyan az anyuka, aki egykor felpofozta és nemkívánatosnak nevezte a lányát, és a lánya, aki gyűlöletében már kést is képes volt fogni az alvó anyja torkához most, amikor az életük a tét, a végsőkig küzdenek egymásért, ha kell önmagukat is feláldozva a másikért. Bevallom ez nagyon szívbe markoló a filmben. Ezért a jellemfejlődésért, az egymásról alkotott kép ilyen megváltozásáért jár a filmnek egy nagy kedvelés. A két színésznő alakításáért is, de leginkább a Lizzyt játszó Ella Ballentin érdemel egy kalapemelést. Megható, ahogyan az anyja által a porig alázott, picsába küldött kislány a végsőkig küzd az anyjáért. És fordítva. A szörny itt csak mellékszál azt hiszem. És az a néhány "kellék"-szereplő is (rendőr, mentős, autómentő) akik értük jönnek, és akik természetesen sejthető véget érnek. A központi téma az anya-lánya viszony alakulása egy halálos veszedelem közepén. Ezt pedig szépen megoldotta a The Monster, bár néha idegesítő volt a teljesen véletlenszerűen bevágott múltbéli események felvillanása az éppen emelkedő feszültség kellős közepén.Inkább tűnt időkitöltésnek, mint rendezői koncepciónak, de mindegy. Lehet engem ért el jókor, megfelelő hangulatban a film, de nekem tetszett. A kissé suta befejezéssel és logikátlanságaival együtt.
Jeff Lieberman író/rendezőt minden bizonnyal megihlette Steven Spielberg 1975-ös, A cápa című filmjének sikere, és ő is ki akarta venni a részét az állatos horrorban rejlő lehetőségekből, így alig egy évvel később el is készítette a maga filmjét a témában. Kicsit szolidabb kivitelben, kicsit kisebb büdzséből gazdálkodva, kicsit jelentéktelenebb színészekkel (bár állítólag Kim Basinger is feltűnt a szereplőválogatáson, ám valamiért mégsem ő lett a női főszereplője ennek a remekműnek), valamivel vacakabb végeredménnyel, de megszületett a Squirm, amiben gyilkos fehér cápa helyett ezúttal gyilkos földigiliszták tizedelik meg egy kisváros lakosságát. Meg kell hagyni kreativitásban nem szenvedett hiányt Lieberman és stábja. De az író/rendező mentségére szóljon, hogy a végeredmény egyáltalán nem lett katasztrofálisan szar, és bizony még majdnem negyvenöt évvel az elkészülte után is tisztességesen megállja a helyét a horrorfilmek között.
A történet dióhéjban: egy amerikai kisvárosban, Fly Creekben, emberemlékezet óta nem látott bitang nagy vihar tombol, aminek köszönhetően fák dőlnek ki a földből, ablakok törnek be, villanyvezetékek szakadnak le, egyszóval a kisvárost másnapra sár, szemét, mocsok és törmelék borítja. És, ha ez nem lenne elég, természetesen az áramszolgáltatás is szünetel, így se telefon, se villany, se semmi nincsen. Ebbe az amúgy is porfészekbe, ami a vihar után már sárfészek is, érkezik meg Mick (Don Scardino), a sznob, városi fiú New Yorkból, hogy végre újra találkozhasson barátnőjével Geri Sandersszel (Patricia Pearcy). Kisebb viszontagság után a tollasütővel, távcsővel meg egy halom szarsággal felszerelt, rendkívül előrelátó Mick fiú meg is érkezik Geriék tanyájára, ahol a lány édesanyja és kissé retardált, drogos, hippi húga, Alma Sanders már nagyon várja a nagyvárosi udvarlót. Roger Grimesszel a szomszéd gilisztás sráccal, és a helyi nagypofájú seriffel, Jim Restonnal ellentétben, akik viszont, bár más-más okból, de kezdettől fogva gyűlölik szerencsétlen Micket. A seriff szerint Mick egy tudálékos, nagyvárosi taknyos, Roger pedig, aki Geriék szomszédja és az apja gilisztafarmjának lehetséges örököse (amiért a féleszű tróger kevésbé rajong) egy vetélytársat lát a lány udvarlójában. Ez meglehetős önbizalomra enged következtetni, ugyanis Roger a kutyának sem kell, a csinosnak mérsékelten mondható Gerinek meg pláne nem.
Mindegy, konfliktus kell a filmbe, így hát mindenki utálja Micket, aki amúgy valóban kissé idegesítően okoskodó, nagyvárosi, eltartott kisujjas nyomoronc. De meg sem közelíti tenyérbemászóságban a seriffet, vagy a gilisztás fiút. Hogy a kisváros többi tróger lakóját ne is említsük.
Ebből az igencsak hendikepes helyzetből indul tehát Mick fiú, aki elsőként lát összefüggést a lomis (Fly Creekben régiségkereskedőnek hívják) öregúr eltűnése és a vihar között. Véleménye szerint, miután megtalálja a lomis fazon csontvázát, a vihar során leszakad vezetékek több tízezer volt áramot vezettek a földbe, amit a nedves föld valamiféle szuper-vezetőként továbbított és a felszínre hozta a földigilisztákat, azok pedig rátámadtak az idős, alkesz fickóra és felzabálták. Sejthető, hogy ezt a szar dumát előbb közli le a Hihetetlen Magazin, mint hiszi el a macsó Roger seriff. El is hajtja Micket és Gerit a fenébe.
Miután azonban a gilisztafarmos Rogert is csúnyán elintézik a gyilkos férgek, majd az apja is a kis rohadékok áldozata lesz, a rendőrös cellájában a priccsen romantikázó/randizó Roger seriff is megtapasztalhatja milyen az, ha kukacos valaki, amikor több ezer giliszta zabálja le róla a húst.
A végjátékban a házukba szorult Mick, Geri, Alma és az édesanyja veszik fel a küzdelmet a gyűrűsférgek támadásával, amelyek immáron milliós számban zúdulnak, nyomulnak, ömlenek a ház minden zugából rájuk.
Sajnálatos módon kicsit gagyi lett a féreginvázió lezárása, a gonosszal való küzdelem inkább az újra és újra előbukkanó, férgektől hemzsegő zombiszerű Rogerben merül ki, mintha ő lenne a fő gonosz a filmben és nem maguk a giliszták. Rendben, hogy félelmetesebb egy széttépett arcú fickóval küzdeni, mint földigilisztákkal, és az ő elpusztítására koncentrálni, de hát mégsem róla kéne szóljon a film. A film befejezése tehát szerintem nagyon összecsapott a magyarázat pedig rá, egyszerűen röhejes.
Mindent összevetve azonban egy nagyon jó, szórakoztató és az idő próbáját kiálló film. A trükkök még mai szemmel is teljesen rendben vannak, a látványra nincsen panasz, csak a színészi játék tragikus, de nem is lehet többet várni egy ilyen költségvetésű filmtől. Minden hibájával együtt szerethető film.
Christophe Deroo forgatókönyvíró/rendező 2016-os filmje teljes joggal nevezhető megosztó alkotásnak. Olyannyira, hogy azt is megértem, ha valakinek egyáltalán nem tetszik, sőt még megnézni sem kívánná, de azzal sem vitatkoznék, ha másvalaki meg kifejezetten kedvelné. Bevallom én valahol a kettő között vagyok, de inkább azok közé sorolnám magam, akiknek tetszett. Amit hibaként lehetne felróni a film esetében az a magyarázat nélküli befejezés, a rengeteg nyitva hagyott kérdés. Aki mindenáron úgy szeretne felállni egy film végén, hogy minden kérdésre választ kapott, a filmnek, amit nézett volt eleje, közepe és vége, ami a történet szálait szépen elvarrja, azoknak a Sam was here jogosan lesz csalódás. Még akkor is, ha a film hangulata, atmoszférája bőven kárpótolja ezért a rengeteg megválaszolatlanságért.
Mindenesetre amit látunk, és amit még talán érteni is vélünk az teljesen rendben van. Leginkább korai Stephen King novellák, de talán még inkább Veres Attila modern kori világunkba ültetett weird történetei jutottak az eszembe miközben ezt a komor, reménytelen hangulatú filmet néztem.
Főhősünk, Sam egy negyvenes éveinek végén járó házaló ügynök, akit talán büntetésből, de jutalmul biztosan nem, valahová a kaliforniai sivatag kellős közepére küld a főnöke, hogy az ott lakóknak eladjon valamit. Hogy mit az nem derül ki, Samnek ugyanis lehetősége sincsen senkit semmire rábeszélnie, mivel a kietlen pusztaságban mérföldenként jó ha egy-egy lakókocsi-házat talál, az is mind üres. Mintha az egész átkozott sivatagban lakó valamennyi ember egyszerre szívódott volna fel. Az autók a lakókocsik előtt, a kávék még gőzölögnek az asztalokon, de embernek nyoma sincsen. Mintha valami kiszippantotta volna a világból az embert, de minden mást meghagyott volna. Egyetlen emberi hang, ami Samhez szól az egy betelefonálós műsor műsorvezetője és annak hallgatói, amit az autórádiójában hallgat, és ami mindenütt szól bármerre is menjen, bárhová is térjen be. Üres, elhagyatott benzinkúton, útszéli motelszobában, mindenütt. Mintha szándékosan bekapcsolva hagyták volna, és mintha a műsor is szándékosan neki készülne, neki szólna. Folyton, minden betelefonáló valami sorozatgyilkosról beszél, aki megölt egy kislányt, akinek a nyomában vannak, és amint elkapják keresztüllövik, mint egy kutyát. Ha mindez nem lenne elég nyugtalanító Sam számára, a személyhívójára is fenyegető üzeneteket kap. "Rohadt perverz" és hasonló kedvességeket. Majd ugyan ezt a szöveget valaki az autója ablakára írja valami lemoshatatlan festékkel, amíg az üres motelban alszik. Mindeközben Sam kétségbeesett sodródását a történések közepette biztonsági kamerák, monitorok képernyőjén is szemlélhetjük, azt az érzést keltve bennünk, hogy az elnéptelenedett semmi közepén mégis valaki, vagy valami figyeli a szerencsétlen ügynököt, aki nem szeretne mást csak hazaérni Los Angelesbe és felköszönteni a kislányát a születésnapján. De a telefonok az út szélén, a benzinkutakon, a motelszobákban vagy nem működnek, vagy mindig foglaltat jeleznek, így még hazaszólnia sem sikerül. Sam teljesen magára maradt ebben az őrületben. Ha nagy ritkán találkozik is élő emberrel, az se szól hozzá, csak keresztüllövi a vállát, vagy vasrudakkal agyba-főbe veri kérdezés nélkül a "rohadék, perverz szemétládát". Samnek gőze sincsen mi folyik körülötte, miért tűnt el hirtelen valamennyi ember, aki meg mégsem az miért akarja megölni?
A kérdésre a film sem ad kielégítő választ, Sammel együtt mi sem tudjuk meg mégis mi a francért akarják szerencsétlen ügynököt a sivatag közepén meglincselni, hogy hová tűnt gyakorlatilag minden létforma hirtelenjében. Halvány és sejtelmes válaszokat azért kapunk, de bizonyosságot nem. Előnye, hogy így teljesen együtt tudunk érezni a főszereplővel, mivel sem ő, sem mi nem tudjuk miért történik mindez, mi változott meg a világban, milyen ördögi erők dolgoznak Sam körül. Valakit ez a megválaszolatlanság egy film estében idegesít és a világból kikerget, legtöbbször engem is, de egy ilyen weird-hangulatú/jellegű filmnél nekem tetszett.
Nehéz lenne elfogulatlanom írnom. Így nem is teszem ezt, sokkal könnyebb mind nekem, mind az olvasóknak. A játék alapja természetesen a "Gonosz halott" című film, vagy esetlegesen az olyan öreg rókáknak, mint én, ismerős lehet az "Erdő szelleme" címmel elterjedt VHS verzió. Valahogy a "Gonosz halott" jobban tetszik címválasztásként. Aki a horrort, mint zsánert kedveli, nos annak ez a mű kihagyhatatlan, mivel igazi klasszikus. A filmet évente 5-6-szor megnézem, nos ezt teszem mániákusként kb. 25 éve. Gyorsan összerántom, mi is a lényege, azoknak, akik valami oknál fogva nem ismerik ezt a remekművet. Mivel a játékról kívánok írni, így kihagyom a fundamentum hosszas taglalását. Csakis a száraz tényekre hagyatkozom, amelyek elengedhetetlenek az "Evil Dead Regeneration" kapcsán. Minden a "Necronomicon" körül forog. Halk sóhajjal, de leírom, bár nem hinném, hogy létezne olyan "horror-rajongó", aki nem ismerné a történetet, ám az "újszülöttnek minden vicc új" alapon mégiscsak bele kell vágnom. Tehát: fiatalok egy csoportja elindul az erdő közepébe, valahol Tennessee-ben, hogy egy kis kunyhóban töltsenek el pár napot. Szolgáljon mentségeként: eme mozi hozta el ezt a divatot, nem másolt semmit, és teljesen egyéni módon sikerült. Innentől kezdve vehetjük a horror-filmek alfáját és ómegáját: "fiatalok egy csoportja az erdőben". Pechjükre a baljós hely pincéjében meglelik a "Necronomicon"-t, egy szalagos magnetofon kíséretében.
Hosszú mese lenne leírni, milyen zseniális kamerabeállításokat alkalmazott Sam Raimi rendező, milyen tökéletes alakítást nyújtott Bruce Campbell a legendás Ash szerepében. Térjünk vissza ismét a lényegre: A Necronomicon, amelyet ősi sumér nyelven írtak vérrel, és emberbőrbe van kötve, sikeresen feléleszti az erdőben a gonoszt. Démonok szállják meg a kis társaság tagjait, egyedül a főszereplő, Ash marad ki eme mókából. A Campbell által alakított főszereplő jelentős személyiségfejlődésen esik át, és a film második részében (amely szinte remake), már némi fekete humorral szolgál az első komor és brutális hangvételéhez képest. Itt esik meg, hogy hősünk levágja saját kezét láncfűrésszel, mert egy démon megharapta, ami köztudottan fertőző. Mivel nem ide tartozik (mert még mindig egy szót sem írtam a játékról), említeném a "Sötétség serege" című harmadik részt, de aztán itt megálljt parancsolok magamnak. (És nem beszélek a Within The Woods című rövidfilmről, mely az előzmény, a hangulatos remake-ről, vagy a nagyszerű sorozatról, az Ash vs. Evil Dead-ről...) És kanyarodjunk vissza a játékra sürgős jelleggel.
A tartalom: Ash éppen egy elmegyógyintézetben tölti napjait. Ugyan ki hinné, hogy azért öltem meg kedvesemet, barátaimat, meg mindenkit, aki körülöttem van, mert elméletileg démon szállta meg őket? Egyedül Sally az ügyvédnő hisz neki. Viszont Dr. Reinhard, a "Sunny Meadows" diliház igazgatója (akárcsak a "Hellraiser 2.-ben Dr. Channard), jóval mélyebben benne van a dolgokban, a kezében lapul a Necronomicon egy példánya. Sikeresen elszabadítja a gonoszt, és elrabolja a csinos Sally-t, így Ashley J. Williams "visszatér a bizniszbe". Ebben segítőtársa az őrült professzor által kreált Sam, aki egy élőhalott törpe, legfőbb jellemzője, hogy egyszerűen nem bírja befogni a száját, és bármikor feláldozható, hisz állandó kísérőként visszatér, bár leggyakrabban Ash idegein táncolni, aki viszont laza, kemény, és persze némi fanyalgással veszi tudomásul, hogy megint meg kell küzdenie a démonokkal, és a világot is mellesleg az ő feladata menteni. Nem szaporítom a szót: aki ismeri a "Gonosz halott" - szériát, az nem csalódhat.
A játék külső nézetes, és vérbeli "hack-and-slash", Playstation 2-re, és Xbox-ra faragták, szerencsére a PC-s verzió is hozzáférhető azoknak, akik nem rendelkeznek konzollal. A grafikától annyit senki ne várjon, mint a manapság lassan 50 GB-osra teremtett alkotásoktól, (Nézzük el, hogy 2005-ben készült.) de amennyiben szereted a témát, a hangulatot, mindenképpen érdemes megpróbálkoznod vele. A véres és néha félelmetes atmoszférát a nagyszerű humor oldja, a párbeszédek főhősünk és a kissé debil Sam között. Be kell vallanom, néha az irányítás gondot okozott, míg ki nem ismertem teljesen (kb. az első alkalom óta olyan 10-szer harcoltam végig...). Ezáltal gondolható: az újrajátszhatósági faktor igen magas. Őszintén szólva, néha a "youtube" előre felvett videóihoz kellett fordulnom segítségként, főként a pályák végén fenekedő főellenségek esetében. Persze ezek a 2.-3. ismétlésnél elmaradnak, de még így is akadt, amikor többször kellett nekivágnom egy-egy szakasznak. Az átvezető videók élvezetesek, érdemes nem továbblépni, persze megteheted, de ezúton kimaradsz nem egy poénból. A hangok zseniálisak, Campbell és Ted Raimi hozzák a formájukat... Kissé leegyszerűsíti a dolgunkat, hogy a fegyvereket sosem kell újratárazni, bár ez néhány esetben pozitívum, és különböző billentyűkombinációkkal igen sokféle és menő módon végezhetünk az ellenfelekkel. Sajnos negatívuma, hogy nem megy egy egyszerű gombnyomással a mentés, ahol éppen kedvünk szottyan rá, vagy éppen nagy bajba keveredünk, hanem a régebbi gamek stílusában, meghatározott helyeken lehet csak az újrázást megkezdeni. A pozitívuma, hogy a láncfűrész-kezű, shotgun-nal démonokat mészárló Ash visszatér, később még speciálisabb fegyvereket kapva, és vagányabb, mint valaha, mégis ott lapulnak a borzalmak, amit el is várunk. Összefoglalva: Necronomicon, démonok, vérfürdő (néha szó szerint is), humor és izgalom, hangulat. Rajongóknak kihagyhatatlan.
Jackson Stewart filmje első nekifutásra bizony nem is kicsit adja fel a leckét, ha mindenáron és azonnal, és tegyük hozzá felületes filmnézőként, véleményezni kellene. Mert, kár tagadni, a Beyond the Gates bizony hemzseg a klisés elemekből, amikből egy egyszerű és fájóan gagyinak tűnő történet főzött össze a direktor és egyben forgatókönyvíró úr, de... És itt most rohadt gyorsan álljunk meg egy pillanatra. Ugyanis a Beyond the Gates szándékoltan pontosan annyi, amennyi. Szánt szándékkal annyira egyszerű, mint egy kőbalta. Ez ugyanis nem más, mint egyfajta tisztelgés a horror aranykora, a videotékák semmihez sem hasonlítható világa, a 80-as évek előtt. Ez a film se több, se kevesebb nem kíván lenni, mint egy másfél órás gondtalan nosztalgiautazás a műfaj legszebb időszakába. Nem akarja feltalálni a spanyol viaszt, se görcsösen újat mutatni, vagy mély (fél)okosságokat az agyunkba tömködni. Nem is akar több lenni, mint egy végtelenül buta rémfilm. És ezt a legnagyobb jó szándékkal írtam, minden félreértés elkerülése végett. A Beyond the Gates pofátlanul felhasznál egy vágóhídra is elég, ezerszer lerágott csontot, kedveskedve azoknak, akik még jártak videotékákba, néztek VHS-en horrorfilmeket péntek esténként (is). Bájos, bugyuta, tejbegríz-bonyolultságú rémfilm. Én szerettem. Szerettem arra a másfél órára visszarepülni az egyik legszebb korszakba, a 80-as - 90-es évekbe. Köszönet ezért az időutazásért a film készítőinek.
Nem tudnék különösebben rossz véleményt írni Adam Schindler filmjéről. Még akkor sem, ha a film története első olvasatra nem különbözik túlságosan a tipikus "betolakodós" filmektől (A Funny Games ebben az egyik nagy klasszikus nekem). Fiatal nő éveken keresztül egyedül ápolja ágyhoz kötött, haldokló bátyját, akinek halála sem változtat azon a közel tíz éve megszokott állapoton, hogy nem hajlandó elhagyni a családi házat, olyannyira, hogy még a testvére temetésére sem megy el. (Na jó, ez azért kicsit meredek, tudom). Ez meglehetősen nagy hibának bizonyul, mert egy három tagú betörőbanda éppen a temetés időpontjára időzíti a lány lakásának kifosztását. Idáig egy átlagos és párszor már elhasznált történet. A franciáknál mostanság újra nagyon divatos úgynevezett home-invasion ezredik darabjának tűnik: magányos nő lakásába behatoló, erőszakos csoport, majd a megtámadott és védtelen áldozat megpróbál küzdeni a túlélésért. Na itt van azonban az a rész,ahol az Intruders vesz egy nagy fordulatot és kihátrál a sablonok világából. A filmben ugyanis a megtámadott nő szembefordul a támadóival és nem pusztán a túlélés a cél, hanem a rá támadók megölése. Ettől a fordulattól lett egyedi és érdekes film az Intruders. Itt ugyanis nincsen pusztán jó és rossz karakter. Nincsenek ennyire erősen elválasztható szerepek. A védtelennek tűnő, magányos nő éppolyan gonosz és kegyetlen, mint a rátörő bűnözők. Sőt.. Az Anna Rookot játszó Beth Riesgraf talán még a támadóinál is érzéketlenebb és kegyetlenebb. Zavarba hozza a film a nézőt, mert nem tudja igazán kit sajnáljon, kinek drukkoljon, nem tudja eldönteni ki jó és ki rossz, ki a tettes és ki az áldozat. Kit csaltak csapdába, ki küzd az életéért és ki az üldöző. Összességében ezekért a fordulatokért ez egy igen jó alkotás, ami a végére még tartogat egy igen meglepő magyarázatot Anna viselkedésére...
Na, ez film volt, pontosabban Film, nagybetűvel. Minimális, 70.000 dolláros költségvetésével jócskán rácáfolva arra, hogy csak sok pénzből lehet jó filmet csinálni. És sztárokkal. Bár a főszereplő Katie Parker később olyan filmekben is szerepelt, mint az Álom Doktor, vagy éppen ott van még Courtney Bell is, aki a Mielőtt felébredekben is látható, de itt még mind-mind alig ismert valaki. A felsorolt filmek pedig a rendező Mike Falanganhez is éppúgy köthetőek. De ez(ek) későbbi történet(ek). Az Alagút idején még mindannyian jócskán kezdők voltak, ám abból a zsebpénznyi összegből, ami erősen érződik a film kivitelezésén, a kevés helyszínen, a már-már tévéfilm minőségen olyat tettek le az asztalra, ami előtt igen sokan meghajolhatnának Hollywoodban.
Nehéz nem spoileresen írni a filmről, mert a története sem valami bonyolult, legalábbis az alapsztori, mert menet közben igencsak szövevényessé, misztikussá, rejtélyessé terebélyesedik. Olyannyira, hogy a vége sem ad választ mindenre, de ez elnézhető, mert jól áll neki, ha már úgyis erős a misztikus szál benne, ami nem is szál, sokkal inkább már drótkötél, aminél talán csak az emberi része a drámai vonulat vaskosabb.
A történet leírása helyett inkább csak szimplán ajánlom mindenkinek, aki vevő egy nem evilági, misztikus, sötét és nagyon nem vidám cselekménnyel dolgozó filmre, ami bár egyáltalán nem véres, nem a képi világgal sokkol és kelt félelmet, hanem a ki nem mondottal, a be nem mutatottal, a sejtetéssel. Azoknak, akik nem akadnak fenn a minimalista képminőségen, a kissé amatőr, de pont ezért félelmetesen hiteles szereplőkön. Türelem kell hozzá az elején, de bőven meghálálja, már amennyiben a hálát a félelemkeltésben és a kényelmetlen, feszült érzésekben mérik.
Na végre valami merész újítás, a sablonok felrúgása, a komfortzónából való bátor kilépés.. Ja nem ide. Benzinkút. Azt hiszem ha csak ennyit írok le akkor is vagy három-négyszáz horrorfilm ugrik be, ami hosszabb vagy rövidebb ideig de ott játszódik. Itt szoktak fiatal szereplőink találkozni a helyi redneckkel, hajléktalannal, bolond öregúrral. Lényeg, hogy valami szakadt fószerral, aki figyelmezteti őket, hogy menjenek haza, mert a hely ahová mennek el van átkozva, sorozatgyilkos garázdálkodik ott, szellemek lakják és hasonlók.
Miért pont a benzinkút lett ilyen kultikus hely, ahol elhangzik az apokaliptikus utolsó figyelmeztetés, ahol megfújják a halál harsonáit, az a múlt ködébe vész. Mondjuk az állandó benzináremelkedésekkel, amiket a rádiókból recsegnek felénk, eleve van egy erősen negatív töltete a helynek, bár kétlem, hogy ez lenne az oka.
Szóval benzinkút. Az Open 24 Hours fő, és egyetlen helyszíne. Ennyiből mondjuk újítás, hogy ezúttal nem csak itt kezdődik, hanem itt is folytatódik és ér is véget. A fiatal, börtönből frissen szabadult Mary (Vanessa Grasse) pártfogójának ajánlására, fenyegetésére (kívánt rész aláhúzandó) munkát vállal egy benzinkúton, hogy kedvező jelentést adjon róla, és ne kerüljön vissza a hűvösre. A bűne meglehetősen súlyos, felgyújtotta a férjét. Mint később kiderül, a férje sem volt éppen egy ártatlan figura, ugyanis mellékállásban sorozatgyilkos volt, amiről Mary is tudott. Egy darabig elviselte a férje furcsa hobbiját, jobb, mintha autóroncsokat gyűjtene az udvarban, majd besokallt és felgyújtotta. Érthetetlen, hogy miért nem hagyta faképnél, miért nem jelentette fel a rendőrségen, miért tűrte évekig, de legalább így Mary egy kellőképpen sajnálni való, terhelt szereplő lehetett a filmben, akivel mindenki megértő. Támogatják, biztatják, hogy ha csak egy isten háta mögötti, lepukkant, benzinkúton dolgozik is éjszakai műszakban, de legalább megpróbál új életet kezdeni. Már-már kezd Mary egyenesbe jönni lelkileg, amikor furcsa dolgokat észlel a benzinkúton, mintha valaki vadászna rá és az oda betérőkre...
Nagyjából ennyi, amit spoiler nélkül le lehet írni erről a filmről. Bár azt nem tudom mennyire tűnik érdekfeszítőnek, ha igen, akkor le kell lombozzak mindenkit, mert a film nem az. Az első néhány perc után sejthető az egész történet, ami ha érdekes lenne még meg is bocsájtható, de nem az. Milliószor látott részletekből összefoltozott, másfél órás tucatmozi. Semmi, de semmi értékelhető részlete nincsen, legfeljebb az, hogy tisztességesen másolták le az összes hasonló filmet. Legalább azt nem baszták el, de ettől még ez irtó kevés, borzalmasan kínos, mint egy ismert film ezredik ismétlése az RTL Klubon. Már tényleg csak megszokásból nézi meg az ember.
Nem mondom, hogy nem láttam ennél rosszabbat, kiszámíthatóbbat, klisésebbet, de ettől ez a film még egy meglehetősen közepes, vagy még annál is kevésbé sikerült alkotás. Szokásos tini-horror. Négy diák elutazik az őszi szünetre, hogy kiadják magukból a suli okozta stresszt, eközben betérnek egy isten háta mögötti benzinkútra, ahol az ilyen filmekben szokásos koszos, link tróger rájuk ijeszt, majd egy elhagyatott és kissé vészjósló vidámpark plakátkája mutat, hogy menjenek oda bulizni, mert hát az frankóbb, mint Gerendai Karcsi: Sziget fesztiválja, ami ráadásul egy másik kontinensen van. A fiatalok természetesen elmennek oda ahová a fura, szakadt fickó küldi őket (kár, hogy nem oda, ahová én küldeném el mindet). Végül is érthető, hogy egy meglehetősen lepusztult küllemű, szociopata vadidegen első szavára elmennek egy lepukkant tanyára. Mindegy a többit felesleges ecsetelni, mert bárki, aki látott már horrorfilmet kitalálja. Számomra unalmas, kiszámítható, egy kaptafára készült tipikus tini-horror. Abból is a trógerebb-féle. Különösebb agykárosodást azért nem okoz, annyira nem rossz, de csak dögunalmas napokra jó, amit már egy ilyen kóklerség nem nagyon ronthat el.
Ezt másodjára néztem most meg. No nem mintha annyira jó lett volna, de gyanítom a felrémlő részletek alapján elsőnek ezt ittasan ültem végig.
Tehát a lényeg: Létezik egy rút kisvárosi babona, mely szerint van egy ház, amelynek ha kétszer kopogtatsz az ajtaján, egy démon meglátogat és végez veled. Két intézetes fiatal azonban dacolva a hiedelmekkel bezörget. Az egyikük csúfan végzi, a másik, Chloe pedig rettegve jelenik meg anyja ajtajában 9 év után. Befogadják, de a szülői oltalom lehet, hogy kevés lesz...
A történet nincs túlkomplikálva, sőt kissé sablonos, a befejezés pedig meglepő lehetne, ha nem láttunk volna már pár ilyet. Ennek ellenére azért sikerült feljebb tornáznia a megítélését előttem. Vannak ugyanis jobb pillanatai, jól sikerült feszültségkeltő percek, még ijesztő jumpscare-ek is, az édesanyát alakító Katee Sackhoff pedig perfekt módon hozza az enyhén egzaltált ex-drogost. Kicsit sok a családi szenvelgés, ennek köszönhetően az üresjárat is, krimi-szál is belefonódik, a végső vezércsel pedig hagy néhány vakfoltot, amin törni kell a fejünket. Elég vérszegény, az áldozatok száma megáll az egynél, a gyilkos lény pedig napokig szarakodik azzal, amit a másik esetén seperc alatt elvégzett. (Hasonlatos a filmes zombi-kórhoz, amely a mellékszereplőket pillanatok alatt átváltoztatja, míg a főbb hősöket órákig hagyja nyálaskodni.) Logikátlanság akad, nem kevés, de ha belemerülsz azért lefoglal. Amolyan közepes horror, amely a nézhető bélyeget kapja.
UI. Csak nálunk divat a központi, mindent bevilágító mennyezeti világítás? Mert az összes filmben csak 6-8 kis fényforrás pislog egyetlen helyiségben. Komolyan kérdezem. Asztali-, álló-, dekor-, falilámpa, mind kis fénykörrel, egy-egy szobában akár 10 is.
Nagy gondban vagyok. Egyszerűen nem tudom hová tenni ezt az egészet.
Slade regénye egy összefüggő folyam része, a Special X könyvsorozat darabja. Valami oknál fogva a '90-es évek horror-thriller dömpingjében válogatás nélkül szórták épülésünkre a gyakran fordítási- és helyesírási hibáktól hemzsegő köteteket, de mindenféle kontextust nélkülözve, így csak zavartan vakarhatjuk a fejünket. Nem tudjuk, honnan jöttek hőseink és hová tartanak. A Special X negyedik részét emelték ki és gondolták kiadásra érdemesnek. Én meg már azt hittem, bennem van a hiba, hogy egyszerűen nem értem, miért kellene magától értetődőnek tartanom ismerősként említett hőseinket... A könyv hátsó borítóján "szuperhorror" van jelzőként feltüntetve, és valóban brutális gyilkosságok történnek. Csak az a gond van, hogy néha fogalmam sincs, ki kicsoda és miért. Meghalnak, aztán ennyi, nem is tudom, kik voltak. Nehéz egy olvasmány, ahol lássuk be, talán nem kellett volna a végén több mint 10 karaktert mozgatni, mert belekavarodunk, és elveszítjük érdeklődésünket. Van azonban még kellemetlenebb probléma is: néha kimondottan kriminalisztikai tanulmánnyá avanzsálódik. Oldalakon keresztül olvashatunk olyasmiről, hogy hogyan azonosítanak holttesten talált tetveket, amelyek milyen bagolyról kerültek az áldozatra. Nyomozási és viktimológiai szaktanulmányok, amelyek erősen lehervasztják az egyszeri olvasó kedvét.
De röviden a sztori: Borzasztó gyilkosságok történnek, amelyek sátánista rituálékra utalnak, továbbá a Hasfelmetsző által elkövetett vérontásokra, tisztán okkultista alapon, és még egy horror-ponyvaregény által megírt módszert is leutánozva. Mindeközben egy rejtélyes figura afféle szerepjátékként krimiírókat és nyomozókat utaztat egy szigetre, nagy pénznyereménnyel járó játék keretében. Itt igyekszik leszámolni velük, úgy, hogy szertartásosan megidézzék a doppelgangerüket asztrális síkon, vagy a démont, már elnézést, de a szövevényes mese hihetetlenül kusza.
Na ez a történet, néha rendkívül próbára tett zagyvasága miatt, vagy éppen szakszerű és unalmas leírásai okán. Már csak a fejemet fogtam, amikor megint belementünk valami mély-elemzésbe, szórakozni szerettem volna, nem nyomozónak, netán természettudósnak tanulni. Ha meg nem ez, akkor a 20 szereplő párhuzamos mozgatása tett taccsra. Nem vagyok idióta, ostoba, de kissé túlléptünk egy bizonyos keretet, amelyen túl már nem tudom és nem is érdekel, mi lesz velük. Sok volt, és akkor még a magyar nyelvre átültetésről nem is beszélek. Érdekes módon a szakirányú szövegek szépen voltak fordítva, de a hideg rázott, amikor példaként említett bizonyos olyan alapregényeket, amelyek ismerete nélkül nehézkes lenne a nem létező gördülékenység, de valami elképesztő félreferdítésekkel. Nem tudom, hány napom ment rá, ambivalens érzéseim vannak, néha kellemes kis misztikum és szépen villantott események, néha meg legszívesebben abbahagytam volna. És persze ebben közrejátszik az is, hogy egyszerűen egy sorozatba kapcsolódtunk bele. Mindenki saját felelősségre fogjon neki, ha véletlenül hozzájut.
Szerencsétlen Robert Englund, úgy jár, mint Stephen King. Minden közepes vagy az alatti filmet el lehet adni a nevével. Ha jól számoltam a 2016-os The Midnight Man című horror a 128. film volt, amiben kisebb vagy nagyobb szerepet kapott. Elég feltüntetni a plakáton/DVD-tokon, hogy az egykori Freddy Krueger is szerepel az adott filmben és már le is van tudva a reklámra szánt erőfeszítés. Mintha ez bármiféle minőségre is garancia volna. Mert nem az. Valamennyit természetesen hozzátesz az élményhez egy horror-ikon feltűnése, és jelen esetben ráadásul még egy viszonylag fontos szerepben is, de a The Midnight Man ettől még nagyon tucatfilm marad. Annyiban jogos Englund feltüntetése a filmplakáton, hogy nélküle még annyira sem lenne maradandó Travis Zariwny rémisztgetése, mint amennyire sikerült, és az bizony nem sok.
Teljesen átlagos démon-megidézős rémfilm, nagyjából kikövetkeztethető végkifejlettel. Vérszegénynek nem mondható, igaz az első negyven-ötven percet azért türelmesen végig kell kínlódni, hogy érdemi cselekmény történjen, cserébe a türelmünkért nem sokat kapunk. Értve ez alatt, hogy a szereplőket egyáltalán nem ismerjük meg, pedig mindössze egy nagymamáról, unokájáról és annak barátjáról van szó. Na és természetesen Robert Englundról, aki a nagymama orvosát alakítja. Azért ezt a három-négy embert felépíteni az unalmas majdnem egy óra alatt nem lett volna óriási kihívás. Ennek köszönhetően teljesen közömbösen hatott, hogy az unoka és a barátja által a nagyi padlásán megidézett Éjféli Ember megöli-e őket vagy sem. Innentől kezdve meg sajnos maga a film is érdektelenné válik. Pedig a kivitelezés, fényképezés, véres jelenetek, még rendben is voltak. De ez az összképen nem sokat változtat. Gyenge közepes az egész.
Ez már művészet. Ekkora ócska gagyit megírni (forgatókönyvíró: Michael Mahin) és leforgatni (rendező: Julian Richards) már művészet. Arra, hogy valaki érdemesnek tartotta, hogy leszinkronizáltassa, már szavak sincsenek. Érthetetlen, hogy ez mi, és kiknek készült? Bár kétségtelen, hogy van valami bája ennek az ócskaságnak, valami ami miatt, ha ez a 80-as, 90-es években készült volna egészen biztosan kikölcsönzöm a videotékából és nem is biztos, hogy annyira szemétre valónak tartanám, mint most. A Reborn huszonöt évvel ezelőtt teljesen megfelelő helyen lett volna a Fémszörny, a Borrower és a Temetőkapu című tékás gyöngyszem között. Csak röpke negyed század szállt el úgy a film készítői felett, hogy ők erről nem nagyon vettek tudomást. Ami egykor szellemes és szórakoztató volt, az mostanra sablonos szarság csupán. Egyszeri nézésre is csak a horror aranykorának szerelmeseinek ajánlott. Azon belül is csak azoknak, akiknek kikapcsolódást jelent egy halva született lány, akit a hullaházban egy kórházat ért villámcsapás újraéleszt, és ennek köszönhetően olyan fantasztikus képességekkel bír, mint az elektromosság telepatikus úton történő használata. Aki miután a mostohatesója a tizenhatodik születésnapján megfogdossa, megelégeli a sorsát és felkerekedik, hogy az igazi anyját megtalálja. Kalandja során számos szarabbnál szarabb eseménybe sodródik, ami nagyjából senkit sem érdekel.
Mindez erősen tévéfilmes kivitelezésben, egyetlen véresebb jelenet nélkül. Ha még létezne Szív Tv., TV3, egészen biztosan a péntek esti szupermozi lenne. Így viszont lehet vadászni rá, ha valakinek kedve támadt ehhez a (szerethetően) szemét filmhez.
A rendező, John Erick Dowdle nevét mindenképpen kiemelném, mert sok helyen megemlítik, hogy olyan filmeket rendezett korábban, mint a 2010-es Ördög, ami elvileg egy igen jó film, egy hivatkozási alap. Nos számomra közel sem volt akkora klasszis az a film, sokkal inkább egy jó erős közepes. De ez nem zárja ki a fejlődés lehetőségét.
És Dowdle határozottan tett két lépést előre, egy emlékezetes film irányába. Ez még nem az, de már közelebb van hozzá, mint korábbi munkáival.
A történet nagy vonalakban annyi, hogy adott egy igen tehetséges és kicsit talán túlképzett régész leányzó, Scarlett (Perdita Weeks), aki apja nyomdokain haladva, ami szépen hangzik, de megőrülése és későbbi öngyilkossága már kevésbé követendő, kutatja az alkimisták által megalkotott "bölcsek kövét". A már említett szülő kutatásai és a hátrahagyott feljegyzései szerint a szóban forgó kő feltehetőleg a Párizs alatt húzódó katakombarendszerben van elrejtve. Kicsit vakmerő és nem túl legális vállalkozás a műemlék-jellegű labirintushálózat engedély nélküli bebarangolása, bár azt hiszem műkincsek kutatása öncélúan még kevésbé legális, de mindegy is.
Scarlett egy kis csapatot szervez maga köré, akik segítenek neki a katakombák átkutatásában. Mindezt kézi kamerás megoldásban láthatjuk, ami manapság reneszánszát éli (hogy valami franciás jelzővel éljek). Személy szerint kedvelem a mostanság divatos kézi kamerás horrorfilmeket, mert még inkább valódi hatást kelt, még jobban elhiteti velem, hogy amit látok az nem egy film, hanem a valóság, ám csínján kell ezzel a megoldással bánni, mert könnyen az ellenkező hatást érheti el, amennyiben a kézi kamera használta teljesen indolkatlannak tűnik.
Nos az Úgy fent, mint lent esetében is ezt érzem egy kicsit. Csak gondoljunk bele. Ha egy teljesen illegális dolgot művelünk, mint a párizsi katakombák széttúrása, egy műemlékként védett járatrendszert készülünk szétbarmolni, falakat áttörni, használnánk-e kamerát, hogy mindezt dokumentáljuk? Hogy még bizonyítékot is hagyjunk magunk után? Aligha. Nagyjából olyan ez, francia példánál maradva, mintha a Mona Lisát készülnénk ellopni a Louvre-ból és közben végig filmeznénk az akciót. Ez már eleve két szempontból is marhaság. Egyrészt mert feleslegesen hátráltat a rablás közben, másrészt mert döntő bizonyítékként szolgálhat ellenünk. Mindent összevetve a filmben a kézi kamera használta, bármennyire tetszik is, faszság volt.
Mindegy, Dowdle úr úgy látszik fontosabbnak tartotta a trendet, mint a logikát.
De ettől eltekintve ez még lehetne egy erős film, mert az alaptörténet, több száz éves katakombákban bolyongó fiatal tudósok és kalandvágyó emberek, igen-igen jó. Nem is lett a végeredmény sem vészesen rossz, de sokkal többet is kihozhattak volna belőle. Kicsit vérszegény, kicsit kevésbé volt félelmetes, mint az egy horrortól elvárható lenne, de hellyel-közzel egészen jól működik. A klausztrofób hangulat, a több száz éves katakombákban való kincskeresés, a természetfeletti vonal, a misztikum emelte ezt a filmet egy egészen nézhető, de nem kihagyhatatlan darabbá.
Nagyon kegyetlen, lélekgyilkos film, de mindezek mellett minden ízében zseniális, ha ezt a szót lehet rá használni. És miért ne lehetne, ha egyszer az ausztrál Shaun Grant forgatókönyvíró és Justin Kurzel rendező első közös nagyjátékfilmje a legapróbb részletekig, az utolsó mellékszereplőig egy profin felépített és megalkotott mű. Igaz az is, hogy nem volt nehéz dolguk, hiszen a film alapjául igaz történet szolgál.
(1995-1999 között Snowtownban két ausztrál férfi 11 embert kínzott meg válogatott kegyetlenséggel, majd ölt meg és tüntetett el savval teli hordókban. Tegyük hozzá, hogy áldozataik többnyire rovott múltú egyének voltak, akik valóban nem kívánatos tagjai egyetlen közösségnek sem, a gyilkosok ezzel igazolva is látták tetteiket.)
Ritka nyomasztó, sötét és beteg egy film. Nem az az alkotás, amit még egyszer újranéznék, amit csak tovább erősít a már említett megtörtént volta, így ha lehet még nyugtalanítóbb, még felkavaróbb az ennek ellenére is igencsak jó mozi. Ebben a filmben nincs jó és rossz, mindenki egyformán megérdemelné azt, hogy meghaljon. Azok is ellenszenvesek, akiket a társadalom hulladékaként néhány önkéntes igazságosztó a maguk teljes közönyével és igazságuk tudatában halálra kínoz, de hát az "ítélet végrehajtók" sem különbek, akik természetesen mindvégig annak érzik magukat. Nyomasztó, hogy ezt az egészet úgy tálalja a film, mintha teljesen természetes lenne eldönteni ki az, aki nem érdemel további életet, ki az akit ki kell szelektálni a világból. Tény és való, hogy többségében valóban rohadt egy alakok, akiket feldarabolnak, megkínoznak, de azok sem éppen normálisak, akik mindezt sztoikus nyugalommal megteszik (vagy a kisváros lakói, akik asszisztálnak hozzá), mintha csak a szemetet vinnék le hétvégén a sarokra. Igaz, hogy a negatív szereplők, gyakorlatilag csak az van a filmben, között is van különbség. Aki toronymagasan kimagaslik közülük az a kisvárosba idegenként érkező, úgymond kívülálló John Bunting (Daniel Henshall). Az ő személye körül forog a történet. A kedves, joviális és nagyon karizmatikus figura szép lassan ráerőlteti az akaratát, elképzelését a kisváros valamennyi tagjára, hogy ideje megtisztítani Snowtownt a szeméttől, az oda nem illő, a közösséget mérgező városlakóktól. John karizmája, lehengerlő és megnyerő személyisége rá is veszi a közösség tagjait, hogy partnerei legyenek ebben az őrületben. Amíg csak a valóban alja emberek kerülnek John "kezei" közé, a dolgok mondhatni rendben is mennek, de egy idő után az egész megállíthatatlanná válik és bedarál jót és rosszat egyaránt.
A Snowtown nagyon súlyos film, kemény idegrendszer kell hozzá, de egyszer mindenképpen megéri megnézni, akkor is, ha még napokig nyomasztani fognak a látottak.
Érdekes egy film volt ez. Ha nem is kiemelkedően jó, de láttunk ennél már sokkal ócskábbakat is. Műfajilag horror-thrillernek van belőve, ami nagyon helytálló, hiszen a film első kétharmada, 50-60 perce, valóban sokkal inkább egy feszült atmoszférájú thriller, míg a maradék fél óra egy kőkemény home-invasion, amit a magam részéről kifejezetten szeretek. De a két műfaj közül azt hiszem a thriller működött igazán jól. Adott két fiatal pár, akik egy kiadó házban kívánják tölteni a hétvégéjüket, ismeretlen célból. Leginkább szimpla hétvégi szórakozás lehet az ok, a pár egyik felénél, míg a másiknál talán a kapcsolatuk rendezése. Két teljesen eltérő habitusú, életfelfogású párról van szó. Estelle és Victor képviseli a szabados, laza, míg Estelle egykori osztálytársa és annak párja (Sarah és Joseph) a hétköznapi, szabálykövető, átlagosnak nevezhető életvitelt. A konfliktus tehát már eleve a levegőben van. Amíg Victor és batárnője a megérkezés első percétől fogva a drogokkal csapja szét magát, addig Josephék egyszerűen csak szeretnék jól érezni magukat és rendezni a problémáikat. Az egyre elhatalmasodó konfliktus végül tragédiához vezet, amitől a feszültség csak még jobban elszabadul, felszínre törnek az eltemetett sérelmek, a gyűlölet, a széthúzás. És ezzel még koránt sincsen vége a problémáknak. Az igazi bajok majd csak ezután jönnek a ház körül ólálkodó idegenek képében. Avagy ezen a ponton indul a horror-része, ami nem rossz, de az első óra szépen felépített és rohadt feszült, kifejezetten érdekes, izgalmas periódusához képest kicsit laposabb. Mondhatni egy fasza thrillert felvált egy pofon egyszerű home-invasion. Kicsit kár érte, mert minden klappolt amúgy. Egészen jó színészek szerepeltek benne, aki egyedül rohadt irritáló figura az a Victort játszó Jonathan Howard, de ő is csak a szerepe miatt, ami nem színészi negatívum, sőt. De a többiek is rendben vannak. Hála a jó történetvezetésnek, a lassan adagolt és rendesen felépített, majd kibontott feszültségnek, az egyszerű, mégis jó sztorinak, az első 50 perce nekem nagyon tetszett, nem tudok semmi hibát találni benne. Az utolsó fél óra alatt ránk ömlő horror-rész meg egy közepes, de már jóval kevésbé érdekes része a filmnek. Ide már sajnos nem sok ötlet jutott azon túl, hogy valahogyan legyen egy befejezése a filmnek. Kár érte, de azért ez még így összességében sem tragikusan rossz. Soha rosszabb filmet.
Gyanítom, rajtam kívül már mindenki látta ezt a filmet. Húztam-halasztottam megtekintését, mivel az első 20 perc nem volt túl meggyőző, sőt, szereplői ellenszenvesnek és zavarónak tűntek. A végére is, már aki megmaradt... Azért röviden: Egy kis csapat nyereménye, hogy elutazhat a vágyak szigetére, ahol, mint a neve is mutatja, átélhetik életük legjobban óhajtott kívánságait. Na, de nem lenne horrorként minősítve, ha minden olyan szép és jó lenne, ahogyan azt lefestik nekünk. Hamarosan az életük lesz a tét. Ahogy belerázódunk, és kezdjük megszokni a kissé infantilisnak tűnő hangvételt és karaktereinket, no nem száz százalékosan, de felkelti az érdeklődésünket, vajon mi is lehet a kulisszák mögött, mi tartja mozgásban a vágyteljesítő, ámde általában halálba, életveszélybe fulladó varázslatot. A végére befeszegetett csavar viszont teljesen irracionálissá teszi néhány szereplőnk addig mutatott viselkedését. Mint ahogyan a motivációk is rendkívül erőltetetté válnak. Afféle szem-rágóguminak nem rossz, szépen van fényképezve a gyönyörű színhelyen, kis bizsergő izgalmat is érezhetünk, mire belehelyezkedünk a sztoriba. A "Fantasy Island" egy 7 évig futó, afféle "Meghökkentő mesék"-szerű sorozat alapján készült, amelyben szintén minden kívánság furcsa beteljesedést kap. Nem feltétlenül volt jó ötlet vászonra adaptálni, de egynek elmegy.
Egy újabb Alexis Kendra, Jon Knautz film. Gondolom ez az információ nem fog tömegeket a film megnézésére inspirálni, mint ahogyan engem sem dobna fel ez a két név, csak érdekességként jegyeztem meg, amit én is csak utólag vettem észre, hogy a 2015-os "Goddes Of Love" című filmben is ugyan ez volt a munkamegosztás az említett alkotók között. Alexis Kendra és Jon Knautz közösen megírták a forgatókönyvet, amiből Knautz leforgatta a filmet és Kendra eljátszotta a női (és egyben a filmbeli) főszerepet. Költséghatékony módszer, vagy csupán arról volt szó, hogy "győztes csapaton ne változtass". A Goddes Of Love ugyanis (nekem legalábbis) kifejezetten tetszett, még akkor is ha nem volt kimagaslóan jó az összkép, de az ötletes csavar a végén egy jó kis filmmé emelte számomra. Talán ezért, na nem az én véleményem miatt, maradt meg a The Cleaning Ladyben is ez a felállás. A végeredmény viszont ég és föld.
Az látszik, hogy filmet készíteni nem felejtettek el teljesen, Kendra sem lett rosszabb színész, de ez most nagyon nem működött. A film másfél órájából úgy egy óra szörnyen unalmasra és kényszeredettre sikerült. Teljesen olyan érzése volt az embernek, hogy nyújtják-nyújtják az amúgy is papírvékony történetet és reménykednek abban, hogy valamikor csak eljutnak a minimum másfél órás műsoridőhöz, amikor végre valahára befejezhetik. Ezt támasztja alá, hogy 2016-ban már elkészítették a The Cleaning Lady 10 perces rövidfilm változatát, ami gondolom sokkal jobbra, feszesebbre is sikerülhetett. Mert ebben a történetben ennyi filmidő van. Egy tíz perces történetet kinyújtani másfél órásra az hülyeség és öngyilkosság. Az egész film, kis túlzással ugyan, de nem szól többről, mint hogy egy nagyon súlyos gyerekkori traumát és abból származó fizikai sebeket (felismerhetetlenségig összeégett arc) magában és magán hordozó fiatal takarítónő (Shelly - Rachel Alig) munkát kap egy kapcsolatfüggő, egyedül élő csinos kozmetikusnőtől (Alice - Alexis Kendra), aki éppen szabadulni próbál egy házas férfitól, akivel se veled, se nélküled típusú szeretői viszonyban van. Alice megszánja és valahol ki is használja a szerencsétlen Shellyt, hogy megszabadulhasson a nyomuló férfitől, ezért felajánlja a barátságát, amit az eléggé furcsán viszonoz. És leginkább teljesen érthetetlen motivációktól vezérelve válik egyre félelmetesebbé és közveszélyessé a viselkedése.
Összességében egy nagyon lapos történet, nagyon tessék-lássék, "essünk túl rajta" módon elkészítve. Sem a szereplőkkel nincsen különösebb baj, sem a film megvalósításával, egyszerűen ez a történet, ez a forgatókönyv nem másfél órás filmhez készült. Vánszorog az egész film és lötyög a szereplőkön a karakterek üres jelmeze. Felesleges volt egy rövidfilmből ezt elkészíteni, vagy nagyon tovább kellett volna írni a forgatókönyvet, nem tudom, de ez így rémesen kevés volt. A Goddes Of Lovehoz viszonyítva mindenképpen.
