Könyv: J. D. Barker: Szíve helyén sötétség

 

Valahogy nekem nem tapad ez az egész. Olvastam én a "Dracul"-t, amely a "Drakula hivatalos előzménye" pecsétet kapta - mára már csak néhány mozzanat ragad bogáncsként az agyamba róla, no meg az, hogy nem csapott a földhöz, kissé fárasztónak tűnt. Lehet ugyan az én hibám, a kosztümös-vámpíros történetek nem ragadnak meg különösebben... Majd a "Négy majom gyilkosság" trilógián is átrágtam magam, amely már jóval lendületesebb és érdekesebb anyag volt számomra. Az agyoncsavarintott sztori azonban néha kissé követhetetlenné vált, nem beszélve arról, hogy elvette a lehetőségét annak, hogy realitás-íze legyen az egésznek. Tudom, tudom, olyan vagyok, mint a paraszt, aki a Star Wars filmről kifelé jövet azt mormogja magában fejcsóválva, hogy ez egy hülyeség, ilyen nem is létezik. De a sok fordulat miatt csak azt éreztem, hogy az alkotó szinte erre alapozza az egészet, az újabb és újabb meglepetések már úgy megfeküdték a gyomromat, mint a hideg pacalkonzerv. Összességében azonban nem kaptam hasmenést tőle, sőt, kellemes könyv-emlékeim között tartom számon. Ezen eseményfolyam végeredményeképpen örömmel kaptam kezembe a regényt, amelynek gyorsan idemásolom a tartalmát, mert lusta vagyok a szövevényes históriát kibontakoztatni, úgy, hogy ne spojlerezzek. Tehát:

"Jack ​Thatch gyerekkorában találkozik először Stellával, a titokzatos, nyolcéves kislánnyal, akinek sötét haja és még sötétebb szeme van, és magányosan ül egy padon a temetőben a kedvenc könyvét szorongatva. A találkozásukból megszállottság lesz: Jacknek állandóan a lány körül forognak a gondolatai, és végül egy évvel később újra megpillantja, ugyanazon a padon a temetőben, ám Stella hamarosan ismét eltűnik.

Közben az egyik sikátorban egy férfi holttestére bukkannak. Az eset meglehetősen rejtélyes: a teste mindenhol borzalmasan megégett, viszont a ruhái épségben maradtak, ami képtelenségnek tűnik. Faustino Brier nyomozó tudja, hogy nem ez a férfi volt az első áldozat, aki így halt meg, és nem is ő lesz az utolsó. Brier azt is tudja, hogy pontosan egy év múlva kell majd keresniük a következő áldozatot, hacsak nem akadnak előbb az elkövető nyomára.

Egy kisfiú, akit mindenki csak „D” alanyként ismer, egy világtól elzárt, gondosan őrzött, sötét laboratórium mélyén várakozik, cseperedik és tanul. Senkivel nem beszélhet, és nem ér hozzá senki. Borzalmas erő lakozik benne, ezért azok, akik bezárták, sohasem fogják kiengedni.

A szereplőket elképzelhetetlen szálak kötik össze egymással."

 A hátsó borítóoldalon a méltató hangok Stephen King és Dean R. Koontz műveihez hasonlítják a kötetet. Van ebben némi igazság, persze nem úgy, ahogyan sugallni akarják. Barker mindent egy lapra feltéve megmarkolta a "Tűzgyújtó" alapjait és ráépített egy Koonz-szerű majdhogynem mesés történetet. Amennyiben Kinghez kellene még kötnöm, úgy a terjedelmet említeném meg (720 oldal), viszont ez a dagályosság csak a mesternek áll jól. King írózseni (annak ellenére, hogy pár alkotása számomra annyira nem szentírás) és el kell ismerni: tud bánni a szavakkal. Így esik meg az, hogy még a leghétköznapibb pillanatokat is élvezettel olvassa az ember. King megállíthatatlan szófosásai úgy tökéletesek, ahogyan vannak, minden sorának íze van (haha). Barker viszont ennyi oldalon keresztül Koontz kissé szárazabb stílusában pakolja a kazánt, amely már nem okozott számomra különösebb elragadtatást. Ahogyan a sztori szövése is hasonlatos: egy kissé naiv fiatal fiú, aki éveken át irreálisan szerelmes egy kislányba, akit 365 naponta egyszer lát csupán percekre. Rejtélyes kísérlet, bérgyilkos, titokban működő nagy csoport, akik olyanok szinte, mint a "Men in Black", bár szigorúan talpig fehérben és csakis hófehér autóban. (Ez megint csak ostobaság: ha titokban akarunk működni, miért öltözünk feltűnő fehér ruházatba? Mint James Bond, a titkos ügynök, akit a világ minden táján ismernek...) Néhány szálat kissé erőltetettnek éreztem (például a főhős barátjának életútját, amely majd jól jön még a végén...), mintha a szerző a céltáblát már megalkotta volna, de hogy milyen úton-módon és mivel lőjön rá, azt még nem tudta volna.

 Ismét kissé túlbonyolított történet, amely azért fáj a legjobban, mert már az elejétől tudjuk, hogy merre megy a játék a "Tűzgyújtó" fundamentumán és Koonz könyvszabályai szerint. Ennek fényében a felépített szólabirintus nem nyűgözi le az olvasót, hiszen a célt végig látjuk. Úgy az 550. oldaltól már csak a mihamarabbi végkifejletet vártam, hogy túl legyek rajta. Persze nem Barker lenne az alkotó, ha nem csavargat még a befejezésen is, ám mindez nem változtat a fentebb írtakon. Gyanítom, a katarzis felé való menetelés kényszerítette irracionálisra erőltetett viselkedés a szereplők részéről, a realitást sokszor mellőző és logikátlan cselekmények rontották el számomra az élvezetet. Szóval, olyan szövevényes, mint legutóbbi mondatom.

 Ettől függetlenül persze olvastatja magát, jól is van megfogalmazva. Valószínűleg aki nem olyan szinten horror- és olvasásfüggő, mint én, az nagyobb élvezetet lel benne. Leállás nincs nagyon, talán néha sok volt és szükségtelen a térképszerű útleírás. Pozitívum az egyes szám első személyes hangvétel, emellett érdekes és kalandosan izgalmas is. Horror csak Koonz-szinten van benne, hullanak az emberek rendesen, de nem tartalmaz természetfeletti szálat, inkább tudományos benzin hajtja előre. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, sodort magával, mint azt írtam, a gondjaim a sztorilájnnal voltak, nem a kibontakoztatásával. 

Ismétlem: olyan, mint egy modern Koontz-regény, csak jobban van megírva. Nyugodtan vedd kézbe, nem vagyunk egyformák, Neked lehet, hogy jobban fog tetszeni, csak én vagyok túlságosan akadékoskodó - vagy az agyam helyén sötétség... 🙂 10/7

  

Könyv: Max Brooks: Ösztönlények

Teljesen véletlenül bukkantam rá erre a könyvre a könyvtárban. Annyit azonnal elárulhatok: meg is fogom vásárolni hamarosan, mert ott kell lennie a polcomon. Max Brooks neve nem ismeretlen a horror-rajongók előtt. No nem azért, mert az ismert Mel Brooks (filmrendező, forgatókönyvíró, zeneszerző, zeneszövegíró, komikus, színész és producer) fia, hanem mert ő írta a világhírre szert tett "World War Z"-t, amely zombi-filmként világsztárokat vonultat fel, szóval általa átlépte az ingerküszöböt a műfaj. Lássuk a medvét (vagy esetünkben a nagylábot...):

 Greenloop egy elzárt kis közösség, amely a Mount Rainier lábánál fekszik. A mindössze hat okosotthonból és egy közösségi házból álló mini-település lakói vissza akarnak illeszkedni a természetbe, ezért zárkóztak el a társadalomtól. Minden környezetbarát, napelemes, lakásaikat iPhone-ról irányítják, bevásárolni drónokat küldenek. A zöld utópiába azonban hiba csúszik: kitör a vulkán, amely pillanatok alatt elvágja a külvilágtól a felső osztálybeli kommunát. A hírek alapján lassan tudatosul bennük, hogy a felmentő seregre még jó ideig várhatnak, hiszen azoknak bőven akad dolguk a környékben elszabadult lázongásokkal és mentőakciókkal. A szétzilálódó kis csapat egy része felismeri, túlélésük záloga a közelgő télre való felkészülés. Ám nem csak az állatok menekülnek a hegység dús és sötét erdeiből... Az eddig legendának tartott lények is megérkeznek. Éhesen. És nem érik be csupán a komposztáló maradékaival. Emberhúst akarnak...

 A regény zseniális és letehetetlen. Ahogyan a "World War Z", úgy ez is dokumentarista horror, a főhősnő Kate Holland, akinek a pszichoterapeutája tanácsára vezetett naplóját olvashatjuk, megtűzdelve interjúkkal és valós beszámolókkal a jetikről. Mindemellett nagyszerű kórképe a manapság divatossá lett zöld és ökocentrista hullámnak, azoknak a félnótásoknak, akik leállítanák az atomenergiát, aztán a sötétben ülve siratnák az internetet a Starbucks romjain. Azoknak, akik szerint az emberiség felesleges ezen a szent bolygón és az anyatermészetet nem szabad megbolygatni - mindemellett természetesen legyen wi-fi és foggal-körömmel kapaszkodnak ebbe a konformista hippi-elmebajba. Ahogyan az író megfogalmazza Greenloop ars poeticáját: "az emberek csak a bajnak vannak. A természet a barátunk."  

 Mindez persze addig kényelmes és fenntartható, míg a valóság arcon nem csap: az emberiségnek folyamatosan küzdenie kell évezredek óta a megmaradásáért és a természet nem a haverunk. Ezzel kell tehát szembesülnie az elkényelmesedett csoportnak, akik Rousseau-ban és Marx-ban, jógában és feminizmusban rendkívül kiműveltek, hódolnak a természetnek, de semmit sem tudnak róla, még annyit sem, hogyan kell babot csíráztatni. Szép karakterfejlődés, ahogyan végre talpra állnak a szereplők, ki így-ki úgy és valódi emberré válnak a valósággal megütközve, felébrednek alapvető ösztöneik az életben maradás kihívásaira. Hiszen napjaink világfelforgató idiotizmusai is pillanatok alatt eltűnnének, ha veszély fenyegetné az emberiséget. A küzdelem a túlélésért visszaadja az emberi méltóságot és életösztönt: védeni a társainkat, önfeláldozást, harciasságot, férfiasságot, nőiességet, bátorságot, mindazt, ami kiemeli az állatok közül az emberi lényt. Ennek jelképe Mostar, az európai nő, aki a délszláv háború túlélője és ezáltal jobban átlátja a helyzetet, vezéregyéniséggé válik. Brooks prózája kiválóan alkalmas mindennek közvetítésére, a "devolúcióra" (a könyv eredeti címe ez...). Persze nem prédikálni akar, megmarad a horror mezsgyéjén is, egyensúlyban tartja mondanivalóját az izgalmakkal és a feszültséggel. Alaposan utánajárt a bigfoot-jelenségnek, kaphatunk idézeteket alapművekből eme témáról, ahogyan teóriát is a misztikus lények létezéséről, persze nem szájbarágósan, hanem találgatásként, amelyek a kötet keretein belül elfogadható zsinórmértéknek tűnnek. Itt nem csak ezeknek a szörnyetegeknek az ösztönlétéről van szó: sokkal érdekesebb szempont az ember visszafejlődése az alapokra, a harciasságra, a vadász és gyilkos indíttatásra, gyűlöletre, amely csúcsragadozóvá emelt bennünket és amelyet manapság színes leplekbe burkolva próbálnak kiölni belőlünk. Az elfojtott vérszomj kiszabadulása felszabadító, az események borzalmasak, de megmutatják, miért ülünk a táplálékpiramis tetején. A közösség bemutatása kissé döcögős az elején, bár tanulságos, majd  a klasszikus horror-séma következik, ahogyan lassan bevezetődünk a szörnyűségekbe, mígnem elszabadul a pokol, ahol már nincs kecmec, vagy ők, vagy mi. Hajnalig olvastam, csak hogy a végére érjek, nem tudtam volna aludni a befejezésig. Hogy azoknak is kedvezzek, akik a horror kevéssé intellektuális részéért rajonganak, (bár azok idáig úgysem jutottak el az olvasásban...); van benne bél, vér, halál, szörnyek, mészárlás és beszarsz rajta. Mindenképpen olvasd el..

The Barge People (2019)

  Hirtelenjében nem is tudom, kit küldjek el a kurva anyjába, vajon a rendezőt, aki egyben producere is ennek a mocsoknak, vagy a forgatókönyv íróját, netán a szereplőgárdát....? Úgy döntöttem, kollektíve üzenem mindannyiuknak.

 Angliában járunk, valahol vidéken, ahol négyesben, egy lánytestvér páros és fickóik nagy utazásra készülnek. Illetve csak valami szennycsatorna-szerű nagyobb patakon indulnak útnak egy lakóhajóval. Az idilli romantikát némiképp megzavarja, amikor valami helyi sutyerák-família hajóját súrolják, azok meg jól kiakadnak a városi görényekre. Partra kötve túlesünk a már éppen aktuális öregemberen, aki figyelmezteti a kis csapatot, hogy húzzanak el a környékről. Baszki, lehet, ha egyszer nem őrült csövesnek öltözve, érthetően adnák elő ezek a fazonok a mondanivalójukat a filmekben, mindenki szépen visszafordulna. Ám rettenthetetlen módon maradnak és bolyonganak, mígnem egy kocsmára találnak. Hamarosan persze megjönnek a bugrisok, akikkel összekülönböztek, a csata ugyan elmarad, de azok titokban követik őket a bárkájukig. Ott jól rájuk törnek, megkötözik őket, esküszöm nem tudtam, hogy egy karcolás ilyen vérbosszút igényel, persze nem ismerem a tengerész-etikát, kocsiknál ilyenkor csak betétlap-csere van... De persze kollektíve megszívják, mert egyszerre csak megjelenik néhány kétéltű mutáns, gumimaszkkal a fején, akik fel akarják falni az időközben már hatos csomagolásúra emelkedett számú husit. Elszabadul a pokol, de szó szerint, mindenki öl mindenkit, miközben a rohadt lámpák valamiért csak villognak és filmzeneként valami idegesítő egyre erősebb huppogás hegedül idegszálainkon, mindenhol vér és ordítozás. Én is legszívesebben ordítanék. Úgy látszik megölhetetlenek a szörnyetegek, mert szegény faszikám már legalább a 117. késszúrást ejti rajta, de az továbbra is csak az éhségével foglalkozik. A hős férfiú az életben maradt piciny csapatkát elküldi a kocsmába, amit igen helyes megoldásnak vélek, ki ne szeretne oda menni, csak nem értem, mire volt jó különválni. Illetve értem, ezáltal aztán még bonyolultabbá válik a cselekmény, amely eddig is egy féltégla komplexitásával rendelkezett. Szaladgálnak az erdőben, köd van, amelyet számomra rejtélyes módon reflektorok világítanak meg. Ezek a mutánsok meg lépten-nyomon ott vannak, számon sem tudom tartani, mennyi az összlétszámuk, persze ez nem okoz különösebb lelkifurkát. Hőseink menekülnek, majd a hátuk mögött üvöltő monszternél sokkal fontosabb dologgal törődnek: megvitatják a társadalmi osztálykülönbségeket és versenyezni kezdenek, ki veszített el több hozzátartozót. Az izgalom a tetőfokára hág, minek következtében elkezdtem rendet rakni a szobában, megnézni a leveleimet, kiugrottam némi rágcsálnivalóért. Az idő relatív - mondotta Einstein és valóban, a zsigereimben érzem, míg kint voltam a konyhában, továbbra is alig haladunk, pedig már nagyon szeretném, ha ez az amatőr színjátszókör ketchupba fulladna gyorsan. Felmerül bennem az a buta optimista gondolat, amikor az elején azt gondoltam: ó, ez csak 78 perces, vajon lesz idejük rendesen kibontani egy jó történetet? Aztán amikor a 20. percben még mindig csak beszélgettek, gyötrelmesen unalmas módon, meglegyintett a reménytelen érzés, hogy ezt már baszhatom, itt már semmiféle sztori nem lesz. Végre, az egyetlen olyan esemény ezzel a filmmel kapcsolatban, amely nem okozott csalódást. Külön fájdalommal töltött el a színészi játék megrázó hiátusa, mintha a nemesrempehollósi kiscsoportosok betlehemi előadását kellene nagy kínban végigszenvednem - bár azok legalább nem több hektó vérrel próbálják a figyelmet elterelni arról, hogy ez egy rakás szar, amely fos párbeszédek, gagyi szörnyek és kb. cigisdobozra firkált forgatókönyv freakshow-ja. Az összes karakter ellenszenves és erőltetett, a kellő pillanatokban úgy viselkednek, ahogyan a filmekben kötelező, megmagyarázhatatlanul késlekednek olykor a cselekvésben, továbbá indokolatlanul bonyolítanak mindent. Minden ízében amatőr és irritáló baromság, értékelhetetlen és érdektelen nulla. Nagy ívben kerülendő, mint a csípős vazelin..

Könyv: Jasper DeWitt: A beteg

 

  A moly.hu-n nem sok dicsérő kritikát kapott a könyv az olvasóktól, amelyek fele megérdemelt, de tegyük hozzá, horror-rajongóként kanalaztam már sűrűbb foslevest is.

 Dr. Parker a szépreményű ifjú pszichiáter a legjobb iskolák elvégzése után egy gyermekkori trauma okán olyan munkahelyet keres, ahol az igazán rászorulókon segíthet. Meg is leli ezen irányú álmainak paradicsomát, valami New England-i diliházat, amely nem a puccos gazdagoknak szolgál pszichikai elsősegélyként. Mivel igen lelkes és nagy tudású, hamar kivívja vezetői tiszteletét, de - itt jön a csavar - van egy beteg, akihez nem mehet be. A "Joe"-ként elnevezett ápoltnak nagyon rossz híre van, nem is szabad vele huzamosabb ideig zárt térben lenni. A titok felizgatja Parker fantáziáját és kutakodni kezd. Az általa előbányászott akták szerint "Joe" gyermekként került vizsgálat alá először, amikor azt állította, hogy a szobájában egy gonosz, rovarszerű lény fenyegeti éjszakánként. Rövid javulás után visszakerült a lehető legrosszabb állapotban az őrültek házába. Innentől kezdve nem maradt élő szobatárs a lekötözött gyermek mellett, sem ápoló, vagy doki, aki ne halt- vagy roppant volna bele a fiú kiáradó gonoszságába. Több sem kell hősünknek, mindent elkövet annak érdekében, hogy a különös és fenyegető figura orvosa legyen...

 Mint fentebb leszögeztem: az olvasók csalódottan  tették túl magukat a köteten. Meg tudom érteni és azt is megmagyarázom, miért okozott még azoknak is illúzióvesztést a mű, akik otthon vannak a horrorban... Elsősorban, ezt nem szabadott volna könyvben kiadni. A mindössze 214 oldalas mű ráadásul fél centis sorközökkel operál - teljesen elrontva az élményt, hogy élvezhessük önmagában a sztorit annak, ami: egy elbeszélésnek. Melynek novellagyűjteményben kellene szerepelnie, hosszabb kisregényként, nem önálló kiadványként. Nem állja meg a helyét ebben a formában, sem méretben, sem pedig (főleg) stílusban. Egyszerűen kevés a puskapor. Ha ezt a sztorit egy horrormagazinban olvasom, elégedetten dőlök hátra, ahhoz a szinthez nagyon kellemes és borzongató volt. De amikor könyvként veszem a kezembe, minden hibája kitüremkedik a hosszasabb hasmenés alatt kiolvasható kiadványnak. Ami különösképpen szemet szúrt, az a történet egyenessége és lejtése. Nincs tényező, amely elterelhetné a megadott útról a sztorit. Hasonlít a neten olvasható pornó-elbeszélésekhez (csak mesélik, nem olvastam még ilyen szennyet!!!44!!44!) : pont minden adott, a csillagok állása, a véletlenek összjátéka, hogy Andi szülei éppen elutaztak és a kutyája éppen kanos, amikor vele akar aludni a kedvenc iskoláslány ruhájában, szexfilm nézése után. Nincs leágazás, a történet lineárisan folyik, tömören a végkifejlet felé. Nekem ez nagy hiba - már amennyiben nem egy hosszú novellát olvasok. Úgy máris élvezhető lenne. Egy idő után így is az, amikor benyeljük, hogy át lettünk baszva. Ha így nézzük, egy jó kis természetfeletti horrort kapunk kézhez, amely ugyan az öreg rókáknak nem tartogat meglepetést, de hozza a megszokott élményszintet. Maga a "regény" blogbejegyzésenként van megírva, el kell ismernem, annak megállja a helyét. üresjárat nincs, szóval minden adott egy antológiában való szerepléshez. Élvezhető kliséhalmaz, nagyon olvasmányosan, de ezért a pénzért rohadtul elvártam volna valami mélyebbet. Mindenesetre ez jutott, könnyed és gyors, mint az első kúrás a diszkóban, amelyre később már alig emlékszel. Fogyaszd egészséggel, mert vérbeli horror - amolyan B-kategóriás módra. Ryan Reynolds producerként nekiesett a filmforgatásnak 2018-ban, de azóta semmi hír az igen hülye munkacímű "The Patient Who Nearly Drove Me Out of Medicine"-ről.

Sáskaraj - La Nuée (2020)

 Egy melankolikus francia horror-dráma vérfOgyasztó sáskákkal...

 Virginie egy farmot vezet, ahol hármasban élnek kisfiával Gaston-nal és kamasz lányával Laura-val. Férjét elveszítette és egy kicsit az eszét is, amikor úgy döntött, kecskék tenyésztése helyett inkább sáskákat szaporít, hogy a sok elmebeteget jóllakassa, akik szerint a bolygót a húsevés pusztítja ki, meg akik szerint jobb lenne, ha a fehér emberek nem szaporodnának. Vállalkozása azonban reménytelennek tűnik, miközben gyermekeit bolond anyjukkal csúfolják. Nem tud annyit tenyészteni a rusnya rovarokból, hogy meg tudjanak élni és az átvevők sem akarják pénzbe fojtani. Laura rosszul viseli a helyzetet, anyját hibáztatja az egzisztenciális válságért, amelybe hóbortja sodorta őket. Virginie is az összeomlás határán leledzik, amikor egy kis véletlen baleset folytán észre veszi, hogy a sáskák nem csak, hogy oda vannak a vérért, hanem őrülten szaporodni kezdenek és nagyobbra nőnek az életadó nedvtől. Újabb és újabb fóliasátrakat kezd állítani a gyarapodó rajnak.

 Eleinte magát csapolgatja, hogy etesse az egyre agresszívabb tömeget, aztán literszámra rendeli a vért. Kis időre mintha helyreállna a helyzetük, de még több kell, hogy anyagilag is jól járjanak, ráadásul anyu megszállottja lett a pénzkeresés eme módjának és bizonyítási vágyának. Ennek természetesen csakis tragédia lehet a vége.

  A film inkább dráma, amiben horror is előfordul, tulajdonképpen az utolsó negyedéig csak az érezhetően közeledő balvégzet szorítja össze gyomrunkat. Az anya szemmel láthatóan elvesző kontrollja magában hordozza a potenciális katasztrófát. Itt aztán nem láthatunk hollywoodi-módra városokra támadó gyilkos sáskarajt, könnyedség még nyomokban sem lelhető benne, a tragédia egy kis közösség kamara-drámája. Az események lassan guruló tekegolyóként egyenes pályán haladnak a katarzisig, egyre nyomasztóbb hangulatban. Mivel egy zárt körben játszódik, számíthatunk az erősebb és mélyebb karakterábrázolásra. A sötét hangulat átüt a napfényes pillanatokon is, a reményvesztettséget tökéletesen ültették bele minden pillanatba. A szereplőgárda jól teljesít, kiemelten az őrület határán billegő anya, de a gyermekeit játszó ifjak is dicséretesek. Sokkal több is lehetett volna, hiszen az ötlet meg volt benne, a lehetőség több áldozatra, vérre, gyilokra, ám az alkotók mást akartak, némi lelket is belevinni. Akár láthatjuk hasonlatként az emberi türelmetlenség és pénzhajszolás következtében elszabaduló szörnyűségként is... 

Nem vagyok maradéktalanul elégedett, de semmiképpen nem bánom a 100 percet, amit rááldoztam. 

Caveat (2020)

 Damian Mc Carthy író/rendező első nagyjátékfilmje, véleményem szerint, erősen meg fogja osztani azokat, akik (remélhetőleg ezen ajánlót követően) a megtekintése mellett döntenek, ugyanis legalább annyi érv szól amellett, hogy minden lassúsága, kuszasága, ki nem bontott háttértörténete, a szereplők motivációinak és magának a a történetnek az egyértelművé nem tétele mellett is egy nagyon jó filmmel van dolgunk, mint amellett, hogy a Caveat egy feleslegesen elnyújtott, a rendező ötlettelenségét művészieskedéssel palástolni próbáló katyvasz. Talán mindkét megállapítás túlzás, és egyik sem állná meg a helyét igazán, de az biztos, hogy legalább annyi elégedett, mint amennyi elégedetlen ember lesz azok között, akik veszik maguknak a fáradságot (ami az első fél órát tekintve akár tényleges fáradságot is jelenthet) és türelmesen végig nézik az alig másfél órás játékidőt. Ami közel sem számít soknak, de a Caveat esetében bizony annak tűnhet. A mai, sodró lendületű, minden percre újabb és újabb történéssel, ijesztgetéssel előrukkoló, a néző idegeit és koncentrációját a végletekig igénybe vevő filmekhez szokott filmfogyasztónak mindenképpen. Nem tagadom, hogy a film elején, a Hammer Stúdió gótikus horrorjait megidéző sztoritól és atmoszférától eksztatikus állapotba került nézői lelkem az első fél óra után erősen elgondolkodott azon, hogy a kétségtelenül hátborzongató helyszín és hangulat, a történet alatt mindvégig ott hömpölygő, dark-ambientre hajazó fájdalmasan szép zenei kíséret ellenére érdemes-e az időmből további tíz perceket adnom arra, hogy Damian Mc Carthy alkotásával megbarátkozzam. Az elgondolás, hogy az információkat lassan csöpögtetik, a megfejtést a lehető legtovább titokban hagyják, nélkülöznek mindenféle hatásvadász, bazári ijesztgetést és a percenkénti sokkolás helyett a lehető legtovább feszítik a néző idegszálait nem rossz és nem is újkeletű, de van ebben még mit tanulnia az elsőfilmes rendezőnek. A hangulatteremtés kifogástalan, a zeneszerzői és operatőri munka is rendben volt véleményem szerint és azzal a kritikával sem értek egyet, hogy a szereplők jellemrajza, motivációinak megírása elnagyolt lett volna. Hogy nem lehetett azonosulni a főszereplő, a Jonathan French által alakított, Isaac karakterével. Annak ellenére sem tartom igaznak, hogy valóban nem sok minden derül ki Isaac cselekedeteinek mozgatórugóról. Számomra mégis valamiért a legelső perctől kezdve hiteles, érthető, átélhető minden, amit tesz és mindvégig képes voltam együtt érezni vele és drukkolni neki, hogy életben maradjon a film végére. Még akkor is, ha a kezdeti makulátlannak tűnő jellemére valami titokzatos, ki nem mondott, de azért sejtetett, sötét múlt vetült.  Barátja, a Ben Caplan által alakított Moe Barrett iránt pedig a film kezdetétől fogva erős ellenszenvvel viseltettem, holott az ő karakterének háttértörténete még annyira sem volt megírva, mint Isaacé. De kinek lenne szimpatikus egy olyan figura, aki egy súlyos balesetből éppen csak felépülő, amnéziával küzdő, majdhogynem magáról sem tudó barátját csak azért keresi fel, hogy a mentális problémákkal megvert unokahúgára, aki a világtól elzártan, egy sziget egyetlen épületében, egy erősen elhanyagolt, kísérteties kúriában él, öt napig vigyázzon. Olga (Leila Skyes) valaha együtt élt a szigeten a szüleivel, Barret testvérével és annak feleségével, amíg az apja főbe nem lőtte magát a kúria pincéjében az anyja pedig nyomtalanul el nem tűnt. Azóta eltelt nyolc év és Olga, a szorongásaitól és félelmeitől megvert lány nem képes elszakadni az egykori szülői háztól. Bármilyen szörnyűségek is történtek ott, rendszeresen átevez a szigetre és a lassan elrothadó házban tölti napjait. Barrett pedig érthető okokból irtózik a gondolattól, hogy abban a házban, ahol a testvére átlőtte a fejét, időzzön egy zavarodott, gyámságra szoruló lánnyal, akkor is, ha az történetesen az unokahúga. Logikus, de mégis ellenszenves tőle, hogy ezt a kényelmetlen és hálátlan feladatot másra hárítja át. Az, hogy ezt egy olyan barátjától kéri, aki még nem épült fel egy súlyos balesetből, aki még szintén kezelésekre szorulna, Olgához hasonlóan, az egyenesen aljas húzás. Isaac nem is szívesen mond igent Barrett kérésére, de egyrészt képtelen a logikus gondolkodásra, másrészt mindössze öt napról van szó, amit igen bőkezűen honorálna egykori barátja. 

Az igazi nehézségek természetesen csak azután következnek, hogy Isaac, elsősorban a pénz miatt, rábólint Barrett ajánlatára és beül a csónakba, amivel áteveznek a szigetre Olgához. A lényegi dolgok már csak ott derülnek ki. Hogy Olga nem engedi, hogy bárki is a közelében legyen, hogy dühkitörései vannak, hogy a sziget teljesen lakatlan, hogy Isaacnek egy rögzített láncon végződő hámot kell viselnie amíg ott van, hogy véletlenül se tudjon Olga közelébe menni. Az egész feladat kezd szürreálissá és nyomasztóvá válni Isaac számára. Barrett pedig beül a csónakba és magára hagyja barátját, kettesben a zavarodott lánnyal egy meglehetősen nyomasztó hangulatot árasztó, romos házban. 

A hangsúly ezt követően sem a történéseken, sokkal inkább a sejtetésen van. Hogy valami (vagy inkább semmi) nem igaz abból, amit Barrett elmondott, hogy Isaacnek nem azért kell ott lennie elsősorban, mert a barátja nem kíván a mentálisan labilis unokahúgára felügyelni. Hogy Iscaac nagyon is nyomós okból került oda, hogy Olga és ő nem ismeretlenek egymás számára. De többet nem szeretnék elmondani a történetből, egyrészt, mert nem biztos, hogy az én teóriám a helytálló, másrészt azért, mert mindenkinek megadnám a megfejtés lehetőségét. Legalábbis azoknak, akik ezt a rendkívül lassan építkező, iszonyúan nyomasztó hangulatú, inkább lélektani horrornak címkézendő filmet meg kívánják nézni. Gyanítom, nem ők lesznek többségben, de azt hiszem, ők nyernek vele inkább és nem azok, akik váll rándítva más film után néznek, vagy féltávnál kikapcsolják. Nehéz dió a Caveat, sok elsőfilmes hibával, talán nem eléggé jól kidolgozott forgatókönyvvel, de egy kellemes színfolt a sok tucatfilm között.