The Secrets of Emily Blair (2016)

 

 Vajon mekkora tűzijátékra számíthatunk egy olyan filmtől, amelynek már a címe is erős ötlettelenségről tesz tanúbizonyságot? A fantázia-túltengésről egyáltalán nem árulkodó Emily Blair elnevezés könnyedén kikövetkeztethetően az "Ördögűzés Emily Rose üdvéért" és az "Ördögűző" főszereplőjének, Linda Blair nevének összekapcsolásából született. Persze azt hozzátehetjük, hogy valami különös oknál fogva a horrorok 80%-ában szerepel egy-egy Emily. De itt még nincs vége: Emily párját William Regan-nek hívják, amelyből a "Regan" a Linda Blair által játszott kislány az "Ördögűzőből". Ez a félig tisztelgés, félig önként bevallott lopás már előre beárazza a filmet és prekogníciónkban nem is kell nagyon csalódnunk, bár néha, amikor kicsit elszabadul a sémáktól, még fogyaszthatóvá is válik. Következzék a történet:

Emily életében két nagy változás következik be: Will megkéri a kezét és megszállja az ördög. Az eljegyzés ténye sajnos nem tudja elnyomni az utóbbi esemény okán bekövetkező rossz érzését. Az egész ott kezdődik, amikor az ápolónőként dolgozó hölgyre vérvétel közben rátámad egy elmebetegnek tűnő hajléktalan és száját az övére tapasztja. (Láttam már ilyen akciót egészen más műfajú filmben is...). Valami sötét áramlik át Emilybe és lelke hirtelen egy kietlen pusztán találja magát szexi pendelyben, ahol minden fakó és állandóan fúj a szél, ráadásul egészen a végkifejletig valami démonszerű lény állandóan leveri, mint mocsárláz a bantunégert. Emily innentől különösen kezd viselkedni, mintha magában beszélne, az eljegyzési buliján pedig rámászik az egyik kollégájára, ebben a helyzetben talál rájuk a meghívott Avital atya. Persze a pap itt még nem gyanakszik, csak elkönyveli magában ordas kurvának. A kereszt is zavarja majd a templomi szertartás előkészítőjén elküldi a faszba a lelkipásztort és telibe okádja az asztalát, ami merő udvariatlanság - én kocsmában is az asztal alá szoktam hányni, mert úriember vagyok. Otthon ezután ribancnak öltözik és durván akar szexelni vőlegényével (furcsa egy démon ez...), de a fiatalember felháborodik (furcsa egy fiatalember ez...), ezért a nő lelép és meglátogatja legjobb barátnőjét. Vele bezzeg nem akar szexelni, hanem öngyilkosságnak álcázva kinyírja, majd édesdeden elalszik, míg párja lélekszakadva oda nem ér. A rendőrségi kihallgatás után mi sem természetesebb, hogy Will hazaviszi gyilkos nőjét majd békésen szunyókál, mígnem Emily meg akarja lékelni egy konyhakéssel - de itt fellázad hősnőnk lelke az asztrálsíkon, és nem hagyja, hogy ez megtörténjen... Persze megint kap egy parasztlengőt és kifekszik.

Will rájön, hogy ennek fele sem tréfa -úgy látszik a megölt barátnő szerinte csak afféle apróság volt, amelyet a szerelem könnyedén áthidalhat- és elkotródik végre segítségért Avital atyáért. A pap, aki egészen úgy néz ki, mint Gusztáv a rajzfilmsorozatban, nem hisz neki, de egy könnyed látogatás a sajnos csak magából kivetkőző Emily-nél rögvest meggyőzi. Nem hiszed el, de ő is segítségért siet egy volt paptársához, akit még ő dobott ki a szakmából pont ördögűzés miatt. A faszi nem akar nagyon kötélnek állni, ennek ürügyén isznak és verekedni kezdenek, mert nem sietős, aztán immáron felvértezve lelküket a gonosz ellen felkerekednek, hogy harcba szálljanak a démonnal. A kiérkező rendőrség megzavarja az exorcist party-t, de Emily vérengzésbe kezd, hogy megkönnyítse az ördögűzők dolgát, akik becsavarják párnahuzatba, mint Marika néni a spórolt pénzt és a templomba viszik, hogy kipenderítsék a nő bomba testéből a rohadék gonoszt...

Egészen szórakoztató tud lenni a film, ha nem zavar, hogy minden összetevőjét láttad már valahol. Olykor még meglepetést is okoz, amikor a műfaj által megszabott mederből kilépve Emily rendőröket mészárol. A nagymértékben televíziós fílinget közvetítő alkotás igazi gagyi, de a jobbik fajtából: engem legalábbis lekötött, holott a forgatókönyvben hemzsegnek a klisék és viccesen értelmetlen momentumok, néha pedig féregjáratnyi lyukak képződnek. Az egyik ilyen, amikor a megszállott nő elmenekül ördögűzői elől, aztán órák múlva, mint egy magát kitomboló kutyus, már hazatér hozzájuk. Hol volt addig? A parkban hancúrozott más démonokkal, bokrokat pisilt le, csontot kapart elő? Semmiféle magyarázat, miközben mi még percekig azt hisszük, hogy ez valami fontos eltáv volt, mondjuk legyilkolt pár mellékszereplőt. Vagy a fentebb említett tény, miszerint a fickója csak úgy hazavitte Emilyt, miközben tudta, hogy az kinyírta a barátnőjét. Amúgy is minden szereplő teljesen irracionálisan viselkedik, csak, hogy kövessék a forgatókönyvet, amelyet gondolom egy tinédzser jegyzett, miután megnézett pár filmet a műfajban. Emeli viszont az egész fényét a gyönyörű Ellen Hollman, Emily szerepében, aki nemcsak, hogy jól szerepel, de a második nő Alyssa Sutherland után, aki megszállottként is piszkosul szexi. Amúgy még ez is pozitívumként felhozható, hogy a színészek egészen jól alakítanak, kivéve mondjuk Will anyját, de az amúgy is leírhatatlanul ripacsnak lett megírva. A zene és a megkomponált zörejek is segítenek lenyelni a keserű tablettát, miszerint a szkript egy hetedikes matek óra alatt összedobott halovány történetecske. Kiszámítható, innen-onnan tolvajlott, de még így is gyenge események, feszültség és izgalom nélkül, szóval nem fog leverni a víz, ha megnézed. Amolyan Tesco gazdaságos ördögűzős film, hasonlít az eredetire, de tudod, hogy műanyag az egész és nem okoz túl nagy élményt. Viszont nem ellenszenves, mint sok hasonszőrű erőltetett produkció, inkább olyan aranyos a maga módján. Egyszer nézhető.

Könyv: Steven Spruill: A sötétség urai

 Néha az ember a szemétdombon lel kincsekre. Egyik hétvégi bolhapiacon a hosszú asztalon a szokásos gyertyatartók, rézholmik, használt flexkorongok között egy kupac könyv virított. Ott leltem erre a kötetre - az író nevét ismerem, orvosi krimikben utazik, de a tartalom lenyűgözött. A kisebbségi eladó ötszázra taksálta, én meg nem állok le alkudozni, gondolom kétszázért is jöhetett volna, így láttam ahogy felcsillan a szeme. Baszd meg, gondoltam, mert éreztem, hogy én is jól járok az általa szemétnek tartott papírral.

A JLX kiadó gondozásában jobbnál-jobb regények jelentek meg a 90-es években. A néha szinte horror határát súroló thrillerek magukon hordozzák az általam imádott korszak karakterjegyeit, de náluk kerültek itthon kiadásra az első Lucas Davenport regények, amelyek a mai napig népszerűek a bűnügyi műfaj rajongói számára. A bazári borító persze megtévesztő, mert a lapokon egy igazán izgalmas akció-horror kerekedik ki, méghozzá nem az unásig ismert fajta vámpír témában. Jöjjön az idemásolt szinopszis, amely nem tagadja meg korát (mintha egy Vico filmajánlót hallanék...):

"Merricket középkorú washingtoni rendőrként ismerjük meg, amint egy minden jel szerint őrült gyilkos után nyomoz, aki találomra csap le kizárólag fiatal nőkre az amerikai fővárosban - minden áldozat torkát átharapja, s a szerencsétlenekben nem hagy egyetlen csepp vért sem. Vámpír Washingtonban? Merrick azonnal tudja a választ, nem először találkozik a gyilkossal... Aki a fia... És akit ötszáz éve akar ártalmatlanná tenni - eredménytelenül... Halhatatlan rendőr? Hallatlan! Az, de mindenre megtalálja a választ a nálunk is kegyetlenül népszerű Steven Spruill legújabb könyvében!"

Az igen egyszerűre faragott tartalom természetesen nem villantja meg igazándiból a könyv erősségeit, hiszen ez alapján tényleg csak egy vámpírsztori a sok közül. Nem mutatja meg a vérevők (hemofágoszok) alaposan felépített mítoszát és szépen kialakított világát. Ahogyan azt sem, ahogyan tudományos vonalon is (mivel mégiscsak orvosi krimik szerzőjéről van szó) nagyon ügyesen és modern módon mutatja be a lények biológiai fundamentumait. Valamiért szinte filmként pereg az egész a szemünk előtt - ez a korszak regényeinek a sajátossága, mintha egy nagyon jó Full Moon Productions mozit néznénk, amely többszöri megtekintésre is érdemes. Különleges zamata van, bár a ponyva-horror minden alkatrésze benne van, annál jóval komolyabb regény. Mély hatást gyakorolt rám, ahogyan egyre jobban magával vont és amikor már belehelyezkedtem a sztoriba, megismerve a világát, onnan már komoly adrenalinlöketek tették lehetetlenné a lerakását. A kibontakozó különös macska-egér harcba újabb és újabb szereplők sodródnak bele, egyre magasabb tétekkel emelve az izgalmakat. Az író sosem hagyja elpilledni az embert, romantikája is éppen annyi, ami nem teszi mellékvágányra a fő vonalat. Ami különösen megfűszerezte a cselekményeket, az a gonosz jól bemutatott fejben dúló harca az időnként benne feltámadó jóval, vagy éppen a fordítottja, ahogyan főhősünk küzd ragadozóösztöneivel. Öröm olvasni, ahogyan napjaink nyálas vámpírádái helyett férfias és kegyetlen, olykor idegi játszmában kibontakozó harc dinamikája teszi feszessé a történetet. A befejezés nem hagy bennünk hiányérzetet, viszont a regény egy trilógia első része - sajnos, ahogyan az lenni szokott, a többi már nem jelent meg itthon, név szerint a "Daughter of Darkness" (1999) és a "Lords of Light" (1999). Mint mondottam így is szépen le van zárva, úgyhogy nyugodtan vedd a kezedbe, nagyon tartalmas és üdítő élményben lesz részed. Örülök, hogy ráleltem, de ahogy elnézem a regikonyvek.hu-n 990 forintért is megrendelhető. Csapj le rá.

Home for Rent (2023)

 Kivételesen szerencsém volt. Néha ilyen is előfordul. Ismét válogatás nélkül az első kezem ügyébe kerülő horrort indítottam el, amelyről az angol címén kívül semmit sem tudtam. Még azt sem, hogy ázsiai. Ha sejtem, óvatosabb vagyok: a kísértettörténeteiktől narkolepsziát kapok, a videó/mikrohullámú sütő/lábmasszírozó tárgyak által hordozott átkoktól meg kiütést kapok. Azt sem, hogy a Netflixen is fent van - az végképp riasztó általában. De mint fentebb említettem, igazán jól jött ki a lépés: a thaiföldi film minden volt, csak unalmas nem. Sophon Sakdaphisit, akit leginkább az "Árnykép" forgatókönyvírójaként tisztelhetünk, itt mind rendezésben, mind történetfűzésben kiemelkedőt domborított. Vágjunk is bele:

Ning, a főbérlő nő megrázó dologgal szembesül: kiadott lakását szanaszét verték, teljesen leamortizálták. Az ingatlanos azt javasolja neki, a nagy házat, amelyben most lakik párjával és kislányával, adják ki, azzal igen sok pénzt szakíthatnának, és költözzenek ebbe, a kisebbe, amelyet fel lehet újítani a másik albérleti díjából. Ningnek megtetszik az ötlet, de Kwin, az élettársa húzódozik a tervtől, ami érthető: ki szeretne egy gyönyörű nagy ingatlanból az ötödik emeletre költözni...? A bérlőjelöltekkel való találkozásról késik, de amint odaér, meglepve tapasztalja, Kwin kiadja a kérót a jelentkező két nőnek, minden fenntartás nélkül.

Ning ellátogat néhány otthagyott holmiért, de alig akarják beengedni és volt szomszédasszonya felhívja, menjen be hozzá is. Az idős nő pánikban van: az új lakók különös szertartásokat űznek hajnalonta, fekete mágiát jelző tárgyak vannak kiakasztva és varjak tömegei keringenek a ház fölött. Majd otthon furcsa felfedezést tesz: élettársa mellkasára egy tetoválás került, ráadásul ugyanolyan, mint az egyik nőnek, aki beköltözött a lakásukba. Hajnalonta rémisztő eseményekre riad fel és észre veszi, hogy Kwin ilyenkor mindig eltűnik egy könyvvel, amit még albérlői adtak neki. Egy ilyen alkalommal kislánya, Ing felett egy szörnyű rémet lát, amely a gyermek bőrébe karcolja ugyanazt a jelet, amit párja visel. Nem bírja tovább a kétségeket és a rettegést: követi Kwin-t, aki a tetőre megy és ott kántál egy félelmetes szertartás keretében. A nőnek elege van, elmenekíti gyermekét, mert  tudja, valamiért egy sötét erő, karöltve Ing apjával, szemet vetettek a kislányra...

Mindez persze csak a film első fele, amely olyan sötét fenyegetést sugároz a képernyőről, hogy az ember túlfeszül. Olyan szépen siklunk bele a cselekménybe, miközben megismerjük szereplőinket, hogy öröm nézni, nagyon sok mainstream horror tanulhatná meg ennek művészetét, hogyan sikerül karaktereket rövid idő alatt felvázolni néhány ecsetvonással, miközben a cselekmény sem ül le. Természetesen az érzelmekre is apellálnak, méghozzá ügyesen: a 7 éves kicsi Ing tündéri, az emberben máris felkelti a szülői ösztönöket. Van abban is valami rettentő, amikor a gyanú életed párjára vetül, akiről egyik pillanatról a másikra már nem tudod kicsoda és mit akar. Ezen összetevők mixe mélyen nyomasztó és torokszorító érzést képes produkálni.

A történet azonban egyáltalán nem egyszerű, olyan sokrétű, mint a káposzta levelei: egy válságos pillanatban visszautazunk az időben, hogy más szemszögből is lássuk a sztorit, az apáéból, majd ismét, a bérlők perspektívájából. Itt már a fekete felhőként rajtunk ülő feszültség átadja a helyét az értelmezésnek és az akciónak. És persze a drámának, hiszen az ázsiai mozik nagy része igyekszik a lélekre is hatni, nem csak a zsigerekre - sikerül is. Az ötletes csavarok sokkja rendkívül hatásos és nagyot dob az alapból sem rossz filmen. Mindemellett a kivitelezés is pompás, hibátlan látványvilága és idegeinken hegedülő zenéje kiemeli az átlaghorror kategóriából. Ez a film szép, megmutatja, hogyan lehet művészien kezelni a kamerát és a CGI-t, hogy még egy horror is minden érzékre tudjon hatni. Két órás létére töményen koncentrál a történet szálaira, kiszámíthatatlanságával pedig nem hagy békén, a legvégéig érdeklődéssel nézzük, követjük és válunk gombnyomásra érzelgőssé. A halál feldolgozhatatlanságának témája olyan dolog, amely mindannyiunkat előbb-utóbb utolér, de a szerencsések a saját gyermekükét nem élhetik meg (Ez itt nem szpojler, ha megnézed, megérted...). Egy olyan érzelemdús utazás és varázslatos horror, amit sokáig nem felejtesz el. Kötelező.

Könyv: Jack Ketchum: Holt idény

 Nemrég már méltattam Jack Ketchum "A szomszéd lány" című alkotását, amely lelkileg igen megterhelő regény. Az Agavé kiadó egy príma előrelépést tett a világhírű, ám persze hazánkban ismeretlen horrorszerző nyilvánossággal való megismertetésével, ugyanis kiadta a "Dead River"-trilógia első részét. Csak reménykedni tudok, hogy ezt a jó irányt tartani fogják és valaha ott pihenhet a könyvespolcunkon a teljes kegyetlen széria. Ezt követi az "Offspring" és a "The Woman", amelyek meg is lettek filmesítve - teszem hozzá, hogy utóbbi az egyik kedvenc mozim, hiszen végletekbe menően csupaszítja le a barbárság és civilizáltság közötti átívelő hídat: a legmocskosabb vágyakat és ösztönöket mutatja be mesteri módon - itt már csak kapkodhatjuk a fejünket, melyik taszítóbb: korunk kispolgári létének jelmeze alatt megbúvő gennyedző métely, vagy a szinte ősemberi-kannibál félállati lét szennye. Normális embert nem hagyhat hidegen, azt biztosra veszem. Ezek után történt még egy folytatás filmvászonra, a Darlin', amelyet már az előző részek főszereplője, Pollyanna McIntosh írt és bár tisztelem a gyönyörű hölgy tehetségét, de nem igazán volt akkora durranás, mint elődei...

A kiadvány a szokásos Agavé-formátum, a borítója sokat nem árul el annak, aki a kirakatból nézegeti, nem is sajtheti, hogy mi rejlik azon a 220 oldalon, amely letehetetlenné teszi és csodálkozásra készteti a mit sem sejtő olvasót - vagy éppen gyors mellőzésre, ha nem bírja a gyomra az elképesztő mocskos brutalitást, trancsírt és iszonyú kínzásokat - netán émelyítő szexuális aktusokat. Tehát minden adott, hogy ezt a könyvet imádjam. Hogy ne sokat szarakodjunk, bemásolom a könyv fülszövegét:

Valahol a sűrű erdőségekkel borított Maine állambeli kisváros, Dead River tőszomszédságában egy elhagyatottnak tűnő hétvégi ház áll. Baráti társaság gyűlik most itt össze, hogy kipihenje a nyüzsgő nagyvárosok forgatagát. Az óceánparti kilátás, a jóleső elszigeteltség pihentető napokat ígér, ám a nyaralás hamar rémálomba csap át.

A sötét rengetegből ugyanis kíváncsi szempárok figyelik őket. Elvadult, húsra éhes embercsalád vadászterülete ez, akik csupán arra várnak, hogy leszálljon az éj. És mindössze pár óra alatt hat civilizált fiatal, valamint a kisváros megfáradt, öreg seriffje ráébred, milyen primitív is az ember a felszín alatt, és mennyire nincs határa az életösztönnek. 

Áldassék az Agave, amiért elhozta számunkra a könyv teljes verzióját. Az írótól ugyanis a kiadója egy igazi bombahorrorban állapodott meg, de amikor megkapták, arra kényszerítették Ketchum-öt, hogy csonkítsa meg (na, ez pont illik a regényhez...), írja át, mert eladhatatlannak minősítették ezt az elképesztő halálorgiát. Mivel kezdő alkotó volt, beleegyezett, olyasmik megváltoztatásába, hogy a mi történik a leharapott pöccsel, vajon kiköpjék-e, vagy az emberi bőr cserzése, húsából kolbász készítése, ráadásként amolyan fél-happy endet is követeltek... Az író szerint az alkudozások ilyen szinten folytak: "Lemondok erről a halálra verésről, ha meghagyod a lefejezést".

Mondani sem kell: a '80-as évek elején még így is veszett vihart kavart az ultraerőszakos könyv, hamar lekerült a boltok állványairól - mi lett volna, ha ez, az eredeti verzió lát akkoriban napvilágot... ?

A "Holt idény" engem némileg Richard Laymon "Sötét erdő"-jére emlékeztet, amely szintén majdnem tönkretette az angol horrorművész karrierjét, csak annál jóval összetettebb, pörgősebb, brutálisabb és ezerszer kidolgozottabb. Ez egy kiforrt könyv, hibátlan, kibontakoztatott és ráadásul annyira filmszerűen van papírra vetve, hogy nem tudod nem magad előtt látni és nem tudod elhagyni a pörgő cselekményt. Ketchum ugyanis szinte prózaian dokumentál, az érzelmek és a borzalmak némileg távolságtartó leírásával, amely magával ragadó jelleget ad. Emellé azonban jó érzékkel teszi a karaktereket szerethetővé, helyez gondolatiságot  és ravasz mélyebb értelmet mondanivalójába. A maga vulgáris természetében bemutatott belezéseknek, a gyomorforgató leírásoknak nincs párja - Magyarországon hasonló horror regény még sosem jelent meg. Nincs finomkodás, csak feszült izgalom és brutális események - kaszával levágott fejű gyerek, roston sütés, szétloccsantott gyerekfejek, állatias szex... Ez mind a "Holt idény", amely letehetetlen és minden ujjad megnyalod utána.

Nefarious (2023)

 Vajon lehet egy jó horror-thrillert abból készíteni, hogy nagyrészt két ember ül és beszélget?

Na jó, mondjuk, hogy ez egy börtönben történik?

És ha mondjuk az egyik egy halálra ítélt sorozatgyilkos, a másik pedig egy pszichológus, akinek el kell döntenie, hogy a vele szemben ülő fickó vajon beszámítható-e?

Így azért mindjárt más, ugye?

Steve Deace, keresztény-konzervatív műsorvezető "A Nefarious Plot" című regénye bemutatja, hogyan manipulálja az emberiséget a Gonosz évszázadok óta. Ezt adaptálta a vallási témájú filmekben utazó  Chuck Konzelman és Cary Solomon rendezői páros, Sean Patrick Flannery (nekem mindig az ifjú Indiana Jones marad...) főszereplésével - előre kell bocsátanom; parádésan. Szóval igen, ismét egy keresztény-horrorba botlottam és újfent nem bántam meg.

Miután elődje öngyilkos lett, Dr. James Martin pszichiátert kérik fel, hogy megvizsgálja a hírhedt sorozatgyilkost, Edward Wayne Brady-t. A kivégzése előtti procedúrán sürgősen el kell döntenie, vajon Brady halálra ítélhető-e, avagy elmebeteg, akinek intézetben a helye. Mindössze néhány órája van ennek eldöntésére, amelyet nem könnyít meg a gyilkos állapota sem, aki azt állítja: ő egy démon, aki megszállta a férfi testét, ő kényszerítette iszonyú cselekedetekre. A dokit előre figyelmeztetik, vigyázzon az őrülttel, mert vérbeli manipulátor, "belemászik az ember fejébe". A magát Nefariamusnak, vagy Nefariousnak nevező entitás azt szeretné, hogy kivégezzék a testet, amelyet birtokol, ezért játszmába kezd. Kijelenti, hogy amint Dr. James végez és kilép a börtönből, addigra három ember halála is a lelkén fog száradni. A szkeptikus pszichiáter disszociatív identitászavarként diagnosztizálja Brady állapotát, aki viszont egészen komplexen ábrázolt világot tár fel egy démon szemszögével láttatva az emberiséget, amely már szinte maradéktalanul a Gonosz hálójába került. De tovább is megy, mindent tud az orvos életéről és lassan felfedi előre cinkelt lapjait, amelyek mind egy irányba vezetnek. A célja, hogy az orvos megírja az ő evangéliumát, amely az utolsó lökést ad az emberiségnek, hogy elszakadjon a Teremtőtől.

A film zseniális, amellett, hogy az ördögi játszma a Hetediket idézi, egy pillanatra sem hagyja nyugodni a nézőt. A fúrkáló kétely, vajon valóban démon szállta meg a gyilkost, vagy a legügyesebb, legmanipulatívabb elmebeteg, aki létezik? Mindemellett nagyon mély és filozófikus, nyomot hagy a fogékonyabb emberekben, alaposan elgondolkodtat. Megismerjük egy démon szemével a teológiát, ahogyan megvilágítja, hogy tökéletesnek hitt világunk valójában a bűn mocsarában tengődik. Hogy eutanáziának nevezzük a hivatalos gyilkosságot, abortusznak az ördögi csecsemőáldozatokat, hogy a "mindenki szerethet mindenkit" valójában a fertő, hogy az emberiség nagy százaléka él rabszolgaként a világon és azok fele szexrabszolga. Hogy a jóemberkedő felszín, a szavakkal szabadságnak nevezett hazugság mind csak látszat... Hogy még az ördög mesterkedései sem kellettek ahhoz, hogy a karmaiba hulljunk, hogy istentelenné alakítsuk civilizációnkat. Mindennapjainkat átszövi a bűn, amelyet úgy megszoktunk már, hogy észre sem vesszük. A megfordított szemszög felfedi, milyen hasznos idióták az ateisták a gonosz szempontjából. Persze nem csak elméleti síkon izgalmas a történet, hanem az események is. A gonosz macska-egér játéka, ahogyan betereli az egyre zaklatottabb pszichiátert a labirintusába, miközben minden tervszerűen és olajozottan az ő malmára hajtja a vizet. Izgalmas, agyat megmozgató, üdítő és eredeti alkotás, ezt már a bemutatóból is kikövetkeztethető volt. Ami viszont már nem volt kikövetkeztethető, hogy merre is tart a sztori, amely, mint egy elszabadult ménes, úgy vágtázik és fogalmunk sincs arról, hol fog megállni. A főszerepben Flannery orbitálisat játszik, hol a démoni ravasz figurát, hol a test valódi tulajdonosát, a szerencsétlen és megkínzott Edwardot. A rendezők értettek a feszültség felfokozásához, nem lehet kivonni magad a történet alól, remek és csavaros párbeszédek, dialógusok csillantják meg benne az intellektust.

Nagyon okos és megragadó remekmű, amely ügyesen mutat rá a napjainkat megszálló álságos woke-világ hamis és pokoli illúziója alatt a célra: az emberiség és emberiesség elveszejtésére. Olyan, mint egy tiszta levegővétel a bűzlő mocsárban. 10/10

Könyv: Frank Peretti: Eskü

 Mekkora marha vagyok, kérem alássan. Az egész réges-régen kezdődött a szép emlékű váci Gödör kocsma mélyén, ahol is a pultos hölgy kezében egy kellemes borítójú könyvet észleltem és legott elkértem, hadd szemrevételezzem alaposabban. A kötet írója Frank Peretti volt, a cím pedig "Áttörés a sötétségen". A kiadója viszont beindította a vészjelzést a fejemben, továbbá a belső ajánlók: ez egy Hit Gyülekezetes, vagy ahhoz igen közelálló társaság kiadványa. Itt aztán le is zárult kis flörtöm Perettivel és már dobtam is vissza, inkább gyorsan kértem még egy hideg Arany Ászokat. Keresztény-horror, piha, mormoltam magamban, miközben igyekeztem gyors feledésbe burkolni a sörrel ezt a felháborító szóösszetételt. Pár év múlva, 2006-ban elkészült egy Peretti film, meghatározása szerint horror, Edward Furlong főszereplésével, a "Visitation". Hm, akkor annyira szar mégsem lehet, gondoltam és ennek örömére olcsón beszereztem valahol egy regényét, az Esküt. Annak rendje és módja szerint elhelyeztem a polcon, a P betűnél, hogy aztán meg is feledkezzek róla, esetleg, amikor poroltam-rendezgettem, bűntudattal néztem rá, továbbá enyhe viszolygással. A kereszténységgel semmi bajom, sőt, de nem éreztem úgy, hogy kedvenc műfajomban valami nagy tűzijátékkal tudná kiégetni az agyam. Újabb évek peregtek, míg a bolhapiacon nagyon jutányos áron megvásároltam a Látogatást, ami a Furlong-féle film alapja volt (ez is már régóta pihent szintén megnézetlenül bírtokomban). Most, miután a könyvtárban nyári szünet ideje érkezett el, szórakozottan kotortam a sok olvasatlan könyvem között, és elhatároztam, most aztán megismerem, milyen is az a keresztény-horror, elő azzal a Látogatás-sal. Kellemes csalódás kimaxolva, egyszerűen lenyűgözött a sztori, írásmódja pedig Stephen King amerikás-élvezetes stílusában kényeztette az olvasót. A téma ugyan valóban vallásos volt, de őszintén szólva ennyi erővel az Ördögűzőt is vehetjük annak. Ahogy végeztem vele, mohón kaptam le a helyéről az Esküt és vittem magammal a nyaralásra is. Nos, ez a regény lenyűgözött, elvarázsolt, nem bírtam letenni. Ahányszor megfogtam csak az dübörgött az agyamban, ennyi rohadt éven át itt volt ez a mestermű, ez a vérbeli horror és én marha, kerültem nagy ívben. De már sok a bevezető, ássuk bele magunkat a történetbe, egyenesen a hátlap tartalmát citálom:

"Valami sötét dolog történik Hyde Riverben, ebben az elszigetelt öreg bányászvárosban, az USA észak-nyugati partvidékének hegyei között. A sötétség leple alatt váratlanul csap le. A legutóbbi áldozat Cliff Benson természetfotós, akit vadkempingezés közben öltek meg brutálisan. A seriff egy kóbor medve művének tulajdonítva lezárja az ügyet, Cliff bátyja, Steve azonban nem nyugszik bele. A vonzó, világosbarna hajú Tracy Ellis seriffhelyettes sem biztos a dologban. Amikor pedig egy újabb személyről derül ki, hogy eltűnt, csatlakozik Steve-hez, az igazság keresésében…" (Mondjuk a világosbarna haj említése számomra érthetetlen kitétel a szinopszisban, hiszen ez aztán totál lényegtelen...)

Peretti mesterien vezeti végig az olvasót a klasszikus horror ösvényein, a nyomozáson, a múltbéli titkok lassú megismerésén, amelyekhez napló- és levélrészleteket is adagol, az emberi hitványság és gonoszság kapcsolatával egy minden ízében pokoli lénnyel, majd egy végső csatával. A kisváros bűnnel teli megalakulásának öröksége messzire elér: napjainkban egyre több áldozatot szed és egy kívülálló kell, aki nemcsak a titkolózó település ellenszenvének teszi ki magát, de a legyőzhetetlen gonosz is felfigyel rá. Nem kell félni a regénytől, vegytiszta horror, amely ugyanazzal a rendszerrel működik, ahogyan a többi, talán egy kicsit jobban koncentrál a bűn és tisztaság témájára - de alapból a természetfeletti sztorik mind erről szólnak. Az író olvasmányos, nagyon ritkán kicsit dagályosnak érzem, de ez nem okoz semmiféle megakadást soha, hiszen letehetetlen. Peretti nagyon jó tollú, ügyesen adagolja a feszültséget, ahogyan a titokzatos alapsztori miatt is az ember legszívesebben előre lapozna, így minden egyre csak arra bíztatja az olvasót, hogy haladjon. Ezek mellett persze gondolatébresztő is, olykor a saját bűneimre rímelő cselekedetek miatt nagy sóhajjal vettem tudomásul, az elbagatellizált, önmagamnak megindokolt bűneim is bűnök, messze állok a tisztaságtól. Persze ez csak pozitívum, hiszen egy alsóbb rétegben is dolgozik, aki felületesen akar átsiklani a  gyengéd tanításon, annak ott van a lendületes és perfektül működő horror. A finálé monumentális, a legdurvább akció-horrorok iramával hajszol bennünket hipertóniába, ha egyszer hitelesen megfilmesítenék, hatalmas siker lenne. És ez a kincs ott volt annyi éven át olvasatlanul, miközben olyan borzalmas szarokon átrágtam magam, mint a "Pillangók kertje", a "Gyere kapj el!" vagy Josh Malerman bármelyik könyve. Ezek után elszántam magam a további műveire is, bűn lenne kihagyni a keresztény Stephen King remekeit.

The Jack in the Box: Awakening (2022)

 Az első részről írt elemzésem (itt olvasható: https://kritikusszemmel.blogspot.com/2020/09/the-jack-in-box-2019.html...) eme szavakkal fejeztem be: "Már készülőben a második része, örömmel venném, ha ebben az ütemben, de más keretekben folytatódna." Várakozásom indokolt volt, hiszen a 2019-es film vérbeli horror, koncentrált, felesleges lötyögéstől mentes, élvezetes kis alkotás volt. A csekély költségvetést ellensúlyozta a hangulat, a jól kitalált gonosz és a történetszövés feszessége, továbbá a színészek ügyes játéka - a British Horror Film Festival-on még díjat is nyertek. Úgyhogy érthetően indokolt volt az izgalmam, amikor végre megszereztem a széria második darabját. Vágjunk is bele:

Az idős Olga Marsdale kemény lelkű és gazdag nő, ám perpillanat csontrákban haldoklik. Hallott a dobozban lakó démonról és arról a mendemondáról is, miszerint alkut lehet kötni vele: ha hat áldozatot kap, életet is adhat, hatalmában áll meggyógyítani segítőjét. Meg is szerzi a régi játékszert, eladóját rögvest az a megtiszteltetés éri, hogy az első lehet a hullák sorában. Fiát, a gyámoltalan Edgar kéri fel segítőnek, aki kissé kórosan szereti anyját. Ebbe a helyzetbe érkezik meg Amy, aki állást kap a hatalmas kúrián, hogy takarítson, ház körüli teendőket lásson el. Megismerkedik az ott lakó és dolgozó két fiatallal, akik szintén házimunkára vannak szerződtetve. Hamarosan a szakács el is tűnik, miután Edgar összezárja egy helyre a krampusszal, majd gyárt egy búcsúlevelet a nevében. Nagyon nincs ínyére a dolog, nem egy született gyilkossegéd, de anyja szemmel látható javulása meggyőzi, hogy folytatni kell a gonosz lény ellátását. Az ezután következő zsákmány már inkább ínyére van: csalfa nőjét szolgáltatja ki a démonnak, végül már válogatás nélkül bárkit. Közeleg az utolsó áldozat ideje és Amy van kijelölve erre a tisztségre, vajon sikerül-e túlélnie, vagy ő lesz az utolsó láncszem az öregasszony felgyógyulásához...?

Bár az előzőben is voltak amatőr pillanatok, mozzanatok, de nem feltűnően. Most viszont a főszereplő, a csúnyácska Amy minden mozdulata, testbeszéde és játéka irritálóan mesterkélt és művi volt. Borzasztóan idegesítő, hogy pont a főhős egy ilyen ripacs, persze nem mehetünk el szó nélkül Edgar mellett sem, aki szintén túlzásba vitte a drámázást. Ahogyan a forgatókönyv is. Teljesen érdektelen lelkizések, egy másfél órás szenvelgés, néha egy-egy nem túlságosan megmutatott gyilkossággal. Nem akartam elhinni, hogy ugyanaz az ember írta és rendezte, aki a klasszisokkal jobb elsőt, amelynek lényegre törő dinamizmusát itt felváltotta a széteső történet, a lassú botorkálás a cselekményben. A vontatott unalmat csak néha váltotta fel feszültég, de ezt nekem csak az okozta, amikor Amy egy óvodás színjátszási képességeivel próbált úgy tenni, mintha beleélné magát alakításába. Egyetlen karakter sem tud fáradt legyintésen túl bármiféle szimpátiát kierőszakolni a nézőből, lévén teljesen élettelen bábfigurák, amelyek arra készültek, hogy enerváltan beteljesítsék a rájuk kiosztott szerepet, se több, se kevesebb. Amikor ebből ki akarnak lépni, az meg még rosszabb, hiszen a túljátszásuk kimondottan taszító. Olykor pedig teljesen felborítják a koncepciót, amikor az addig vitt megszabott jellemüktől teljesen eltérő viselkedést mutatnak, például a kedves és jóságos hősnőnk a háta mögött gúnyolódva röhögi ki munkaadóját.

A sztori suta, a hullajelöltek cselekménybe építése is erőltetett volt, majdhogynem bugyuta, ezt például Edgar barátnőjének mellékszálán érezhetjük, mennyire nem odaillő és kényszeredett. Megismerjük a doboz eredetét, de még az is roppant zsenáns. Azt hiszem bosszúságom fő oka, hogy mint azt az előzőnél láthattuk, volt benne puskapor, de nem sikerült ellőni, sőt, besült. Mintha egy dilettáns kezdő termelte volna ki magából az egészet, olykor megfordul a fejemben, hogy egyszerűen nem volt ötlet, de már le volt szerződve a folytatás, ezért ez a rengeteg üresjárat és összecsapott szkript. Néha ugyan megcsillan a tehetség, ezek a pillanatok általában a démon megjelenéséhez köthetők, ebből érzem, hogy az egész történet csak felesleges töltelék, amelyet ráakasztottak a még mindig erős jelenléttel rendelkező gonosz figurára. Ilyenkor érződik, hogy rendezőnk elemében van, aztán a borzalom elmúltával folytatódik a lagymatag apátia. Talán rövidfilmként értékelhető lett volna, így azonban olyan, mint az olcsó lecsókolbász, a sok mócsing között egy-egy falat értékelhető hús. Az olyanra pedig már csak vállat vonunk, hogy az a rohadt doboz hol itt, hol ott tűnik fel, egyszer padláson, egyszer a házban, egyszer melléképületben, melynek ajtaját egy erősebb rúgással is ki lehetne törni, de az egyik hullajelölt fiatalember csak reménytelenül dörömböl és kiabál, miután rázárják.

Méltatlan folytatás és azt hiszem ennek fényében már felesleges a harmadikra várnom, amely viszont már készülőben, "The Jack in the Box Rises" címen.

Könyv: Jack Ketchum: A szomszéd lány

  Ez a könyv volt az, amit úgy kellett olvasnom, hogy közben émelyegve undorodtam, gyűlöltem és mégis tovább lapoztam. Minden sora megrázott, összetört és arra késztetett, hogy szedjem össze szilánkokra robbant emberségemet, de egyelőre ez nem sikerült.  Nem tudod letenni, de már olyan mélyre nyomták az ásót, hogy a felszín alá hatoljanak, ahonnan nincs visszaút és csak a szenny ömlik és napokig levegőért kapkod a lelked, hogy elfeledd a borzalmat. Régen kiadásra került a zseniális Jack Ketchum műve, de valahogy a sors csak most vetette elém. Nem éreztem úgy, hogy a film megtekintése után nekem feltétlenül szükséges lenne felülni a pokolba zötyögő vonatra. A vászonra készült alkotás is annyira megrázott, hogy lelkileg-nem-liliom kollégáim a végig nézés után percekig nem reagáltak semmire, néma csendben kapkodták a levegőt. És mennyivel intimebb a mocsokba könyékig nyúlni, a lélekgyilkos végzetet nem csak vizuálisan átszenvedni? A gondolatok, a közönytől az undorig...? 

 Gondolom korunk gyermekeinek ez nem nagy cucc. Van snuff videó, van tiktok, van minden, amit az ember sötétebb fele két pofára zabál. De szeretném azt hinni, nem csak az én lelkemet és szívemet karcolta fel ez a történet. Jack Ketchum egy zseni volt, Isten nyugosztalja. Semmi nem tudna a jóság felé húzni jobban, mint az ilyen regények, amelyek a lelkünk gyertyáit meggyújtva figyelmeztetnek: a gonosz, a pokol az bennünk van, körülöttünk lángol.  Nincs természetfeletti borzalom, amely feloldást ad: az emberi psziché fekete mocsarába kell nyúlni, annak is a legszentebbnek tartott vályújába, a gyermekekébe, a kamaszok elméjébe. Semmi nem ad könnyebbséget: nem tudhatjuk, a mi ifjú lelkünk perverz forgása mit dobott volna ki eredményként... 

 Tegyük hozzá: megtörtént eset alapján készült. Ez a K.O.

Davy 12 éves kissrác, akinek a legjobb barátai a közvetlen szomszédságukban laknak, mind a hárman. A Chandler-familia felmutat mindenféle embertípust... Ruth, az anya, aki férj nélkül a környékbeli tizenévesek istennőjévé válik. Vagány, laza, az a fajta, aki sört és cigit dob a kölyköknek, aztán szégyentelenül beszél az összegyűlt tiniknek a szexualitásról is. Leszármazottjai az elvált és furán viselkedő anya miatt is különösek. Hozzájuk érkezik az apát-anyát vesztett páros, Meg és Susan, a gyámügytől, mert szüleik meghaltak egy autóbalesetben, akik Chandler-ék rokonai voltak... David nézi, ahogyan a családanya Ruth egyre erőszakosabban bánik a befogadott leányokkal. Részvéte azonban kimerül a gyermeki reakciókban eleinte. Ám a lányt egyre brutálisabb testi- és lelki megalázásokba kényszerítik, ami már áttöri az addig némileg szexuálisan felhorgadt fiatal fiú elméjét is. 

 Nem akarok erről többet írni és nem tudok. Iszonytató ez a tortúra normális lelkeknek. Ketchum igazi amerikai író, laza prózaisága mögött olyan félelmetes dolgok rejtőznek, amelyek bárkit elnyelhetnek. Nem ördögi megszállottság, nem kísértetek, hanem a legrosszabb dolog a világon: az emberi sötét gonoszság, amellyel csak akkor találkozunk, amikor áldozatokká válunk, vagy a híradókat nézzük unottan. Az 50-es évek nyamvadt kisvárosa burkában, az igazi amerikai álom, amely valójában csak a rohadt nagy naivitás, bármi megtörténhet. Elvis dalai mögött ott van a fortyogó és elnyomott emberek felforralt elméje, akiknek az élete vakvágányra futott és ott van a szülőkre utalt kölykök irányításra váró csordája, akik istenként tekintenek a felnőttekre. Ott van a magát felmenteni akaró szemtanú és ott van a bogarakat gyilkoló kis szadista gyerekek öröme. Nem tudsz mit kezdeni vele. Ketchum gyilkosan ír, beleráncigál az emberi gonoszság mocsarába, ahonnan nehéz kilábalni. Lefekvéskor is az eszemben van. Napok óta. A legrosszabb, hogy az író megnyitotta a kurva kaput a kétkedésnek, a fiúgyermekek lelkében, meddig mentünk volna el? Meddig bánthat egy ártatlan, de imádni való női testet az ember, míg kijózanodik? A gyerekek világa milyen és mennyire távolodik el a felnőttektől? Nem időtől és tértől függ. Embertől függ. Ez a legrosszabb, ezért remegett meg a kezem közben, ezért szorongtam, de olvastam megállíthatatlanul, mert át kellett esnem ezen. Olyan, mint egy foghúzás, csak nem könnyebbülsz meg ezt követően, hanem a genny ott marad és az agyadig hatol. Amikor egy kívülálló szemével látjuk a főszereplőt, kólát vedelve és játszadozva, miközben egy kislány meztelenül kikötözve lóg a plafonról. Ha van istentelen és az emberi jellem legmélyebb részeiről mesélő regény, az ez. Lehet olvasni több ezer oldalas szenvedéstörténeteket, Ketchum nyakon fog, mint egy kiskutyát és belenyomja az orrodat a szarba. Komoly ember leforrázva áll és mivel tudja, hogy a világ így működik, napokig nem leli a helyét. Ketchum felemeli a szenvedés alanyát, Meget, aztán sokkolóval támad ránk, bevisz a mélységekbe és csak egy könnyekkel lecsöpögtetett fotóvá fakul a lány, marad a hús, amivé alázták, a hús, amely már nem is ember, dehumanizálva lett, ez az emberi bábú, amivel bármit meg lehet tenni. 

 Az író már a "The Woman" című filmmel is lerombolta a bennünk felépített tökéletesnek hitt világot, harapófogóba fogott minket, lelki fájdalommal vezetett bennünket a pokolba. Ez a műve pedig iszonyat és lelket felörlő. Mindenkinek nem ajánlom és ajánlom egyszerre. A pokol parazsán jársz majd, de csak vékony talpú papucsban. Olvasd el és kerüld.

Túlvilági megszállottság - Significant Other (2022)

 

  Egy horror, amelynek elején lezuhan valami az égből, nálam előnnyel indul. Ebből a szempontból egyszerű ember vagyok. Máris megtudhatom, hogy földöntúli, -kívüli erőkkel lesz dolgom, nem hegyi mutáns kannibálok, vagy sorozatgyilkosok tobzódását fogom nézni másfél órában. Szeretem én azt is, de a horrorban a természetfeletti szál vonz engem a legjobban. Micsoda megkönnyebbülés volt a Péntek 13. sorozatban, amikor kiderült: Jason nem csak egy szimpla tébolyult gyilkos, hanem valami elpusztíthatatlan.

 Nem vagyok benne bizonyos, hogy a hazai "Túlvilági megszállottság" cím vajon hivatalos-e, vagy csak ránézésből adta neki valaki, mindenesetre tartalmaz némi félrevezetést (túlvilági) és spoilert is. Az eredeti cím tökéletes és kifejező, emellett titokzatos is. A Dan Berk és Robert Olsen iró- rendezőpáros gondoskodott arról, hogy ne csak az elnevezés legyen egyedi, hanem az alkotásuk is.

 Lássuk főszereplőinket:
Harry: Jókedélyű, életvidám, figyelmes, kedves és fülig szerelmes.
Ruth: mosolytalan, kedvetlen, pszichés problémákkal terhelt fapicsa.

 Szóval eme megnyerő páros indul a vadonba táborozni, persze Ruth még a túrázástól is retteg, szerencsére párjának igen nagy a türelme. Harry elkalauzolja egy festői tájra, egy szakadék szélére, ahol hat éves kapcsolatukra alapozva megkéri a lány kezét, aki erre rögtön pánikrohamot kap. Jellemző. Ruthnak a gyermekkora is kellemetlen volt, szülei rosszul sikerült házassága okán, ezért hallani sem akar ilyesmiről, tehát szépen visszautasítja a romantikus fiatalembert. Innentől kezdve feszültség költözik kettőjük közé, a hangulaton az sem javít, hogy találnak egy döglött szarvast, amelyet valami furcsa fekete anyag borít. Másnap reggel Ruth elindul egy tekercs vécépapírral, hogy...őőő... virágot szedjen. Véletlenül egy barlangba botlik, amelyben különös kék nyálkatócsára bukkan... Majd hátrafordul és szembe találja magát valamivel, amely sikolyra készteti... Amikor Harry rátalál az erdőben, a lány már máshogyan viselkedik, érezhetően megváltozott és azt kéri párjától, vigye vissza arra a helyre, ahol megkérte a kezét és tegye meg újra, nem fogja kikosarazni...

 Ennyit tudtam csupán leírni a tartalomból, hogy ne lépjek olyan területre, amely elronthatná az élményt. Az ezt követő események ugyanis minden létező klisét félredobva haladnak tovább, felborítják az íratlan szabályokat és a magam részéről elképedt, de örömteli vigyorral kísértem a befejezésig a megszokott pályáról kisiklatott sztorit. Volt egy pillanat, amikor megállítottam és a telefonomon utánanéztem, nincs-e a film műfaji meghatározásában feltüntetve a "vígjáték" kategória is. Nem tudtam mire vélni a bizarr cselekményt, amely a végére vad ménesként szabadul el. Jól asszisztáltak ehhez a szereplőink is, akik, mint fentebb leírt karakterismertetőmből kiolvasható, valóban sikeresen adták a nehézségeken felülkerekedni igyekvő párt, Ruth figurája pedig okkal lett antipatikussá formálva a hibáival. Az operatőri munka hibátlan, a táj jelenttől függően hol félelmetes, hol alkalmas a romantikára, a pánikrohamos jelenetek szédítőek. Tud nyomasztó és klausztrofób is lenni, bár sci-fi - thrillernek van nevezve, valójában horror, bár azt hiszem a műfajokon átívelő egyedisége miatt nehéz lehetett behatárolni. Tartalmaz ám logikai hibákat is, de a fejre állított történet elnyeli ellenkezésünket, mert a végkifejlet így jön ki perfektre... Ez a film nem mindennapi és rendhagyó, igazi élvezet és szórakozás, aki viszont ragaszkodik a rémfilmek törvényszerűségeihez és lebetonozott rendszeréhez, annak talán nehezen veszi be a gyomra. Nézd meg.

Könyv: Kelly DeVos: Gyere, kapj el!

 

Nem épp a kedvenc alműfajom a tinihorror. Manapság már elviselem, de a 90-es években feltűnő "Tudom, mit tettél...", vagy a "Rémségek könyve" komolyan próbára tett. A maszkos sorozatgyilkosok és tinédzser áldozataik játszmája, tetézve a fárasztó bulizással és idióta menekülésekkel, az egy kaptafára felhúzott, újat mutatni nem tudó történetekkel nekem nyögvenyelős volt. Hőseik kidolgozatlanok, ugyanazok minden esetben, álmomból felriasztva össze tudnék állítani egy ilyen csapatot és sztorit. Vajon Kelly DeVosnak sikerült-e könyvében valami kiemelkedőt alkotni, szerethetőt és érdekeset, átlagosnál jobbat?
 A könyv borítója mindenesetre ötletes és vonzó, de bontsuk is ki, mi lapul benne.
 Alex Rush-nak és baráti körének közös álma a filmszakma. Mind a heten a művészet egy-egy szegmensét képviselik: sminkes, operatőr, producer, színésznő, hangtechnikus, számítógépzseni és persze Alex az író-rendező. A forgatókönyv már megírva, egy Drakula-féle történet, amely rövidfilmként belépő lenne egy filmfesztiválra - továbbá az egyetemre. Nagy szerencse éri őket: az általuk indított adománygyűjtő oldalra félmilliós összeg érkezik egy ismeretlentől és egy román származású világhírű színésznő felajánlja nekik, hogy helyszínt biztosít a forgatáshoz. Méghozzá Vlad Tepes kastélyát Romániában, ami garantálja az autentikus hátteret. A csapat örömmel fogadja a felajánlást, ám a hátborzongató helyszínre megérkezve csalódások sora fogadja őket. Majd egy titokzatos gyilkos sorra elkezdi levadászni őket...
 Mint látható, nem sok újdonságot tartalmaz a történet, mondhatni a klasszikus tinihorror, csak a játéktér lett Európába helyezve, bevonva Drakula misztikus mázával és rengeteg mennydörgéssel, viharral. No és persze feminista nyavalygással a szexizmusról, hogy a filmipar mennyire csak a férfiaknak kedvez. (Ejj, bárcsak egyszer mondjuk a bányászat és építőipar ügyében hallanám eme sirámokat...). Különös módon a sztori mindaddig érdekes és élvezhető, míg meg nem érkeznek a végzetes kastélyba és fordított módon, amikor az izgalomnak kellene elstartolnia - onnantól unalmas és fárasztó. Nem sikerült feszült atmoszférát teremteni, körülbelül annyira félelmetes és hátborzongató, mint egy unalmasabb Scooby Doo rész. Van képe megemlíteni, hogy a "váljunk szét" milyen gagyi klisé, de aztán minduntalan szétválnak, csak, hogy fogyatkozzanak. A véghetetlen szaladgálás az ezerszobásnak tűnő épületben, menekülés, értelmetlen bolyongás nem tudja lekötni az olvasót. A hangulatfestő időjárás pedig kissé hihetetlen: amikor kilépnek az esőbe, az olyan sűrű, hogy meg kell fogniuk egymás kezét, különben elvesznek. Az idegeinken is csak azzal tud hegedülni az írónő, hogy ahányszor valaki valami fontosat szeretne mondani, akkor hol mennydörgés szól közbe, hol belép valaki, netán közbevágnak - később pedig nem is firtatják, mi is lett volna ama sorsfordító mondat... Mindezek összessége már olyan szinten vonakodóvá tett a regény iránt, hogy szinte tehertételként tekintettem rá. De lépjünk tovább, mert még meg sem említettem szereplőinket. Néhány karakter annyira egydimenziós, hogy csak pálcikaemberként látom lelki szemeimmel őket, csak bábúk, akik azért vannak, hogy meghaljanak. A környezetről többet megtudhatunk, mint mondjuk Carter-ről. Talán érdemesebb lett volna kevesebb szereplőt választania Kelly deVos-nak, hátha akkor jobban felépített figurák kelnének életre könyvének lapjain? - tehetjük fel a csalfa kérdést, de csakis azért, hogy rögvest leüthessem a magas labdát: az sem menne. Próbálkozik ugyan összeszögelni két főbb szereplőt, Alexet és fiúját, Jaxot, de ez aztán végképp totális kudarc. Jax a jóképű, kockahasú szóke gimisztár, okos, hősies, figyelmes. Alexról, aki FŐSZEREPLŐ csak annyit tudunk meg, milyen anyagi körülmények között él és hogy átlagos lány. Ráadásul ez a semmilyen karakter a befejezésig kullog az események után, semmit nem tesz, sikoltozik, menekül, cserbenhagy mindenkit, csak egy szürke egér, akinek nincs önálló gondolata. Persze a végén főhőssé avanzsál - ennek következtében viszont az egész könyv lenullázódik. Tapasztalt olvasóknak semmiképpen nem ajánlom, mert felületes, egysíkú, nincs benne szerethető alak, szinte csupa statiszta, akik sorsa teljesen érdektelen. Az egész vontatott cselekmény a végén bekövetkező csavarra épül, amely viszont értelmetlenné teszi a sok kínnal elolvasott oldalt. Kezdő olvasóknak érdekes lehet, ahogy a moly.hu-n elnéztem a tinilányokat elbűvölte, remélhetőleg idővel azért mélyebb vízbe is bemerészkednek. Nem ajánlom, nem éri meg az árát.