Szíriusz (1942)

 

 Elsősorban filmtörténeti jelentősége miatt éreztem úgy, hogy néhány sorban be kell mutatni a Hamza D. Ákos által 1942-ben készített Szíriusz című filmet, mintsem azért mert kiemelkedő alkotásról lenne szó. Bár kétségtelen, hogy a maga korában a film hatalmas sikert aratott, amit meg is érdemelt, hiszen szó szerint korszakalkotó és bizonyos tekintetben világelső volt a maga műfaján belül. Olyan magyar filmről, ami bármiben is, de az első a világon úgy hiszem illő írni néhány sort. Márpedig Hamza mozija világelső volt a sci-fi műfajában, azon belül is az időutazás témájában. Akkor is, ha a filmművészet a szintén magyar származású, George Pal: Időgép (1960) című filmjét tekinti az elsőnek, ami az időutazás gondolatát gyöngyvásznon megjelenítette. Ha más nem is, de ennek cáfolata és az igazságérzet megköveteli, hogy a Szíriusz ne merüljön feledésbe. Mint, ahogyan a kor egyik legelismertebb, és legtermékenyebb írójának, Herczeg Ferencnek a neve sem, akinek az azonos című novelláján alapul a film. Érdemes megemlíteni, hogy nem csak Hamza D. Ákos filmje volt világelső az időutazás témájában, hanem Herczeg Ferenc novellája előtt sem foglalkozott még író annak gondolatával. Így kettős világelsőségről beszélhetünk, ha a Szíriuszt említjük. És kettős elfeledettségről, mert ahogyan Hamza filmjét a filmtörténelem, úgy Herczeg novelláját sem tekinti az irodalomtörténet az első időutazással foglalkozó műnek. Hivatalosan az első ilyen irodalmi alkotás H. G. Wells: Az időutazás című regénye, ami 1895-ben jelent meg. Igen ám, de Herczeg Ferenc öt évvel megelőzte a méltán világhírű angol írót, hiszen a Szíriusz című novellája már 1890-ben megjelent A Hét című népszerű folyóiratban. Könnyen belátható, hogy mind Herczeg, mind Hamza valami olyat alkotott a sci-fi műfajában, amit előttük senki a világon. Akármit is állít a film vagy az irodalomtörténet. Legyen ez a pár sor egyfajta igazságszolgáltatás mindkettőjüknek. Akkor is, ha mai szemmel már sem a film, sem az annak alapjául szolgáló novella nem egy kiemelkedő alkotás. De, hogy korszakalkotó volt mindkettő azt elvitatni nem lehet. Olyannyira igaz ez, hogy kisérteties hasonlóságot mutat a Vissza a jövőbe című film sztorijával, ami lehet véletlen, de azt sem tartom kizártnak, hogy közel sem az. Ha pedig így van, akkor pláne meg kell említeni ezt az 1942-es magyar sci-fit ezen oldal hasábjain.

A történet nagyon banális.  Az 1940-es évek elején járunk. Adott egy szórakozott, világjáró, az életet a legkevésbé sem komolyan vevő aranyifjú, Tibor Ákos gróf (Szilassy László), aki éppen egy farsangi mulatság után, folytatva a tivornyát a rezidenciáján a barátaival, érdekes újsághirdetésre lesz figyelmes, amit a komornyikja ajánl a figyelmébe. A hirdetés feladója a lányának keres férjet, és a lánya mellé annyi milliót kínál, amennyit a jelentkező csak kíván. A hirdetés kellőképpen őrültségnek hangzik ahhoz, hogy az ifjú grófot kíváncsivá tegye. Még aznap reggel, huszárjelmezben fel is keresi a hirdetés feladóját, bizonyos Sergius professzort (Baló Elemért), akiről elsőre kiderül, hogy teljesen bolond. Olyannyira, hogy Tibor érkezésével egyidőben orvosok is meglátogatják, akik éppen beutalni készülnek a professzort egy elmeklinikára. Sergius professzor ugyanis azt állítja, hogy feltalálta az időgépet, ami az utazóját képes visszarepíteni az időben, lévén, hogy a Föld forgásának többszörösével képes száguldani a szerkezete. Fel is ajánlja Tibornak, hogy legyen ő az első, aki kipróbálja a szerkezetét, ami már indulásra készen áll a villájának kertjében. A kalandvágyó gróf természetesen nem hiszi el a professzor állítását, hogy vissza lehet menni az időben akár egy percet is, de pár pohárka rum után készen áll az utazásra. Mielőtt azonban beülnének a leginkább teáskannára emlékeztető szerkezetbe a professzor figyelmezteti Tibort, hogy semmiképpen sem szabad megváltoztatnia a múltat, és nem szabad elárulnia semmivel, hogy ő más korból jött. Kapóra jön a huszárjelmez, ami a farsangi mulatság óta a grófon maradt, hiszen így nem kelt majd feltűnést, ugyanis a számítások szerint háromszáz évet fog visszamenni az időben, egyenesen Mária Terézia korába. 

Az időgéppel meg is érkeznek az 1700-as évek közepébe, ahol nyolc órája lesz Tibornak, hogy körbenézzen, amíg Sergius professzor várja a szerkezetnél. A gróf hiszi is meg nem is, hogy valóban a 18. századba kerültek, amíg egy lovashintó fel nem veszi, amelyben egy elismert olasz színésznő, Rosina, (Karády Katalin) és egy szintén itáliai színész Cafarelli (Pethes Sándor) utazik. A kis színtársulat éppen Tibor Ákos dédapjának, Tibor Gergely grófnak a kastélyába utazik Bécsbe, hogy a méltóságos úr esküvőjét követő ünnepségen egy darabot mutassanak be a gróf óhajára. Tibor a dédapja egy távoli rokonának mondja magát, és a színtársulattal tart az ünnepségre, ahol csakhamar kiváltja a dédapja és valamennyi vendég haragját és ellenérzését, amiért nem hajlandó ajnározni a Habsburg-házat, a császárt és Bécset szolgalelkűen kiszolgáló magyarokat, többek között a saját felmenőjét sem. Tibor rebellis kuruc-magyarként felesel a labanc-lelkű, császárhű honfitársaival, szidja a saját véreit eláruló magyarokat, amivel honfitársaiban utálatot, az olasz színésznőben viszont szerelmet ébreszt maga iránt. Rosina fülig beleszeret a bátor és vakmerő grófba, aki kineveti, megveti, lenézi az idegen hatalmat szervilis módon kiszolgáló honfitársait, aki nyíltan kritizálja a császárt és bukásukat jósolja, amiért simán meg is ölhetnék. 

Időutazónk azonban nem félti az életét és még párbajozni is kész a saját dédapjával, aki házasság ide, házasság oda, szemet vetett Rosinára és az esküvői ünnepség közben, a menyasszonya háta mögött tesz ajánlatot a színésznőnek, aki elutasítja az erőszakos házigazdát. A megalázott színésznő védelmében hősünk kész az életét is feláldozni, persze könnyen teszi, hiszen nem halhat meg a múltban, amiben nem is létezett. Mindenesetre mielőtt a dédapjával megküzdene még néhány feldühödött udvarhű magyart is legyőz, akik orvul rátámadnak a párbaj színhelyén, majd megküzd a Tibor Gergellyel, a dédapjával, de mielőtt bármelyikük is meghalna feltűnik Sergius professzor, hogy visszavigye a huszadik századba a kalandor grófot. Az orvosok pedig, hogy a professzort az elmeklinikára. 

Hogy Tibor valóban járt-e a múltban annak megválaszolását a film nyitva hagyja, meghagyva ezzel a nézőnek a gondolkodás szabadságát, bár finoman minden erre utaló bizonyosságot megcáfol. A doktorok szerint bár a professzor szerkezete ugyan elemelkedett a földtől, de azonnal le is zuhant és Tibor öntudatlan állapotában álmodhatta össze azt a sok kalandot a dédapjával és a bécsi uraságokkal, amíg a professzor lánya, Rózsi (Karády Katalin) ápolta. Mivel Rózsi megtévesztésig hasonlít Rosinára, főszereplőnk már maga sem tudja kibe szeretett bele, járt-e valójában a 18. században, vagy Rózsi keveredett az álmába, amit eszméletlen állapotában gyártott az elméje. Hamza filmje nem foglal egyértelműen állást, egy apró lehetőséget meghagy a nézőnek, hogy az időutazást, Tibor gróf kalandját valósnak fogadja el, a többit ránk bízza.

Összességében a Szíriusz egy nagyon egyszerű limonádé, egy humorral, kötelező szerelmi szállal nyakon öntött habkönnyű melodráma, amiben a sci-fi csak elenyésző szerepet kap. Ha a kissé erőltetett németellenességet, amit ha Habsburg-kritikaként értelmezünk nem is annyira alaptalan, megpróbáljuk figyelmen kívül hagyni egy nagyon kellemes, szórakoztató mozit kapunk, egészen kiváló színészi alakítással és nagyon jópofa szövegekkel, helyzetkomikumokkal.  Parádés alakítások olyannyira hogy, Sergius professzorban szinte egy az egyben a Vissza a jövőbe című film Dokijának elődjét láthatjuk. Mi ez, ha nem korszakalkotás?