Mesék a hullaházból - The Mortuary Collection (2019)

 Amennyire dicsérte az a két-három kritika, ami egyáltalán foglalkozott Ryan Spindell első egész estés alkotásával, annyira érthetetlen számomra, hogy mivégre az a nagy lelkendezés egy teljesen közepes horror-antológia körül. Megértem, hogy vannak elfogult antológiafilm rajongók, akiknek gyakorlatilag minden jó, csak elmerülhessenek 4-5 agyalágyult rémtörténetben, amit valami kretén keretsztori összefog, de ennyire ne legyen már igénytelen egy kritikus, hogy összefossa magát örömében azért, mert ezt a mércét megüti egy film. Abban reménykedem, hogy az értelmes embereknek ez azért nagyon kevés ahhoz, hogy elégedetten csettintsenek. Horror-antológiákkal már finoman szólva is tele van a padlás. Újat, érdekeset, egyedit, vagy olyat, amire fél óra múlva is emlékszünk nem könnyű csinálni. Nem árulok el nagy titkot, ha leírom, ez bizony Spindell úrnak sem sikerült. Ez kevésbé meglepő, mert nincs ezzel egyedül és lassan az lenne meglepetés, ha ötletes és jó horror-antológia készülne, az azonban már hidegzuhanyként ért, hogy szuperlatívuszokban írnak egy ilyen kaliberű moziról. A The Mortuary Collection teljesen érdemtelenül lett szinte hibátlanként beállítva. Ha igazságos akarok lenni, akkor hozzáteszem, hogy a négy történet közül volt egy (a harmadik), ami valóban emlékezetesre sikerült, és megérdemelné az elismerést, de a többi három valahol az unalmas és az „én kérek elnézést” kategóriája között helyezkedik el. A hullaházba, pontosabban egy temetkezési vállalkozó hullaházként, krematóriumként, ravatalozóként, balzsamozóként üzemelő házába helyezett történet már a kezdetektől inkább a kínos szemöldökfelhúzást váltotta ki belőlem, mint az egyediségtől és a kreativitástól leesett állat.  Ehhez még hozzátett, vagy ebből még elvett, a Harry Pottert, Netflixet, Fantasy filmeket idéző színvilág, amitől inkább hatott az egész egy erőltetett és groteszk meseként, mint a félelmeinkre ható horrorként. A temetkezési vállalkozóhoz tanoncként jelentkező tizenéves forma lány (Sam szerepében Caitlin Custer) ötlete meg úgy hülyeség, ahogyan van. Rendben, hogy így legalább van valaki, akinek a temetkezési vállalkozó elmesélheti a félelmetesnek nem nevezhető történeteit, de az ötlet, hogy egy tinilány önként jelentkezik segédnek egy ilyen helyre, az minimum megmosolygtató. Ezt valószínűleg érezhette a rendező/forgatókönyvíró Spindell úr is ezért az utolsó sztorit követően egy jókora csavart vitt az egészbe, amiért a kritikusok véresre tapsolták a tenyerüket, én, mint egyszerű néző, azonban már csak közönyösen szemléltem, ahogyan kétségbeesetten próbálnak valami eredetit összeizzadni. Szerettem volna komolyan venni ezt az egész majd két órás nyögve nyelést, de nem ment. Azt a már említett egy történetet leszámítva, ami őszintén szólva minden elismerést megérdemel, nem tudok és nem is akarok semmi kiemelkedőt megemlíteni. Értetlenül állok a dicshimnuszok előtt. 

For We Are Many (2020)

 Nem ma kezdtem a horrorfilmekkel való ismeretséget, láttam már több száz, vagy talán ezer filmet is ebben a műfajban, de ilyet csak igen keveset. A For We Are Many egy úgynevezett horror-antológia, amire az a jellemző, hogy olyan, mint egy novelláskötet, csak éppen mozgóképes verzióban. A horrorfilmes antológiákban általában 5-6 egymástól teljesen elkülönülő rémtörténet kap helyet más-más írótól/rendezőtől. Jelen esetben nem szarral gurigáztak a készítők, mert 13 (!) félelmetesnek ígérkező történettel leptek meg bennünket, hetven percnyi játékidőbe sűrítve, így különösebb matektudás sem kell hozzá, hogy kiszámoljuk egy-egy fejezet hosszát, ami nem több, mint 5 perc. Természetesen nem lehetetlen öt perces remekműveket létrehozni, kellő szakértelemmel, ami itt egyetlen alkotónál sem volt jelen. Pozitívum, hogy ezekben a látszólag elkülönülő kis horror-etűdökben volt koncepció is, ami egymásba fűzte őket, nevezetesen az, hogy mind a tizenhárom filmnovella valami penetránsan szar lett. Nem csupán rossz, itt-ott elhibázott alkotások ezek, hanem egytől egyig valami bődületesen nagy rakás szar mind. Engedtessék meg, hogy ne kelljen a több, mint egy tucat balfaszságot egyesével elemeznem, bemutatnom, mert bár nagy részükre sajnos emlékszem, és még évtizedekig fognak kísérteni, de nem lennénk vele előrébb. Amúgy sem a történetek témája volt ennek a szarrakásnak a legnagyobb hibája, hanem minden más. Azt még elnéztem volna ha az ezredik szellemes, ördögűzős, vámpíros, túlvilágos, élőholtas sztorival akartak volna szórakoztatni. Még azt is,ha ezt nem a legmagasabb színvonalon teszik. Erre az öt perces játékidő átkozottul kevés is, bár ez nem lehet kifogás semmire. A fő baj az, hogy ez elkészült egyáltalán. Pontosabban az, hogy ha már elkészült nem ásták el, nem húzták le a klotyón, nem égették el, nem volt egyetlen épelméjű, aki miután megvágták, összerakták és feltételezem, hogy meg is nézték, nem lőtte ki az űrbe ezt az egészet azokkal együtt, akik leforgatták. Lehet rossz filmet csinálni, lehet b-kategóriás, de szerethető mozit készíteni, de ilyet csak valami elvetemült idióta készít. Pontosítok, idióták. Elképesztő, hogy sikerülhetett tizenhárom egyformán tehetségtelen, kontár barmot összeválogatni, akik magukat rendezőnek, forgatókönyvírónak gondolják. Mert lássuk be, ahhoz, hogy mondjuk egy olyan történetet megírjon valaki, amiben egy démon által megszállt fa van, amit ha háromszor megkerülsz, akkor megidéződik a démon és megöl nem kell különösebb észbeli túltengés. És ez csak egy a tizenhárom hasonlóan kreatív történetből. Mindezt a legótvarabb maszkokkal, amiket bármelyik búcsúban lőhet magának a céllövöldében az egypálcás szarok közül bárki. Színészi teljesítményről, operatőri munkáról sem érdemes beszélni. Semmi értékelhető nem volt ebben a másfél órás vergődésben, ebben az intellektuális ülepítőben. 

Csak azoknak ajánlott, akik kíváncsiak mi az a mélység, ameddig film el tud menni.

Ja igen, majdnem elfelejtettem az egyetlen pozitívumát ennek a filmes dögkútnak, az egyik történetben szereplő srácon The Cure póló volt. Na ez igen szívmelengető hatással volt rám. A többi egy vérben tocsogó, ótvar, vizuális és intellektuális szemét.