Scott Carey (Grant Williams) és felesége Louise (Randy Stuart) békésen tölti a nyarat a jachtjuk fedélzetén valahol a tengeren. Scott, a macsó férfi éppen egy sörért küldi le Louiset a hajó kabinjába, amikor egy furcsa felhő úszik keresztül a jachtjukon, ami beteríti, majd szépen át is halad Scotton. A dolognak nem is tulajdonítanak különösebb jelentőséget, amíg hónapokkal később Scottnak fel nem tűnik, hogy az addig passzentos ruhái mintha nagyok lennének rá. Nem sokkal, csak éppen annyival, hogy az feltűnjön neki. Louise megnyugtatja az aggódó férjét, hogy talán kimerült, sokat dolgozik és nem volt ideje odafigyelni a táplálkozására, ezért leadott néhány kilót. Inkább örüljön neki, hogy nem hízik. Ahogy múlnak a hetek Scott egyre nyugtalanabb, mert a fogyás csak nem akar megállni, a zakói, nadrágjai, pizsamái egyre hosszabbnak tűnnek. Felkeresi az orvosát, aki kivizsgálja, de tökéletesen egészségesnek találja. Scott azonban meg merne esküdni, hogy nem csak fogyott, de összébb is ment. Alacsonyabb, mint volt. Ekkor abszurditást természetesen az orvosa nem hisz el és a korábbi mérések hibájának tudja be, hogy Scott néhány centiméterrel valóban alacsonyabb, mint korábban. A valaha magabiztos férj önbizalmas megroppan és elveszti a vezér szerepét a kapcsolatukban. Már azt is felveti Louisenak, hogy nyugodtan hagyja el, váljon el tőle, mert biztos benne, hogy valami súlyos betegség támadta meg a szervezetét. A férfi nem csak testméreteiben, de tekintélyében is kezd összemenni a felesége előtt. Oda a valaha volt magabiztosság, a férfi-szerep irányító volta. A helyzet pedig csak romlik, Scott ugyanis idővel már szemmel láthatóan is alacsonyabb lesz. Az orvostudomány meg tehetetlen. Az okát még csak-csak megtalálják, feltehetőleg nagyobb mennyiségű rovarirtó szerrel érintkezett, amit a hajókázás során a radioaktív felhő, amibe Scott belekerült, felerősített és ez okozza a rendellenességet, de az ellenszerét nem. Hiába a fejlett tudomány, ha ilyen mellékhatásai vannak, amire ráadásul még megoldást sem találnak. A világ fejlődik, halad, modernizálódik, az ember meg lassan a fejlődés áldozatává válik.
A tudósok semmi jóval nem kecsegtetik Scottot, akiből médiaszenzáció válik, amit a legkevésbé akart, és ami a legkevésbé használ az amúgy is romokban heverő férfiúi önbecsülésének, büszkeségének. Alig nagyobb már, mint egy kisfiú, lassan a konyhaasztalt sem éri fel segítség nélkül, teljesen kiszolgáltatva a feleségének, újságírók tolonganak a házuk előtt, a teste pedig hétről hétre megy össze. Olyannyira, hogy végül már egy babaházban él, teljesen Louisera utalva, akivel összetört önbizalmát palástolva megpróbál zsarnokoskodni. Visszaélni azzal, hogy a felesége még mindezek ellenére is szereti. Bár ez a férfiasságán jókora csorbát szenvedett Scottot már a legkevésbé boldogítja. Amikor már a saját macskájuk is veszedelmes ellenséggé válik, amikor már a babaház sem ad biztonságot, amikor a valaha volt büszke férfi teljesen a feleségére van utalva, hogy életben maradjon, akkor már semmi sem ad reményt.
Akkor meg pláne nem, amikor a macska elől menekülve lezuhan a pincébe, ahonnan visszajutni a lakásba gyakorlatilag lehetetlen vállalkozás, amikor az ember már egy gyufaszál nagyságúra ment össze. Louise, ha nehezen is, de elkönyveli, hogy Scottot megtámadta és valószínűleg megette a macskájuk. Scott már minden tekintetben magára maradt és már nem a férfiúi büszkeség visszaszerzése a cél, hanem a puszta életben maradás. Élelmet szerezni a pincében egy rá vadászó pók társaságában. Mit számít már az elveszett önbecsülés, ami furcsa módon pont ott, ahol a legkevésbé várta volna talál rá újra. Élelmet szerezni, hajlékot keresni, tüzet gyújtani, megküzdeni a halálos ellenséggel, mint a kezdet kezdetén az első férfiak. Abszurd, de Scott most, hogy kikerült a társadalomból, hogy kisebb, mint egy gyufásdoboz, hogy a világ számára megszűnt létezni, nyer újra önbizalmat az élet-halál harc közben. Újra férfinek érzi magát és bár a társadalom szemében nem, de Isten szemében létezik. Mert Isten mindenkit lát, és ez a megnyugtató gondolat űzi, hajtja Scottot, aki valószínűleg atomi méretűre zsugorodik majd, akit már tényleg csak az Isten fog látni. De ő igen. És ez a legfontosabb.
A Hihetetlenül zsugorodó ember egy remekmű a maga műfajában, mind mondanivalójában, mind a megvalósításában korrekt film, aminek díszletei még mai szemmel is megsüvegelendően pazarra sikerültek. Bámulatos, ahogyan felépítették a Scottot körülvevő világot a benne levő tárgyakat, és ha vannak is néhol aránybeli tévedések, akkor is bravúros teljesítmény ennyire élethűvé, átélhetővé, hihetővé kreálni egy parányira zsugorodott ember környezetét. Mindezt megtöltve gondolatokkal, értelmes filozófiai lét-kérdésekkel, ráadásul emészthető módon. Ez a valódi sci-fi.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése