Amennyire dicsérte az a két-három kritika, ami egyáltalán foglalkozott Ryan Spindell első egész estés alkotásával, annyira érthetetlen számomra, hogy mivégre az a nagy lelkendezés egy teljesen közepes horror-antológia körül. Megértem, hogy vannak elfogult antológiafilm rajongók, akiknek gyakorlatilag minden jó, csak elmerülhessenek 4-5 agyalágyult rémtörténetben, amit valami kretén keretsztori összefog, de ennyire ne legyen már igénytelen egy kritikus, hogy összefossa magát örömében azért, mert ezt a mércét megüti egy film. Abban reménykedem, hogy az értelmes embereknek ez azért nagyon kevés ahhoz, hogy elégedetten csettintsenek. Horror-antológiákkal már finoman szólva is tele van a padlás. Újat, érdekeset, egyedit, vagy olyat, amire fél óra múlva is emlékszünk nem könnyű csinálni. Nem árulok el nagy titkot, ha leírom, ez bizony Spindell úrnak sem sikerült. Ez kevésbé meglepő, mert nincs ezzel egyedül és lassan az lenne meglepetés, ha ötletes és jó horror-antológia készülne, az azonban már hidegzuhanyként ért, hogy szuperlatívuszokban írnak egy ilyen kaliberű moziról. A The Mortuary Collection teljesen érdemtelenül lett szinte hibátlanként beállítva. Ha igazságos akarok lenni, akkor hozzáteszem, hogy a négy történet közül volt egy (a harmadik), ami valóban emlékezetesre sikerült, és megérdemelné az elismerést, de a többi három valahol az unalmas és az „én kérek elnézést” kategóriája között helyezkedik el. A hullaházba, pontosabban egy temetkezési vállalkozó hullaházként, krematóriumként, ravatalozóként, balzsamozóként üzemelő házába helyezett történet már a kezdetektől inkább a kínos szemöldökfelhúzást váltotta ki belőlem, mint az egyediségtől és a kreativitástól leesett állat. Ehhez még hozzátett, vagy ebből még elvett, a Harry Pottert, Netflixet, Fantasy filmeket idéző színvilág, amitől inkább hatott az egész egy erőltetett és groteszk meseként, mint a félelmeinkre ható horrorként. A temetkezési vállalkozóhoz tanoncként jelentkező tizenéves forma lány (Sam szerepében Caitlin Custer) ötlete meg úgy hülyeség, ahogyan van. Rendben, hogy így legalább van valaki, akinek a temetkezési vállalkozó elmesélheti a félelmetesnek nem nevezhető történeteit, de az ötlet, hogy egy tinilány önként jelentkezik segédnek egy ilyen helyre, az minimum megmosolygtató. Ezt valószínűleg érezhette a rendező/forgatókönyvíró Spindell úr is ezért az utolsó sztorit követően egy jókora csavart vitt az egészbe, amiért a kritikusok véresre tapsolták a tenyerüket, én, mint egyszerű néző, azonban már csak közönyösen szemléltem, ahogyan kétségbeesetten próbálnak valami eredetit összeizzadni. Szerettem volna komolyan venni ezt az egész majd két órás nyögve nyelést, de nem ment. Azt a már említett egy történetet leszámítva, ami őszintén szólva minden elismerést megérdemel, nem tudok és nem is akarok semmi kiemelkedőt megemlíteni. Értetlenül állok a dicshimnuszok előtt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése