The Last Laugh (2020)

 

Azt hiszem nem én leszek az egyetlen, aki Jeremy Berg író és rendező filmjét többször is meg fogja nézni, ha érteni szeretné a látottakat. Na nem azért, mert valami félelmetesen bonyolult történetről van szó, még csak arról sem, hogy ezt a filmet nem elég egyszer látni, sokkal inkább arról, hogy gyanítom nem én leszek az egyetlen, aki félúton elalszik rajta. Most sem vagyok abban biztos, hogy a negyedik nekifutás után biztosan nem voltak vakfoltok a megtekintésben és minden pillanatát ébren töltöttem, de pozitívuma a filmnek, hogy akár a Barátok közt című szappanoperába, a The last laughba is gyakorlatilag bármikor be lehet kapcsolódni egy nagyobb kihagyást követően anélkül, hogy az ember teljesen elveszítené a megértés fonalát. Mondjuk el sem kezdeni az az igazán értelmes döntés. Őszintén mondom, hogy semmiről, de semmiről nem marad le az ember, ha kihagyja ezt a marhaságot és helyette valami hasznos tevékenységbe fog, mondjuk párosítja a zoknijait, csírátlanítja a krumplit a kamrában, szavatossági idő szerint rendezi a tojásokat a hűtőben, vagy kinyomja a pattanásait a hátán. Már hasznosabban töltötte az idejét, ha így tesz, mint ezzel a filmmel én. Fárasztó, unalmas, érdektelen szar.  Már az is komolyabb erőfeszítést igényel, hogy a történetének felvázolásával bajlódjon az ember, mert úgy érzem annyi energiát maguk a készítők sem öltek bele, mint amennyit én azzal, hogy írok róla, és azért ez nem járja. Megérdemelnék, hogy maguk a stábtagok írják meg a kritikát is, a kritikusok helyett, kárpótolva őket az életükből szemét módon ellopott másfél óráért. Ha úgy alakult, hogy valakiknek meg kellett nézniük, legalább azt az időt ne lopják el tőlük, amíg a látottakat megírják. Bajlódjanak ők azzal, hogy ilyen vackokról való beszámolókra vesztegetik az idejüket.

Arról nem is beszélve, hogy bármiféle kritika azt a hamis látszatot keltené, hogy Jeremy Berg filmet készített. "Írjon erről, akinek hat anyja van", mondaná egy önérzetes kritikus, és hozzávágná a klaviatúrát Berg úrhoz. Írja meg ő a recenziót, mert neki elég volt kilencven percet tölteni a köpet filmjével, egy perccel sem foglalkozik vele többet, mint amennyit okvetlenül muszáj. Mert ez nem film, ez nem forgatókönyv, ezek nem színészek, amit és akiket a néző vegetációba süppedő elméje még a teljes kisülése előtt látni vél. Ez egy semmi. Nem gagyi vagy szánalmas, ez egyszerűen egy nulla. Egy kezdő stand up-komikus, Myles (Steve Vanderzee) megkapja a nagy lehetőséget egy színházigazgatótól, aki betér inni abba a bárba, ahol éppen fellép. Igaz hogy Nelson (Eric Stone) igazgató úr pont lekési  Myles műsorát, amire a kutya se volt kíváncsi az ürességtől kongó kocsmában, de egy 2015-ös youtube-videó alapján, amin nevetett, mégis megadja neki a nagy lehetőséget, hogy a másnapi showban a sztárvendég előtt lépjen fel. Hagyjuk azt, hogy ez úgy szar, ahogyan van. Hogy ez mekkora blőd faszság. Nincs olyan színházigazgató, aki megnézés nélkül, öt évvel korábbi vicceskedés alapján felléptet bárkit az egyik legnagyobb sztár előtt. Arról nem is beszélve, hogy miképpen kerülhetett Myles neve már másnap a műsor plakátjára. Gondolom nem éjjel nyomtatták ki, miután az igazgató visszatért a kocsmából. Mindegy, érdektelen. Myles másnap reggel bemegy a színházba, hogy már jó korán ismerkedjen a környezettel, személyzettel, és ráhangolódjon élete nagy lehetőségére. Az öltözőjében azonban egy hullára bukkan, de ez senkit sem érdekel, mivel Myles komikus és a tréfa részének vélik. Ám a hullák szaporodnak, egy álarcos gyilkos szedi az áldozatait, miközben ketyeg az óra a show kezdetéig. Nagyjából ennyi, amit érdemes erről a dögunalmas, jelentéktelen alkotásról írni