Árny a felhők között - Shadow in the Cloud (2020)

 Csabex véleménye:

 A "gremlin" kifejezés a repülőgépeket szabotáló rosszindulatú lényt jelöli, amely a királyi légierő (RAF) szlengjéből származik... "

1943-ban járunk, Új-Zélandon. A katonai támaszponton egy nő, Maude Garrett botladozik be az utolsó pillanatban egy B–17 Flying Fortress bombázó fedélzetére, ahol minden kész az indulásra. Komoly parancslevéllel érkezve, kezében egy ládával, amelyet szigorúan bizalmas anyagot tartalmaz. Természetesen a legénység gúnyos megjegyzéseitől kísérve (lévén a '40-es évek), felszálláskor szépen beutasítják a gép hasa alján díszelgő apró gömb alakú gépágyúállásba. Fent, a levegőben különös dolgot vesz észre onnan: mintha szárnyon valami furcsa állat mászna, majd rá is támad a kis kabinban, ám egy pisztolylövéssel el tudja riasztani a karmos szörnyeteget... A fedélzettel rádiókapcsolaton keresztül érintkezik, ahol eddig is gyanúsnak találták őt és küldetését, de a beszámolója a "gremlinről" és az eldurranó lövés végképp kérdőjelet von személye köré. Mindeközben japán hadi repülők támadnak rájuk, és Maude-nak sikerül bizonyítania talpraesettségét és tapasztaltságát. Odafent pedig egy újonc is észleli a lényt, de neki sem nagyon hisznek, mígnem egyiküket megsebesíti, és elrabolja a nő számára rendkívül fontos ládát. Maude nem tétovázik, az életét kockára téve kimászik a levegőben a gépre, hogy visszaszerezze és hogy leszámoljon a gonosz gremlinnel...

 És igen, ez a leírás csupán a film feléig tart, mert onnantól már túl sokat elárulnék, legyen meglepetés. Igazi hullámvasút indul meg onnantól, felfokozott izgalmakkal és fizikai lehetetlenségeken átívelő, amolyan Indiana Jones-mozikban is épphogy elmenő megoldásokkal. Vérbeli kalandfilm, horrorral megspékelve, egyedi történettel, néha trash-be hajó irrealitással és erős látványvilággal megkoronázva. Az ötletes sztorit végig egyedül Chloë Grace Moretz viszi a hátán, méghozzá zseniálisan, érzelmekkel átitatva, teljes átéléssel. Szinte csak ő és a gonosz a lényeg, szinte személyessé válik a párbajuk. A helyzet érdekes, sőt ötletes, gyakran csillan meg humor is, még az első negyedig, amíg csak társalgás folyik is megragadja a figyelmet. Látványossága néha kimondott gyomorszorító érzést adhat a tériszonyosoknak, amilyen én is vagyok. A CGI nagyon becsületes munka, a zene pedig fenomenális, igazi '80-as éveket idéző elektronikus dallamok. Külön pozitívum, hogy bár feministának tűnik a történet, de amikor kiderül, hogy mi a lényege, innentől megkönnyebbülhetünk, nem akarnak éppen tanítani, szájba rágni - kivételesen. Igen sokan kritizálják, de tegyük hozzá, hogy egyrészt ezt főként olyanok teszik, akik képregényfilmeken szocializálódtak, a másik fele pedig Chloë Grace Moretz rajongóként sosem vágta ásóját ilyen filmekbe, ezért csalódottan gagyizik. Könnyed popcorn-zabálós horror alaptematikájú kalandfilm, légyszi arra a másfél órára kapcsold ki a realitáshoz ragaszkodó, fizikázó agyadat és éld bele magad, élvezd, meglátod, nagyon jó móka, mindenképpen ajánlom, ha szereted az ilyet.

Balázs véleménye: 

Hát ma este is szegényebb lettem pár ezer agysejttel, miután megtekintettem Roseanne Liang író/rendező teljes agymenését. Egy dolog, hogy az alacsony költségvetés csak egy tévéfilmes minőségre volt elég amolyan Asylum-mozis kivitelben, másik dolog a történelmi hiteltelenség teljes mellőzése a második világháborúban japán repülőgépeket egymás után leszedő női pilóta esetében, harmadik dolog a CBA-reklámújság vastagságú forgatókönyv siralmas egyszerűsége, negyedik dolog a színészek amatőrizmusa, de hogy mindezt még megfejeljék olyan jelenetekkel, mint például a több ezer mérföld magasan repülő amerikai bombázó burkolatán pókemberként mászkáló főhősnő, aki miután nem sikerül visszamásznia a hatalmas monstrumba és lezuhan egy alattuk elszálló, majd felrobbanó japán vadászrepülőről visszapattan a gép gyomrába az azért már felér egy fejlövéssel. Ennél a pillanatnál gondolkodtam el azon, hogy voltaképpen egy paródiát nézek-e, vagy ez a film tényleg komolyan gondolja magát. A leírás, a film meghatározása szerint akció/horror, tehát szó sincsen vígjátékról a Shadow in the Cloud esetében. Ezt némi kételkedés után kénytelen voltam elfogadni, pláne azért a teljes paradoxonért, miszerint valami érthetetlen okból nálam működött ez a tákolmány. Ez már olyan szinten B-mozi, hogy gond nélkül meg lehet nézni, egyetlen pillanatra sem untat, pedig rém kínos az egész. Egy hatalmas szarkupac, ami mégis megnézetteti magát, igaz csak egyszer és soha többé. Sörrel, rágcsával, és a teljes komolyság nélkülözésével élvezhető mozi, de szigorúan úgy, hogy semmi jobb dolgunk nincsen, mert máskülönben erősen kiérdemli a kidobott másfél óra jelzőt. Unalmas délutánokra viszont teljesen rendben van. Történészeknek azonban csak egy levél nyugtatóval ajánlott.

The Void (2016)

A Kozmikus Rettenet...

Lovecraft nevével évek óta fémjelezgetnek filmeket, hogy na majd most ez, az lesz az igazi, vagy majd akkor ez... Különösképpen elrettentő példa a 2007-es "Cthulhu", amely felháborító megrontása az egész ikonikus mítosznak. Túlságosan gyakran élnek vissza a mester nevével a filmkészítők, és hogy ők olyankor valóban elhiszik önmagukról, hogy "megcsinálták a frankót", netán egyszerűen csak magával a nagy név vonzó hatásával akarják-e a nézőket moziba ráncigálni, azt nem tudom. Viszont azt hiszem, elégedetten bólinthatunk, és hátradőlhetünk, mert a "The Void" tökéletesen ötvözi a modern borzalmakat az író kozmikus horrorjával, méghozzá igen ügyesen.  Az író - rendező páros Jeremy Gillespie és Steven Kostanski mindeddig Hollywoodban ügyködtek, szinte minden műfajban, a sminkestől a producerségig, mígnem előrántották ezt a forgatókönyvet, amely szemmel láthatóan főhajtás eme zsáner nagyjai előtt, mégis egyedi jelleget és afféle igazi rémfilmes hangulatot tudtak teremteni. 

A sztorit magát csak egészen röviden írhatom le, hiszen nagyrészt nekünk is csak a végére derül ki a maga teljességében minden, ami viszont pozitív, ahogyan kézen fogva vezetnek bennünket, így az izgalmak mellett még a kíváncsiságunk is a szereplőkével együtt elégül ki, mintha a valóságban történne. Megvallom egyébként eleinte elfogott a félsz, hogy nem lesz magyarázat, nem lesz igazi keret, amibe belefoglaltatnak az események, de szerencsére ezen nem kell aggódni. Vágjunk is neki.

 Carter seriff az éjszaka közepén egy sérült, drogosnak látszó fickót szed össze az úton. Elviszi a megyei kórházba, amely kissé kihalt, mivel egy tűzeset megrongálta, de még üzemel, ám igencsak lecsökkentett létszámmal. Ott természetesen van mindenórás kismama a papájával, két nővérke, doktornő (aki a seriff exe), és főorvos. Később persze toppannak még be váratlan vendégek. Carter az egyik kórterembe benézve éppen szemtanúja lesz, ahogyan az egyik ápolónő "szemműtétet végez" ollóval egy betegen, majd rá is támad, miközben érthetetlen dolgokról hadovál. Kénytelen lepuffantani, ám ez rendkívül sokkolja őt. Hamarosan befut egy állami rendőr is, és kiderül, a drogos ügyében jött, mert az egy mészárlás ügyében gyanúsított. Időközben kiderül, nem működnek a telefonok, el vannak vágva a külvilágtól, sőt, az egész gyógyintézetet körülvették furcsa fehér leplekbe öltözött figurák, tőrökkel a kezükben. Ám, ha ez nem lenne elég, a lelőtt nővérke holtteste átalakul valami szörnyűséges csápos lénnyé. Innentől kezdve elszabadul a pokol.

 A tartalomról szinte csak ennyit mondhatok el, mivel nem akarok spoiler-ezni, és mint fentebb említettem, krimi-szerű rejtélyek közepette derül ki, mire is megy ki a játék. És be kell vallanom, a film egyszerűen elbűvölt. Egyértelműen felfedezhető végre Lovecraft lenyomata a sztoriban, mint ahogy idevehetjük a "A dolog" című Carpenter mozit, de leltem még a Hellraiser 2. részéből is néhány motívumot. És mégsem egy ócska utánzattal, másolattal van dolgunk. A máshonnan kiemelt szálakból sikerült egy nagyszerű alkotást, egy igazi homázst a horror irányába tenni. Az egészre ránehezedik ama nyomasztó légkör, mint mondjuk az Evil Dead remake-re, vagy az eredetijére. Ahogyan az első másodperc elindul, máris tudod, baj lesz, méghozzá komoly. Végig tudja tartani a nézőben ezt a szorongást, ráadásul a lassan kibontakozó magyarázatok okán folyton váratlan eseményekkel lepnek meg bennünket. A színészekre nem lehet panasz, egyszer sem szúrt szemet semmiféle "lazsálás" pedig kétszer néztem meg. A legkritikusabb pont sajnos azért a többi hasonló filmhez hasonlóan, a túltolt suspense, a szokásos alagsorban lopakodunk a sötétben, amiből elég lett volna egy perc is, hogy felfokozza a hangulatot. Persze gondolom, ki kellett tölteni az időt valamivel, úgyhogy toleránsan elfogadom, lehet, hogy másnak ez tetszik. Mert egy horrorban, ha egy percig borzolják ilyen dolgokkal az elménket az jó, és lelkesítő. A másodiknál már kissé zavaró, a harmadiknál már egyenesen félre-félre nézegetünk. Ha egy hal a horgodon van, csak húzd ki szimplán, ne akard a bottal még feljebb emelni, mert az könnyedén visszaeshet... Persze ezt csak úgy általánosságban említem, nem kimondottan a boncolt remekműre, ennyit itt igazán el tudunk viselni, mivel a kapcsolt részek pedig igen vonzóak. Nincs agyonbonyolítva, de a legtöbb jó mozihoz hasonlóan ez pozitív latba esik, persze esetleg egy "Halloween"-hez képest Révai-lexikon (ezt nem megvetően mondom...). Szórakoztató (már annak, akit szórakoztat másfél óra szorongás és borzalom...), akciódús, nem nagyon ül le a cselekmény, mindössze pár perces "szokásos" magánbeszélgetésnek lehetünk szemtanúi, ellenben néhány más rémfilmmel, ahol a legnagyobb zombiinvázió közepén nekiállnak lelkizni a hőseink... Mindent ötvözött nekem, amit én kimondottan szeretek, méghozzá a kedvem szerint. 

 Nekem az utóbbi évek legjobb "Lovecraftian" mozija. Kötelező!

Die Farbe (2010)

 Futok egy újabb kört Lovecraft "The Color Out of Space" remekművével. Így teljes a történet, így komplex az egész, ha majdnem teljessé terebélyesítem ki a "Szín az űrből" újrázásait, ráadásul azért a kíváncsiságom igen erős volt, hogy megtekintsem egy újabb európai verzióját ugyanannak a témának. 

  A Németországban élő vietnámi származású Huan Wu úgy gondolta mindössze 28 évesen, hogy forgat egy, a "Warhammer 40000" - univerzumában játszódó fan-filmet, majd immáron tapasztalatokkal megizmosodva, és Lovecraft elbeszélését elolvasva, megírta eme forgatókönyvét, és direktorálta is az egészet 2010-ben, a festői  Baden-Württemberg - ben. Mivel valószínűleg nem igazán lelt amerikai színészekre maga körül, és gyaníthatólag anyagilag sem volt eleresztve annyira, így került az egész történet Amerikából a mi kontinensünkre. Némi furcsa mellékízt adva a dolognak, meg hát legalább bele lehetett emelni a ll. világháborút is, amely az önkorbácsolást imádó európaiak kedvenc traumája. (Emlékezzünk csak vissza, a spanyol készítésű "Colour From The Dark" - ra, amely valamiért szintén akkortájt játszódik.)

  Eme projektjére összekapott jó néhány, mondhatni a rendező úr mértékében tapasztalt színészt, akikből csak egy-kettő látott valaha kamerát közelről. Úgy hallatszik, mintha panaszkodnék, de valójában ezen a színvonalon ez éppen elég volt. Az ember tudta mit kap, hát nem várt el hollywood-i sztárokat, akciókat, látványorgiát. 

  A sztori többszörös idősíkban játszódik. Az ifjú Jonathan Davis két hete eltűnt apja nyomait követve USA-ból utazik Németországba, egy kihalófélben lévő kicsiny faluba, ahol apja a 2. világégés idején szanitécként katonáskodott. Kérdezősködve ráakad az idős Pierske-re, aki elmeséli neki az egész történetet. Itt ugrunk vissza 1945-be, amikor a frontról hazatérő fickó a birtokán amerikai katonákat talál, és hiába inti óvva őket, hogy a völgyben lévő farmra ne menjenek át, még őt is magukkal cipelik oda. Innen csúszunk át a kétszeres kerettörténetből még régebbre, hogy végre kezdődjenek az események.

Ezt pedig csak rövid címszavakban, mert végre egy olyan filmet láthatunk, amely hűen követi az eredeti históriát. Szóval: Farm, család, meteor lezuhan, vizsgálják, mutáns nagy gyümölcsök, de ehetetlenek, anya megőrül, aztán a familia követi ez ügyben, majd még rosszabb lesz.

 Ezek után visszatérünk '45 - be, és ott fejeződnek be a Lovecraft által írottak, hogy onnan pedig a jelenbe ugorjunk a hitetlenkedő Jonathan Davis - re. És az utolsó egy perc tartalmaz egy érdekes csavart, amelyet őszintén szólva nekem kétszer is meg kellett néznem, hogy felfogjam, pedig nem vagyok annyira csekély értelmű. 

 Mindenképpen pozitívum a szinte egyenes követése a leírt eseményeknek, valószínűleg azonban ilyennel csakis az ehhez hasonló félamatőr filmekben találkozhatunk, hiszen a kassza csengése nagyrészt mindig bevonzza a minél elszálltabb forgatókönyveket. Szóval dicséretes, és mint fentebb kijelentettem, a színészektől ezen alapon nem is várok Oscar-díjas alakítást, (bár olykor a túlzó teatralitás versengett a totális kezdőséggel...) és persze horror-rajongóként elmondhatom láttam már százszor rosszabbat is. Hogy ne érjen senkit meglepetésként, elárulom: a film fekete-fehér. Kivéve az űrből érkezett romlást hozó ragyogó fényt, valahogy viszont ezzel a kontraszttal jól érzékeltették a mi világunktól idegen színt, hogy mennyire különös látvány az egy földi embernek. De ezen túl minimalista, szinte dokumentarista puritánság jellemzi az egészet, Összevetve másik két mozival, részemről a gejl "The  Curse-nél" jobb, de a spanyol verzió (Colour from the Dark) jóval félelmetesebb, ám abban az eredeti elbeszélés fundamentális, azaz inkább sci-fi mozzanatai abszolút nem jelennek meg. És a kevesebb néha több: ha nem is sokkal, de lehetett volna rövidebb, időnként bizony leállósávba hajt, de olyan szinten, hogy elkalandoztam közben. Ez nagy hiba, kicsit pergőbbé is lehetett volna tenni, mindössze annyival, hogy nem botorkál főhősünk szinte hosszú és nyúlós perceken át a szomszéd farmházában. Pedig az a rész pont a felfelé ívelő drámai feszültséggel teli csúcspont kellene, hogy legyen. Adrenalin-túltengést senki ne várjon, vérnyomás-gyógyszert sem kell bekészíteni megtekintése előtt. Inkább esetleírás, mint borzongást kiváltó horror. Ugyan Lovecraft is gyakorta száraz és dokumentarista, de borzongató köpönyege hiányzik a "Die Farbe" - ról. Mindenesetre fekete-fehér film létére színesíti a palettát - ha már színekről van szó.

Hosts (2020)

 

Karácsony este van. A vidám és elbűvölő idős házaspár felnőtt lányukkal, fiúkkal, és kisgyerekükkel várják Jack-et és Lucy-t, a kedves szomszéd pát vacsorára. A nagy összejövetel izgalmában és családi ügyek tárgyalásában észre sem veszik, hogy az eleddig kedélyes vendégek most meredten maguk elé néznek hidegen és szótlanul. Aztán olyan váratlan fordulat következik az étkezőasztalnál, amely mindenkiben megfagyassza a vért. A nézőben is. A meghívottak szeme világít, és elkezdik terrorizálni a családot. Szétválasztják a családtagokat, aztán mintha játszanának velük, tanulmányoznák őket, kegyetlen és véres tortúrákat eszelnek ki számukra, majd magukhoz hasonlatossá akarják tenni őket. 

 A film brutális, és meglepően jól van elkészítve. A zene igazán illik az eseményekhez, hol idegborzoló, hol kedvesen dallamos, ámde érezhetően sántítva figyelmeztet a borzalmakra. A kamerabeállítások, az operatőri munka minden igényt kielégítő, sőt, meg kell, hogy mondjam nagyszerű. A forgatókönyv... Nos itt akad némi probléma. Nagyon szép és jól kivitelezett minden esemény, csak a szaporodó miértek nem hagynak nyugodni bennünket. Amelyek nemhogy fogynának, de egyre többen vannak. Mintha egy kidolgozatlan ötlet, egy vázlat eseményei peregnének a szemeink előtt. A vége sem ad feloldozást, sőt, mintha félbe hagyták volna, hitetlenkedve néztem, semmi nem utalt arra, hogy befejeződik. És amennyiben az a vége, ha jól értelmezem, ami, akkor mire volt jó az egész, ami lejátszódott a szemünk előtt, hacsak nem az, hogy a nézőt szórakoztassák tök fölösleges körök futásával, kínzásokkal és halálokkal... Azt hiszem, megértettem a gonosz Lucy által előadott példabeszéden keresztül, kik ők és mit akarnak, de lehet, hogy csak kapaszkodót keresek. Szereplőink leginkább passzív kívülállóként nézelődnek, szinte nulla beleszólással az eseményekbe. A kis költségvetés a néhány effekten kiütközik, bár őszintén szólva erre ügyet sem vetnék, ha a történet komplex egész és hibátlan lenne. Ötvözi a home invasiont a testrablók inváziójával, a közepesnél jobb a fent említett pozitívumok miatt, de az érdemtelenül félbehagyott ötlet és a forgatókönyv botlásai fájó sebet hagynak maguk után. Lehetett volna komolyabban is elkészíteni nagyobb és kerekebb sztorival, amelynek van lezárása, ám a szépen kimunkált jelenetek és borzalmak ennek hiányában csak a semmiben lebegnek, afféle filmes ujjgyakorlatként. A hangulat mégis megmenti és kiemeli számomra az átlagból... 

Sam Was Here /Nemesis/ (2016)

 Christophe Deroo forgatókönyvíró/rendező 2016-os filmje teljes joggal nevezhető megosztó alkotásnak. Olyannyira, hogy azt is megértem, ha valakinek egyáltalán nem tetszik, sőt még megnézni sem kívánná, de azzal sem vitatkoznék, ha másvalaki meg kifejezetten kedvelné. Bevallom én valahol a kettő között vagyok, de inkább azok közé sorolnám magam, akiknek tetszett. Amit hibaként lehetne felróni a film esetében az a magyarázat nélküli befejezés, a rengeteg nyitva hagyott kérdés. Aki mindenáron úgy szeretne felállni egy film végén, hogy minden kérdésre választ kapott, a filmnek, amit nézett volt eleje, közepe és vége, ami a történet szálait szépen elvarrja, azoknak a Sam was here jogosan lesz csalódás. Még akkor is, ha a film hangulata, atmoszférája bőven kárpótolja ezért a rengeteg megválaszolatlanságért. 

Mindenesetre amit látunk, és amit még talán érteni is vélünk az  teljesen rendben van. Leginkább korai Stephen King novellák, de talán még inkább Veres Attila modern kori világunkba ültetett weird történetei jutottak az eszembe miközben ezt a komor, reménytelen hangulatú filmet néztem. 

Főhősünk, Sam egy negyvenes éveinek végén járó házaló ügynök, akit talán büntetésből, de jutalmul biztosan nem, valahová a kaliforniai sivatag kellős közepére küld a főnöke, hogy az ott lakóknak eladjon valamit. Hogy mit az nem derül ki, Samnek ugyanis lehetősége sincsen senkit semmire rábeszélnie, mivel a kietlen pusztaságban mérföldenként jó ha egy-egy lakókocsi-házat talál, az is mind üres. Mintha az egész átkozott sivatagban lakó valamennyi ember egyszerre szívódott volna fel. Az autók a lakókocsik előtt, a kávék még gőzölögnek az asztalokon, de embernek nyoma sincsen. Mintha valami kiszippantotta volna a világból az embert, de minden mást meghagyott volna. Egyetlen emberi hang, ami Samhez szól az egy betelefonálós műsor műsorvezetője és annak hallgatói, amit az autórádiójában hallgat, és ami mindenütt szól bármerre is menjen, bárhová is térjen be. Üres, elhagyatott benzinkúton, útszéli motelszobában, mindenütt. Mintha szándékosan bekapcsolva hagyták volna, és mintha a műsor is szándékosan neki készülne, neki szólna. Folyton, minden betelefonáló valami sorozatgyilkosról beszél, aki megölt egy kislányt, akinek a nyomában vannak, és amint elkapják keresztüllövik, mint egy kutyát. Ha mindez nem lenne elég nyugtalanító Sam számára, a személyhívójára is fenyegető üzeneteket kap. "Rohadt perverz" és hasonló kedvességeket. Majd ugyan ezt a szöveget valaki az autója ablakára írja valami lemoshatatlan festékkel, amíg az üres motelban alszik. Mindeközben Sam kétségbeesett sodródását a történések közepette biztonsági kamerák, monitorok képernyőjén is szemlélhetjük, azt az érzést keltve bennünk, hogy az elnéptelenedett semmi közepén mégis valaki, vagy valami figyeli a szerencsétlen ügynököt, aki nem szeretne mást csak hazaérni Los Angelesbe és felköszönteni a kislányát a születésnapján. De a telefonok az út szélén, a benzinkutakon, a motelszobákban vagy nem működnek, vagy mindig foglaltat jeleznek, így még hazaszólnia sem sikerül. Sam teljesen magára maradt ebben az őrületben. Ha nagy ritkán  találkozik is élő emberrel, az se szól hozzá, csak keresztüllövi a vállát, vagy vasrudakkal agyba-főbe veri kérdezés nélkül a "rohadék, perverz szemétládát". Samnek gőze sincsen mi folyik körülötte, miért tűnt el hirtelen valamennyi ember, aki meg mégsem az miért akarja megölni?

A kérdésre a film sem ad kielégítő választ, Sammel együtt mi sem tudjuk meg mégis mi a francért akarják szerencsétlen ügynököt a sivatag közepén meglincselni, hogy hová tűnt gyakorlatilag minden létforma hirtelenjében. Halvány és sejtelmes válaszokat azért kapunk, de bizonyosságot nem. Előnye, hogy így teljesen együtt tudunk érezni a főszereplővel, mivel sem ő, sem mi nem tudjuk miért történik mindez, mi változott meg a világban, milyen ördögi erők dolgoznak Sam körül. Valakit ez a megválaszolatlanság egy film estében idegesít és a világból kikerget, legtöbbször engem is, de egy ilyen weird-hangulatú/jellegű filmnél nekem tetszett.

Könyv: Robert Jackson Bennett: Horzsolások

 

Robert Jackson Bennett. Író úr. Nem tudok magamhoz térni. Huszonhat évesen feltörni az "üvegpadlót", és kapásból 2010-ben elsőregényesként "Shirley Jackson- és Sydney J. Bounds" díjakat nyerni. Te jó ég, én csak ábrándozhatok,kiöregedett, szakmán kívüli egyszerű blogger-kritikusként erről. (Aki tudja, csinálja, aki nem, kritizálja - hangozhatna itt el...) A texasi író viszont elérte, és a "Mr. Shivers" - t követően második regényére Philip K. Dick-

különdíjat kapott. Na itt kapcsolódom a a történetbe, egyenesen a harmadik kötetét átugorva az "American Elsewhere", "(Horzsolások) " címűbe, melyet nagy érdeklődéssel, és izgatottan markoltam kezeimbe. Ó, micsoda kilátások; kisváros, titkok, nem e világi gonosz, kemény ex-zsarunő. "„Stephen King és Neil Gaiman rajongóinak tökéletes választás.”, üzente nekünk a Library Journal néhány méltató szava a borítón...

A "Horzsolások" jó könyv. Nem szuper, nem nagyszerű. Csak puritánul: jó. Érzéseim szerint a "Testrablók" homogenizálva a "Cthulhu-mitosszal". Az ilyen alapokra rezzenő lelkek valószínűleg nem is tehetnek mást, mint várakozással tekintsenek a 640 oldalas titokra.

Adott egy hölgy, aki ex-zsaru, Mona Bright. Tragikus élete szépen lassan (túlságosan is) bontakozik ki szemünk elött. Mona minden irányból "terhelt", szülei által, abortusza okán. Egyszeriben csak örököl egy meseszerűen szép kisvárosban egy meseszerűen szép házacskát. A helyszín igen nehezen megközelíthető, mint kiderül, még a legalaposabb térkép sem jelzi az egykoron kísérleti telepet, ahol tulajdonképpen hősnőnkkel együtt fogalmunk sincs, mivel

foglalkoztak. E köré épült a kis városka, amely, mintha megrekedt volna az 50'-es években. A durván illuzórikus hely természetesen át van itatva rejtélyekkel, és halálesetekkel. Mona belerondít eme idillbe, és szép lassan (megint mondom: lassan!) kibontakozik a mese, amely (remélem nem rontok rá ezzel nagy rejtélyekre...) másik világból érkezett lényekről szól. A szinte gyermekien családias történet persze eldurvul, és horrorisztikus irányt vesz. A "Nagy

Öregek" itt butuska kölykök, egymással is összetűzésben levő idegenek. Mégis mindent átitat a "lovecrafti" "Túlról" érkezettek sztorijának zamata. Nincs mentség, azonnal kapaszkodom az olyan történetekbe, amiknek köze van a Mesterhez. Egyszerre csak homlokon vág a langymeleg meglepetés, bár már a mellékelt tartalomleírásból sejthettük, mi is lesz itt a lényeg. De ne rohanjunk ennyire előre, maradjon minden sejtelmes félhomályban, többet nem is

akarok elárulni a kelleténél, mint amit az írója ránk hagyott, bár meg kell mondanom, enyhén sejtelmes formája kissé előrelátható történésekkel van megtűzdelve.

A főszereplő hölgyet nem sikerült megszerettetni velem, szintre mindenre trágársággal válaszol (amivel nincs bajom, hiszen én is gyakran élek eme kifejezési formával), viszont, azért ez a folytonos erőszakosság és érthetetlen agresszió az alapok ismeretében is furcsa, főként, hogy előélete durván kiábrándító, mégsem érzem vezérlőmotívumnak. Mintha mellékes lenne, és csak megalapozás nélkül egy szinte lélektelen és hepcia nőt kellene szemlélnünk.

Nincs ezzel olyan nagy baj, mégis kissé az ember elhúzza a száját.

Tapasztalható néha némi leállás, úgy hiszem, nem kell Stephen King által írott méretű kötetet írni, hogy bekerüljünk a fősodorba. Nem olvastam Bennett többi könyvét, de nekem riasztó volt kissé az egész.

Mégis szerethető ám, a kibontakozó titkok izgalmasak, Viszont nem kellene húzzuk ennyi oldalon át, és sejthető előre a sztori néhány fordulata. A lassan csorgatott információk között várjuk a végkifejletet, de csak azért, hogy átrágjuk magunkat a maradék több száz oldalon. Cikornyás iromány, de Tolkienhez hasonlóan nem kellett volna elvonszolni ennyi lapon át. Kedvenc mítoszunkhoz kötődik, érezhető a Lovecraftiánus kapcsolódás, hozzátéve részünkről furcsálkodva szemlélve a kemény ex-rendőrnő értetlenségét, bár lehet, hogy a mi elménk "tágra nyitva", hamarabb elfogadja ezt a világot, mint hősünké. Magyarán a rejtély hajtja előre a "kerékpárt", de ez nem az amolyan "falnivaló történet feszültsége", hanem inkább a "tudjuk már meg, miről is van itt szó". Erre a sürgető hangulatra nem jó választ ad a csordogáló

eseményfolyam. Az atmoszféra adott, alaposan felépített sztori, és misztikus fíling. Mindenképpen olvasandó kötet, de nem különösebben beleélhető karakter, ami megfojtja az egészet, és csak külső szemlélőkként bólintunk a kissé használt motívumokra, néha tetszik a durvaság, néha meglebbent az együttérzés. Viszont mindig továbbtaszít a titokzatosság, és az érdeklődés, még amikor az olvasó is már előre látja, merre is vezet az író által kitaposott ösvény.

(Tudom, hogy ez paradoxon.)

Nem izgalom, kíváncsiság hajtja az olvasót. Olyan, mintha egy gyengébb Lovecraft-feldolgozás lenne az, ami ösztökélné az olvasót. A kedvenc témádról írok, ezért vedd meg, de belül már nem olyan kívánatos. Nem bántam meg, hogy átrágtam, de azért némi fanyalgással vettem tudomásul: Lovecraft egy ilyet 20-30 oldalban elintézett volna. Méghozzá tökéletesen. Persze semmiképpen nem kaszálnám el, de azért a 10-ből csak egy 5-öst adnék, pontozva a teljesítményt.