Arat a kaszás - Dark Harvest (2023)

 Amikor tudtomra jutott, hogy végre nem egy szalvétára ketchupos ujjal firkált sztori lesz az alany, komolyan megörültem. Norman Partridge regényének adaptálása jól hangzott, bár a fickótól még egy girbe-gurba sort sem olvastam, általában jó jelnek veszem, ha kimunkált történet és míves karakterek fűszeres együttműködésének árnyalt, de mégis alaposan kapált összességét adagolják a televízió képernyőjére. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Halovány fogalmam sincs, hogy az alap volt-e ennyire élvezhetetlen és idegesítően rossz, vagy a megvalósítás - bár az interneten olvasottak alapján a fundamentumokkal volt komoly baj. Nekem mindegy, egyszerűen szar volt. Jöjjön a szinopszis, amelyet még bepötyögni is kellemetlen és unalmas elfoglaltság. Tehát:

 Egy kisvárosban vagyunk és mint azt jól tudjuk Stephen King óta, ezek az elzárt közösségek Ámerikában mind valami sötét titkot hordoznak. (Ásít.) A '60-as évek közepén járunk egy névtelen helyen. A felvett sztorigombolyag szerint egy tradicionális esemény fut végig minden év Halloweenjén: életre kel egy Sawtooth Jack nevű lény a kukoricásban, amely, ha éjfél előtt ér a templomba, akkor bizony a városkára mindenféle szar dolog vár. Éppen ezért a városlakók becsibészelik kölykeiket azzal, hogy 3 napig nem etetik őket, így azok majd levadásszák a tökfejű gonoszt, aztán a lény testét széttépve gumicukrot és egyéb édességeket fogyaszthassanak, amelyek annak belsejében lapulnak. Persze ez nem minden: az szörny legyőzője és szülei mindenféle jutalmat kapnak, házat vásárolhatnak a menő negyedben és a winner srác elhagyhatja a kisvárost a legjobb verdával. Hogy eme toronymagas faszság nem lépte át az ingerküszöbömet és nem kapcsoltam ki ezt a baromságot azonnal, annak köszönhető, hogy lassan derülnek ki ezek a dolgok és amikor már beleléptél a mocsárba, néha egyszerűbb, ha nem visszafordulsz, hanem átgyalogolsz rajta. 

 1963-ban Jim legyőzi a lényt, aki bárkit képes lemészárolni, de amúgy egy lekváros palacsintával is kinyírható. Szavaim ugyan a túlzás mezejére léptek, de amúgy nagyjából ez a helyzet. Jim annak rendje és módja szerint megkapja jutalmát, pénzt, ünneplést és autót, majd elhagyhatja a városkát. Mert amúgy érdekes módon csak egyetlen úton működik ez. Ott nincs bejövő forgalom, csak kimenő és gondolom gyalogszerrel sem megy senki esetleg a szomszéd faluba búcsúba céllövöldézni, vagy forgókomédiázni. Még sehol sem tartunk, de már a sokadik eget verő baromság böködi a szemünket. A huszadik percben eldőlt, ez a mozi annyira öntörvényűen hajlítgatja a valóságot, amely komoly gyanakvásra ad okot, miszerint írója olyan kurva lusta, hogy saját megalkotott szabályaival a számára legegyszerűbb megoldásba visz bennünket a hátán. Na, végre egy előérzet, amely nem csalt meg bennünket. 

 Eltelik egy év, a fasz sem tudja mivel, lehet éppen a húsvéti nyuszira vadászik a sportkedvelő ifjúság, míg megérkezik Halloween és a Fűrészfogú Jancsi ideje. A nyertes Jim öccse, Ritchie baszott ideges. Hogy miért, arról halovány fogalmunk sincs, talán ő is le akar lépni a városból, meg indulni a versenyen, amelynek megnyerése után a földöntúli lényből falhat Melba kockát. Ráadásul szerelmes a lelkem, ki nem találnátok, a település egyetlen néger emberébe, aki szerencsére leányzó. Lám, a mese 20. századi, de a formázása keményen napjaink székletéből sikeredett.  

 Megindul hát az éhezők via... akarom mondani a Purg... illetve a sötét aratás ideje, a szülők valami érthetetlen oknál fogva éheztetik szobájukba zárva a kölykeiket, akik aztán kiengedve őrjöngő gyilkolászásba kezdenek. Nos, itt jön a képbe egy komoly kurvaanyázás a készítők irányába: egyrészt normális ember sosem rekesztené napokig szobájába gyermekét étlen-szomjan, másrészt Ferike szabadlábon nem kezdene mészárolni vérszomjasan. Asszem az író igen komoly szociopátiában szenved és sosem volt sem apja, de fia sem. 

 A szabály szerint Ritchie nem indulhatna a gyilkoló partira, ahogy a fekete csaj sem, de az író kényelme mindennél előbb való, hát hadd menjen a mese abba az irányba, kettesben akarják legyőzni a szörnyet, hogy aztán teleszüljék az USA-t félvérekkel. Tetszik ez a kényelem, én is írok ilyen mesét, nincsenek előírások, nem létezik valóság és reálisan viselkedő emberek. Mint egy tinédzser szexuális fantáziája: bárkit megdughatok, mert nedves álmomban én irányítom a szabályokat. Iszonyatos titokra ébrednek rá együtt, miközben kibontakozik szerelmük, vajon sikerül-e a város egyetlen útján elmenekülniük a lakhelyükről, amelyet csak a seriff tart lezárva, azaz igen komolyan legyőzhetetlen helyzettel állnak szembe...?

 Nincs kétségem: ezt a szemetet rühellem. Majdnem minden mozzanata émelyítő és olyan durván hülyének néz bennünket, mint egy "itt a piros, hol a piros"-t erőltető kisebbségi krupié. Nincs megágyazva a történetnek, a szereplőknek, az irracionális lépéseknek. Összetákoltak egy világot, amely az elvérzés határán haldoklik. Egyetlen szülő sem szereti a gyermekét, hogy megvédje? Biztos, hogy egy nyomorult kétsávos út lehet csak kijárat a városból? A fekete lány mennyire fontos a cselekményben, mármint a bőrszíne? Amennyiben három napig éhezik egy tinédzser, biztos, hogy tömeggyilkossá válik? És akkor nem beszélek a hasonlóságról, amely az utóbbi idők legröhejesebb mocskához, "A bűn éjszakája" című bohóckodáshoz köti. Hetekig röhögtem, ahogyan azt a szart is komoly és megtörténhető szociodrámaként akarták ránk tukmálni. Az emberek nem dobják oda gyermekeiket semmiféle nagy közösségi faszságért, ahogyan a fiatalok sem lesznek elmebetegek chips és kóla nélkül. Mindez színtisztán az alkotó undorító könnyelműségéről szól: átlépni a valóságon, a világon, a viselkedésen (több vé betűs nem jut eszembe...), hogy beetessem a nézőt-olvasót egy olyan világgal, amit hajnalban a vécén fosás közben találtam ki, hogy jó lesz az a parasztoknak, a karakterfejlődés mindenféle igénye nélkül. A párizsis zsömlére való éhezés miatt senkit nem fejezünk le, a valóság nem így működik, ahogyan egyetlen motívum sem ebben a filmszemétben. Ami szép és kalapemeléssel jutalmazandó, az a csodaszép fényképezés és rendezés. Öröm nézni. Mintha valaki egy rakás szart csodás élethűséggel festene vászonra a műértő közönségnek. Ezt a mocskot nem érdemes megnézni, mert úgy érzem, valami bugyuta átverés tanúi vagyunk, amely belőlünk szívja az erejét. Kerüld el, bármilyen szép a megvalósítás.

Count Yorga, Vampire (1970)

 Bob Kelljan második filmjével húzott egy merészet és a jó öreg vérszívó gróf történetét kicsit modernizálta. Kireptette ódon kastélyából, az erdélyi havasokból egyenesen a hetvenes évek Amerikájába. Természetesen nagyon nem tért el a bevált recepttől, nem volt olyan dilettáns barom, mint például később az Alkonyat nevezetű szeméthalom kiagyalói, így azért az alap klisék megmaradtak. A hatalmas kastély, a torz külsejű lakáj és ház körüli mindenes: Brudah (Edward Walsh), a koporsóban alvás, a napfénytől, kereszttől, kihegyezett végű karótól, mint halálos veszedelemtől való rettegés, egyszóval ügyelt a klasszikus szabályok betartására, azzal a különbséggel, hogy filmjében a vámpír gróf a hetvenes évek Amerikájában él, és nem füvet szív, mint akkortájt minden rendes ember, hanem vért. Nem a Woodstocki fesztiválon csapja szét magát, hanem szellemidéző szeánszokat tart kíváncsi halandóknak. Mondjuk a "vízöntő korszakában", amikor tombolt a New Age és minden kókler bolond spiritisztára szívta magát és kommunákban adta körbe a csaját, mint a békepipát, ez sem annyira feltűnő. Yorga gróf tökéletesen elvegyülhetett az önjelölt tisztán látók hatalmas masszájában és egymás után szedhette áldozatait a szellemekkel kapcsolatba lépi kívánók között. 

Így történhetett, hogy egy este három pár látogatja meg Yorga grófot, hogy az egyik pár női tagja (Donna - Donna Anders) kapcsolatba léphessen a nemrég meghalt édesanyjával. Donna már korábbról ismerte a grófot, hiszen a gróf az anyja szeretője és házi spiritisztája volt. A kapcsolatfelvétel Donna megboldogult mamájával olyan jól sikerül, hogy a lány majdnem belehal a sokkba, de hála a grófnak sikerül megnyugtatni. A szeánsz végeztével az egyik pár felajánlja, hogy a remek szórakozásért cserébe hazaviszik a grófot autóval, amit Yorga úr el is fogad, ám miután a gróf bezárja maga mögött a kastélya ajtaját a hazaindulni vágyó pár autója beleragad egy hirtelen termett sárba a hatalmas kert közepén. Röpke pánik után a fiatal pár úgy dönt, hogy reggelig egymást szórakoztatják, amihez váratlanul egy gyertya is kerül a furgon hátsó részéből, így nem tök sötétben élvezhetjük kettejük enyelgését, hanem gyertyafényben. A gróf természetesen vámpírként lecsap rájuk, és megharapja a pár női tagját Ericát, aki ettől kezdve kissé furcsán kezd viselkedni, például hazatérve megeszi a saját macskáját. Erica párja felkeresi Donna párját, aki szintén furán viselkedik a szeánsz óta, bár közel sem annyira, mint Erica, de hasonló tüneteket mutat a két hölgy. Előkerül egy orvos ismerős is, aki természetesen "világhírű vérspecialista", jelentsen ez bármit is, és Erica és Donna esetét megvizsgálva felmerül a gyanúja, hogy vámpírtámadás áldozatai lettek. Mivel a rendőrség még a hippikorszakban is baromságnak gondolná ha ilyesmivel vádolnák Yorga urat, maguk veszik kezükbe a dolgok irányítását. Pláne azután, hogy mind Ericának, mind Donnának nyoma veszik. Így hát elindulnak megölni Yorga grófot.

Kedves kis b-mozi, bár borzalmasan vérszegény, még a feszültséget sem igen sikerül egy közepesnél magasabb szintre tornázni, a történetet meg még véletlenül sem próbálták meg valami eredetivel, leszámítva a modern korba ültetést, megfűszerezni. Bevált sablonok, alacsony hőfokon kezelve. Pozitívuma a Yorga grófot alakító Robert Quarry, aki néha kifejezetten hidegrázós alakítást nyújt, máskor meg az elegáns, művelt, rideg úriembert játssza igen hitelesen. Ő miatta és a kor horrorfilmjeinek utánozhatatlan bája miatt a Yorga gróf, a vámpír egy kellemes másfél óra a korszak szerelmeseinek. 

The Monster (2016)

 

Bryan Bertino író/rendező nem tekinthető éppenséggel teljesen kezdőnek, hiszen a 2016-os The Monstert már megelőzte két filmje, igaz ebből egyedül a Hívatlanok (2008) az, ami említésre méltó. De megemlíthetném még a February című filmet, aminek producere volt, és ami szerény véleményem szerint kifejezetten jóra sikeredett. Sőt... 

Ilyen előzmények után jött a sorban a The Monster, ami közel sem kapott akkora visszhangot, mint a Hívatlanok, pedig nem rossz alkotás, csak talán a szikár horror besorolásnak nehezen felel meg. Nem az a vegytiszta horror, annak ellenére sem, hogy a címbéli Szörny nem puszta reklámfogás, valóban szerepel a filmben, de inkább egyfajta díszletet, horror-jelleget ad az amúgy sokkalta inkább anya-lánya kamaradrámának. Ez természetesen nem baj, feltéve, hogy a fő csapásiránynak választott drámai vonal megfelelően erős. Ehhez azonban egy kellőképpen szívszorító történet szükséges, amit jó képességű színészek játszanak el. És mindezt jó érzékkel kell elhelyezni egy horrorisztikus környezetben. Nem kis feladat kilépni a horror szimpla kereteiből, de Bryan Bertino ezt egészen tisztességesen megoldotta. Nem tökéletesen, elég sok alapvető hibát vétve, de még a nézhető keretek között tartva a filmet.

A történet már-már bántóan egyszerű. Kathy, (Zoe Kazan) egy nagyon fiatal, harmincas éveiben járó anyuka felpakolja a kislányát, Lizzyt (Ella Ballentine), hogy elvigye magától valahová, mert már ő is érzi, hogy alkoholista, felelőtlen, önpusztító életében nincsen helye a lányának, a szintén züllött apja pedig már régen lelépett tőlük. Útközben rájuk esteledik, az eső is szakadni kezd, és ha ez nem volna elég egy erdő közepén defektet kap az autójuk, amivel elgázolnak egy farkast, majd szépen balesetet is szenvednek. A kocsi üzemképtelen lesz, segítséget meg csak órák múlva kaphatnak. Amíg a mentőre és az autómentőre várnak az elütött farkasnak nyoma veszik, valami behurcolja az erdőbe. A szorongató helyzetben, megtörve a horrorrá alakuló atmoszférát, szereplőink múltjából villannak fel képek, amikből megtudhatjuk, hogy az anyuka bizony irtó egy szemétláda volt a kis Lizzyvel, gyakorlatilag púp volt a hátán, amit nem is titkolt. Majd visszatérünk a jelenbe, ahol egyre valószínűbb, hogy egy ismeretlen fenevad leselkedik rájuk. Sajnos ezeket a pillanatokat újra és újra megszakítja a múltba révedés, ami érthetetlen egy ilyen élethelyzetben, amikor a halál torkában vannak, és felesleges is, mert ugyan azokat a köröket futjuk, a szemét anyukáról, csak a múlt más-más szituációjában. Mindenesetre szép személyiségfejlődés, ahogyan az anyuka, aki egykor felpofozta és nemkívánatosnak nevezte a lányát, és a lánya, aki gyűlöletében már kést is képes volt fogni az alvó anyja torkához most, amikor az életük a tét, a végsőkig küzdenek egymásért, ha kell önmagukat is feláldozva a másikért. Bevallom ez nagyon szívbe markoló a filmben. Ezért a jellemfejlődésért, az egymásról alkotott kép ilyen megváltozásáért jár a filmnek egy nagy kedvelés. A két színésznő alakításáért is, de leginkább a Lizzyt játszó Ella Ballentin érdemel egy kalapemelést. Megható, ahogyan az anyja által a porig alázott, picsába küldött kislány a végsőkig küzd az anyjáért. És fordítva. A szörny itt csak mellékszál azt hiszem. És az a néhány "kellék"-szereplő is (rendőr, mentős, autómentő) akik értük jönnek, és akik természetesen sejthető véget érnek. A központi téma az anya-lánya viszony alakulása egy halálos veszedelem közepén. Ezt pedig szépen megoldotta a The Monster, bár néha idegesítő volt a teljesen véletlenszerűen bevágott múltbéli események felvillanása az éppen emelkedő feszültség kellős közepén.Inkább tűnt időkitöltésnek, mint rendezői koncepciónak, de mindegy. Lehet engem ért el jókor, megfelelő hangulatban a film, de nekem tetszett. A kissé suta befejezéssel és logikátlanságaival együtt.