Hogy van valami utánozhatatlan, megismételhetetlen bája a 80-as, 90-es évek filmjeinek, műfajtól függetlenül, azt már számtalanszor tapasztaltam. Nincs ez másképpen az After Midnight esetében sem, amit ha manapság készítenének el, az utolsó beállításig, dialógusig lemásolva a harminc évvel korábbi eredetit köszönőviszonyban sem lenne azzal. Legalábbis ami szórakoztatóságát illeti. Nagy valószínűséggel nemhogy kritika nem készülne belőle, de félúton kikapcsolná, vagy elaludna rajta az ember, mert olyan egyszerű, mint egy vécédeszka. Azt az ötletesen kivitelezett bájos együgyűséget nem tudnák manapság reprodukálni izzadságszag nélkül. Hiába, ez a kibaszott 80-as évek, haver. Az After Midnight pedig nyakig elmerül ebben a kedves, ötletes és megfelelési kényszerrel egyáltalán nem terhelt korszakban. Nincsenek rejtett üzenetek, politikai, társadalmi igazodási kényszerek. Ahogy állítólag egy hollywoodi rendező irodájának ajtajára volt kiírva: „aki üzenni akar, az menjen a postára!”. Nos ezt a Jim Wheat - Ken Wheat író és rendezőpáros maradéktalanul szem előtt tartotta filmjük írása és forgatása során, ugyanis egy fikarcnyi üzenetet, sorok mögötti gondolatot sem tartalmaz a másfél órás mozijuk. Egyetlen cél a szórakoztatás. Ennek pedig maximálisan eleget is tesz a film. Ami egyedüli hiányosság volt számomra az az antológiákra jellemző sajátosság, hogy a különböző történeteket különböző írók, rendezők jegyzik, ezzel egy valóságos válogatás (antológia) hangulata lesz a filmnek, amit egy kerettörténet rendez mégis valamiféle egységbe. Az After Midnight, bár három történetet mesél el, de mindet a Jim Wheat - Ken Wheat páros írt, rendezett, sőt még producerként is ők bábáskodtak saját antológiájuk felett. Tudom, ez már talán a kákán is csomót keresés esete, hogy nekem semmi, de semmi nem elég jó, de a magam részéről, antológia-film esetén, jobban szeretem, ha az szó szerint is egyfajta válogatás eltérő stílusú alkotóktól. Kész szerencse, hogy legalább a színészek és a helyszínek nem lettek ugyanazok az After Midnight történeteiben. Na de ennyit a kötözködésről, hiszen ezt az apróságot leszámítva különösebb okom nem volt a panaszra. Akkor sem, ha három arcpirítóan egyszerű történetet kaptam, mert a tálalás ötletes, szórakoztató és maradéktalanul hozza azt, amit ígér. Kikapcsolódást, semmi többet. A kerettörténetben egy főiskolai osztály új tanárt kap, aki a „Félelem pszichológiája” nevű tárgyat fogja nekik oktatni. Mi mást is taníthatna egy horrorfilm előadója a főiskolán. Kiváltképpen, ha az a tanár történetesen a főszereplő. Egy közgazdaságtantanár kétségkívül egyedibb volna, de ez a 80-as évek, ahol még nem bonyolítottak túl mindent. Szerencsére. Mr Derek professor nem egyszerű figura. Munkamódszere, hogy a félelmet nem könyvekből kell tanulni, hanem meg kell élni, ezért bemutatkozásképpen egy töltött fegyvert fog a nebulókra, majd kijelenti, hogy, aki fél az még most iratkozzon le a tárgyáról. Miután az évfolyam legvagányabb kölke össze is pisálja magát és kiviharzik a teremből, „még megkeserülöd” beszólást követően, tovább tesztelve a fiatalság ingerküszöbét, komótosan fejbe lövi magát. Ez így indításnak korrekt, lássuk be. Természetesen mivel mindez trükk, csak a félelem megélésnek egy módja, a professzor felkel és folytatja az előadást Heideggerrel és társaival, mintha nem az előbb szarattatta volna össze a teljes előadót a diákokkal. Talán nem meglepő, ha a főiskola vezetése nem repes Mr. Derek tanítási módszereiért és megkéri, hogy a jövőben, ha lehet, ne lövöldözzön az órán, ne fogjon fegyvert a diákok homlokához, mert ez csak elenyésző mennyiségben fejleszti az elmét, de szívrohamhoz, poszttraumás stresszhez, és egyéb kellemetlenséghez vezethet egyeseknél. Marad hát a könyv, Derek úr legnagyobb bánatára, illetve egy arany középút, a magánoktatás lehetősége azoknak, akik folytatnák az idegeik kikészítését az előadások után is a professzor lakásán.
Itt válik a film antológiává. Néhány bátrabb diák úgy dönt, hogy nem volt elég a stukkeres móka, folytatnák életük megnyomorítását, így felkeresik a profot, hogy egy kellemes, vihartól és villámcsapásoktól nyugodt estén horrortörténetekkel, véres városi legendákkal sokkolják egymást. Ki, hogy szórakozik ugyebár. Három hallgató mond el egy-egy (szerintük) megtörtént esetet, amivel megpróbálják az összegyűltek idegeit kicsinálni. A sztorikat most nem részletezném, elég annyi, hogy nem kell különösebben sokkoló rémmesékre gondolni. Karddal levágott fej, kutyák által széttépett lány, telefonzsinórral megfojtott nő, de őszintén szólva ennyi, és nem több van abban a másfél órányi játékidőben. Valamivel több a horror, mint egy-egy Alkonyzóna epizódban, de nem a sokkolás a cél, inkább a szórakoztatás. Aminek maradéktalanul eleget is tesz ez a szerethetően bárgyú film. Nem kiemelkedő alkotás, de hamisítatlan 80-as évek árad belőle, és ez pont elég is. A kerettörténet végén még felbukkan a film elején bepisilő osztály vagánya is egy baltával, hogy elégtételt vegyen a kissé nagyképű Derek professzoron, így lesz az egész kerek és egész, így kerül fel az eper erre a nagyon szerény alapanyagból készült, de örömmel fogyasztható tortára.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése