Idő - Old (2021)

 Egy újabb képregényfilm - csak éppen nem egy Marvel vagy DC-s csetepaté, hanem egy svájci alkotás, a "Sandcastle" alapján vezet bennünket Shyamalan egy valós és halálos veszedelem témájába: az öregedésbe.

 Pedig minden olyan remekül kezdődik. Egyszerűen imádni való, egy földi paradicsom, ahová a Cappa család megérkezik. Apa, anya, kisfiú és nővére. Velkám drink a szállodában, első osztályú kiszolgálás és kényeztetés. Persze nem minden ilyen csodás: anya beteg és elhagyni tervezi a családot. Próbáljuk azért kiélvezni ezt a részletnyi mennyországot, van egy fantasztikusan szép partrész, indul is egy kisbusz, hogy a vendégeket eljuttassa oda. A sofőr irányt mutat nekik, majd el is pályázik, miközben nagy reményekkel vágnak át a szűk kis szoroson egy végeláthatatlannak tűnő sziklarengetegben a gyönyörű partra. Már van is ott egy nyaraló, egy híres rapsztár, bár eléggé magába roskadva ücsörög. Majd barátnéja holttestét a partra sodorja a víz. Ez még nem a borzalom, de máris pánikhelyzet alakul ki a kis csapatban. Térerő nincs, ezért valaki elindul segítségért - mindössze pár méternyire jut a visszaúton a járatban, majd eszméletét veszti. Hihetetlen, de igaz: egyszerűen nincs kiút. És még hihetetlenebb, de igaz: a gyerekek pár óra alatt elkezdenek kamaszodni. Anya tumorja gyorsan megnövekszik és a sebek azonnal begyógyulnak. Tudatosul: az idő ezen a helyen felgyorsul, mindannyian sebesen öregedni kezdenek. Az egérfogó rájuk zárult, az óceán felé nincs menekvés, a járat eszméletlenül dob vissza - egyik kedves útitársuk pedig gyilkolásra hajlamos skizofrén. Valami célzatosság lehet abban, hogy pont őket szállították erre a helyre? Túl lehet élni egy ilyen gyilkos tempójú vénülést...?

 Nyugtalanító utazásra visz bennünket a történet. Egy reális rémálom, amelyre az ember gyűlöl gondolni, a szomorú és visszafordíthatatlan elfáradás, amelynek végállomása menthetetlenül a pusztulás. Minden instabil, folyamatosan újabb kérdések és felfedezések tartják ébren az érdeklődést. Rájátszanak erre a kamera beállításai, a bizonytalanságot sugalló határozatlansága, a jól érzékeltetett érzelmekre reagáló reakciói. A néző elmerengene a melankolikus mondanivalón, de mindig történik valami, olykor szomorú, olykor izgalmas máskor pedig megrázó dolog, amely nem hagyja nyugodni az embert. Alaphangon nyomasztó minden, zene szinte nincs is, csikorgások, dübörgések dolgoznak együtt a pillanatnyi mondanivalóval. Az idő pedig telik, mintha egy lassan zuhanó repülőn ülnének a szereplők, amelynek ablakában már megjelenik a katasztrófa közeledő helyszíne. Az elkerülhetetlen halál metaforája time-lapse stílusban, persze rejtéllyel és izgalmakkal feldúsítva. Végignézhetjük a létünket gyorsan pörgetve, némi figyelmeztetéssel, jobb, ha nem úgy gondolkodunk, mintha örökké élnénk. Persze prédikálásról szó sincs, csak gondolatébresztésről, hiszen mégiscsak egy misztikus-thrillerről beszélünk. El lehet merülni benne, elvárásokat félredobva... Ha egy szóval kellene jellemeznem az egészet: furcsa. Nem hétköznapi ebben semmi, a megvalósítástól a forgatókönyvön keresztül a láttatott látvánnyal együtt.

 De egy levesben nem csak finom hús van, akadnak negatívumok is, az öregedés néha logikátlanul érkezik, kinek jobban, kinek kevésbé. Kétségekkel eltelve nézem, hogy a 6 éves kisfiú hogyan gondolkodhat felnőttként, hiszen pár óra alatt tapasztalatok híján az elméje nem nagyon változhat - az életét mondhatni az óceánparton élte le. Túl könnyű húzás az is, hogy a kis srác mindenkit kikérdez a szakmájáról és nevéről - csak, hogy ezzel majd később ne kelljen szarakodni. A befejezés pedig elveszi a misztikumot és sután egy kutyaközönséges hollywoodi végjátékot kapunk - nem illik bele az egészbe.

 Zavarba ejtő alkotás, érdemes megnézni, mert semmi megszokott nincs benne, emellett feszültséggel teli, hangulatos - olykor gondolatébresztő és  érdekes.

Könyv: Victor LaValle: Bölcsőrablók

Victor LaValle második Magyarországon kiadott kötete már jóval testesebb az ezelőtt piacra dobott "Fekete Tom balladája" című művénél, amit inkább helyezhetnénk a kisregény kategóriába, és amelyet inkább tudnék elképzelni egy antológia címadójának, mint önálló kiadványnak. Míg az a weird vizein evez Lovecraft uszályán, ráépítve a mester "Red Hook" elbeszélésére (azt bőségesen meglocsolva rasszizmus miatti sértettséggel a világ és az eredeti szerző felé...), a "Bölcsőrablók" már emészthetőbb, természetfeletti szálon futó darab. LaValle az európai folklórból merítve az "elcserélt gyermek" történetét bújtatja modern köpönyegbe, amely a gonosz tündérek által elcsent porontyok helyére csempészett idegen csecsemőkről szólnak. A kontinensünkön a "Changeling" - témája Skóciától Lengyelországig ível, írónk az északi, skandináv verzióját fonja bele regényébe. 

 Idézem a fülszöveget: "Apollót, mióta gyermekkorában apja eltűnt, különös rémálmok kísértik. Felnőttként sikeres könyvkereskedővé vált, és saját családot alapított szerelmével. Boldogan élnének gyermekükkel, amikor felesége, Emma egyre furcsábban kezd viselkedni. Kiszámíthatatlan és egyre kevésbé törődik az újszülöttel, a szülés utáni depresszió jeleit mutatja, ám hamarosan egyértelművé válik, hogy a baj ennél jóval komolyabb. Mielőtt Apollo segíthetne rajta, a nő iszonyatos, felfoghatatlan tettet követ el, majd köddé válik. Apollót őrült és szürreális események sodorják magukkal az egyre ellenségesebb New Yorkban-amely többé nem az a város, amit eddig ismert. Már nincs más célja, mint hogy felesége nyomára bukkanjon, és valamiféle magyarázatot találjon a történtekre."

 A monda, amelyre fel van fűzve a sztori, igen ügyesen van csomagolva a mai modern hétköznapok, a nagyváros miliőjében való családalapítás és a  banális realitás burkába, s csak a vége felé kezd lehámlani ez a réteg és irányítja tekintetünket a rejtély megfejtésével a vázra. Elismerésre érdemes LaValle tehetsége erre, ugyanakkor ez negatív irányba is löki egy kicsit a mércét. Túl mély alapot ás, egy építménynek, amely viszont ilyen fokú biztosítás nélkül is állna magában. A könyvet feléig szinte középszerű családregényként olvashatjuk, néha hangsúlyozatlan furcsa eseményekkel színezve. Tudom, hogy neki kell futni a dobbantáshoz, de nem szabad sokat, mert akkor már nem tudunk nagyot ugrani. Egyébiránt hazudnék, ha azt állítanám, hogy nyögve-nyelős eljutni a horrort belökő eseményekig, mert jól meg van írva, olvasmányos, de leszögezem, hogy ha nem reménykedem a beharangozott borzalmakban, bizony félreraktam volna. Na erre jók a "World Fantasy-Díj, a Locus-díj, a Brit Fantasy-Díj", hogy növeljék az olvasó kitartását, és ne cseréljük le a könyvkereskedő mérsékelten érdekes származássztoriját és családalapítási nehézségeit teszem azt egy pörgős Jack Reacher kötetre. Az elkalandozó stílus enyhén megfekszi a gyomrunkat, amikor "kalapácsütésként" ér majd a megdöbbentő sokk, hogy aztán a kibontakozó sztori ismét visszalépjen a kezdeti tempóba, amelynek a rejtély a motorja immáron. Furcsa módon nyúlunk a thrillertől a fantasyn át a horrorig minden tálba, ami érdekes vegyítés, éppen ezért van neki valami nehezen emészthető "aki sokat markol..." mellékzöngéje is. A háromnegyedénél éreztem meg, hogy végre ott vagyunk, ahol kell, amiért kézbe vettem a regényt. Onnantól lábaink az ismerős utakat róják, a rémregény sötét legbelső berkeiben vagyunk. Természetesen dicséretreméltó az érzékeltetés, ahogyan végigjárjuk hősünkkel a kálváriáját, ahogyan a gyász, a bosszúvágy és a remény jól megvilágított hullámvasútján várjuk a megváltást. A "Fekete Tom balladájával" ellentétben a túlnyomatékosított  haladó mantra, "a fehér ember gonoszsága" itt csak elrejtve, még lenyelhető mennyiségben van adagolva, de nem hiányozhat az üzenet az erős nőről, a fekete hősről és a világ történelmének szégyenét hátán hordó bűnös fehérekről. Mindegy, nem dőlünk a kardunkba, gondoljon amit akar, amíg nem akar pofán vágni vele, elviselem. Jobban szemet szúrt néhány olyan felesleges kitérő és értelmetlen kanyar, mellékszál, amik mintha kidolgozatlanul fonnyadtak volna el a semmiben. Mintha csak terjedelemnövelőnek került volna bele néhány funkció nélküli mozzanat, (a sziget, aki olvasta, az tudja...) vagy eltévedt volna az író a maga alkotta erdőben, kidolgozatlan ötletek ösvényén, jó pár indokolatlan eseményen és cselekményen átbotorkálva. Hirtelen lezárásával, az éppen kibontakozó valódi horrort gyorsan lefojtó befejezésével megint csak elgondolkodásra késztet. Van itt egy elnyújtott történet, néha előre sem haladó lépések, csak barangolás mindenfelé, amelyek A-ból B-be sok-sok lap árán juttatnak el, majd a végén lecsap a "THE END", ennyi lap volt megadva, meg van a leütésszám elkapkodott végjátékkal. Mindez arra ösztökél, hogy azt higgyem, volt az előzőhöz méretben hasonló ötlet, de fel lett fújva regénnyé. Mint a részeg sofőr, úgy csalinkázunk és kanyargunk, a hegyet oldalvást másszuk, mert a bestsellereknek kötelező 400 oldalon túl habzaniuk. Kár érte, mert jól van megírva, csak a kidolgozása csapnivaló. Ettől függetlenül ajánlom, mert lekötött, ha mélyebbre merülsz benne, és nem kell boncasztalra tenned, mint nekem, akkor élvezetes is. Bár fura, hogy a rémregényektől elvárt sötétség helyett folytonos mélabú itatja át, és néha bosszantó, hogy a főhős csak "zoknibábozik", mintha kurvára nem érdekelné a titok nyitja, amire feltette az életét, sodródik az eseményekkel mellékszereplő-főszerepben. Most aztán én is jól megkavartam az olvasót, akkor ajánlom, vagy nem, válaszom pedig a szokásos, soha ne higgy senkinek, ez csak az én véleményem: középszerű horror, egyszer olvasható, nem helyezem a házi oltárra.

Könyv: Lois Duncan: Sötét folyosók

Talán ismerősebb lesz, ha a könyv alapján készült film, a "Down A Dark Hall" címén említem...

A tinédzser Kathryn-t édesanyja új párjával egy távoli magániskolába viszi, mert ők éppen nászútra készülnek. A Blackwood igazi ijesztő épület, egy régi kastély, amely sötét és komor. Sem internet, sem térerő, továbbá az első napon még tanulók sincsenek. Másnapra meglepetés éri Kathrynt, ugyanis mindössze három osztálytársa lesz ebben a különös iskolában. Mindannyiukat nyomasztó álmok gyötrik, kísérteties jelenések borzolják a kedélyeket, majd rájönnek, hogy van közös vonásuk: mind a négyen érzékenyebbek az átlagnál a túlvilági jelenésekre. Az egyre rosszabb közérzetű, fáradtabb, étvágytalanabb lányok egyszerre csak minden előjel nélkül furcsa tehetséget kezdenek mutatni a művészetek terén. Ki fantasztikusan rajzol, ki matematikai zsenivé válik, ki verseket ír és Kathryn álmait csodálatos zongoraszó kísérti, mígnem el is játssza azokat. Vajon mi lehet a háttérben, hogyan és miért lettek csak ők kiválogatva a magániskola világtól elzárt és rossz hírű kastélyába...? Vajon veszélyben vannak...?

 A könyvet Lois Duncan írta, aki a '70-es évek végén a "Tudom, mit tettél tavaly nyáron"-t is papírra vetette, melyet modernizáltak tinihorrorként filmen. Meglepő, de ezt is akkortájt írta, ám 2014-ben modernizálta és újra piacra adta, így már szerepelt laptop és mobiltelefon is a történetben. No persze mindkettő hasznavehetetlen a külvilág eléréséhez. Nagyon könnyed olvasmány, a mindössze 190 oldal pár óra alatt letudható. Ebből következik, hogy nincs benne unalmas perc, folyton haladunk. Olvasmányosan van megírva, talán, hogy a "young-adult" kategóriába beleférjen. Különösebb rémségek nem fagyasszák a vérünket, de egészen kellemes gótikus hangulatot sikerült teremtenie az írónőnek, aki maga is sokat foglalkozott parapszichológiával, miután tizenéves lányát meggyilkolták... Némileg érződik az "ifjúsági" meghatározás vattacukor íze a regényen, de  bőven olvasható felnőttként is. A szellős lapokon sikerül sötét atmoszférát teremteni, és maga az ötlet is érdekes, amelyre ki van hegyezve a sztori. Ellentmondásos, hogy felületesnek tűnik a mese, azonban feszültséget és hangulatot is csihol, részemről elégedetten tettem le a kötetet. Most már jöhet a film is... 

Könyv: Robert Masello - A Jekyll-rejtély

  Férfias őszinteséggel megvallom, az ez előtti Robert Masello kötetet, az Einstein-próféciát szégyenszemre félrehajítottam kb. a negyvenedik oldal után. Sok volt nekem a félarab feminista régésznő és a félszemű talpig becsület ex-katona kalandozása a csodálatosan zseniális Einstein-nel a negyvenes években. Mintha egy gyerek rakta volna össze ezeket a figurákat, innen-onnan összelopva, kalandfilmek és második világháborús propagandaképregények kliséiből. A  Jekyll-rejtély már jóval árnyaltabb és témába vágóbb számunkra. 

 A tartalmat egyszerűbb iderángatnom a borítóról, mint bepötyögnöm...

 "Az 1880-as évek Londonjából a mai Kaliforniába repít bennünket egy hajdani rémálom, mely úgy tűnik, sosem múlik el.

A Topanga kanyonban járőröző környezettudós, Rafael Salazar orvvadászokra számít, ehelyett egy régi ruhákkal teli ládára és benne egy naplóra bukkan. Robert Louis Stevenson hagyatéka a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete című regény keletkezésének körülményéről szól. Rettenetes titkot tár fel – a XIX. századi, hírhedt londoni gyilkos, Hasfelmetsző Jack személyazonosságát.

A ládában a napló mellett egy titokzatos üvegcsében lapulnak a gonoszt megidéző elixír utolsó cseppjei. Aki megissza, mágikus erő birtokába kerül…

A kristálymeth labort működtető Spirith banda ördögei és Rafe küzdelmében vajon a londoni pszichopata szelleme vagy a természet szeretete és a szerelem kerekedik felül?"

 Eleinte óhatatlanul idegesített a két idősík párhuzamos futása. Fejezetenként ugrottunk az időben hol ide, hol oda. Persze mint mindent, azért egy idő múlva ezt is meg lehetett szokni. A múlt szemmel láthatóan jóval erősebben van kidolgozva, úgy érzem, ez volt a fő szál, az író Stevenson-ról és koráról sok mindent megtudhatunk, érdekes teóriát a "Dr. Jekyll..." keletkezéséről, továbbá a Hasfelmetsző gyilkosságairól is. A jelenben játszódó rész kissé gyengébb, főhőse  elnagyolt, hanyagoltabb karakter, tulajdonképpen sodródik az eseményekkel a szinte butaságig ártatlan és nemes lelkű Salazar. Ezekben a fejezetekben van, hogy szinte alig esik meg valami említésre méltó. A történet azonban ötletes, tetszetősen kapcsolja össze a Kincses sziget íróját a hírhedt sorozatgyilkossal, akit korában valóban meggyanúsítottak, hiszen a Dr. Jekyll színházi bemutatójával egy időben kezdődtek a Hasfelmetsző rémtettei. Szerencsére nekem is - aki nem igazán rajong a földhözragadt sztorikért - dobtak egy csontot, a titokzatos elixír keletkezése és hatása már a horror ismerős síkjára terel bennünket. Jól megírt, bár nem feneketlen mélységű, olvasmányos regény, érdekes és misztikus alapokkal, örömteli, hogy van olyan szál benne, ami nincs a szánkba rágva, így magunk ébredhetünk rá a végére a megoldására. Jól sikerült korrajz, horror, rejtélyek, kalandok, érdemes kézbe venni.

Sam Was Here /Nemesis/ (2016)

 Christophe Deroo forgatókönyvíró/rendező 2016-os filmje teljes joggal nevezhető megosztó alkotásnak. Olyannyira, hogy azt is megértem, ha valakinek egyáltalán nem tetszik, sőt még megnézni sem kívánná, de azzal sem vitatkoznék, ha másvalaki meg kifejezetten kedvelné. Bevallom én valahol a kettő között vagyok, de inkább azok közé sorolnám magam, akiknek tetszett. Amit hibaként lehetne felróni a film esetében az a magyarázat nélküli befejezés, a rengeteg nyitva hagyott kérdés. Aki mindenáron úgy szeretne felállni egy film végén, hogy minden kérdésre választ kapott, a filmnek, amit nézett volt eleje, közepe és vége, ami a történet szálait szépen elvarrja, azoknak a Sam was here jogosan lesz csalódás. Még akkor is, ha a film hangulata, atmoszférája bőven kárpótolja ezért a rengeteg megválaszolatlanságért. 

Mindenesetre amit látunk, és amit még talán érteni is vélünk az  teljesen rendben van. Leginkább korai Stephen King novellák, de talán még inkább Veres Attila modern kori világunkba ültetett weird történetei jutottak az eszembe miközben ezt a komor, reménytelen hangulatú filmet néztem. 

Főhősünk, Sam egy negyvenes éveinek végén járó házaló ügynök, akit talán büntetésből, de jutalmul biztosan nem, valahová a kaliforniai sivatag kellős közepére küld a főnöke, hogy az ott lakóknak eladjon valamit. Hogy mit az nem derül ki, Samnek ugyanis lehetősége sincsen senkit semmire rábeszélnie, mivel a kietlen pusztaságban mérföldenként jó ha egy-egy lakókocsi-házat talál, az is mind üres. Mintha az egész átkozott sivatagban lakó valamennyi ember egyszerre szívódott volna fel. Az autók a lakókocsik előtt, a kávék még gőzölögnek az asztalokon, de embernek nyoma sincsen. Mintha valami kiszippantotta volna a világból az embert, de minden mást meghagyott volna. Egyetlen emberi hang, ami Samhez szól az egy betelefonálós műsor műsorvezetője és annak hallgatói, amit az autórádiójában hallgat, és ami mindenütt szól bármerre is menjen, bárhová is térjen be. Üres, elhagyatott benzinkúton, útszéli motelszobában, mindenütt. Mintha szándékosan bekapcsolva hagyták volna, és mintha a műsor is szándékosan neki készülne, neki szólna. Folyton, minden betelefonáló valami sorozatgyilkosról beszél, aki megölt egy kislányt, akinek a nyomában vannak, és amint elkapják keresztüllövik, mint egy kutyát. Ha mindez nem lenne elég nyugtalanító Sam számára, a személyhívójára is fenyegető üzeneteket kap. "Rohadt perverz" és hasonló kedvességeket. Majd ugyan ezt a szöveget valaki az autója ablakára írja valami lemoshatatlan festékkel, amíg az üres motelban alszik. Mindeközben Sam kétségbeesett sodródását a történések közepette biztonsági kamerák, monitorok képernyőjén is szemlélhetjük, azt az érzést keltve bennünk, hogy az elnéptelenedett semmi közepén mégis valaki, vagy valami figyeli a szerencsétlen ügynököt, aki nem szeretne mást csak hazaérni Los Angelesbe és felköszönteni a kislányát a születésnapján. De a telefonok az út szélén, a benzinkutakon, a motelszobákban vagy nem működnek, vagy mindig foglaltat jeleznek, így még hazaszólnia sem sikerül. Sam teljesen magára maradt ebben az őrületben. Ha nagy ritkán  találkozik is élő emberrel, az se szól hozzá, csak keresztüllövi a vállát, vagy vasrudakkal agyba-főbe veri kérdezés nélkül a "rohadék, perverz szemétládát". Samnek gőze sincsen mi folyik körülötte, miért tűnt el hirtelen valamennyi ember, aki meg mégsem az miért akarja megölni?

A kérdésre a film sem ad kielégítő választ, Sammel együtt mi sem tudjuk meg mégis mi a francért akarják szerencsétlen ügynököt a sivatag közepén meglincselni, hogy hová tűnt gyakorlatilag minden létforma hirtelenjében. Halvány és sejtelmes válaszokat azért kapunk, de bizonyosságot nem. Előnye, hogy így teljesen együtt tudunk érezni a főszereplővel, mivel sem ő, sem mi nem tudjuk miért történik mindez, mi változott meg a világban, milyen ördögi erők dolgoznak Sam körül. Valakit ez a megválaszolatlanság egy film estében idegesít és a világból kikerget, legtöbbször engem is, de egy ilyen weird-hangulatú/jellegű filmnél nekem tetszett.

A vágyak szigete - Fantasy Island (2020)

 

Gyanítom, rajtam kívül már mindenki látta ezt a filmet. Húztam-halasztottam megtekintését, mivel az első 20 perc nem volt túl meggyőző, sőt, szereplői ellenszenvesnek és zavarónak tűntek. A végére is, már aki megmaradt... Azért röviden: Egy kis csapat nyereménye, hogy elutazhat a vágyak szigetére, ahol, mint a neve is mutatja, átélhetik életük legjobban óhajtott kívánságait. Na, de nem lenne horrorként minősítve, ha minden olyan szép és jó lenne, ahogyan azt lefestik nekünk. Hamarosan az életük lesz a tét. Ahogy belerázódunk, és kezdjük megszokni a kissé infantilisnak tűnő hangvételt és karaktereinket, no nem száz százalékosan, de felkelti az érdeklődésünket, vajon mi is lehet a kulisszák mögött, mi tartja mozgásban a vágyteljesítő, ámde általában halálba, életveszélybe fulladó varázslatot. A végére befeszegetett csavar viszont teljesen irracionálissá teszi néhány szereplőnk addig mutatott viselkedését. Mint ahogyan a motivációk is rendkívül erőltetetté válnak. Afféle szem-rágóguminak nem rossz, szépen van fényképezve a gyönyörű színhelyen, kis bizsergő izgalmat is érezhetünk, mire belehelyezkedünk a sztoriba. A "Fantasy Island" egy 7 évig futó, afféle "Meghökkentő mesék"-szerű sorozat alapján készült, amelyben szintén minden kívánság furcsa beteljesedést kap. Nem feltétlenül volt jó ötlet vászonra adaptálni, de egynek elmegy. 

A láthatatlan őr (2017)/A csontok öröksége (2019)/Áldozat a viharnak (2020) - El guardián invisible (2017)/Legado en los huesos (2019)/Ofrenda a la tormenta (2020)

Egy igazi kis remekmű a Navarra-trilógia. Először könyvben került kezembe, majd felfedeztem, hogy szerencsére nem voltak tétlenek spanyolhonban, és filmre vitték ezt a csodaszép történetet. És milyen ügyesen. Most jutottam a harmadik rész végére, de sorrendben a kötelező folyam: A láthatatlan őrző, A csontok öröksége, Áldozat a viharnak. Dolores Redondo belevarázsol regényébe, együtt lélegzünk hőseinkkel, látjuk és érezzük a baszk világot átszövő mítoszt. Annak a furcsa kis népnek, amelynek jelenléte Európában szinte megmagyarázhatatlan, ahogyan a miénk is. A sűrű és sötét hangulat, a plasztikusan festett kis világ, a hagyományok és a múlt titkai megrendítőek. Persze ez senkit ne tántorítson el tőle, magam sem vagyok vevő az ilyenekre, de itt ügyesen, és tempósan visznek bele a játékba. Kezdve ott, ahogyan egy kis misztikummal megfűszerezett thriller a harmadik részre már egészen fenyegető természetfeletti szállá merevedik, gyermekgyilkosságokon át már sötét és ősi boszorkánypraktikákká alakul át a krimi hangulat. Amaia, a nyomozónő családilag is közelről érintett a borzalmakban. Az írónő szépen fonta össze a szálakat, és mindhárom rész végére tartogat meglepetéseket. Rituálisnak tűnő gyilkosságok, elrabolt gyermekek, kirabolt kripták, őrültek, kultisták, a gonosz kiszolgálói. Nem nagyon akarok többet írni a tartalomról. Nagyszerűen kimunkált műremek ez. A film pedig hála Istennek nem akar túllépni a könyvön, nem akar elszakadni attól, sőt, kitűnően alátámassza a kissé rideg atmoszférájával. Sötét, esős, szinte reménytelen, szép színekkel, amely annyira jellemző a spanyol filmekre. Rejtélyek, titkok állandó lendülete röpít tovább, borzalmak és szomorú pillanatok helyeznek bele bennünket a sztoriba, amelyet nagy szomorúsággal hagyunk magára a végén... Mert még többet szeretnénk. A regényt, csakúgy, mint a filmeket feltétlenül ajánlom!