Hellbender (2022)

 Ez megint mi a lófasz? - szólt fennkölt konklúzióm a film végén. Mostanra már értem: tudtomon kívül megszegtem a szabályt. Hányszor, de hányszor estem ebbe a csapdába: nem szabad olyan filmet nézni, amelynek ugyanaz az írója, rendezője, de még a főszereplője is. Hisz ezek nagyrészt nem akarnak mást, csak az egojukat kiteljesíteni, az ÉN ÉN ÉN nevében lenyomatot hagyni a világra. Ja, hogy jó is legyen az alkotás? Az nem fontos, a rokonok majd úgyis megnézik. Az ilyen mozik tehát hasonlatosak a családi körben mutogatott nyaralási képekhez, amelyeken Marikát láthatjuk a strandon, a bárban, a múzeumban, a hotelszobában. A központban tehát Marika, aki sokszor eltakarja a hátteret is. 

 Azt hittem ennél nem lehet rosszabb. De lehet fokozni. A legjobb az, amikor apuka és anyuka összeül tinilányukkal, hogy közösen készítsék el a forgatókönyvet és leforgatják önmagukkal, úgy, hogy még a másik gyermekük is szerepet kap benne. Hogy a rokonság nagy, bizonyítja, hogy a kis családon belüli filmes önkielégítés az IMDB-n jelenleg 5,8%-on áll. 

 És én azt hittem valami poén akar lenni, amikor az elején kiírták, hogy készítette az Adams Family...

Hát nem. Apuka: John Adams, felesége: Toby Poser és lányaik, Zelda Adams, Lulu Adams. Én meg nézőként a padlón vagyok. Na essünk neki.

 A film első képsoraiban éppen nők akasztanak egy nőt, valamikor úgy száz évvel ezelőtt. Gondolom az Adams anyuka varróköre is szerepelni akart. Az "áldozat" azonban nem akar elpusztulni, hiába lövik fejbe is többször, végül kigyullad magától és felrepül. Aztán napjainkba kerülünk, ahol is az erdő közepén  éldegél Izzy, a tinilány és anyukája, akinek jól kialakított karakterét már a neve is mutatja: Mother. A család szereplési vágya itt már átégeti a képernyőt, ugyanis kedvenc hobbijuk kifesteni magukat, beöltözni és rockzenét játszani kettesben, még nevet is adtak maguknak: "Hellbender". Ez az esemény legalább háromszor esik meg a 86 perc alatt, kínos pillanatokat okozva a szekunder szégyen tüzében lángoló nézőknek. Gondolom a família ezekkel a mini x-faktoros jelenetekkel a sokoldalúságát kívánja bemutatni a publikumnak. Természetesen ez jól érezhető azonnal, hiszen a történethez semmit nem adnak ezek a feszélyező aktusok. Hamarosan megtudjuk, anyu boszorkány. Minden szir-szart összekever a szájából folyó vérével, no meg drónt épít faágakból, hogy az erdőben bóklászó lányát figyelni tudja. Vagy éppen eltévedt turistát változtat hamuvá. Izzyt pedig figyelni kell, nem szabad emberek közé kerülnie, hiszen tudtán kívül veszélyes. Neki magának az van hazudva, hogy egy súlyos betegség okán kell társaságot kerülnie, de ez nem tartja vissza, hogy összeismerkedjen és medencepartizni kezdjen néhány fiatallal... Persze ennek is rossz vége lesz: a tequilába rakott élő kukactól rátör valami gyilkos kényszer, a többiek meg hülyének nézik és elhajtják. A zsírosképű "Mother" már nem tudja titokban tartani a valóságot: ők bizony boszorkányok és a "social distancing" az emberiség érdekében van, mert nem szabad bántani őket. (Azért lazán kinyírta a kirándulót, akit maga a férje, John Adams játszott el.) Izzy tanulni akar, de valamiért neki nem bokréták bomlanak kezei közül, csak vér és vér... A környéken elszaporodnak a lecsupaszított csontvázak és Anyu attól kezd tartani, ártatlan leánykája nem rá ütött, hanem akasztott mamájára, aki nem tudott ellenállni az erőt adó vér vonzásának. 

 Eme igen hosszúra nyújtott egotrip alatt láthatunk féregevéstől bekábult, egymás arcába vért hányó anya-lánya párost, a 90-es években készült techno-videoklipekhez hasonlatos látomásokat és rengeteg szeplőt. A lassan kibontakozó történetet semmi nem taszítja nagyobb sebességbe, tulajdonképpen az egész lehetett volna egy antológia 15 perces része. Az elnyújtott játékidőt igyekeznek "különösnek" szánt mozzanatokkal kicsit felturbózni, ha már izgalom és feszültség nincs, de ezek sem működnek, egyszerűen ez egy olyan büfés szendvics, amiben csak egy kis szelet szalámi van. Mindeközben alaposan szemügyre vehetjük az erdőt, mintha egy túramagazint látnánk és meg kell mondanom, hogy ezek a felvételek nagyszerűen sikeredtek, javasolnám az operatőrnek áttérni a természetfilmek világába. Értem én, mit akartak ebből kihozni, ez egy afféle "witch coming of age" sztori, de a felesleges és némileg infantilis szereplési rögeszme, a "mindegy éppen mi történik, csak ott legyek a képernyőn" bedönti az amúgy is gyenge alapokat. A vége felé beleerősítenek egy kicsit, érdekesebbé formálódik a monoton és egysíkú cselekmény, de persze kizökkenteni már nem tudnak a kómából, elfogy a szufla és ugyanolyan érdektelenül fejeződik be, ahogyan idáig elvergődtünk. Ez az Adams família családi videója, maradhatott volna szűk körben is, unokahúgok és nagybácsik körében, akik most agyondicsérnék, miközben potya bort iszogatnának és koktél krékert majszolnának az Adams rezidencián.

The Long Night (2022)

 

 A "Long Night" nem cáfolt rá a címére. Másfél órás létére olyan hosszú és kellemetlen volt, mint egy délelőtt az SZTK-ban a proktológiai szakrendelésre várva.

 Grace nem ismeri a szüleit, semmit sem tud róluk, ezért örömmel vesz minden információt származásáról. Lent délen, egy bizonyos Mr. Caldwell a segítségére tudna lenni ez ügyben, ezért párjával, Jack-kel oda tartanak. Megérkezvén a megadott címre, egy farmházra akadnak, ám senkit nem találnak ott. A helyzet furcsa, de úgy döntenek, maradnak és az épületben éjszakáznak. Sötétedés után azonban különös dolgok történnek, ezért a távozás mellett döntenek... Viszont a házat kultisták vették körbe, fekete köntösben, arcukat állatkoponyákkal takarva. Majd váratlanul betoppan vendéglátójuk testvére, ám őt rövid úton kiiktatják az idegenek. Így a kezdeti dühöt a pánik váltja fel, miközben Grace-et furcsa álmok-látomások gyötrik. A szektások behatolnak menedékükbe, így védekezésre kényszerülnek, majd egy ősi könyvet meglelve ráébrednek, milyen hihetetlen és apokaliptikus dolog készülődik, melynek főszereplője pont Grace.

 Amennyiben sikerül túllendülni az első 15 percen, mely melankolikus zenével kísért autókázást tartalmaz, nem kell félni, a lendület nem törik meg. Ugyanis ugyanilyen hótt unalmas és vontatott az egész film. Hiába próbálod lankadatlan figyelemmel kísérni, eme cselekedet egyszerűen lehetetlen, talán maguk az alkotók tudják egyedül végig ülni, anélkül, hogy beletekerjenek, vagy elszunyókáljanak rajta. A szektások minden valószínűséggel túl sok témába vágó mozit nézhettek, mert felsorakoztatták az összes létező klisét, a csillagok együtt állasat, a csuklyásokat, a lángoló okkult jelképeket, a világvégét, démonimádatot, csak ami kimaradt, az a horror és maga az értelmes történetvezetés. Állnak kint a faszikáim az épület körül és semmit nem csinálnak, az ember megsajnálja őket, olyanok, mint a belül szenvedő szülők a gyerek évzáróján, majd, amikor tesznek is valamit, annak sem sok értelme van. Nagy nehezen úgy döntenek, hogy azért csak beugranak a kecóba, mert lehet, hogy tikkasztó az a nyári éccaka délen és egy hideg málnás kisfröccs felüdítené őket. Persze egyenként, mert lehet, hogy a budit is meg akarják látogatni. Nem nagy művészet lenyomni ezeket, pedig vezetőjük, akinek a legnagyobb szarva van, Darth Vader-stílusban távcsonttöréseket tud okozni. Vánszorognak a percek, hol az unalom visz minket REM-fázisba, hol az értetlenség a bugyuta mozzanatok miatt. Egyetlen jó pillanata van, ami egy vízióban előforduló vaginából kitörő fénysugár. Főhőseink sorsa teljesen közömbös, hiszen egyik sem nyeri el szimpátiánkat, persze annyira nem is tudjuk utálni, mint a forgatókönyv íróját. A rendező eleinte sikeresen teremt némi hangulatos atmoszférát, de úgy a felénél bedobja a törülközőt, valószínűleg ráébredt, ezen a sztorin már a piócás ember sem segíthet. Ábrázolom a logikát: az embereknek csak fájdalom és szenvedés az osztályrésze... Nem akarsz ezen változtatni? - teszik fel a kérdést. Van is erre válaszuk ám: megidézünk egy ősi kígyódémont, amely majd segít ezen, hoz sok szenvedést és fájdalmat. WTF. Naná, engem meggyőztek. 

 Igazából haragszom az alkotógárdára. Minden adott volt, komolyan; a helyszín, a hangulat, a jelmezek, a művér, a pszichedelikus álom-szekvenciák, de kreáltak egy vánszorgó és infantilis szkriptet, amely amatőr hibáktól és logikátlanságoktól hemzseg. A fele csak alibizés, a sztori lötyög a ide-oda a másfél órában, mint dagadt Marcsiban a lófasz, nem sikerült sem értelemmel, sem valódi horrort idéző jellemzőkkel feltölteni. Az az erőltetett szakaszokra osztás, amelyeknek címeket is adtak lenne hivatott a komolyságot és a kidolgozottságot felmutatni? Ettől még röhejesebb az egész. Örülök, hogy túl vagyok rajta, lapozzunk.

Black Candles aka Los ritos sexuales del diablo (1982)

 Csak miután megnéztem, tudtam meg, miszerint eredetileg "Los ritos sexuales del diablo" a címe, ami lássuk be, nagyon tökösen hangzik. Én a "Black Candles" elnevezés alatt kezdtem el nézni, ám máris meglepetés ért, amikor szép piros betűkkel a "Hot Fantasies" volt a főcím. 

Pedig egyszerűbb lett volna a "Mindenki baszik mindenkivel".

 Carol bátyja dugás közben (itt minden így történik) elhalálozik, mivel a felesége voodoo babát szurkál. Ebből kitalálhatjuk, hogy nem vele szexelt. Carol, barátjával, Roberttel meglátogatja sógornőjét, (a temetésen nem tudni miért nem vett részt, továbbá a frissen elhalálozott bátynak miért van ódon, ezer évesnek tűnő sírköve...) mert nem tud belenyugodni, hogy életerős testvére ilyen váratlanul elhunyt. A Londontól nem messze álló kúria lakója, Fiona zavaróan boszorkányszerű jelenség, gyógyfűvek és sátánista jelképek fogadják az érkezőket. Hősnőnk annyira szerette bátyját, hogy az első éjjel már arról álmodik, hogy szexel vele, majd sógornője is beszáll a partiba... Furcsa álmaira Fiona különös teákat ad, amitől néha szédül és vizionál. Időközben megbizonyosodhatunk róla, hogy egy sátánista szektával van dolgunk, a ház körül mászkáló szobalány, istállómester és pap, meg úgy en bloc mindenki a gonoszt imádja. Mindezt egy szimpatikus jelenetben foglalják össze, amikor is egy hölgyet meghágatnak fekete kecskével és mindenki örömmel nézi. Őszintén szólva én is, bár nem vagyok kultista, engem csupán a... művészi teljesítmény nyűgözött le... Robertet időközben behálózza Fiona és persze dugnak, egyedül csak Carol marad ki a jóból, de ő meg pornósokat álmodik. Sötét gyanúja beigazolódik, a szekta azt akarja, hogy megszállja őt a gonosz, ennek érdekében... Na vajon mi történik? Hát beverik neki a lompost. Aztán érkezik a vég, valami teljesen érthetetlen fordulattal, gondolom a forgatókönyv utolsó lapjai eláztak kecskespermában. 

 A spanyol film valamiért teljesen angol környezetben játszódik, gondolom attól menőbb és eladhatóbb volt akkoriban. A rendezője José Ramón Larraz olyan munkákkal ajándékozta meg a horror kedvelőit, mint a "Symptoms", "Vampyres", "Deadly Manor", tehát leginkább kedvenc zsánerünkben merült el. Védjegye a szoft-szex, még a drámáiban is. Ezért is nem riadtam attól, hogy esetleg elspoilerezek valamit: ezen nincs mit. Ez egy horror hangulatú erotikus film, nincs meglepetés és egy idő után már nem is azért nézzük, hanem mert kíváncsiak vagyunk arra, ki kivel fog még és hogyan koitálni. Az alaptörténet valószínűleg a "Rosemary gyermeke" inspirálta, ismerős az ártatlannak tűnő társaság, meg a kábító itallal való manipulálás, ahogyan a férfi elcsábulása is. Minderre aztán ráöntöttek egy felnőttfilmes mázt és megszületett a "Los ritos sexuales del diablo". A szóbeszédek szerint Larraz később elhatárolódott saját művétől, pedig annyira nem rossz, olykor szinte művésziek a szexjelenetek. A színészek játéka élettelen és színtelen, kivéve amikor üzekednek, akkor viszont ügyes átéléssel alakítanak, öröm nézni. Horrorként nem igazán funkcionál, persze ettől még ne nézzük meg családi mozidélután keretében a gyerekekkel. Gyanítom a horror-köntös csak lepel volt az alatta megbúvó vérfertőzés, animálszex, anális erőszak, leszbikus erotika vidám és nedves tocsogására, de persze nem bántam meg, hogy megnéztem. Nagyszerűen tükrözi a nyolcvanas évek filmművészetét, az Európában újra elszabaduló szexuális forradalom fülledt szellőjét, az euro-szexploitation szívmelengető hullámának nedves habjait. Persze gyilkosság is előfordul benne, naná, hogy anális a végzet, egy ilyen filmben nem lehet csak szimplán hasba szúrni valakit. Csak ínyenceknek és vájtszeműeknek ajánlott.

The Sadness (2021)

 

 Miután Hollywood már a zombikat is elhasználta és dögunalmassá tette, kellett a vérfrissítés, ezért Tajvaból érkezett egy kemény és imádni való horror.

 A kedves fiatal pár, Jim és Kat reggel elbúcsúzik egymástól, indul a szokásos napi munka. Nem is sejtik, hogy a mostanság lanyhuló influenza-szerű járvány mutálódni kezdett és hamarosan elszabadul a pokol. Míg Kat a metrón kapja telibe a mészárlást, úgy Jim egy kis kajáldában szembesül a betegség következményeivel. A vírus ugyanis megtámadja az agresszióért és a szexért felelős agyi területeket és őrjöngő ragadozókká változtatja az embereket, akik megállíthatatlan vérengzésben és szexben keresik a kielégülésüket... Kat egy kórházban keres menedéket, Jim-et pedig várja a feladat, hogy érte menjen, átvágva az erőszakba fúló városon...

 Egyértelműen a COVID okozta félelmek inspirálták a történetet, bár a fantázia messzire elszabadult. A producer Hollywood koronavírusnak köszönhető lerobbanásának hírére reagálva döntött úgy, hogy ideje megmutatni a világnak, mi fán terem a horror. Finanszírozásnak megtette egy halom kriptovaluta és szexkamera-iparágból befolyó pénz - ezúton is üdvözlőm a piszkos bevétel jóra fordításának eme módját. Író-rendezője a kanadai Rob Jabbaz, aki autodidakta módon tanulta ki a filmes szakmát és nagy kanállal merített a "Crossed" című képregénysorozatból, amelyben a fertőzöttekből szintén nem agyatlan agyzabáló válik, hanem egyszerűen gonosszá konvertálódnak.

 Ez a film brutális és kegyetlen, maga az elszabadult téboly, olyan, mint egy rémálom. A vérmennyiség és a durvulás olyan, mintha egy szimpla sufni-gore filmet látnánk, de semmiféle amatőrizmus nincs és nem öncélú, hanem a történetnek alárendelt erőszak ül tort. Magas színvonalú rendezéssel és képekkel mutatja meg, milyen is a zombi-apokalipszis, ahol intelligens és szexéhes tébolyultak veszik át a hatalmat. Nincsenek határok, kegyetlen és offenzív, miközben egy szerelmespár kapcsolatának romantikája is beleszövődik, az érzelmek, a féltés és a szeretet. Jut még benne kritika a politikusok irányába is, emelve a pallérozott sztori fényét. Nem sorolom, miféle extrém pillanatok tudnak megdöbbenésre késztetni megtekintés közben, van benne bőségesen, igen magasra téve a lécet. Olykor nyugalommal telített időszakok törik meg a lendületet, de szemét módon mindez csak azért van, hogy utána még durvábban rohanjanak le az iszonyattal. De mint mondtam, nem primitív gore, hanem magas szintű mozi, amely ügyesen játszik a feszültséggel és az izgalommal is. Itt nem tinifilmes faszméregetésről van szó, mint a "Szerb film" esetében, amely csak botránykeltő célzattal készült, hanem egy szépen megfaragott, a végsőkig elmenő horrorról beszélhetünk. Vérpezsdítő és gonosz alkotás, a gyomor hol a feszültségtől, hol az undortól mered kővé. Olykor stimulálja az ember hüllőagyát is, ahogyan az alapvető ösztönök burjánzását kibontakoztatja és pozitívnak tűnő jelenségként mutatja be. Hiszen kinek nem fordulnak meg ilyen gondolatok a fejében, olykor elnyomhatatlanul? 

 Zárom soraim, ki ne hagyd, búcsúzóul a Rue Morgue Magazin szavaival élnék: "a valaha készült legerőszakosabb és legelvetemültebb zombifilm". Remélem nem kell több noszogatás.

The Cursed (2021)

 

"Szia Uram! 30 ezüstért jóféle cigány-átok, nem érdekel? Digitális!" 

Éppen a vásárból értem haza nemrég és eltűnődtem: hogy változnak az idők. Manapság a cigány-átok az annyi, hogy "a rák egye ki a beledet", netán olcsó parfümöt kínálnak, miközben régebben ők készítették a farkasembereket. 

Nos, csavarjunk bele, csávókáim, amíg van lábatok!

 A 19. század végén, Franciaország egy eldugott vidékén báró Seamus Laurent meg akar szabadulni a birtokán letelepedett roma-tábortól. Mivel azok valamiféle jogokra hivatkoznak, így rövid úton, zsoldosok segítségével lemészároltatja az egész klánt. Ám ezzel átkot von magára, családjára és a környékbeliekre. Mindannyiukat azonos rémálmok gyötrik, Seamus fia eltűnik majd egy másik gyereket holtan találnak. A helyiek vadállatra gyanakodnak, ám megérkezik a sokat tapasztalt patológus, John McBride, aki figyelmezteti őket, itt valami sokkal kegyetlenebb és baljósabb lény kezdett gyilkolásba...

 Az első negyedóra kissé kaotikusnak tűnő perceit követően nyugodt léptekkel és magabiztosan vezet bennünket a szépen ívelt történet. Még a magamfajta modern időkben játszódó rémtörténeteket kedvelő elmém is elbűvölte minden mozzanata. A ködös és szinte fenyegető helyszínek háttérként felfestve nagyszerűen társulnak a sötét témához és a komor atmoszférához. Gótikus hangulata elönt mindent, majdnem Hammer-stílusú lopakodó árnyékával magával ragadja a nézőt a kavargó ködbe, a kor riasztó kiszolgáltatottságába. Nem okoz problémát a majd' 2 órás játékidő és a fokozatos építkezés sem, hiszen egy jó sztori kikerekedve az igazi. Bár tartalmaz az efféle történelmi-horrorokban használt klisét is, mint például a tapasztalt külföldi idegen érkezése, de bőségesen nagyobb kört járunk be az eseményekkel, hogy egyediségét ne veszítse el más hasonló filmekkel párhuzamba állítva. Kövezzetek meg, de kimondottan tetszett a játékosság, ahogyan a gonosz lényeket alig-alig mutatják meg nekünk - nem hiszem, hogy a költségvetés indokolta volna ezt, inkább afféle konzervatív hozzáállásnak tekintem, ami kimondottan jót tett ebben a sejtelmes eseményfolyamban. A farkas-lény különlegesen egyedi külsőt kapott - és belsőt is, ahogyan megláthatjuk. Ami még pozitívum volt, a gótikus stílusból kiemelkedő gore, naturális természetességgel folyt a vér és törtek a csontok. Nem sok feloldozó pillanatot tartalmaz, sivárságot árasztó közegével és a korszakból adódó barátságtalanságával teljesen kizár minden enyhülést adó mozzanatot. A kegyetlenség kegyetlenséget szül, amely mintha tapintható légkörrel fojtogatna, izgalommal és feszültséggel keveredve. Valós historikus utalást is kapunk, a gévaudani bestia említését, amely szörnyeteg emléke még napjainkra is fennmaradt, tessék utána olvasni. 

 Színészeink tehetsége, a hiteles korhűség, az operatőri munka, a príma történetmesélés és a folyton fenyegető balvégzet kellemetlen kisugárzása igazán kiemelkedővé teszi a vérfarkas-zsánerben ezt az alkotást. Csakis ajánlani tudom ezt a szépen kimunkált horrort.

A kúria - The Manor (2021)

 

 Horror egy nyugdíjas otthonban? Ritka ugyan, de előfordul, lásd a zseniális Bubba Ho-Tepet, a felülmúlhatatlan Bruce Campbell főszereplésével. Az amazon is a Blumhouse segítségével befizetett egy körre a pelenkaszagú és hintőporos környezetben, lássuk, hogyan is sült el.

 A 70 éves Judith egy gyengébb agyvérzés után úgy érzi, nem akar lányának és unokájának, a tinédzser Joshnak a terhére lenni, ezért keres magának egy öregotthont. Kellemes, kis erdöcskéhez kapcsolt kastélyban pihenhet meg időskorára, ám hiába puccos, attól még ugyanaz a hely, ahová bedugják meghalni az időseket - ám Judith jóval elevenebb a többi bentlakónál. Szobaszomszédja kissé őrültnek tűnik, folyton arról beszél, hogy valami figyeli és várja a halálukat. Miközben megismerkedik egy jobb egészségi állapotban leledző hármassal és élvezi társaságukat, egyre különösebb dolgok történnek. Az otthon pedig szinte börtönné válik, hiába a sima modorú személyzet, telefont nem használhat, kísérő nélkül még a kertbe sem mehet ki. Éjjelente egy különös lény kísérti, amikor beszél erről, azt természetesen demenciának veszik és elkezdik begyógyszerezni. Szobatársa meghal, melynek kapcsán gyanúja bizonyossággá válik. Mindenáron ki akar jutni a bizarr helyről.

 A kissé tévéfilmes hangulatú 81 perces filmecske nem egy atomvillanás. A higgadt tempóban csordogáló történet a végéig megmarad annak, ami: egy közepes misztikus thriller, természetfelettivel megspékelve. Megbánni egyáltalán nem bántam meg, hogy végignéztem, a hangulata engem megragadott, szeretem az ilyen "nyugis" horrorokat. A rejtélyek nem kitalálhatatlanok, enyhén klisés is, de nem kapunk tőle gastritist, inkább olyan otthonos, mint amikor évente egyszer visszatérünk egy kedves étterembe nyaraláskor. Negyven fölött néha lehangolónak is hat, hiszen nekünk már közeledik ez a kor és kellemetlen látni, hogy harminc év múlva egyetlen szórakozásunk a bridzselés és a totyogva megőrülés lesz. Sokszor pedig a tehetetlenség is elfogja a nézőt, hiszen akkor majd már legyengülve a teljes kiszolgáltatottság vár. Szóval nem kellemes élmény, de nézzük a zsáner főbb pontjait. Izgalom: néha azért sikerül feltornászni az adrenalint, még ha nem is veszélyesen. Feszültség: ez is kis adagokban, hiszen mint fentebb írtam, elég "nyugis", ám az érdeklődésünket folyamatosan fenntartja - annak ellenére is, hogy sejtjük a következő lépéseket. Vér és csöcsök: na ez végképp nincs - utóbbit nem is bánom, tekintve, hol is játszódik a sztorink. 😃 A CGI nagyon jól sikerült, látszik, hogy ezen nem spóroltak, de tegyük hozzá a színészeken sem, hiszen Barbara Hershey (a szép emlékű The Entity főszereplője) perfektül alakít és meg kell mondanom, még 70 felett is vonzónak találnám, ha én is annyi lennék. Nem is volt itt semmi hiba, csak a forgatókönyv lanyhasága, hiszen jóval intenzívebb élményekhez vagyunk szokva. Egy korrekt és nézhető iparosmunka, kényelmesen ellazító mozi. 

Könyv: David Koepp: Hűtőkamra

  David Koepp neve nem ismeretlen a filmberkekben jártas olvasóknak. A "Pókember, "Indiana Jones és a kristálykoponya királysága", "Jurassic Park", "Angyalok és démonok", "A titkos ablak" és sok más blockbuster forgatókönyvírója ezúttal tollat ragadott (azaz leült a laptopja elé...) és egy regényt konstruált. Lássuk a sztorit, a tempó kedvéért bemásolom ide a hátsó borítóra vésett szinopszist:

"Roberto Diazt, a Pentagon bioterror ügynökét kivezénylik egy potenciális biokémiai támadáshoz, de a helyszínen még szörnyűbb dolgot talál: egy mutációra képes organizmust, amely a föld teljes élővilágát képes kiirtani.

Diaz izolálja az organizmust és eltemeti egy ritkán használt katonai bázis alatt kialakított hűtőraktárban.

Évtizedekkel később a félelmetes élőlény kitör a földalatti kamrából. Mindent felfal, ami útjába kerül… Csak Diaz tudja, hogyan lehet megállítani…"

 Ez egy nagyon szórakoztató és ha lehet azt mondani, igen könnyed horror - átütnek rajta írójának mozis előéletében szerzett tapasztalatai, ahogyan valóban filmszerűen láttatja velünk az eseményeket. Úgy játszik velünk, mint ahogyan a nagyszabású hollywoodi produkciókban szokás: a borzalmak pengéjén táncol, de soha nem dőlünk a teljes sötétségbe, jól irányzott és bőséges humorral engedi fel a feszültséget. Olvasása közben olyan érzésem volt, mintha egy jó 80-as évekbeli horrort néznék, de nem az olcsó "direct to VHS" fajtából, hanem filmvászonra szabva. Koepp profin vezet végig minket a történeten, bár annyit meg kell jegyeznem, a szereplők bemutatása, előélete túl részletesre sikerült, talán nem kellene oldalakon keresztül gyermekkortól napjainkig mindent megtudnunk róluk, lehetséges, hogy ez a része újdonság volt az eddig mozgóképekkel operáló filmgurunak. Ez az egyetlen kifogásom lehetne a könyv ellen, de azt még hozzáfűzném, még ezek a mozzanatok is át vannak szőve laza komikummal, így élvezhetőek, továbbá tesznek arról, hogy még személyesebbé váljanak a történések. Ha van időd rá, akár fél nap alatt is ki tudod olvasni, mert a pergő cselekmények és a jópofa karakterek, a szórakoztató és olvasmányos megfogalmazás, valamint az izgalmas sztori nem engedi letenni. Mindemellett valódi horror, ahogyan a megállíthatatlanul terjeszkedő parazita gombatelepek felfedezik, hogyan használhatják az embereket céljaikra, vagy akár még döglött állatokat is, zombivá alakítva. Szétrobbanó testek, terjeszkedő zöld trutymó, arcba hányassal fertőzés, a kormány kiöregedett ügynökei, jószándékú, ám kissé bolond főszereplők -  hát persze, hogy a VICO filmje - lehetne. Vérbeli szórakozás!

A barlang mélyén - Black Water: Abyss (2020)

 Két nagy felfedezést is tettem.

Egy: az emberek nem normálisak, mert mindenféle sötét barlangok szűk járataiban mászkálnak, ahelyett, hogy (itt jönne most egy poén a kéjbarlangokról, de hát a Hölgyolvasókat nem akarom szexista módon megbotránkoztatni...) egész nap csak zabálnának és horrort néznének.

Kettő: bár sokszor megfogadtam, de a végső lökést ezzel kaptam meg: soha senkire ne hallgassak, bármennyire is dicsérnek vagy fikáznak egy filmet, mert rettentő szubjektívan állnak az emberek mindenhez, képzeljétek el, van olyan, aki például az új Batman mozira azt mondja, hogy jó. Valahogy pont nekem ezt tudnom kellett volna, ám csapdába estem, holmi pár mondatos még csak meg sem indokolt "ez egy szar" kijelentés valami paraszttól beleette magát az agyamba és húzódoztam jelen boncalanyunk megtekintésétől. Hiba volt. Jöjjön a történet:

Két pár és egy barátjuk elindulnak valami ausztrál dzsungelbe, ahol szórakozásképpen egy eddig feltérképezetlen barlangot kívánnak felfedezni. Leereszkedés után szűk járaton át jutnak el céljukhoz, a földalatti tóhoz, ám kint eközben egy felhőszakadás megárasztja a folyót és a betörő víz rohamosan emelni kezdi a tó szintjét. Menekülni kell, ha nem akarnak odalent megfulladni... Ám kiderül, egy éhes krokodil is csatlakozott a társasághoz, amely durván megsebesíti az egyik férfit. Nincs mese, kiutat kell keresni, hiszen nem elég, hogy vízbe fulladnak, de még a ragadozó is megeszi közben őket.

Röviden és lényegre törően megfogalmazott ismertetőm természetesen csak egy tömörített verzió, hiszen nem ennyire egyszerű a sztori - bár már ennyi is elég. Van itt kérem a kis csoportban kötelező asztmás és terhes figura is - ez kissé fájdalmasan érintett, elég klisés, nem? Nincs okunk panaszra, ezredszer is megesszük ezt a szendvicset, mert szeretjük és csak emel a téteken, ráadásul az állapotosság konfliktusforrássá is válik, némileg mélyebb karakterábrázolásokat vésve a képernyőbe. Izgalmakra nem lehet panasz, hol a klausztrofóbia akadályozta a légzésemet, hol a víz alatti jelenetek, ahol ugye önkéntelenül is visszatartja a néző a levegőt. De volt, amikor mindezt egyszerre kaptam, kimondottan kényelmetlen élmény volt. A krokodilokhoz őszintén szólva nem értek, tehát nem tudom, mennyire volt hiteles a szerepében, így viselkednek-e ezek a hüllők, bár egy James Bond filmben láttam, ahogy a 007-es a vízben sorban fekvő állatok hátán futott ki a partra. Meg úgy tudom, hogy ha lehúzod a wc-n kiskorában, akkor a csatornában óriásira nő. Mindezen tudományomat nem Attenborough unalmas műveiből szedtem össze, elhihetitek...

Néha kis leállást tartalmaz ugyan, de nem súlyos, legalább olykor kaptam levegőt. Szerencsésen sikerült hitelessé tenni a környezetet is, a zenéje a feszült pillanatokban pedig kimondottan hangulatos volt. Kimondottan emelte a történet fényét, hogy egyszerűen totál reménytelen helyzetbe kerültek hőseink. Nem állítom, hogy hibátlan volt, de kellemes esti szórakozás. A sok negatív kritika persze az agyoniskolázott nézőktől érte, hogy azt a vadállatot alig mutatják. Szomorú, de ez esetben ajánlom a Spektrumot, ott aztán tojástól a halálig minden pillanatát végig nézhetitek a krokodilok életének, egy horrort még mindig nem az minősít, mennyit mutatjuk benne a szörnyet. Persze a fantázia manapság hiánycikk, uncsi lehet ha nem folyik valami monszter nyála pillanatonként a pofánkba. Hitchcock meg bekaphatja, hogy úgy gondolta, azok a dolgok a legfélelmetesebbek, amiket nem látunk, mert azokat magunkban még sötétebbnek és borzasztóbbnak láttatja az emberi psziché. Részemről hangulatosnak találtam, nem kiemelkedő, de bőségesen nézhető - klausztrofóboknak pedig emelt szintű borzongás. Amúgy a 2007-es "Black Water" folytatása, de nem összefüggő, csak abban, hogy víz és krokodil a közös pont - mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy eme infót én is csak utólag tudtam meg. 

Die, Monster, Die! (1965)

 Immáron sorsszerűnek veszem, hogy Lovecraft "Szín az űrből" történetének minden egyes filmverziójáról írok. Három ebből az "Azilum Magazinban" jelent meg, (Colour from the Dark 2008, Az átok 1987, Die Farbe 2010) és egy pedig (Color Out of Space 2019) a blogon. A sokszor megcsócsált sztorit sosem sikerült még megalkotni teljesen elfogadhatóvá, nagyrészt annak köszönhetően, hogy a forgatókönyvírók kényszeresen változtatni akarnak az alapokon, de előfordult, hogy a költségvetés inflálta az élvezhetőséget - netán az egész úgy volt szar, ahogy volt. Jelenleg boncolt művünk ötvözi mindhárom lehetőséget.

Az ifjú Stephen Reinhart az angliai Arkham-be érkezik, hogy az Amerikában megismert menyasszonyát, Susan-t meglátogassa. A kisvárosban mindenki ferde szemmel tekint rá, amikor megtudják, hogy a Witley birtokra igyekszik, még csak útbaigazítást sem hajlandók adni neki. Gyalogszerrel indul el, miközben teljesen lepusztult különös tájon kel át. Megérkezvén továbbra is kijut neki az elutasítottságból, kedvese apja, Nahum ugyanis legszívesebben szintén kitenné a szűrét mihamarabb. Susan édesanyja, az elfüggönyözött ágyban betegen fekvő Letitia viszont arra biztatja, vigye magával a lányt sürgősen. Említést tesz neki egy megbetegedett és eltűnt szolgálólányról is. Később, vacsora közben az inas, Mervyn összeesik és Stephen szemtanúja lesz, ahogyan gazdája az erdőben eltemeti, majd különös fényt lát az üvegházból kiszűrődni. Susan-nal bejutnak a lelakatolt növényházba, ahol abnormálisan nagyra nőtt növényeket, különös ketrecbe zárt lényeket és egy sugárzást kibocsájtó gépet találnak. Ráébrednek, hogy a házban megbetegedettek sok időt töltöttek itt. A pincében egy kamrában pedig egy meteoritra lelnek, amelyet eddig tévelygő gazdája megpróbál megsemmisíteni...

Mondjuk ki nyíltan és köntörfalazás nélkül: ez a film unalmas. Még az 1 óra 18 perces időkeret is lötyög rajta, mint csövesen a télikabát. Emellett meg bugyuta is.

Elindul a gótikus síneken; köd, pince, barokkos zsúfoltság, gonosz felmenő, festmények, gyertyatartók, fátyolozott nő, rosszhírű kastély, pókháló. Aztán átváltunk a sci-fire, végül befut egy szájbarágós tanulság a tudományról. Néha öt percekig lopakodnak szereplőink a nagy házban, a végsőkig fokozva az unalmat. Mintha az 1960-as "House of Usher"-t forgatták volna újra, gagyibb verzióban, mindenféle kiemelkedő mozzanat nélkül, a végére belepasszírozva egy másik történetet. Ismerős: a vőlegény megérkezik, a rejtélyes és baljós házban csak a menyasszonya fogadja örömmel, míg a többi lakó el akarja zavarni. A fiatalember nem riad vissza és nem nyugszik, míg le nem leplezi a titkot, amely általában tragédiába torkollik, égő kastély háttérrel búcsúznak. Ebbe a gótikus formába kalapáltak bele tudományos-fantasztikus sallangokat, így egész egyszerűen nem működik ez a katyvasz, ahogyan nem funkcionál érdekes moziként sem. Furcsa, hogy a hatvanas évek közepén, már a mozi serdülőkorában is kliséket használtak. A diszfunkcionális mese egy pillanatig sem tud magával rántani, jéghideg egykedvűséggel számoltam a perceket, még korszakának a bája is hiányzik belőle. A díszlet ugyan szép, de a sminkek és effektek feszengésre késztettek. A főszereplő Nick Adams úgy néz ki, mint Daniel Craig fénykorában, azaz úgy 75 évvel ezelőtt - ez elmond mindent a színészi képességeiről és karizmájáról is. Sajnos az ártatlan élményről lemaradtam, nem tudom, milyen lehet szűz szemmel megnézni a "Die, Monster, Die!"-t, tehát nem úgy, mint egy Lovecraft adaptációt, hanem önálló filmként - gyanítom azonban ettől sem lesz jobb a forgatókönyv és nem fognak jobban összeilleni a merőben eltérő műfaji darabok. Sok türelmet igényelt, annak ellenére, hogy faék egyszerűségű - vagy éppen ezért. 

No Exit (2022)

 

  Amikor könyvben olvastam ezt a történetet, már akkor tudtam, hogy ezt hamarosan a képernyőn fogom viszontlátni. Taylor Adams regénye letehetetlennek bizonyult, ráadásul a filmiparban is jártas író már forgatókönyvek készítésében is kipróbálta magát - éppen ezért pörögtek az olvasó szemei előtt plasztikusan, filmkockaként az események. Gyorsan a tartalom (a könyvét másolom ide, mert szerencsére a mozi nem tér el az alapoktól...)

"Darby sűrű hóesésben próbál átjutni a Sziklás-hegységen régi Hondájával. Bocsánatot akar kérni a halálosan beteg anyjától, akit hamarosan megműtenek. Azonban a sors kétségbeejtő fordulatot hoz. A havazás hóviharrá válik, ami elvágja Darby útját a hegyekben. Nincs térerő, csak lemerülő mobiltelefon, nincs remény, csak a hóvihartól elzárt parkoló a semmi közepén.

Darbynak egy autós pihenőben kell töltenie az éjszakát néhány ismeretlen társaságában. Egy bűntény szemtanúja lesz. Egy kislányt pillant meg az egyik veszteglő autó félig befagyott ablaka mögött. A gyereket minden bizonnyal elrabolták.

Hátborzongató, élet-halál küzdelem veszi kezdetét, mert Darby nem az a fajta lány, aki könnyen feladja, és most méltó ellenfelére akadt."

 Nos, ezen a filmen nem fogsz unatkozni. Gyors, fordulatos és brutális. Nem ülepszik le egy percre sem, valami történés mindig löki előre a cselekményt, lépés lépést követ, jónéhány meglepetéssel. Az alapvetően egyszerű alapok ellenére pillanatig sem sematikus, a mindössze hat szereplős thriller magával rántja a nézőt. A világtól elvágott pihenő az éjszakai hóviharban tökéletes helyszíne egy ilyen történetnek, amelyet szerencsére az operatőr és a rendező ügyesen ki is használt. Attól a hamar bekövetkező pillanattól, hogy Darby felfedezi az elrabolt gyermeket, nincs nyugalom, komoly feszültség ül telepszik ránk, amíg ki nem robban a konfliktus, majd onnantól már az izgalmakat adagolják módszeresen. A kis pszichikai játszmák ugyan hiányoznak, amelyek a regényben még jobban megízesítették a sztorit, de érthető, hiszen a filmes lehetőségek végesek. A gördülékenységről a szereplők is gondoskodnak, sosem zökkenünk ki, Darby pedig egy ex-narkós női John McClane-ként egy pillanatig sem nyugszik a helyzetébe, mindent megtesz, hogy a szorongatott helyzetből megmenekítse a kislányt. A befejezés közeledtével pedig egyre brutálisabb és véresebb dolgok történnek meg, jól érzékeltetve, ahogyan a kétségbeesés és az időtényező a főellenségből kihozza a vadállatot. Ismét bebizonyosodott, hogy nem kell óriási költségvetés egy jó filmhez, csak jó ötlet, ügyes rendezés és jó színészek. Semmi merengés és leállás, szinte valós időben játszódik. Valódi élvezet, mintha egy gyorsvonaton száguldanál, hétvégére mindenkinek ajánlom, ha egy igazán szórakoztató és pörgős mozit akar. Készítsd be a bagót és a házi pálinkát, vagy a bunkók a kólát és popcornt, dőlj hátra a szénakazal tövében és nézd meg!

Könyv: Jozef Karika: A hasadék

 - A szlovák Jozef Karika megalkotta az európai Ideglelést. - Mondhatnánk, de nem mondjuk. Bármennyire is épül a regény ál-dokumentarista stílusával a világhírű filmre, hiszen az ötlet szikrája 100%-os bizonyossággal onnan pattanhatott elő, a kettő számomra ég és föld. Lássuk a tartalmat, amelynél homályosabban én sem festhettem volna fel a történetet, de pont ezért tetszik:

"Ez a regény különös körülmények között született. A szerzőt egy korábbi misztikus thrillerének megjelenése után megkereste egy férfi, aki elmesélt neki egy hátborzongató történetet, ami egy elhagyatott elmegyógyintézet széfjében talált dokumentumokkal veszi kezdetét. Jozef Karika lejegyezte az elbeszélést, annak számos adatát ellenőrizte, majd saját jegyzeteivel ellátva kötetbe rendezte – ezt tartja most kezében az olvasó. A könyv lapjain kibontakozó tragikus és hajmeresztő eseménysor a világ elé tárja az egyik legnagyobb szlovákiai rejtélyt: az emberek megmagyarázhatatlan eltűnését a Tribecs-hegységben. Legenda lenne, szándékos hamisítás, vagy maga a kegyetlen valóság? Ezt a kérdést a lebilincselő rémtörténetet közreadó szerző is felteszi, az olvasóra bízva annak megválaszolását. A hasadék eredeti kiadása óriási visszhangot keltett, az utóbbi évtizedek legnépszerűbb szlovák regénye lett, és az irodalom határait túllépve popkulturális jelenséggé vált."

 A szerző stílusa zseniális, mintha leülnénk pár sörre a helyi kocsmában és végig hallgatnánk egy haveri sztorit. Lebilincselő mesélői hangvétele letehetetlenné tette a könyvet, persze ugyanúgy, mint az ügyesen adagolt feszültség is. Története jóval intelligensebb az Ideglelésnél, miközben nyomvonala arra építkezik. Hogy mennyi igazság magva lehet alapjainak? Halovány fogalmam sincs, mert a neten már keveredik a regény mítosza a valósággal. Annyi fix, hogy valóban találtam komoly oldalakon azon a környéken eltűnt emberekről cikkeket, vagy rendőrségi felhívásokat. Aki akar, járjon utána, én sajnos a szlovák nyelvvel csehül állok (haha). Az elbeszélés nagyszerűen van felépítve, gördülékeny, itt aztán minden ócska időhúzás félredobva. Meglepően realista a témája ellenére, teljesen átélhetőek hősünk gondolatai és a végzetes útra induló kis társaság szikrázó feszültsége is nagyon emberi, semmiféle papír-íze nincs, hús-vér karakterek.  Közvetlensége miatt szereplőinket még közelebb érezhetjük magunkhoz, amelynek következménye, hogy teljesen átéljük megpróbáltatásaikat. Látásmódjával az ismerős helyek is baljósan ragyognak fel, miközben kerüli a szenzációhajhász klisés horror-paneleket, a legrémisztőbbek pont a hétköznapi dolgok, amelyek hirtelen képbe nem illően tűnnek fel. Humoros pillanatokon át emberi gyengeségen keresztül egy nyomasztó és akár igaznak is ható érett alkotást kapunk a kezünkbe. Nem ugrik a nyakunkba, nem ordít a fülünkbe, nincsenek démonok és vérszomjas idegenek, szinte hidegen tálalt realisztikus mese, amely magával ragad.

 Számunkra különösen figyelemre méltó, ahogyan a magyarok lakta településeken és helységeken utaznak hőseink és ahogyan ösztönösen idegenkednek tőlünk. Kopjafáinkat különös és ijesztő totemoszlopnak látják, ami nem is baj, addig jó, míg különbözünk. 

 A regény eteti magát, ha leülsz szabad óráidban, rabul ejt és nehezen teszed le. Minden elismerésem, így kell modern horrort írni, talán még a fiatalokat is be lehet vonzani az olvasáshoz. Semmiképpen ne hagyd ki. Készült egy 2019-es szlovák film is belőle.

Könyv: J. D. Barker: Szíve helyén sötétség

 

Valahogy nekem nem tapad ez az egész. Olvastam én a "Dracul"-t, amely a "Drakula hivatalos előzménye" pecsétet kapta - mára már csak néhány mozzanat ragad bogáncsként az agyamba róla, no meg az, hogy nem csapott a földhöz, kissé fárasztónak tűnt. Lehet ugyan az én hibám, a kosztümös-vámpíros történetek nem ragadnak meg különösebben... Majd a "Négy majom gyilkosság" trilógián is átrágtam magam, amely már jóval lendületesebb és érdekesebb anyag volt számomra. Az agyoncsavarintott sztori azonban néha kissé követhetetlenné vált, nem beszélve arról, hogy elvette a lehetőségét annak, hogy realitás-íze legyen az egésznek. Tudom, tudom, olyan vagyok, mint a paraszt, aki a Star Wars filmről kifelé jövet azt mormogja magában fejcsóválva, hogy ez egy hülyeség, ilyen nem is létezik. De a sok fordulat miatt csak azt éreztem, hogy az alkotó szinte erre alapozza az egészet, az újabb és újabb meglepetések már úgy megfeküdték a gyomromat, mint a hideg pacalkonzerv. Összességében azonban nem kaptam hasmenést tőle, sőt, kellemes könyv-emlékeim között tartom számon. Ezen eseményfolyam végeredményeképpen örömmel kaptam kezembe a regényt, amelynek gyorsan idemásolom a tartalmát, mert lusta vagyok a szövevényes históriát kibontakoztatni, úgy, hogy ne spojlerezzek. Tehát:

"Jack ​Thatch gyerekkorában találkozik először Stellával, a titokzatos, nyolcéves kislánnyal, akinek sötét haja és még sötétebb szeme van, és magányosan ül egy padon a temetőben a kedvenc könyvét szorongatva. A találkozásukból megszállottság lesz: Jacknek állandóan a lány körül forognak a gondolatai, és végül egy évvel később újra megpillantja, ugyanazon a padon a temetőben, ám Stella hamarosan ismét eltűnik.

Közben az egyik sikátorban egy férfi holttestére bukkannak. Az eset meglehetősen rejtélyes: a teste mindenhol borzalmasan megégett, viszont a ruhái épségben maradtak, ami képtelenségnek tűnik. Faustino Brier nyomozó tudja, hogy nem ez a férfi volt az első áldozat, aki így halt meg, és nem is ő lesz az utolsó. Brier azt is tudja, hogy pontosan egy év múlva kell majd keresniük a következő áldozatot, hacsak nem akadnak előbb az elkövető nyomára.

Egy kisfiú, akit mindenki csak „D” alanyként ismer, egy világtól elzárt, gondosan őrzött, sötét laboratórium mélyén várakozik, cseperedik és tanul. Senkivel nem beszélhet, és nem ér hozzá senki. Borzalmas erő lakozik benne, ezért azok, akik bezárták, sohasem fogják kiengedni.

A szereplőket elképzelhetetlen szálak kötik össze egymással."

 A hátsó borítóoldalon a méltató hangok Stephen King és Dean R. Koontz műveihez hasonlítják a kötetet. Van ebben némi igazság, persze nem úgy, ahogyan sugallni akarják. Barker mindent egy lapra feltéve megmarkolta a "Tűzgyújtó" alapjait és ráépített egy Koonz-szerű majdhogynem mesés történetet. Amennyiben Kinghez kellene még kötnöm, úgy a terjedelmet említeném meg (720 oldal), viszont ez a dagályosság csak a mesternek áll jól. King írózseni (annak ellenére, hogy pár alkotása számomra annyira nem szentírás) és el kell ismerni: tud bánni a szavakkal. Így esik meg az, hogy még a leghétköznapibb pillanatokat is élvezettel olvassa az ember. King megállíthatatlan szófosásai úgy tökéletesek, ahogyan vannak, minden sorának íze van (haha). Barker viszont ennyi oldalon keresztül Koontz kissé szárazabb stílusában pakolja a kazánt, amely már nem okozott számomra különösebb elragadtatást. Ahogyan a sztori szövése is hasonlatos: egy kissé naiv fiatal fiú, aki éveken át irreálisan szerelmes egy kislányba, akit 365 naponta egyszer lát csupán percekre. Rejtélyes kísérlet, bérgyilkos, titokban működő nagy csoport, akik olyanok szinte, mint a "Men in Black", bár szigorúan talpig fehérben és csakis hófehér autóban. (Ez megint csak ostobaság: ha titokban akarunk működni, miért öltözünk feltűnő fehér ruházatba? Mint James Bond, a titkos ügynök, akit a világ minden táján ismernek...) Néhány szálat kissé erőltetettnek éreztem (például a főhős barátjának életútját, amely majd jól jön még a végén...), mintha a szerző a céltáblát már megalkotta volna, de hogy milyen úton-módon és mivel lőjön rá, azt még nem tudta volna.

 Ismét kissé túlbonyolított történet, amely azért fáj a legjobban, mert már az elejétől tudjuk, hogy merre megy a játék a "Tűzgyújtó" fundamentumán és Koonz könyvszabályai szerint. Ennek fényében a felépített szólabirintus nem nyűgözi le az olvasót, hiszen a célt végig látjuk. Úgy az 550. oldaltól már csak a mihamarabbi végkifejletet vártam, hogy túl legyek rajta. Persze nem Barker lenne az alkotó, ha nem csavargat még a befejezésen is, ám mindez nem változtat a fentebb írtakon. Gyanítom, a katarzis felé való menetelés kényszerítette irracionálisra erőltetett viselkedés a szereplők részéről, a realitást sokszor mellőző és logikátlan cselekmények rontották el számomra az élvezetet. Szóval, olyan szövevényes, mint legutóbbi mondatom.

 Ettől függetlenül persze olvastatja magát, jól is van megfogalmazva. Valószínűleg aki nem olyan szinten horror- és olvasásfüggő, mint én, az nagyobb élvezetet lel benne. Leállás nincs nagyon, talán néha sok volt és szükségtelen a térképszerű útleírás. Pozitívum az egyes szám első személyes hangvétel, emellett érdekes és kalandosan izgalmas is. Horror csak Koonz-szinten van benne, hullanak az emberek rendesen, de nem tartalmaz természetfeletti szálat, inkább tudományos benzin hajtja előre. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, sodort magával, mint azt írtam, a gondjaim a sztorilájnnal voltak, nem a kibontakoztatásával. 

Ismétlem: olyan, mint egy modern Koontz-regény, csak jobban van megírva. Nyugodtan vedd kézbe, nem vagyunk egyformák, Neked lehet, hogy jobban fog tetszeni, csak én vagyok túlságosan akadékoskodó - vagy az agyam helyén sötétség... 🙂 10/7

  

Könyv: Max Brooks: Ösztönlények

Teljesen véletlenül bukkantam rá erre a könyvre a könyvtárban. Annyit azonnal elárulhatok: meg is fogom vásárolni hamarosan, mert ott kell lennie a polcomon. Max Brooks neve nem ismeretlen a horror-rajongók előtt. No nem azért, mert az ismert Mel Brooks (filmrendező, forgatókönyvíró, zeneszerző, zeneszövegíró, komikus, színész és producer) fia, hanem mert ő írta a világhírre szert tett "World War Z"-t, amely zombi-filmként világsztárokat vonultat fel, szóval általa átlépte az ingerküszöböt a műfaj. Lássuk a medvét (vagy esetünkben a nagylábot...):

 Greenloop egy elzárt kis közösség, amely a Mount Rainier lábánál fekszik. A mindössze hat okosotthonból és egy közösségi házból álló mini-település lakói vissza akarnak illeszkedni a természetbe, ezért zárkóztak el a társadalomtól. Minden környezetbarát, napelemes, lakásaikat iPhone-ról irányítják, bevásárolni drónokat küldenek. A zöld utópiába azonban hiba csúszik: kitör a vulkán, amely pillanatok alatt elvágja a külvilágtól a felső osztálybeli kommunát. A hírek alapján lassan tudatosul bennük, hogy a felmentő seregre még jó ideig várhatnak, hiszen azoknak bőven akad dolguk a környékben elszabadult lázongásokkal és mentőakciókkal. A szétzilálódó kis csapat egy része felismeri, túlélésük záloga a közelgő télre való felkészülés. Ám nem csak az állatok menekülnek a hegység dús és sötét erdeiből... Az eddig legendának tartott lények is megérkeznek. Éhesen. És nem érik be csupán a komposztáló maradékaival. Emberhúst akarnak...

 A regény zseniális és letehetetlen. Ahogyan a "World War Z", úgy ez is dokumentarista horror, a főhősnő Kate Holland, akinek a pszichoterapeutája tanácsára vezetett naplóját olvashatjuk, megtűzdelve interjúkkal és valós beszámolókkal a jetikről. Mindemellett nagyszerű kórképe a manapság divatossá lett zöld és ökocentrista hullámnak, azoknak a félnótásoknak, akik leállítanák az atomenergiát, aztán a sötétben ülve siratnák az internetet a Starbucks romjain. Azoknak, akik szerint az emberiség felesleges ezen a szent bolygón és az anyatermészetet nem szabad megbolygatni - mindemellett természetesen legyen wi-fi és foggal-körömmel kapaszkodnak ebbe a konformista hippi-elmebajba. Ahogyan az író megfogalmazza Greenloop ars poeticáját: "az emberek csak a bajnak vannak. A természet a barátunk."  

 Mindez persze addig kényelmes és fenntartható, míg a valóság arcon nem csap: az emberiségnek folyamatosan küzdenie kell évezredek óta a megmaradásáért és a természet nem a haverunk. Ezzel kell tehát szembesülnie az elkényelmesedett csoportnak, akik Rousseau-ban és Marx-ban, jógában és feminizmusban rendkívül kiműveltek, hódolnak a természetnek, de semmit sem tudnak róla, még annyit sem, hogyan kell babot csíráztatni. Szép karakterfejlődés, ahogyan végre talpra állnak a szereplők, ki így-ki úgy és valódi emberré válnak a valósággal megütközve, felébrednek alapvető ösztöneik az életben maradás kihívásaira. Hiszen napjaink világfelforgató idiotizmusai is pillanatok alatt eltűnnének, ha veszély fenyegetné az emberiséget. A küzdelem a túlélésért visszaadja az emberi méltóságot és életösztönt: védeni a társainkat, önfeláldozást, harciasságot, férfiasságot, nőiességet, bátorságot, mindazt, ami kiemeli az állatok közül az emberi lényt. Ennek jelképe Mostar, az európai nő, aki a délszláv háború túlélője és ezáltal jobban átlátja a helyzetet, vezéregyéniséggé válik. Brooks prózája kiválóan alkalmas mindennek közvetítésére, a "devolúcióra" (a könyv eredeti címe ez...). Persze nem prédikálni akar, megmarad a horror mezsgyéjén is, egyensúlyban tartja mondanivalóját az izgalmakkal és a feszültséggel. Alaposan utánajárt a bigfoot-jelenségnek, kaphatunk idézeteket alapművekből eme témáról, ahogyan teóriát is a misztikus lények létezéséről, persze nem szájbarágósan, hanem találgatásként, amelyek a kötet keretein belül elfogadható zsinórmértéknek tűnnek. Itt nem csak ezeknek a szörnyetegeknek az ösztönlétéről van szó: sokkal érdekesebb szempont az ember visszafejlődése az alapokra, a harciasságra, a vadász és gyilkos indíttatásra, gyűlöletre, amely csúcsragadozóvá emelt bennünket és amelyet manapság színes leplekbe burkolva próbálnak kiölni belőlünk. Az elfojtott vérszomj kiszabadulása felszabadító, az események borzalmasak, de megmutatják, miért ülünk a táplálékpiramis tetején. A közösség bemutatása kissé döcögős az elején, bár tanulságos, majd  a klasszikus horror-séma következik, ahogyan lassan bevezetődünk a szörnyűségekbe, mígnem elszabadul a pokol, ahol már nincs kecmec, vagy ők, vagy mi. Hajnalig olvastam, csak hogy a végére érjek, nem tudtam volna aludni a befejezésig. Hogy azoknak is kedvezzek, akik a horror kevéssé intellektuális részéért rajonganak, (bár azok idáig úgysem jutottak el az olvasásban...); van benne bél, vér, halál, szörnyek, mészárlás és beszarsz rajta. Mindenképpen olvasd el..

The Barge People (2019)

  Hirtelenjében nem is tudom, kit küldjek el a kurva anyjába, vajon a rendezőt, aki egyben producere is ennek a mocsoknak, vagy a forgatókönyv íróját, netán a szereplőgárdát....? Úgy döntöttem, kollektíve üzenem mindannyiuknak.

 Angliában járunk, valahol vidéken, ahol négyesben, egy lánytestvér páros és fickóik nagy utazásra készülnek. Illetve csak valami szennycsatorna-szerű nagyobb patakon indulnak útnak egy lakóhajóval. Az idilli romantikát némiképp megzavarja, amikor valami helyi sutyerák-família hajóját súrolják, azok meg jól kiakadnak a városi görényekre. Partra kötve túlesünk a már éppen aktuális öregemberen, aki figyelmezteti a kis csapatot, hogy húzzanak el a környékről. Baszki, lehet, ha egyszer nem őrült csövesnek öltözve, érthetően adnák elő ezek a fazonok a mondanivalójukat a filmekben, mindenki szépen visszafordulna. Ám rettenthetetlen módon maradnak és bolyonganak, mígnem egy kocsmára találnak. Hamarosan persze megjönnek a bugrisok, akikkel összekülönböztek, a csata ugyan elmarad, de azok titokban követik őket a bárkájukig. Ott jól rájuk törnek, megkötözik őket, esküszöm nem tudtam, hogy egy karcolás ilyen vérbosszút igényel, persze nem ismerem a tengerész-etikát, kocsiknál ilyenkor csak betétlap-csere van... De persze kollektíve megszívják, mert egyszerre csak megjelenik néhány kétéltű mutáns, gumimaszkkal a fején, akik fel akarják falni az időközben már hatos csomagolásúra emelkedett számú husit. Elszabadul a pokol, de szó szerint, mindenki öl mindenkit, miközben a rohadt lámpák valamiért csak villognak és filmzeneként valami idegesítő egyre erősebb huppogás hegedül idegszálainkon, mindenhol vér és ordítozás. Én is legszívesebben ordítanék. Úgy látszik megölhetetlenek a szörnyetegek, mert szegény faszikám már legalább a 117. késszúrást ejti rajta, de az továbbra is csak az éhségével foglalkozik. A hős férfiú az életben maradt piciny csapatkát elküldi a kocsmába, amit igen helyes megoldásnak vélek, ki ne szeretne oda menni, csak nem értem, mire volt jó különválni. Illetve értem, ezáltal aztán még bonyolultabbá válik a cselekmény, amely eddig is egy féltégla komplexitásával rendelkezett. Szaladgálnak az erdőben, köd van, amelyet számomra rejtélyes módon reflektorok világítanak meg. Ezek a mutánsok meg lépten-nyomon ott vannak, számon sem tudom tartani, mennyi az összlétszámuk, persze ez nem okoz különösebb lelkifurkát. Hőseink menekülnek, majd a hátuk mögött üvöltő monszternél sokkal fontosabb dologgal törődnek: megvitatják a társadalmi osztálykülönbségeket és versenyezni kezdenek, ki veszített el több hozzátartozót. Az izgalom a tetőfokára hág, minek következtében elkezdtem rendet rakni a szobában, megnézni a leveleimet, kiugrottam némi rágcsálnivalóért. Az idő relatív - mondotta Einstein és valóban, a zsigereimben érzem, míg kint voltam a konyhában, továbbra is alig haladunk, pedig már nagyon szeretném, ha ez az amatőr színjátszókör ketchupba fulladna gyorsan. Felmerül bennem az a buta optimista gondolat, amikor az elején azt gondoltam: ó, ez csak 78 perces, vajon lesz idejük rendesen kibontani egy jó történetet? Aztán amikor a 20. percben még mindig csak beszélgettek, gyötrelmesen unalmas módon, meglegyintett a reménytelen érzés, hogy ezt már baszhatom, itt már semmiféle sztori nem lesz. Végre, az egyetlen olyan esemény ezzel a filmmel kapcsolatban, amely nem okozott csalódást. Külön fájdalommal töltött el a színészi játék megrázó hiátusa, mintha a nemesrempehollósi kiscsoportosok betlehemi előadását kellene nagy kínban végigszenvednem - bár azok legalább nem több hektó vérrel próbálják a figyelmet elterelni arról, hogy ez egy rakás szar, amely fos párbeszédek, gagyi szörnyek és kb. cigisdobozra firkált forgatókönyv freakshow-ja. Az összes karakter ellenszenves és erőltetett, a kellő pillanatokban úgy viselkednek, ahogyan a filmekben kötelező, megmagyarázhatatlanul késlekednek olykor a cselekvésben, továbbá indokolatlanul bonyolítanak mindent. Minden ízében amatőr és irritáló baromság, értékelhetetlen és érdektelen nulla. Nagy ívben kerülendő, mint a csípős vazelin..

Könyv: Jasper DeWitt: A beteg

 

  A moly.hu-n nem sok dicsérő kritikát kapott a könyv az olvasóktól, amelyek fele megérdemelt, de tegyük hozzá, horror-rajongóként kanalaztam már sűrűbb foslevest is.

 Dr. Parker a szépreményű ifjú pszichiáter a legjobb iskolák elvégzése után egy gyermekkori trauma okán olyan munkahelyet keres, ahol az igazán rászorulókon segíthet. Meg is leli ezen irányú álmainak paradicsomát, valami New England-i diliházat, amely nem a puccos gazdagoknak szolgál pszichikai elsősegélyként. Mivel igen lelkes és nagy tudású, hamar kivívja vezetői tiszteletét, de - itt jön a csavar - van egy beteg, akihez nem mehet be. A "Joe"-ként elnevezett ápoltnak nagyon rossz híre van, nem is szabad vele huzamosabb ideig zárt térben lenni. A titok felizgatja Parker fantáziáját és kutakodni kezd. Az általa előbányászott akták szerint "Joe" gyermekként került vizsgálat alá először, amikor azt állította, hogy a szobájában egy gonosz, rovarszerű lény fenyegeti éjszakánként. Rövid javulás után visszakerült a lehető legrosszabb állapotban az őrültek házába. Innentől kezdve nem maradt élő szobatárs a lekötözött gyermek mellett, sem ápoló, vagy doki, aki ne halt- vagy roppant volna bele a fiú kiáradó gonoszságába. Több sem kell hősünknek, mindent elkövet annak érdekében, hogy a különös és fenyegető figura orvosa legyen...

 Mint fentebb leszögeztem: az olvasók csalódottan  tették túl magukat a köteten. Meg tudom érteni és azt is megmagyarázom, miért okozott még azoknak is illúzióvesztést a mű, akik otthon vannak a horrorban... Elsősorban, ezt nem szabadott volna könyvben kiadni. A mindössze 214 oldalas mű ráadásul fél centis sorközökkel operál - teljesen elrontva az élményt, hogy élvezhessük önmagában a sztorit annak, ami: egy elbeszélésnek. Melynek novellagyűjteményben kellene szerepelnie, hosszabb kisregényként, nem önálló kiadványként. Nem állja meg a helyét ebben a formában, sem méretben, sem pedig (főleg) stílusban. Egyszerűen kevés a puskapor. Ha ezt a sztorit egy horrormagazinban olvasom, elégedetten dőlök hátra, ahhoz a szinthez nagyon kellemes és borzongató volt. De amikor könyvként veszem a kezembe, minden hibája kitüremkedik a hosszasabb hasmenés alatt kiolvasható kiadványnak. Ami különösképpen szemet szúrt, az a történet egyenessége és lejtése. Nincs tényező, amely elterelhetné a megadott útról a sztorit. Hasonlít a neten olvasható pornó-elbeszélésekhez (csak mesélik, nem olvastam még ilyen szennyet!!!44!!44!) : pont minden adott, a csillagok állása, a véletlenek összjátéka, hogy Andi szülei éppen elutaztak és a kutyája éppen kanos, amikor vele akar aludni a kedvenc iskoláslány ruhájában, szexfilm nézése után. Nincs leágazás, a történet lineárisan folyik, tömören a végkifejlet felé. Nekem ez nagy hiba - már amennyiben nem egy hosszú novellát olvasok. Úgy máris élvezhető lenne. Egy idő után így is az, amikor benyeljük, hogy át lettünk baszva. Ha így nézzük, egy jó kis természetfeletti horrort kapunk kézhez, amely ugyan az öreg rókáknak nem tartogat meglepetést, de hozza a megszokott élményszintet. Maga a "regény" blogbejegyzésenként van megírva, el kell ismernem, annak megállja a helyét. üresjárat nincs, szóval minden adott egy antológiában való szerepléshez. Élvezhető kliséhalmaz, nagyon olvasmányosan, de ezért a pénzért rohadtul elvártam volna valami mélyebbet. Mindenesetre ez jutott, könnyed és gyors, mint az első kúrás a diszkóban, amelyre később már alig emlékszel. Fogyaszd egészséggel, mert vérbeli horror - amolyan B-kategóriás módra. Ryan Reynolds producerként nekiesett a filmforgatásnak 2018-ban, de azóta semmi hír az igen hülye munkacímű "The Patient Who Nearly Drove Me Out of Medicine"-ről.

Sáskaraj - La Nuée (2020)

 Egy melankolikus francia horror-dráma vérfOgyasztó sáskákkal...

 Virginie egy farmot vezet, ahol hármasban élnek kisfiával Gaston-nal és kamasz lányával Laura-val. Férjét elveszítette és egy kicsit az eszét is, amikor úgy döntött, kecskék tenyésztése helyett inkább sáskákat szaporít, hogy a sok elmebeteget jóllakassa, akik szerint a bolygót a húsevés pusztítja ki, meg akik szerint jobb lenne, ha a fehér emberek nem szaporodnának. Vállalkozása azonban reménytelennek tűnik, miközben gyermekeit bolond anyjukkal csúfolják. Nem tud annyit tenyészteni a rusnya rovarokból, hogy meg tudjanak élni és az átvevők sem akarják pénzbe fojtani. Laura rosszul viseli a helyzetet, anyját hibáztatja az egzisztenciális válságért, amelybe hóbortja sodorta őket. Virginie is az összeomlás határán leledzik, amikor egy kis véletlen baleset folytán észre veszi, hogy a sáskák nem csak, hogy oda vannak a vérért, hanem őrülten szaporodni kezdenek és nagyobbra nőnek az életadó nedvtől. Újabb és újabb fóliasátrakat kezd állítani a gyarapodó rajnak.

 Eleinte magát csapolgatja, hogy etesse az egyre agresszívabb tömeget, aztán literszámra rendeli a vért. Kis időre mintha helyreállna a helyzetük, de még több kell, hogy anyagilag is jól járjanak, ráadásul anyu megszállottja lett a pénzkeresés eme módjának és bizonyítási vágyának. Ennek természetesen csakis tragédia lehet a vége.

  A film inkább dráma, amiben horror is előfordul, tulajdonképpen az utolsó negyedéig csak az érezhetően közeledő balvégzet szorítja össze gyomrunkat. Az anya szemmel láthatóan elvesző kontrollja magában hordozza a potenciális katasztrófát. Itt aztán nem láthatunk hollywoodi-módra városokra támadó gyilkos sáskarajt, könnyedség még nyomokban sem lelhető benne, a tragédia egy kis közösség kamara-drámája. Az események lassan guruló tekegolyóként egyenes pályán haladnak a katarzisig, egyre nyomasztóbb hangulatban. Mivel egy zárt körben játszódik, számíthatunk az erősebb és mélyebb karakterábrázolásra. A sötét hangulat átüt a napfényes pillanatokon is, a reményvesztettséget tökéletesen ültették bele minden pillanatba. A szereplőgárda jól teljesít, kiemelten az őrület határán billegő anya, de a gyermekeit játszó ifjak is dicséretesek. Sokkal több is lehetett volna, hiszen az ötlet meg volt benne, a lehetőség több áldozatra, vérre, gyilokra, ám az alkotók mást akartak, némi lelket is belevinni. Akár láthatjuk hasonlatként az emberi türelmetlenség és pénzhajszolás következtében elszabaduló szörnyűségként is... 

Nem vagyok maradéktalanul elégedett, de semmiképpen nem bánom a 100 percet, amit rááldoztam. 

Caveat (2020)

 Damian Mc Carthy író/rendező első nagyjátékfilmje, véleményem szerint, erősen meg fogja osztani azokat, akik (remélhetőleg ezen ajánlót követően) a megtekintése mellett döntenek, ugyanis legalább annyi érv szól amellett, hogy minden lassúsága, kuszasága, ki nem bontott háttértörténete, a szereplők motivációinak és magának a a történetnek az egyértelművé nem tétele mellett is egy nagyon jó filmmel van dolgunk, mint amellett, hogy a Caveat egy feleslegesen elnyújtott, a rendező ötlettelenségét művészieskedéssel palástolni próbáló katyvasz. Talán mindkét megállapítás túlzás, és egyik sem állná meg a helyét igazán, de az biztos, hogy legalább annyi elégedett, mint amennyi elégedetlen ember lesz azok között, akik veszik maguknak a fáradságot (ami az első fél órát tekintve akár tényleges fáradságot is jelenthet) és türelmesen végig nézik az alig másfél órás játékidőt. Ami közel sem számít soknak, de a Caveat esetében bizony annak tűnhet. A mai, sodró lendületű, minden percre újabb és újabb történéssel, ijesztgetéssel előrukkoló, a néző idegeit és koncentrációját a végletekig igénybe vevő filmekhez szokott filmfogyasztónak mindenképpen. Nem tagadom, hogy a film elején, a Hammer Stúdió gótikus horrorjait megidéző sztoritól és atmoszférától eksztatikus állapotba került nézői lelkem az első fél óra után erősen elgondolkodott azon, hogy a kétségtelenül hátborzongató helyszín és hangulat, a történet alatt mindvégig ott hömpölygő, dark-ambientre hajazó fájdalmasan szép zenei kíséret ellenére érdemes-e az időmből további tíz perceket adnom arra, hogy Damian Mc Carthy alkotásával megbarátkozzam. Az elgondolás, hogy az információkat lassan csöpögtetik, a megfejtést a lehető legtovább titokban hagyják, nélkülöznek mindenféle hatásvadász, bazári ijesztgetést és a percenkénti sokkolás helyett a lehető legtovább feszítik a néző idegszálait nem rossz és nem is újkeletű, de van ebben még mit tanulnia az elsőfilmes rendezőnek. A hangulatteremtés kifogástalan, a zeneszerzői és operatőri munka is rendben volt véleményem szerint és azzal a kritikával sem értek egyet, hogy a szereplők jellemrajza, motivációinak megírása elnagyolt lett volna. Hogy nem lehetett azonosulni a főszereplő, a Jonathan French által alakított, Isaac karakterével. Annak ellenére sem tartom igaznak, hogy valóban nem sok minden derül ki Isaac cselekedeteinek mozgatórugóról. Számomra mégis valamiért a legelső perctől kezdve hiteles, érthető, átélhető minden, amit tesz és mindvégig képes voltam együtt érezni vele és drukkolni neki, hogy életben maradjon a film végére. Még akkor is, ha a kezdeti makulátlannak tűnő jellemére valami titokzatos, ki nem mondott, de azért sejtetett, sötét múlt vetült.  Barátja, a Ben Caplan által alakított Moe Barrett iránt pedig a film kezdetétől fogva erős ellenszenvvel viseltettem, holott az ő karakterének háttértörténete még annyira sem volt megírva, mint Isaacé. De kinek lenne szimpatikus egy olyan figura, aki egy súlyos balesetből éppen csak felépülő, amnéziával küzdő, majdhogynem magáról sem tudó barátját csak azért keresi fel, hogy a mentális problémákkal megvert unokahúgára, aki a világtól elzártan, egy sziget egyetlen épületében, egy erősen elhanyagolt, kísérteties kúriában él, öt napig vigyázzon. Olga (Leila Skyes) valaha együtt élt a szigeten a szüleivel, Barret testvérével és annak feleségével, amíg az apja főbe nem lőtte magát a kúria pincéjében az anyja pedig nyomtalanul el nem tűnt. Azóta eltelt nyolc év és Olga, a szorongásaitól és félelmeitől megvert lány nem képes elszakadni az egykori szülői háztól. Bármilyen szörnyűségek is történtek ott, rendszeresen átevez a szigetre és a lassan elrothadó házban tölti napjait. Barrett pedig érthető okokból irtózik a gondolattól, hogy abban a házban, ahol a testvére átlőtte a fejét, időzzön egy zavarodott, gyámságra szoruló lánnyal, akkor is, ha az történetesen az unokahúga. Logikus, de mégis ellenszenves tőle, hogy ezt a kényelmetlen és hálátlan feladatot másra hárítja át. Az, hogy ezt egy olyan barátjától kéri, aki még nem épült fel egy súlyos balesetből, aki még szintén kezelésekre szorulna, Olgához hasonlóan, az egyenesen aljas húzás. Isaac nem is szívesen mond igent Barrett kérésére, de egyrészt képtelen a logikus gondolkodásra, másrészt mindössze öt napról van szó, amit igen bőkezűen honorálna egykori barátja. 

Az igazi nehézségek természetesen csak azután következnek, hogy Isaac, elsősorban a pénz miatt, rábólint Barrett ajánlatára és beül a csónakba, amivel áteveznek a szigetre Olgához. A lényegi dolgok már csak ott derülnek ki. Hogy Olga nem engedi, hogy bárki is a közelében legyen, hogy dühkitörései vannak, hogy a sziget teljesen lakatlan, hogy Isaacnek egy rögzített láncon végződő hámot kell viselnie amíg ott van, hogy véletlenül se tudjon Olga közelébe menni. Az egész feladat kezd szürreálissá és nyomasztóvá válni Isaac számára. Barrett pedig beül a csónakba és magára hagyja barátját, kettesben a zavarodott lánnyal egy meglehetősen nyomasztó hangulatot árasztó, romos házban. 

A hangsúly ezt követően sem a történéseken, sokkal inkább a sejtetésen van. Hogy valami (vagy inkább semmi) nem igaz abból, amit Barrett elmondott, hogy Isaacnek nem azért kell ott lennie elsősorban, mert a barátja nem kíván a mentálisan labilis unokahúgára felügyelni. Hogy Iscaac nagyon is nyomós okból került oda, hogy Olga és ő nem ismeretlenek egymás számára. De többet nem szeretnék elmondani a történetből, egyrészt, mert nem biztos, hogy az én teóriám a helytálló, másrészt azért, mert mindenkinek megadnám a megfejtés lehetőségét. Legalábbis azoknak, akik ezt a rendkívül lassan építkező, iszonyúan nyomasztó hangulatú, inkább lélektani horrornak címkézendő filmet meg kívánják nézni. Gyanítom, nem ők lesznek többségben, de azt hiszem, ők nyernek vele inkább és nem azok, akik váll rándítva más film után néznek, vagy féltávnál kikapcsolják. Nehéz dió a Caveat, sok elsőfilmes hibával, talán nem eléggé jól kidolgozott forgatókönyvvel, de egy kellemes színfolt a sok tucatfilm között.