A szurdok - The Gorge (2025)

  A "romantikus" jelző a film meghatározásában vészcsengőket indított meg a fejemben... (Vagy ahogy Leslie L. Lawrence írná: a Jidamom rögtön jelezni kezdett...). Van egy bizonyos émelygés bennem, amikor ezt a kitételt mozival kapcsolatban meglátom és forrongó gyomorsavamban ilyenkor ott úszik Csányi Sándor hidroglóbusz-feje, Adam Sandler pojáca idiotizmusa és random menetrend szerinti járatok bármilyen járművek esetében, amelyek állomásán nagy kibékülés és szerelmi vallomások esnek meg. 

 Szerencsére az előzetes volt olyan meggyőző, mint a mellékelt fülszöveg, szóval megkapta a pozitív jelzést és felnyitottam a sorompót előtte. Még túl kellett  esnem ama akadályon is, hogy 2 óra 7 perces idejével nem volt mindegy, mikor kezdem el nézni, este nyolc után már esélytelen egy hétköznap a végignézése - és én valamiért egy félbeszakított filmet már másnap sem szívesen folytatok. Kidob a ritmusból, megtörik a dinamika, mint egy meccsen, ahol a gyenge ellenfél állandóan eldobja magát. Miután elsoroltam itt a saját érzéseimet, következzék a sztori:

 Párhuzamosan készül két magasan képzett ügynök-mesterlövész egy titkos feladatra - a világ két végéből, nyugatról és keletről. Levi, a rémálmoktól űzött magányos amerikai férfi és Drasa a litván nő, aki haldokló apját hagyja el az egy évig tartó küldetésért. Meglepő helyre kerül a két idegen: egy hatalmas és titokzatos szurdok két egymástól távoli lőtornyában kell teljesen egyedül őrizmi a helyet, hogy a több védelmi vonalon túl semmi ne jusson fel a külvilágba odalentről. A titokzatos megbízatás egyik előfeltétele: nem szabad kommunikálniuk egymással. Az idő lassan telik társtalanul, mígnem egy este mégiscsak felveszik a kapcsolatot, táblákon üzenve. Majd belekóstolnak a rejtélybe is: szörnyű emberszerű teremtmények kapaszkodnak fel a szakadékból, amelyektől vállvetve védik meg magukat és egymást. A két magányos lélek egyre inkább vonzalmat és vágyódást érez a másik iránt, mígnem a kibontakozó románc megfejeléseként Levi átruccan kötélpályán a hasadék felett, hogy vonzalmukat megkoronázzák. Az együtt töltött kellemes idő azonban tragikus véget ér: Levi elindul vissza őrhelyére... De lezuhan a hasadékba. Kedvese, Drasa nem rest ejtőernyővel éppen megtalált párja után ugrani az ismeretlenbe... Maga a pokol várja odalent őket.

 Nincs gáz: a bimbózó szerelem szárba szökkenése (beh szépen fejezem ki magam...), nemcsak szórakoztató és kedves jelenség, hanem teljesen átélhetőre is sikerült, jó érzékkel mutatták be a két figurát, akik nem csak a világtól elszakítva magányosak, hanem még mikor a világban éltek, akkor is azok voltak. Sorsszerű a "Similis simili Gaudet" mentén az egymásba bűvölődés. A rejtély pedig folyton piszkálja a nézőt, nem hagyja nyugton, nincs olyan lélekmelengető pillanat, amikor megfeledkeznénk róla, hogy itt valami sötét és baljós dolog vár mind a nézőkre, mind a boldogságba épphogy belekóstoló párosra. Aztán elszabadul a pokol, igazi rémálomba csöppenünk, már maga a szurdok is egy infernális hely, hát még  odalent a folyamatos veszélyt hordozó lények. Mivel főhőseinket sikeresen festették fel nekünk, így valódi aggodalmat érez az ember a karakterek irányába, amelyet tetéz a különös és hátborzongató hangulatot hordozó világ, ami feltárul előttünk. De nincs megállás: folyamatos akciók emelik az izgalmakat, néha kimondottan megrázó szintre. A titok persze kissé elcsépelt, de oda se neki, olyan okosan készítették el a filmet, hogy nem sokat rágódunk ezen, hiszen lépten-nyomon az életveszélyben vergődő párért meredünk feszülten a képernyőre. Mint említettem, a szerethető szereplők magasabb tétre emelik az egészet, szimpátiánkkal az együttérzésünket is elnyerték, ezáltal kaput nyitva annak, hogy ne lélektelen figurák sorsát nézzük unottan. A rendezés és a kameramunka, az érzékletes hátterek is nagyon rendben vannak, a Norvégiában forgatott helyszín tökéletes. Bár néhány kérdés természetesen nyitva marad, ha kilépünk a hatása alól, nem áldoznám fel ezt az élményt azzal, hogy nekiálljak ezt a formás diót feltörni és farigcsálni. Ez így jó, ahogy van, engem teljesen megnyert, nevezzetek érzelgősnek, de élvezettel figyeltem minden pillanatát. Nem is vagyok igazi filmkritikus, (mondjuk ezt sosem állítottam magamról...)

Erről jut eszembe: Mi a közös a nőgyógyászban, és a filmkritikusban? A hibát keresik ott, ahol más az élvezetet.

 Nézd meg ezt a filmet. Tényleg érdemes rá.

Hellblazers (2022)

 Fel kell tennünk a kérdést: vajon Justin Lee író-rendező titokban gyűlöli-e a horrorfilmek ikonikus szereplőit? Miért nem hagyta őket emlékeink polcain abban a szép keretben, amelyben tároltuk őket és amelyet néha elmerengve leporoltunk? Készített nekik egy nagy roast partit, nyugdíjba vonulásuk alkalmából megalázva őket. És vajon mi ütött a szereplőkbe, akik elfogadták ezt a messzire bűzlő meghívót? Még akkor is jobban jártam volna, ha az ablak előtt merengve nézek ki az éjszakába 1 óra 24 percen keresztül. És Tony Todd (Kampókéz), Adrienne Barbeau (A köd), Meg Foster (Elpusztíthatatlanok), Courtney Gains (A kukorica gyermekei), Bruce Dern (Ami sok, az sokk), Billy Zane (Mesék a kriptából - Démonlovag) , John Kassir (Kriptaőr - Mesék a kriptából) is jobban járt volna. 

 Tessék, nézzetek bele a moslékosvödörbe:

 Bill, a félhülye vietnami veterán egy éjjel a farmján hívatlan betolakodókat észlel. A bozótban lapulva lesi ki, amint csuklyás szektások egy embert a pokolba ásott lyukba vetnek, majd cserébe kimászik onnan egy démon. Másnap délelőtt mindezt elmondja a kisváros rendőrőrsén. És most álljunk meg egy pillanatra. Amikor azt írom, kisváros, az annyit tesz: egy benzinkút, egy karácsonyfa árus, egy kocsma, egy kajálda, egy helyi rádió "központja" és a rendőrőrs. KB. 15 lakossal, akik 90%-ban eme helyiségek dolgozói. Anderson seriff unottan hallgatja végig a vén fasz hadoválását, de nem is tehetne másképp, hiszen karaktere egy üres papírlap, amelyre csak annyi van írva, hogy a nagyvárosból jött. Persze mindez nem egyedi: egyetlen szereplőnek sincs semmilyen vonása, beszélő bábuk. Főzsarunk amúgy nagyon új a városban, mégis mindenkit név szerint ismer. 

  Bill hazamegy a bírtokára, ahol felkészül a kultisták támadására, csapdákat telepít. Ez izgalmasan hangzik ugye? Nos, kihúz két madzagot, amelyek szinte csak füsttel megölnek két gonoszt, akik valami különös, öngyilkosság iránti szenvedéllyel sétálnak bele a csapdába. A szuicid hajlam azonban nem csak náluk jelentkezik ebben a filmnek nevezett latrinában: az öreg a társai halálán sem tanuló harmadik gyilkossal úgy végez, hogy ő is rámenjen. A szektások célja minél több embert lemészárolni, de eszükbe sem jut lőfegyvert használni, inkább csak kalapáccsal, késsel indulnak a golyózáporokba, tisztára mint a Júdeai Nemzeti Front Elit Öngyilkos Alakulata. 

 A bejelentett robbanásokat már a seriff sem hagyhatja ellenőrzés nélkül, kivonul egy rendőrnővel a helyszínre, ahol low budget-módon összetalálkozik a démonnal, azaz a kamera az égre mered, miközben hallhatjuk az eseményt. Az este közben leszáll a városra, a telefonvonalakat elvágták és az összes lakos (mind a 8 ) ráébred, hogy a bőrükre megy a játék. Ezért a csupaüveg pubban gyűlnek össze és úgy tesznek, mintha a szemben lévő rendőrőrsre fegyverért átmenni olyan távolság lenne, mint a Berlin-Róma tengelyen végig gyalogolni. Néhány jelentéktelen szereplővel (haha, mind az) végeznek a csuklyások, előkerül egy kis gránátvető is, amellyel pont a benzinkúton lövöldöznek, verekedős jelenet, amelyben abszolút mindegy, ki győz, hiszen senkiért nem tudunk izgulni. Majd végre véget ér, én meg elmormolok néhány átkot. 

 Ne tévesszen meg, amikor azt mondják, hogy ez egy vígjáték. Ne hagyd, hogy ilyen könnyen megússzák. Próbálnak néha valami apró humoros momentumot belecsempészni, de az inkább siralmas. Annyira vicces, mint amennyi feszültséget tartalmaz. Ilyenkor jut eszembe tisztelegni az Asylum Stúdió előtt, akik ügyesen tudják a szart is szórakoztatóvá tenni. Ez meg itt csak szar, tele balfaszkodással, érdektelen szereplőkkel, érdektelen sztorival, vontatott tempóval. Lassú, de annyira, hogy sokszor már majdnem felsikoltottam, unalmas locsogások az olyan real time-ban mutogatott felesleges jelenetekkel keverve, mint amikor a seriff gyalogol, leguggol és körülnéz. Valódi időutazás: óráknak tűnik, de valójában csak percek - holott két vágással másodpercekre lehetett volna szorítani. Persze azt a rengeteg maradék játékidőt mivel is töltenék ki...? Mindenki hülyén viselkedik benne - mind a gonoszok, mind a városiak. Nem jópofán hülyék, hanem mint a debilek. Ez egy antifilm, ez egy pszeudofilm, ez egy állatorvosi ló, hogyan ne írj forgatókönyvet, hogyan ne rendezz, hogyan ne alkoss megjegyezhető, vagy legalább érdekes karaktereket. Az imdb-n elolvastam a kritikákat. Higgyétek el, a sok rosszindulatú figura, aki dicséretet pötyögött erről, azok csak át akarnak baszni, ez csak arról szólhat, hogy ha már ők végigszenvedték, akkor mindenki más is így járjon. Semmi nem segít ezen a filmen: az utalások más horrorokra, a színészek, a viccesnek szánt, ám valójában idegőrlő társalgások sem. Az meg egyenesen felháborító, hogy ott volt egy szívmelengető szereplőgárda, egy stáb, akkor miért nem készítettek valódi érdekes és izgalmas horrort? Meg ne nézd, nem csak időpazarlás, de szenvedni is fogsz közben.

Tűzlovag - The Minion (1998)

  Amikor az embernek már annyi horrorfilmje van, hogy nyilvántartásban kell vezetni, akkor egy-egy ilyen tartalom meglepetésként éri és hangulatba is hozza. Valamiért az ilyen ősi - démonos téma megtetézve Dolph Lundgren-nel igencsak jó mixnek hangzik számomra, ráadásul a '90-es években elkészülve... Olyan csalogató, mint egy tűzforró nyári napon a jéghideg molyirtó koktél. Vágjunk is bele az ismertetőbe.

 New York, 1999 trópusi hangulatú karácsonyára készülődik a nagyváros, közeledik 2000. Eme időszak különösen alkalmas volt arra, hogy egyesek a világvégét vizionálják, úgy látszik a kerek dátumok félelmetesek. Egy metró alatti barlangban hihetetlen régészeti leletre bukkannak. Az indián származású Karen Goodleaf archeológus meglepő következtetésre jut: a templomos lovagok már Amerika felfedezése előtt megjárták az Újvilágot. Éppen egy talizmánból bányász ki egy különös kulcsot, amikor rárohan egy őrjöngő és morgó férfi - ám váratlan megmentője érkezik, aki egy nagy szöges vaskesztyűvel megöli a támadót, majd se szó se beszéd le akar lépni a lelettel. A nő ezt nem hagyja, követi a nagydarab és szótlan figurát, követelve tőle a világhírt jelentő kincset. Mint kiderül, Lukas Sadorov az ősi templomos lovagrend mai napig létező szervezetének a tagja, majd a hitetlenkedő Karen azt is megtudja, hogy üldözőjük egy testből-testbe vándorló démon, aki a pokol kapujának a kulcsát akarja, mely most az ő kezükbe került. Megindul a menekülés, igyekeznek immáron közösen elpusztítani a relikviát, amely elhozza a világ végét. A démon követi őket és a kezébe kerül az ereklye... Minden áron meg kell állítani a hullaösvényt maga után hagyó gonoszt és csukva tartani az átjárót...

 A film természetesen "direct-to-video" és televíziós nyersanyagnak készült. Mindig értetlenséggel fogadtam, amikor valamelyik stúdió összekotor egy halom pénzt forgatásra, díszletre, szereplőkre, drogra, bulikra és még jól is sikerülhetne minden, de az, ami semmibe sem kerül, maga a forgatókönyv, a legszarabb. Csak néhány ötlet, csak néhány frappánsabb társalgás, csak annyi, hogy egy szenzációs felfedezésen ne egy darab régész topogjon, hogy a gépfegyveres gyilkosra legalább egy ember próbáljon meg célozni a rendőrőrs 120 tagja közül, vagy, ha ez már nem megy, legalább ne fussanak a lövésekbe. Hogy Dolph Lundgren, a rendíthetetlen ólomkatona ne csak biblia-idézetekkel kommunikáljon talányosan és egy huszonéves prosti külsejű hölgyről ne kelljen elhinnünk, hogy világklasszis archeológus. Hogy a fél film megindul egy irányba, hogyan semmisítsék meg a kulcsot, majd a végén gyors lezárásként teljesen másfelé evez. Nem sorolom, mert ezek a kis vérpatakok mégsem véreztetik el az egészet. Mert ott van benne a varázs, amiért nem tudsz legyintve a stop gombra nyomni. Összességében mégis egy mozgalmas és szerethető iparosmunka ez. A zene, a képek, a szereplők, a hangulat mind a fényes '90-es éveket idézi, amikor pont az ilyen apróságokon nem akadtak fel. A történetbe belezsúfolva indián rezervátum, nukleáris szemét, Jeruzsálem, titkos rend, pokol és sok gyilkosság. Gyakran ugrott be Chuck Norris "Hellbound" című mozija, amelyben szintén ősi ereklyét kutató démon, régésznő és kemény fiú ugrik össze - majd lefutásként Jeruzsálemben érkezik a végjáték. Ahogyan a rendőrőrs lemészárlása a "Terminatort" idézi, de legyünk bőkezűek, tegyük bele a "Letaszítva" és az "Ítéletnap" című remekeket. Sok kis puzzle, amely azonban összefő szépen a kondérban és egy emészthető levest kapunk. Unatkozni lehetetlen rajta, bár izgalmakkal nem okoz diszritmiát, sok előrelátható eseménye a használt kliséknek köszönhető. Ha a való életben a párbeszédek így folynának, eret harapnék magamon. Talán feltűnő az ingázásom, vajon a sok negatívum mellett hogyan tudnám jóra kihozni a filmet... Na várj: ez egy olyan pizza, amit telepakoltak brokkolival. Ha éhes vagy még befalod azt is, mert a többi feltét jó. Szóval egy igazi B-film 3 millió dollárból egy ikonikus de kissé unott főszereplővel, sok akcióval, sok panellel... Legalább nem olyan szarkupac és idegesítő, mint néhány mozi manapság, hanem élvezhető. 

Hellbound - Út a pokolba (1994)

 Chuck Norris napjainkra már intézménnyé vált, hála a mémgyárosoknak. A szinte egyetlen karaktert felvonultató színész-akcióhőst mindig elkerülte a szerencse. Filmjei általában újrahasznosított forgatókönyvek eredményei, a másodvonalbeli stúdiókból sosem tudott az nb 1-be kerülni. Mégis szerethető, és a rejtélyes okból előrébb törő Seagal-hoz képest még mimikával és úgy-ahogy színészi eszköztárral is rendelkezik. Kétrendbeli találkozása van a horrorral: az 1982-es "Néma düh" és kis irományunk alanya.

 1186-ban járunk a Szentföldön. A pokol kapuinak megnyitása Prosatanosra vár, aki a gonosz küldötte. Jogara segítségével és egy királyi sarj vérével hozná el földi infernót. Készen áll az áldozat, azonban váratlanul megérkezik Oroszlánszívű Richárd és harcosaival véget vetve a szertartásnak, a sátán szolgáját szent ereklyékkel lezárt szarkofágba zárják. Jogarát pedig a király kilenc darabba vágja, amelyet később a világ minden táján különböző hitű szent emberek őriznek , hogy soha ne lehessen összerakni. 

 Ám eljön az idő és sírrablóknak köszönhetően Prosatanos kiszabadul, hogy megkaparintsa a kirakós összes részét és részabadítsa a gonoszt az emberiségre. A szinte halhatatlan figura Chicagóban bonyolít üzletet egy rabbival, aki elhozza ugyan az egyik hiányzó fémneműt, de tőrbe akarja csalni, hogy megölje. Persze ez meghiúsul és itt lép közbe a két zsaru, Shatter (Norris) és Jackson. Shatter hitetlenkedve veszi tudomásul, hogy ellenfelét nem fogja a golyó, viszont ott marad nekik egy kitépett szívű rabbi hullája és a jogar feje is. Izraelbe kell utazniuk, beszámolni az esetről. Ott aztán a tiltás ellenére természetesen nyomozásba kezdenek. Megismerik a tárgy történetét és ráébrednek, hogy egy természetfeletti lényt üldöznek, ráadásul már csak az utolsó részlet hiányzik, hogy a világunk pusztulásba merüljön. Mindent megtesznek, hogy ezt megakadályozzák. Ráadásul a királyi vér is helyben van egy vonzó amerikai régészasszisztens személyében... 

 A szkriptje olyan, mint egy zárás előtti kocsmai mix: összeöntve minden. Leginkább a klasszikus akciófilm mezsgyén mozgó misztikus horror, tűzdelve a buddy cop-os humorral. A zsarupáros felállása: Shatter a munkamániás fickó, erős és igazságos, míg társa a link feka, Jackson, aki végignyafogja a filmet. Naná, hogy működik. Nincs túlbonyolítva a sztori, enyhén szólva, ráadásul a VHS-korszak és a b-kategóriás mozik összes bárányhimlője pöttyözi. Klisés és kiszámítható, de mégis olyan, amihez szívesen tér vissza az ember időnként, mert szórakoztató. Megmosolyogtató, mégis szívmelengető, mint egy kedves nagymama. A színészi játék olykor egyenesen röhejes, a szekrényből előhúzott egyetlen Chuck Norris karakter-gúnya viszont kényelmes. A néha előtörő izgalom inkább az akció részének szól, semmint a horrornak. Gyilkosságok, kitépett szív persze előfordul, ahogyan túlvilági szál is, a tónusok és a beállítások sötétek, de nem koncentráltak különösebben erre a vonalra, így hátborzongást, borsódzást és egyéb félelem okozta testi tevékenységet nem okoz nekünk. A fő gonosz, Prosztatánusz, vagy ki, igen jól adja szerepét, őt kiemelném. Kis költségvetésű alkotás, elhasznált panelekkel, mégis nagyon élvezetes, meg kell nézned. Ha idősebb vagy, akkor nosztalgia miatt, ha fiatalabb, akkor meg látnod kell, ahogyan Norris a sátán szolgáját is arcon rúgja!!!

Tribal Get Out Alive (2020)

 

Az egzotikus szépségű Caitlin visszatért a háborúból (nemtom melyikből), és magával hozott egy csinos poszttraumás stressz szindrómát, hogy megszínezze itthoni életét. Mivel nem arra termett, hogy hintaszékben kötögessen, ezért volt katonatársával, Brad-del egy biztonsági cégnél dolgoznak. Egy kellemetlen esetük után, szinte pihenésképpen, azt a feladatot kapják, hogy egy birtokot és az azon álló épületeket pucolják ki az ott kolbászoló csövesektől, és segítsenek felderíteni a hely örökösének, Richard Kenning-nek az egész hóbelevancot. A könnyűnek tűnő eset máris próbára teszi őket a bugris Kenning elviselhetetlenül arrogáns személyében, de ez még csak a kezdet. Néhány rendőr kíséretében egy kisebb csapattal belevágnak a nagy hodály felderítésébe. Különös dolgok folyhattak ott, furcsa jegyzeteket lelnek a kellemetlen kisugárzású helyen. Majd váratlanul rájuk zárul az egész objektum, és támadás éri őket. Kiutat keresvén a csapat kettészakad, no meg marad valaki az egyik sebesülttel. Egy föld alatti folyosórendszerben kóvályognak, miközben bizarr, elborult elméjű zombiszerű figurák akarják miszlikbe és még kisebbe aprítani őket. Kiderül: az öreg Kenning hajléktalanokon végzett kísérleteinek eredményei, akik valamiféle törzsbe tömörültek. A közönséges embereknél gyorsabbak, erősebbek, az agyuk viszont betonrépa. Hőseinknek a túlélés érdekében végig kell verekedniük magukat a halálos labirintuson.

 Mindig is odavoltam az ilyen tökös nőkért. (Már nem a szó szerinti értelemben...) Oda vagyok Cynthia Rothrock-ért, vagy Sarah Connor karakteréért, nem beszélve Ripley-ről. Vagy Veszprémi Lindáról. Zara Phythian pedig most elrabolta a szívemet főszerepében. Nem véletlen: a hölgy erősebb, vagányabb és brutálisabb bármelyik férfitársánál. (Valóban harcművész, nem csak a filmben művészkedik.) Mert ez az egész több mint felében akciófilm, amelyben eszelősen mészárolnak. A történet nemhogy több sebből vérzik, de egyenesen spriccel az életadó nedű belőle. Inkább csak laza keretet ad a forgatókönyv a kegyetlen vérengzésnek és az ügyesen megkoreografált kung-fu jeleneteknek. A szereplők nagyrészt műkedvelőknek tűnnek, a kis költségvetés pedig erősen rányomja a bélyegét az alkotásra. Van azonban varázsa, a folyamatosan fenntartott izgalom, no meg a humorral átitatott dialógusok kiemelik a gagyihorrorok közül. A hangsúly a szórakoztatáson van, kicsit kikapcsolja az elmét, amelyet ugyan néha visszaránt egy-egy rosszabb alakítás, hülye fordulat. Síkegyszerű, de van zamata. Most őszintén, öröm volt nézni az őrült gyilkos kannibálokkal karatézó párductestű nőt. A harcjelenetek nem csak esztétikailag, hanem kidolgozottságban és vérmennyiségben is tetszetősek, pörgősek. A trailer alapján valami überfosra számítottam, de élvezetes és vérpezsdítő, amikor beindul, akkor gyors és ütős. Kapcsolódj ki, vedd takaréklángra az agyad, és dőlj hátra: endzsoj.

UI.: A forgatókönyvet - amely valószínűleg méretileg nem vetekedik a hongkongi telefonkönyvvel... - egy bizonyos Johnny Walker írta. Ezt ismerem, előfordul, hogy itt is Arany Ászok diktál, Unicum segédasszisztenssel. Na és most megyek, beírom minden cél nélkül csak úgy a keresőbe, hogy "Zara Phythian nude". Szeretnék a karaktere mélyére hatolni. 🙂