Die, Monster, Die! (1965)

 Immáron sorsszerűnek veszem, hogy Lovecraft "Szín az űrből" történetének minden egyes filmverziójáról írok. Három ebből az "Azilum Magazinban" jelent meg, (Colour from the Dark 2008, Az átok 1987, Die Farbe 2010) és egy pedig (Color Out of Space 2019) a blogon. A sokszor megcsócsált sztorit sosem sikerült még megalkotni teljesen elfogadhatóvá, nagyrészt annak köszönhetően, hogy a forgatókönyvírók kényszeresen változtatni akarnak az alapokon, de előfordult, hogy a költségvetés inflálta az élvezhetőséget - netán az egész úgy volt szar, ahogy volt. Jelenleg boncolt művünk ötvözi mindhárom lehetőséget.

Az ifjú Stephen Reinhart az angliai Arkham-be érkezik, hogy az Amerikában megismert menyasszonyát, Susan-t meglátogassa. A kisvárosban mindenki ferde szemmel tekint rá, amikor megtudják, hogy a Witley birtokra igyekszik, még csak útbaigazítást sem hajlandók adni neki. Gyalogszerrel indul el, miközben teljesen lepusztult különös tájon kel át. Megérkezvén továbbra is kijut neki az elutasítottságból, kedvese apja, Nahum ugyanis legszívesebben szintén kitenné a szűrét mihamarabb. Susan édesanyja, az elfüggönyözött ágyban betegen fekvő Letitia viszont arra biztatja, vigye magával a lányt sürgősen. Említést tesz neki egy megbetegedett és eltűnt szolgálólányról is. Később, vacsora közben az inas, Mervyn összeesik és Stephen szemtanúja lesz, ahogyan gazdája az erdőben eltemeti, majd különös fényt lát az üvegházból kiszűrődni. Susan-nal bejutnak a lelakatolt növényházba, ahol abnormálisan nagyra nőtt növényeket, különös ketrecbe zárt lényeket és egy sugárzást kibocsájtó gépet találnak. Ráébrednek, hogy a házban megbetegedettek sok időt töltöttek itt. A pincében egy kamrában pedig egy meteoritra lelnek, amelyet eddig tévelygő gazdája megpróbál megsemmisíteni...

Mondjuk ki nyíltan és köntörfalazás nélkül: ez a film unalmas. Még az 1 óra 18 perces időkeret is lötyög rajta, mint csövesen a télikabát. Emellett meg bugyuta is.

Elindul a gótikus síneken; köd, pince, barokkos zsúfoltság, gonosz felmenő, festmények, gyertyatartók, fátyolozott nő, rosszhírű kastély, pókháló. Aztán átváltunk a sci-fire, végül befut egy szájbarágós tanulság a tudományról. Néha öt percekig lopakodnak szereplőink a nagy házban, a végsőkig fokozva az unalmat. Mintha az 1960-as "House of Usher"-t forgatták volna újra, gagyibb verzióban, mindenféle kiemelkedő mozzanat nélkül, a végére belepasszírozva egy másik történetet. Ismerős: a vőlegény megérkezik, a rejtélyes és baljós házban csak a menyasszonya fogadja örömmel, míg a többi lakó el akarja zavarni. A fiatalember nem riad vissza és nem nyugszik, míg le nem leplezi a titkot, amely általában tragédiába torkollik, égő kastély háttérrel búcsúznak. Ebbe a gótikus formába kalapáltak bele tudományos-fantasztikus sallangokat, így egész egyszerűen nem működik ez a katyvasz, ahogyan nem funkcionál érdekes moziként sem. Furcsa, hogy a hatvanas évek közepén, már a mozi serdülőkorában is kliséket használtak. A diszfunkcionális mese egy pillanatig sem tud magával rántani, jéghideg egykedvűséggel számoltam a perceket, még korszakának a bája is hiányzik belőle. A díszlet ugyan szép, de a sminkek és effektek feszengésre késztettek. A főszereplő Nick Adams úgy néz ki, mint Daniel Craig fénykorában, azaz úgy 75 évvel ezelőtt - ez elmond mindent a színészi képességeiről és karizmájáról is. Sajnos az ártatlan élményről lemaradtam, nem tudom, milyen lehet szűz szemmel megnézni a "Die, Monster, Die!"-t, tehát nem úgy, mint egy Lovecraft adaptációt, hanem önálló filmként - gyanítom azonban ettől sem lesz jobb a forgatókönyv és nem fognak jobban összeilleni a merőben eltérő műfaji darabok. Sok türelmet igényelt, annak ellenére, hogy faék egyszerűségű - vagy éppen ezért. 

Az Usher-ház bukása - House of Usher (1960)

  Az ifjú Philip Winthrop Bostonból az Usher-házhoz utazik, amely egy kopár és riasztó mocsaras területen álló elhanyagolt kúria. Útjának célja, hogy menyasszonyát, Madeline-t végre hazahívja onnan és összeházasodjanak. Különös körülmények fogadják, ahogyan párjának bátyja Roderick is extravagáns figura. Nem bírja a zajokat, az érintést, az erős fényt, az illatokat és az ízes ételeket. A férfi teljes elutasítással fogadja Philip ötletét, miszerint a lányt magával vigye a városba - azt állítja, Madeline nagyon beteges. Ráadásul utal arra, hogy családjukat elátkozott vérvonal sújtja, amely minden felmenőjüket őrületbe és gyilkolásba taszította - és amely gonoszság beivódott magába az épületbe is, amelyben élnek. Nem akarja hagyni, hogy következő generációkra hagyatékozódjon ez a sötét örökség. 

 A fiatalember természetesen nem lett meggyőzve és határozottan ragaszkodik terveihez, még a szabódó és valóban kissé betegnek tűnő Madeline-t is meggyőzi, milyen szép jövő vár rájuk... Ám a lány egy, a bátyjával folytatott heves vita után állítólag szívgyengeségben elhalálozik. Roderick késlekedés nélkül a családi kriptába zárja a holttestet, majd felszólítja a gyászoló vőlegényt, hagyja el a házat. Philip azonban megtudja az inastól: szerelme hajlamos a katalepsziára, amely miatt a megtévesztésig a halálhoz hasonló tüneteket produkálhat. Koporsóját üresen találja, ezért őrjöngve keresi kedvesét, ám az egyre zaklatottabbnak és őrültebbnek tűnő Roderick nem hajlandó elárulni, hol a lány. Csak annyi szakad ki belőle, hogy az élve eltemetés Madeline-t megőrjítette... Aki aztán végzetet hoz az elátkozott Usher-házra és lakóira... 

 Válaszként a televízió elterjedésére, megszületett a futószalagos olcsó mozifilmek gyártása, amelyek nem a megszokott témákat boncolgatták, inkább erotikával, vérrel és egyéb prüdériát elvető témákkal csalogatták a filmszínházakba a nézőket. Erre a hullámra kapaszkodott fel az AIP (American International Pictures), hogy low budget alkotásaival minél nagyobb haszon fejében szinte hetek alatt leszállítsanak egy-egy "remekművet"... Naná, hogy a produceri és rendezői nyeregbe maga Roger Corman pattant, hogy a Hammer Studio sikeres gótikus horrorjainak a mintájára előrántsa Edgar Allan Poe remekeit és megfilmesítse azokat. Döntésének legnagyobb motivációját leginkább az adta, hogy Poe művei nem voltak jogdíjasak, így kézben voltak a jó sztorik, nem túl hosszú forgatási idővel máris hullott a Hammer-utánzatokból a pénzeső. Megszületett a Poe-ciklus, ami nyolc részből állt, és amely erős minőségi ugrás az addig sokad rangú szörnyfilmes gagyikban utazó AIP-nek. A lelkesedés olyan pozitívumokat hozott magával, hogy ezek már színesben készültek, továbbá sikerült a nagy nevű Vincent Price-ot is alkalmazniuk, amely tény szintén erősen emelte az alkotások fényét.

 Ennek a ciklusnak az első része a "House of Usher", forgatókönyvét a neves sci-fi/horror író Richard Matheson vetette papírra, hogy aztán laza három hét alatt el is készítsék. A mindössze négy szereplővel rendelkező történet valóban erős gótikus légkörrel rendelkezik, el kell ismerni, ügyesen importálták az angol stúdió borzongató stílusjegyeit. A ködös és sivár mocsár, a baljós épület a homályban, a pókhálós kazamaták, csontvázak, koporsók, kripta, furcsa szereplők és beteges festmények együttesen felelősek a nyomasztó atmoszféra megteremtéséért. Poe eredetijéhez képest csupán a viszonyok változtak, hiszen az elbeszélésben a vendég maga Roderick régi barátjaként jön a kúriába, Lady Madeleine-t nem is ismeri meg igazán, míg itt kimondottan hozzá érkezik a jegyeseként. Ezáltal belefűztek egy romantikus szálat, amely a prózai művet elevenebbé, közelebbivé hozta a nézők számára. A hátborzongató rejtély felkelti a kíváncsiságot, bár egy bizonyos ponton túl már kimondottan idegesítővé válnak a semmitmondó válaszok, amelyet mi nézők az ifjú Philippel együtt kapunk, "Úgysem értené", "Jobban tenné, ha távozna"... Mindvégig bizonytalanságban hagynak bennünket, vajon valós-e az elátkozott család mendemondája, vagy csak bebeszélik maguknak fatalista módon az ott élők eme determinált végzetet. Price brilliroz Roderick szerepében, a túlfinomodott család hiperérzékeny tagjaként olyan, mint egy meleg kutyapedikűrös, szigorú báty - mégis gyenge ember, mintha némi vérfertőző féltékenység is lángolna benne húga irányába. Poe zaklatott és lidércnyomásos írásmódja átüt a filmkockákon, az operatőr munkájától a díszletekig mindenütt, Corman pedig ragyogóan rendez. Nem sokkolni kívánnak, hanem megmeríteni bennünket a melankolikusan sötét hangulatban, a reményveszettségben, amely őrületben csúcsosodik ki. A befejezés után pedig el lehet gondolkodni azon, vajon egy önbeteljesítő jóslat, vagy egy valódi átok okozta-e a szörnyű véget... 

Az ügyesen összerakott és hangulatos film tartalmaz bizonyos túlzásokat, mint például a hosszas kutatás a lány után, amely bolyongás nyilván az épület borzadályos labirintusát akarja bemutatni, de egy percnél tovább tartóan már kínosan feszengünk, vagy Philip technicolor színekben tündöklő álma, amely szintén a kelleténél jóval tovább tart. Mindezek persze apróságok ahhoz képest, hogy egy feltűnően jó Poe-adaptációt láthatunk, nagyon hatásosan bemutatva, kiemelkedő színészi munkával és rémálom-szerű környezetben.