Könyv: Leigh Clark: Húsevő

  Aki jár bolhapiacra, az ismeri azt az érzést, amikor megremeg a kéz és a pulzus felgyorsul a birtoklási vágytól, mert olyan dolog bukkan fel előtted potom pénzért, aminek létezéséről eddig nem tudtál, de innentől kezdve az minden vágyad... Nos, ez az érzés, ez az ösztön verte félre a harangot két fülem között, amikor a "regikonyvek.hu" oldalon a thriller szekciót nézegetve, horror után szimatolva ráleltem erre a könyvre. Nem hiszed el, de mindössze 400 forint volt. (Most is kapható egy példánya...) Persze a postaköltség miatt tovább kotorásztam, hogy valóban megérje megrendelnem egy ilyen olcsó kötetet az 1500-as szállításért, de ezt a fogást nehéz lett volna felülmúlni. Itt mondok köszönetet egyes 90-es évekbeli kis kiadók bátorságáért, amiért megpróbálkoztak a lehetetlennel és bátran nem csak biztosra mentek, hanem merítettek teljesen ismeretlen alkotók műveiből is. Manapság nagyrészt a piac kimerül az híres nagy nevekben, akiknek műveit garantáltan el lehet adni, anyagi kockázat nélkül. A Kinizsi Kiadó gondolt egyet 1998-ban és lefordították ezt a vérbeli horror-ponyvát, amely után mind a tíz ujjam megnyaltam. Leigh Clark-nak ezenkívül még négy regényéről tudok, szerencsére mind a négy a mi kedvenc műfajunkat erősíti - sajnos ezek Magyarországon elérhetetlenek, hacsak nem nyerek a lottón és alapítok egy könyvkiadót. 

 Nézzük a történetet, egyenesen idemásolom a fülszöveget:

 "Egy mindentől elzárt antarktiszi kutatóállomáson a természettudósok egy kis csoportja olyan felfedezést tett, ami csak egyszer fordulhat elő egy ember életében. Hosszú idő óta először kerül szemtől szembe az ember a történelem előtti időszak abszolút uralkodójával – a fenséges Tyrannosaurus rexszel. A természettudományos felfedezéstől elvakult tudósok csak a szenzációra, a világhírre gondoltak, hogy mekkora értékkel járulnak hozzá a modern tudományokhoz. Hamarosan ráébredtek a megváltoztathatatlan tényre: amikor az állat életre kelt, azonnal élelemre volt szüksége. Ő pedig más volt mint sok kihalt társa, hiszen ez egy … Húsevő."

 A sztori persze nem csak ennyi, ez jelentősen le van egyszerűsítve, hiszen hőseinknek nem csak a ragadozóval kell megküzdeniük, hanem az emberi gonoszsággal is. A regény a Jurassic Park után íródott, de azzal ellentétben ez egy vérbeli horror, ahol nem tömik a fejünket mindenféle érdektelen adattal, egyszerűen csak szórakoztatni akar bennünket az író. Úgy érzem, talán a "Carnosaurus" erősebb inspirációja volt a könyvnek. A Déli-sarki bázis, mint helyszín, tökéletes, amely a sivár jég és az állandó viharok birodalmában szinte teljesen izolálva van a külvilágtól és aki komolyabb felszerelés nélkül elhagyja, annak hamarosan fagyhalál a jussa. Itt kel ki a tojásból a szörnyű teremtmény, amelynek növekedése szinte napok alatt megtörténik a sugárzó anyagoknak kitéve. A hatalmas felfedezésnek örvendező csapat azonban nem számol a történelem előtti ismeretlen lény intelligenciájával, hatalmas erejével és vérszomjával. Az elszabadult állat ostrom alá veszi az állomást és elképesztő tempóval falja fel, tépi szét az embereket. Mindeközben a fogyatkozó csapat két táborra szakad, hiszen embernek ember is a farkasa, nem csak a tirannoszaurusz. A gyorsan beinduló, minden unalmas mellékszálat nélkülöző, kimondottan a cselekményre fókuszáló sztori magával ragadó tempóval sodorja az olvasót és egyszerűségében sem bugyuta. Persze, mint írtam, ez egy ponyvaregény, nem egy disszertáció, netán metafizikai elmélkedés - szóval érdekes, izgalmas és olykor fordulatos is. Kalandregényes, tartalmaz egy önfeláldozó hőst és persze egy eleinte kissé idegesítő, később azonban szimpatikussá váló hősnőt. Néha ugyan belebotlunk olyan ismétlődésbe, miszerint a szörnynek mindig húscafatok vannak a fogai között és forró, döghússzagú a lehelete... De ki nézi ezt, amikor számolatlanul mészárolja az embereket, nem csoda, hogy fogpiszkáló híján efféle szájhigiéniás problémái vannak. Jól megírt és olvasmányos könyv, ha lett volna időm rá, egy nap alatt kiolvasom azt a 384 oldalt. A vége felé pedig már hajnalok hajnalán felkeltem, hogy visszakerüljek az Antarktiszon leselkedő veszélyek világába. Csakis ajánlani tudom, örömmel tölt el, hogy egy újabb kis könyvunikumra leltem - ráadásul olcsó is. Csapj le rá.

Könyv: Stephen King: Később

 

Tartalom, bemásolva, csak, hogy haladjunk:

"Az egyedülálló anya gyermeke, Jamie Conklin csak hétköznapi gyerekkorra vágyik. Jamie azonban nem mindennapi srác. Látja, amit más nem láthat, és megtudhatja azt, amit más nem. Anyja arra buzdítja a természetfeletti erővel született fiát, hogy tartsa titokban a képességét. De amikor a New York-i rendőrség egyik problémás nyomozója bevonja Jamie-t egy sorozatgyilkos üldözésébe, aki a síron túlról is robbantással fenyegetőzik, a fiú szembesül azzal, milyen súlyos árat is kell fizetnie, és kénytelen szembeszállni a gonosz minden formájával."

 Gyanítom, senkinek sem kell bemutatni a Mestert, aki akarva-akaratlanul bevitte a horror műfaját a házakba, lakásokba, hétköznapokba. A nagyszerű tollforgató, aki képes "konyhanyelven" írni borzalmakról, lebilincselő stílusa gyermekektől felnőttekig, háziasszonyoktól segédmunkásokig hatásos. Hány, de hány ismerősöm van, aki nem hajlandó olvasni, de King valamelyik regényén átrágta már magát. A mesemondása közvetlen, az élet dolgait bölcsességekkel kezeli, ő az igazi nagy amerikai író. Köztudatba hozta a horrort, sikk lett olvasni őt, megunhatatlan remekműveket alkotott, jómagam  néhány kötetét is többször újraolvastam. Hazánk ínséges könyvkiadásában a rettegni vágyók szinte csak az ő írásain keresztül kaptak infúziót a félelemből. És abból, amihez legjobban ért: a varázslatból, amely nem ereszt, amelyet úgy fogalmaz meg, hogy csak a fejünket csóválva csodálkozunk, ezt így is meg lehet írni? Modern mérföldkő a horror történetében, mint Stoker és Shelley, mint Poe és Lovecraft. Persze nem hasonlíthatjuk össze őket, hiszen mint írtam: korunk prófétája. Annyi bizonyos, hatására a hetvenes évek végétől nemzedékek fordultak a rémtörténetek felé és neki sikerült áttuszkolni a kritikusok fanyalgó sznobizmusának tengerén is a horrort, hogy ímmel-ámmal elismerjék rétegműfajból a fénybe való előlépését. Ez itt nem egy óda akar lenni, csak tisztázni szeretném: megilleti a hódolat, annak ellenére, hogy sokak szerint manapság a teljesítménye fluktuál és  mintha gyengébben muzsikálna. Valóban több felejthető regénye született az utóbbi években és persze megszállott liberalizmusának állandó erőltetése keserű szájízt hagy azoknál, akik csak szimpla könyvet akarnak olvasni, nem feminista-LMBTQ-BLM pamfleteket és Trump ellenes kirohanásokat. 

 Stephen King azonban elismerésre méltón szívesen dob az asztalra még mindig szórakoztató remekeket és egyvalami fix: írni zseniálisan ír. Ha száz oldalon keresztül nem történik semmi (mint az előfordult a 11/22/63-ban), még azt is élvezettel ropogtatjuk gondolatisága és stílusa miatt, érdekeltté tesz bennünket, mert karakterei szinte lélegeznek és velük létezünk, ahogy belépünk világába.  Nemrég olvastam Stephen Chbosky "Képzelt barát" című horrorját és annak ellenére, hogy kellemes volt, néha már maga az események felpörgése közben is legszívesebben továbblapoztam volna. 

 Eme kisregénye - csalásnak tekintem a nagy betűkkel és fejezetenkénti új lappal való manipulálást, csak, hogy kijöjjön az a 306 oldal, mintha regény lenne - egy kiváló ujjgyakorlat, amely megmutatja, abban a tarsolyban még mindig rejlik bőven tehetség. Mindent láttunk már, a kisfiút, aki látja a halottakat, kísérteteket, coming-of-age motívumokat, de mégis működik, képes megfűszerezni és úgy összerakni a sztorit, hogy nem bírtam letenni, miután belelendültem. Barátságosan és fesztelenül avat be minket egyes szám első személyben egy kölyök szemével látott világba - ami még szellemek nélkül is furcsa egy felnőttnek. Néhány motiváció kissé erőltetettnek tűnik, ha mélyebben belegondolunk, de pont ez King trükkje: nem teszünk ilyet, mert ügyesen be tudja csomagolni a a kukacos almát a szépségesek közé, mint egy jó zöldséges. Nem csodálkoznék, ha hamarosan legyártaná valamelyik streaming szolgáltató, mert filmszerű és gördülékeny, mint egy forgatókönyv. Végre a zsáner rajongói is kapnak egy pár finom falatot, túlvilági sötétséggel és gonosszal nézhetünk szembe. Borzongatóan baljós és izgalmas, ráadásul nem sok szellős részt kapunk, egyszerű, de okoz meglepetéseket is. Érdemes elolvasni, a szokásos kellemes íz, mint a megszokott étteremben a hagyományos kedvencünket elfogyasztani.

Könyv: Jack Ketchum & Lucky McKee: Friss hús

  Már most előre elnézést kell kérnem az elfogultságomért - bár, aki olvasta a könyvet, az nem hibáztathat emiatt. Ha megkérdezik, mik a kedvenc horrorfilmjeim, az első ötben ott szerepel ez. Ráadásul a kiváló Jack Ketchum közösen írta ezt a regényt Lucky McKee-vel, aki képernyőre is rendezte a szerepre tökéletes Pollyanna McIntosh-sal ezt a brutális és mélyre hatoló történetet. 

 Sokszor hallottuk már azt az elcsépelt közhelyes kijelentést alkotásokról. hogy "az emberi lélek sötét bugyraiba vezet be minket"... Nos, azt kell mondanom, hogy ebben az esetben valóban telibe talál eme banális frázis. Ahogyan "A szomszéd lány" esetében, Ketchum szenvtelenül forgatja meg a kését az emberi lélekben és emel fel olyan köveket elménkben, amely alatt a legsötétebb dögbogarak lapulnak. Eddigi koncepcióját felfordítva hirtelen ott találjuk magunkat a Dead River-sorozat túlélő kannibál asszonyának az oldalán. Zseniális fordulat, amellyel alaposan meggyomrozza az olvasót és csak fogjuk a fejünket elborzadva, vajon ki is a gonoszabb...? De jöjjön a történet röviden - annak, aki nem ismerné:

 Az előző részekből megismert tradicionálisan ősközösségi szintű kannibálhorda levadászását átvészelő nő igyekszik meghúzni magát sebesülten egy barlangban. Nem is sejti, hogy egy távcsövön keresztül figyelik őt. A velejéig civilizált és romlott Chris Cleek ügyvéd úr csodálva nézi a vad teremtést és elhatározza, hogy foglyul ejti. Sikerrel is jár, majd a nőt lecipeli otthon a gyümölcspincébe és kikötözi. Családja, amely külön pszichológiai tanulmányt érdemelne, erre a fordulatra mind máshogyan reagál. Felesége beletörődéssel, majd feltámadó féltékenységgel, fia apja génjeinek köszönhetően izgatottan, lánya undorral és utálattal tekint a dologra, legkisebb lánya pedig csak gyermeki ártatlansággal. Clee elhatározza és kinyilatkoztatja mindent eltűrő családja előtt, hogy márpedig ő civilizálni fogja ezt a félvad teremtést, de persze fejében perverz kéjforrásként tekint a veszélyes fogolyra. Ahogyan fia is. Lassan a szemünk előtt bomlik ki, hogy a diszfunkcionális család micsoda sötét titkokat rejteget az apa uralma alatt és elszabadul az őrület... De elszabadul végre a bosszú is.

 Igyekeztem lassan olvasni. Mint a nagyi a kedvenc bonbonjával: nem befalni azonnal, csak szépen, szemenként, apránként. Ez a nagy elhatározásom addig tartott, míg hajnali 5-kor már nem bírtam magammal és villámgyorsan átrágtam magam a maradék kétszáz oldalon. Letehetetlen. Ketchum megkoronázza ezzel vérben és belekben tocsogó sorozatát, klinikai pontossággal veszi mikroszkóp alá a szereplőket, bemutatva ezúttal az emberi psziché mélységeit is. Aki eddig azt hitte volna, hogy zsigerből ír csak szimpla borzalmakat, ezzel a kötettel sutba dobhatja ezt az elméletet. Ketchum ugyanis ösztöneinkben és agyunkban is vájkál - igaz, könyékig véresen, de megvillantva tehetségét és emberismeretét. Játszadozik az olvasókkal, kaleidoszkóp-szerűen esnek szét és állnak más formába gondolataink, ítéleteink. Mint az 1990-es Az élőhalottak éjszakájának befejezésénél Savini, ránk mutat és kérdőn vonja fel szemöldökét: ki is a romlott, ki is a gátlástalanabb? Mi rejtőzik a civilizált gúnya alatt? Vajon az állatias lét, vagy az öltöny alatt megbúvó elfojtott és néha kirobbanó embertelen kegyetlenség és őrület a romlottabb? És nem kell aggódni a horror rajongóknak sem, itt aztán kapunk mindent az arcunkba, émelyítő leírásokat, hidegen megírt kibelezéseket, kannibalisztikus rémségeket. De mindezek tetejébe elgondolkodtató erkölcsi kérdéseket is. Mindemellett annyira gyors és kíméletlen, mint egy hasba szúrás, nincs üresjárat, sodor, mint egy cunami. Mellkasig gázoltat minket a fertőben, mindaddig, míg már magunk is mocskosnak érezzük magunkat, mert az agyunk mélyén néha olyan drótokat is megránt, amelyek létezésével mi magunk sem szívesen szembesülünk. Utolsó nagyobb fejezetével pedig elhagyja eddigi rideg kívülálló stílusát az író és egy naplószerű megemlékezést kapunk, amelyben már megszólal egy emberi hang is, egy félelmekkel és borzalmakkal szembesülő áldozat szavaival. És itt hagy bennünket a sztori kicsontozva, kivájt elmével... Te vajon mit választanál, hogy elkerüld a végzetet, le tudnád-e vetkőzni a modern élet szennyesét, hogy az állati lét szennyében mártózz meg? 

Mindenképpen kötelező olvasmány, ahogyan a film (The Woman - 2011) is feltétlenül megnézendő. Olyan érzés volt olvasni, mintha csak nekem rendeznének tűzijátékot, mintha a játékgépen kijött volna a 9 "BAR" felirat és ömlenének a százasok. Ha nem tetted volna, vedd meg a három részt, nem bánod meg, gazdagabb leszel egy élménnyel. Ez az igazi modern horror. 

UI.: Továbbra is hálám és tiszteletem az Agave könyvkiadónak, hogy végre hazánkban is messzebbre nézhetnek a horror-rajongók Kingnél és Koontznál.

Könyv: Joe Schreiber: Halálosztag (Star Wars)

  A nyers valóság az, hogy nem vagyok oda a Star Wars-ért. Talán ezt már közöltem itt, de mindenképpen előre kell bocsátanom ezen esetben. A három alapfilm természetesen nosztalgikusan él szívemben, ki felejtené el, még az első televíziós bemutatójára is emlékszem, olyan nagy dolog volt 1984-ben (hat éves voltam!!!), de olyan szinten, hogy azt is tudom, éppen a szüleim között feküdve vártam agyatlanul a nagy-nagy mesét, ez is bennem él még. Az ilyen dolgok megmaradnak, az első napom az oviban is belém vésődött örökre, ahogyan az asztal alá bújva sírtam át a napot, mint E.T.: Haza akarok menni. Szóval nem lehet azzal vádolni, hogy a fundamentum nincs nálam kellően megalapozva, de az évek telnek, az elme labirintusa egyre bonyolultabbá képzi magát és mára ott tartok, hogy az a kis aranyos ezerszer látott három rész, ami létrehozta ezt a mára okádékká sziruposított kánont, még nézhető, szerethető, bár kissé bugyuta. Persze korát meghazudtoló csoda volt, látványvilágban, sőt, filmzenében is, hiszen akkoriban ez hozta el ama áldott állapotot, hogy ne hülye jazz zenéket pengessenek, hanem nagyzenekarok kísérjenek filmeket. (Mondjuk ezt néha kissé túlzásba is vitték.)

 Szóval, előítélet nincs bennem, csak az utólag elkészült marhaságok iránt, ugyan, ki a fasz kíváncsi a csillagközi parlament vámszabályaira és totál ellenszenves karakterek szenvelgéseire, a rengeteg agybaszó logikátlanságról nem is beszélve... 

 Ennek örömére tehát beszereztem egy kicsit borsos áron (nem volt könnyű megkapni) a Halálosztagot, amely a mese zombikkal megízesített horror-mellékszála. Naná, hogy evett a fene, vajon milyen sztori is kerekedik ki belőle...? Mondhatnám röviden: könnyed kis történet - de tök felesleges. Vágjuk bele a csákányt:

 A  Tisztogató nevű börtönhajó - ami persze nem a vízen hajó - a Birodalom foglyait szállítja egy fegyenctelepre. Ezen raboskodik (most meg kell néznem a könyvben a nevüket, egyszerűen annyira jelentéktelen karakterek...) a testvérpár, Kale és Trig, a rab ember fiai, (no persze nem Móra Ferenctől), akik igen fiatalok. Apjukat a hajó főgecije, Sartoris ölte meg, rájuk meg valami homályos okokból szintén vadászik a többi fegyenc. Ez később sem változik, csak akkor már az éhséggel meg van indokolva a dolog, már ez is valami. Itt van még a teljesen meseszerű karakter, zendaya, Zentheferenc, vagyis Zahara (kikerestem...) doktornő, aki szép és gazdag életet dobott el önfeláldozóan, hogy egy szaros fegyencjáraton az őrök megvetésének kitéve rablógyilkosokat, nemi erőszaktevőket és lázadókat gyógyítson. Mindenképpen hiteles figura és rengeteg dimenziója van, csak hát én egydimenziósban látok, biztos. Odalent pedig, a hajó legmélyén, magánzárkákban, mint legveszélyesebbek, Csubakka és Han van bezárva. A hajtóművek leállnak valamitől, de szerencsére a közelben egy csillaghajó, vagy csillagromboló, szaknyelven nem tudom, ahová egy osztag átmegy néhány ceruzaelemért, vagy a fasz tudja, mivel működnek a fegyencszállítóűrhajócsillagrongyolók. 

 Lesz nagy meglepetés (nekünk nem), a hátborzongatóan kihalt űrkomphajócsillagról fertőzéssel térnek vissza a felderítők... És elszabadul a pokol... NAGYNAGY szerencsére Zasztava doktornő gyorsan előáll a szérummal, miközben mindenki élve hal és rohad meg, ráadásnak ott a két kölyök, akik a "genetikai immunitás furcsa szeszélye" (esküszöm, szó szerint kimásoltam!!!!!444!!444) okán nem fertőződnek. Meglepi: a gonosz Sartoris is egészséges marad. Mintha a sakktáblán lelöknél minden figurát és csak a neked tetszőket hagynád fenn, a "genetikai immunitás furcsa szeszélye" által. Hát ez így elég könnyen megy, nem? 

 Zachariassen doktornő gyorsan megkeresi a még élőket a hajón és persze a két elzárt, legrosszabbnak titulált foglyot kiszabadítja a magánzárkákból. Teljesen logikus cselekedet a teljesen álomszerű szereplőtől: ha már mindenki halott az űrfogolytanyán, hát a két legveszélyesebbet kiengedem, hogy megmentsem őket, mert én még nem vagyok eléggé halott. Ééééés, íme, az ajtók mögött: Han Soló és Csubi van!!! Gyorsan beadja nekik a szérumot, akik persze elfogadják egy Birodalmi orvosnőtől a cuccot. Innentől kezdve a cselekmény eddigi rendkívüli bonyolultsággal szőtt gombolyagja kiegyenesedik (haha) és összefutnak a két immúnis kölyökkel, majd kiderül, hogy a halottak hirtelen felkeltek és rohadtul veszélyesek. Ráadásul tanulóképesek!!! Rájönnek a sugárvetők, vagy lézerek, vagy fézerek kezelésére és még lövöldöznek is. Nincs mit tenni, irány a fertőzés gócpontjára, az ismeretlen csillaghajórombolóflottarakétára, hogy majd azzal lelépnek. És futnak. És öten húsz felé válnak, aztán összetalálkoznak és menekülnek, aztán mindig pont a gyerekeknek ismerős halottak jönnek, hogy basztassák őket.

 Hogy kis barátaink megmenekülnek-e? Azt megtudhatjátok, ha elolvassátok a könyvet. 

 Nem lettem sem gazdagabb, sem szegényebb ezzel a kötettel és történettel. Volt itt minden, vér és bél, halottak és lézerek, Solo, de nem szólóban (haha), meg izgalmak is. Őszintén szólva a könyv felét kidobtam volna a két felesleges hülye gyerek szerepe miatt. Teljesen súlytalanok. Érdektelenek. Idegesítőek. Zavaróak. Olyan sablonkarakterek, mint egy fakocka. Nem ismerem az előéletüket - mondjuk még az hiányzott volna - nem tudnak érdekesek lenni, mintha papírból hajtogatták volna őket. Lélektelen, szürke parasztok a sakktáblán. Zámbójimmy dokinőről már nem is beszélve. Baszki értem én, hogy olyan egyszerű a Star Wars, mint a zsíros kenyér főzése, de egyenesen sértve éreztem magam ezektől a megírt és idealizált habkönnyű szereplőktől. Majd jön végre Han Solo és Csubakka. Az originalban is Han a kedvencem. Ez sem egy agyonsatírozott hős, de legalább szerethetően vagány és tökös, olyan, aki a fiatalok példaképe lehet. Laza és kicsinyessége ellenére hősies és önzetlen. Csubi meg... Hát egy nagy bernáthegyi, akivel tud beszélni. Nos, itt ők is papírízűek. Han egy kis irónia, kis finesz, oszt ennyi. Olvastam ezerszer valódibb és átélhetőbb megformálását SW regényekben. Nagy csalódás volt, pedig alig vártam, hogy felbukkanjon a két faszagyerek (I Need TWO Heroooo)... Aztán csak szaladgáltak, szikra és láng nélkül, nem volt az a bizsergés, amit az ember az igazi Han Solótól érez, hogy szinte hallja Csernák Jánost, szinte látja a szarkasztikus félmosolyát. 

 Olyan az egész, mint egy PC játék. Futás-ugrás-lövés, aztán az átvezetőkben néha megszólalnak hőseink, identitást villantanak, majd megy tovább. 

 Nem akartam így lemocskolni, esküszöm, de menet közben jöttek a kérdések és a zavaró körülmények, miközben írtam. 

 Mert szerethető, ennek ellenére. Mert gördülékeny, mert olvasmányos, mert néha megcsillan benne az, amit vártam, a horror és a Star Wars együtt, persze ritka pillanatokban ősszeérve. Gyorsan olvasható és nem unalmas, de a felszínességgel nem tudok mit kezdeni, zavaróan agyatlan és egysíkúan egyszerű. 

   Ui: Joe Schreiber: Halálvilág című könyve is kiadatott itthon, amely ennek az előzménye. Hát majd, ha bolhapiacon látom, megveszem két kilóért. (Évezredekkel ezelőtt játszódik, tehát nem kell aggódni, a szereplők továbbra is csak cérnán függnek ismeretlenül, ott egyedül a vírus előállítása a sztori...)

Könyv: John Langan: Horgok

  Réges-rég egy messzi-messzi galaxisban, amikor még nem bőrszínre és nemre osztották a Stoker-díjat, John Langan megnyerte eme regényével az említett elismerést. Szavunk nem lehet: megérdemelte. És ideje lenne az Agave könyvkiadónak is egy trófea, amiért tikkadt és horrorra szomjazó magyar közönségét ilyen balzsamos ambróziákkal kényezteti. Türelmetlenségünk érthető: kedvenc zsánerünk fél emberöltőnyi lemaradással küzd itthon, miközben a világon rémtörténetek milliói kerülnek nyomdába, kicsiny hazánkban még mindig rétegműfajnak számít. A körülöttünk lévő országokban körül lehet nézni ebben a témában, meg fogtok lepődni. Persze értem a szisztémát: elég csak a régi lapokat átolvasgatnom (az Arcanumon), hogy lássam, a kommunizmus alatt miféle fertőként tekintettek az akkoriban nagy ritkán mozikba kerülő horrorfilmekre. Alantas szórakozás ez, jelentették ki az elvtársak, miközben termelési regényeket és szovjet proletár-drámákat emeltek piedesztálra. A rendszerváltás idején egy pár évig kinyíltak a csapok, mindenféle magazinok, képregények és könyvek kerültek piacra, majd visszatértek a bozontos szemöldökű ítészek, akik immár éttermiségi (nem elírás) szemmel néztek a magasból a horrorra. Vissza a start mezőre, az áttörhetetlen falon King és Koontz kap csak belépőt, majd kamionszámra a romantikus vámpíros szenny. A horror-kezdeményezések elhaltak, nincs kereslet rá, nem divatos sznob szemét, amit illik a villamoson villogtatni. Itt tartunk most, de ez persze egy mellékvágány: fontos, de mellékvágány, vissza is ásom magam a "Horgok" témájába. Máris a tartalom:

 Abe már nem mai gyerek. Megözvegyülése után tompa és magányos napjain hirtelen megkönnyebbülést hoz új hobbija, a horgászás. Talál is egy partnert ehhez: Dant, aki szintén tragikus módon veszítette el családját. A közös sors és hobbi okán bejárják az egész környéket, mígnem Dan kiböki, hogy létezik egy Dutchman's Creek nevű titokzatos folyó, amelyet nagyon nehéz megtalálni a térképeken. Útban odafelé betérnek egy kis vendéglőbe, ahol óva intik őket a helytől, az étterem tulajdonosa elmesél nekik egy iszonytató történetet, amellyel elmerülhetnek a múltba, velünk, olvasókkal együtt és ami az 1800-as évek végén játszódik - szorosan a helyhez kötve. Fekete mágia, megszállott holttest és egy másik világ kapuja... Hőseinket azonban nem téríti el céljuktól a megrázó sztori... Folytatják útjukat az elátkozott környékre...

 Eszem ágában sincs többet megosztani a műről. Legyen ez egy olyan feltöretlen dió, amely mindenkit vonz, hogy a belsejét megláthassa. Langan története bár baljós célzásokkal, de barátságos elbeszélési módban kezdődik. Szinte kihallani az egyes szám első személyben előadott meséből a fáradtságot és egy olyan mindentudást, amely senkinek nem hiányzik, mint egy kereszt az ember vállára és amely az emberiség jövőjére nézve sem tartogat vidám kilátásokat. Maga Abe története leginkább keretbe foglalja a múltban történt esetet, amelyet a vendéglős mesél el. Afféle sztori a sztoriban regény, amely szerencsére nem váltakozik, nem ugrál az időben, hanem szépen végigélhetjük a sötét eseményeket, mielőtt visszalépünk a baljós jelenbe. Az író a weird peremén egyensúlyozik, miközben Clive Barker is felidéződik bennem a megteremtett világa okán. Vérbeli horror, annak minden ismérvével, szépen összefűzött mondataival és különös alaptörténetével, amely mitologikus dimenziókba vezet bennünket. Ahogyan a köszönetnyilvánításában az alkotó is elismeri: regényét eleinte visszautasították: a szépirodalmi kiadók - azért, mert túl horror, a zsánerkiadók pedig azért, mert túl szépirodalmi. Senkit ne riasszon a szépirodalmi kifejezés: ez itt csak elmélyültséget jelent, nem locsogást. Hőseink átélt traumája szükséges rossz a hátizsákban, amit az olvasó útravalóként kap ebben a sötét labirintusban. Drámai és szívszorongató is tud lenni, miközben pengeéles borzalmakkal hasít felénk. A karakterek mélyen tintába mártva megírt, szinte élő lélegző figurák, a végső dilemma pedig még az olvasót is kétségekbe dönti... Melankolikus hangulata nem teszi lustává, sőt, sokszor sebességet vált. Ötvözi a folk horrort, a kozmikus horrort, a drámát és a mitológiát. Nagyon össze van rakva, csakis ajánlani tudom, minden igényt kielégít.

Könyv: A. M. Shine: A figyelők

  Jó párszor találkoztam olyan emberrel, aki egy kicsit ferde szemmel néz, amikor kijelentem egy filmről, hogy láttam, de regényben is elolvastam. Aki ezt kihagyja, sok mindenből kimarad. Egy könyvben megértünk motivációkat, látjuk a gondolatokat, nem csak a külső mázt és a cselekedeteket szemléljük, hanem a mozgatórugókkal is szembesülünk. Bőségesebb és részletesebb eseményleírások, nem beszélve az olyanokról, amikor néha szinte csak a neveket és az alaptörténetet veszik át a készítők. Talán egyetlen adaptációt találtam jobbnak az eredetijénél: Stephen Kingtől az Ezüst pisztolygolyókat. Persze ez érthető, a naptár-formában közölt rövid kötet helyett egy személyesebb sztorit kapunk. De térjünk a lényegre.

 Nemrég néztem meg Ishana Shyamalan rendezésében (jó nagy a család, tegnap meg Saleka Night Shyamalannal láttam a Csapdát...) a Figyelőket. Rá pár napra pedig papíralapon is kézbe vettem - és a különbség itt is nagyon erősen érzékelhető volt. Tudjuk le a tartalmat, egyenesen a kötet hátlapjáról:

 "Ez az erdő egyetlenegy térképen sincs rajta. Határához érve minden autó lerobban, így Mináé is. A magára maradt lány betéved a sűrű rengetegbe, aztán meghallja, hogy egy nő azt kiáltozza neki, keressen menedéket a fák között lévő betonbunkerben. Miután bevágódik Mina mögött az épület ajtaja, odakintről sikításokat hall.

A lány három ismeretlen társaságában egy üvegfalú helyiségben találja magát, amelynek lámpája alkonyatkor lép működésbe. Ekkor jelennek meg az erdőben a figyelők, hogy a falon túlról tanulmányozzák emberi foglyaikat, és aki nem ér időben a bunkerbe, arra rettenetes sors vár.

Mina kilátástalannak érzi a helyzetét, és semmit sem ért abból, ami vele történik. Kik azok az idegenek az erdőben? Miért tartják fogva és megfigyelés alatt az embereket?"

 Amit mindenképpen meg kell említenem, az az írás és fordítás minősége: mintha egy szépirodalmi művet vettem volna kezembe. Szép allegóriák, míves mondatok, öröm volt olvasni. Persze itt az ember ne gondoljon a vontatott és unalmas belletrisztikus fennköltségre , a regény ugyanis a filmmel ellentétben pörgős. Nem a misztikussággal hálóz be, amely a Shyamalan családi védjegyként erre a mozira is rányomta bélyegét. Értem én, hogy a kóborlások a ködös és sötét erdőben adnak egy hangulatot a sztorinak, csak éppen én mélabús drámaiságot éreztem könnycseppként lefolyni a képernyőről. (Na, én is tudok ilyen szép metaforákat, na... 🙂 )

 A. M. Shine írása horror, nem szomorkás és lassan folydogáló kissé álmatag mese. Kár volt ezt a fátylat rádobni, elszürkíteni a könyv lapjain élénken menetelő eseményeket. A hangsúly is máshová van helyezve, itt a menekülés nem a csúcspont, mint a filmen, hanem középtájt csak egy lépcső a végkifejlet felé, amely komoly feszültséget is gerjeszt az olvasóban. Persze kapunk a karakterek mellé lélektani leírásokat, sokszor egészen mélyeket, de ennyi kell, hogy ne csak kétdimenziósak legyenek a figurák. Folk horror, de nem pókhálós-gótikus merengő hangulattal. Részemről eloszlatott pár olyan kérdést is, amely a mozin nekem logikailag érthetetlen volt. Nyomasztó, majd felpörgő - váltakozva teszi sebességbe Shine a regényét. A befejezésre sokan panaszkodnak, mert nem tudják, hogy Októberre érkezik a következő rész (amiről már én is tettem ki egy mementót itt...), a "Stay ​in the Light", amelyben Mina megpróbáltatásai folytatódnak. Nekem mindenesetre jöhet, ez a könyv jóval többet nyújt, mint a film. Vedd meg, olvasd el és... maradj a fényben!

 Ui: Valaki segíthetne nekem, hogy vajon hogyan és miért lett Ciara-ból, a porcelán-fehér bőrű, vörös hajú, zöld szemű ír leányból egy fekete nő a filmben? Jó, jó. Csak költői a kérdés, örüljek, hogy nem travi...

Könyv: Philip Fracassi: Fiúk a völgyből

  Nem egyszerű feladat a Balaton partján, a csicsergő strandon egy 1905 viharos telén játszódó borzalmakkal teli könyv világába mélyedni, de hála az író, Philip Fracassi feszes lírájának és a történet kemény tempójának, könnyedén magával ragadott a regény. Most is, mint ilyenkor szoktam, köszönetet mondok az Agave kiadónak, hogy útjára bocsájtották ezt a határozottan rétegművet és egymás után kapjuk a külföldön sikeres horrorokat.

 A mindentől távol eső Szent Vince Fiúárvaházban járunk Pennsylvania állam mélyén. Az árvák és utcakölykök kicsiny társadalmát néhány pap igazgatja, olykor igen kemény kézzel, a nagyon szigorú Poole atya vezetésével. A legidősebb fiú, a 16 éves Peter afféle természetesen kialakult vezetője a srácoknak, lelkiismeretes és szelíd figura, aki papnak készül. 

 Egy éjszakán különös vendégek érkeznek, a seriff és társai, sebesültet hoznak. A meglőtt férfit egy sátáni szertartás közepette kapták rajta és megszállottan viselkedik. Poole atya ördögűzést végezne rajta, de az őrjöngő férfi elszabadul, így végezni kell vele.

 Eme éjszaka után a gyermekek egy része különösen kezd el viselkedni, mintha elszabadult volna valami gonosz és kezdené uralma alá venni az árvaházat. A társaság két csapatra szakad, a jó és a gonosz összecsapása készülődik, amely telve van iszonyattal és vérrel - a sátán tervei szerint...

 A sztori egy része Peter szempontjából mutatja meg az eseményeket, míg a másik fele a történetmesélő szinte érzelemmenetes leírásait nyújtja a borzalmaknak. Mert abban nincs hiány. Fracassi intelligens módon, ámde rideg kegyetlenséggel árasztja szereplőire az iszonyatot. Persze nem merül ki ebben az eszköztára: a minitársadalom és a felnőtté válás koktéljában afféle démoni Legyek uraként is szolgál, amely azonban nem szégyelli a kíméletlen brutalitást is bemutatni. Ahogyan olvasod, ráébredsz, hogy a klasszikus horrorfilmek tökéletes papíralapú manifesztációját tartod a kezedben. Ilyesmi lenne az Evil Dead regényformában... Tiszta és egyenes eseménysor, amely feltartóztathatatlanul és egyre gyorsulva rohan a katasztrofális végpont felé, olykor őszintén szólva kissé túl egyszerűnek is tűnt, de talán ez nem a kötet hibája, hanem én láttam-olvastam már túl sok horrort. Szeretem, hogy kerülőutak nélkül, vegytisztán kapjuk a démonos zsánert, nem egy gyilkos autó, vagy egyetlen megszállt, ám ágyhoz kötött (szó szerint) gyermek közvetíti a gonoszt, hanem az elszabadult démoni fertőzés - amely természetesen még kegyetlenebb azáltal, hogy kiskorúak között arat. Akik nem átallanak húsklopfolóval, ceruzákkal, rozsdás szögekkel, netán vonalzókkal is a halálig harcolni. Persze nem csupán a vérben tapicskolás az egyetlen érv mellette, ugyanis Fracassi szépen alapozza meg a gyanakvás rideg atmoszféráját, amelyből a kissé naiv Peter saját fejezetei zökkentenek ki, ahogyan tisztán mutatják, hogy mi a valóság, hogyan is reagál hitetlenkedéssel az ember bármilyen természetfeletti eseményre, hogy igenis, ez a reális reakció: a tamáskodás. A hétköznapokban nem szállnak meg a démonok kölyköket és előbb hinnénk el bárkiről, hogy szimplán csak ellenségessé vált, mint az ilyen magyarázatot. Ez egy külön jó pont még az írónak.

 Természetesen tartalmaz felemelő pillanatokat is, nehéz nem meghatódva olvasni néhány eseményt, megtérést és hősies villanásokat. Mindenképpen csakis ajánlani tudom, hazánkban még nem nagyon jelent meg a horror eme alzsánerében regény. Sötét, offenzív, hátborzongató és felemelő.

Könyv: Ken Greenhall: Pokolfajzat

  Újabb köszönettel tartozom az Agave könyvkiadónak, amely nem átall napjainkban kockázatosabb művekhez nyúlni és végre hazánkba importálni klasszikus horror regényeket. Bizony, le vagyunk késve a műfajról, tekintve, hogy a kommunizmus ideje alatt kedvenc műfajunkat obszkurantista szemétnek titulálták. (Minden bizonnyal a művészetek szakavatott szakértői voltak azok az elvtársak, akik szemében a filmkészítés csúcsait a szovjet drámák jelentették, meg az olyan fényesen ragyogó gyémántok, amelyben a részeges nagyapából jó elvtársat csináltak az úttörők.) Bízom benne, hogy a kiadónak valamilyen szinten meg is éri ez a merész húzás, hátha kicsit gyakrabban vehetünk kezünkbe a világon mindenütt polcokon pihenő elismert és a zsánerben igen fontos alapműveket. 

 Legutóbb Ketchum vérben pácolt Holt idényét kaptuk kezünkbe, most pedig Ken Greenhall: Pokolfajzat című  kötete örvendezteti meg a horrorra fogékony olvasókat. Semmiféle szpojlert nem akarok ellőni, ezért csak idemásolom a könyv fülszövegét:

 "Milyen lehetőségek rejlenek a testi erőmben?

Mi lenne, ha az öregasszony egyik reggel, ahogy ott áll a lépcső tetején, hirtelen azt érezné, hogy valami meglöki a lábát hátulról? Mi lenne, ha a levegőbe markolva előreesne, és az egyik lépcsőfok peremébe verné vékony falú koponyáját? Hogyan alakulna a sorsom, miután rátalálnak mozdulatlan testére a lépcső aljában?

 Ilyen gondolatok járnak a tökéletes gazdira vadászó Baxter, a szociopata bullterrier fejében, miközben első áldozata végzetét tervezgeti. Ken Greenhall idegborzoló regénye a horrorirodalom egyik elveszett klasszikusa, melyből 1989-ben Baxter címmel nagy sikerű filmadaptáció készült, nemrég pedig a Valancourt Books mutatta be ismét a műfaj mai rajongóinak."

 Bizony, bizony, a főszereplőnk egy kutya. De nem úgy, mint Cujo, nem úgy mint Lassie, de még csak nem is Beethoven vagy Hachiko-módra. Baxter ugyanis a maga ösztönössége mellett egy ravasz és számító lény, nagyban különbözve a többi kutyától. Hogy miért, arra nem sok magyarázatot kaphatunk, de valami genetikai oka is lehet, hiszen a szemei kék színűek - ezért került egy öregasszonyhoz és nem egy kennelben csodálják meg a tenyésztők versenyein. Baxter jéghidegen gondolkodik, tervez, ha ember lenne, szociopatának nevezhetnénk. Megismerjük magunkat egy ilyen állat szemével - és természetesen egyáltalán nem hízelgő a konklúzió. Persze ezen nincs csodálkozni való: Greenhall regényében minden ember mozgatórugója és érzelme le van csupaszítva és azt mutatja, hogy még a szeretetet is csak önző érdekeink generálják. Nyakon önt bennünket, mint egy vödör hideg mosogatólével, ahogyan minden egyes szereplő jellemét felboncolva veti elénk. Száraz és szikár prózájához tökéletesen illik ez az érzelemmentes analízis - nem mondhatnánk, hogy vidám olvasmány és nem ettől fogjuk megszeretni embertársainkat. 

 Ebben a világban Baxter könnyen talál társat magának, így kerül egy zavarodott kamaszhoz. Kettőjük "barátsága" folytonos dominancia-harc, melyikük lesz a falkavezér. A bizarr történet remekül van megírva, sima ívű és letehetetlen - ha ráérsz, mindössze 2 óra elég rá - persze talán hívhatnánk inkább nagyobb lélegzetvételű kisregénynek is mérete okán. Mindvégig nyugtalanító és komor, gyengeségeinket alaposan kihangsúlyozva egy kívülálló szemével láttatja: Ecce homo! Egy kutyatulajdonos olvasó néhány napig gyanakodva figyelheti kedvencét: vajon annak is ilyen gondolatok forognak-e a fejében...? 

 Annyi biztos: köszönjük az Agave-nek a kiadást, ajánlom mindenkinek.

Könyv: Steven Spruill: A sötétség urai

 Néha az ember a szemétdombon lel kincsekre. Egyik hétvégi bolhapiacon a hosszú asztalon a szokásos gyertyatartók, rézholmik, használt flexkorongok között egy kupac könyv virított. Ott leltem erre a kötetre - az író nevét ismerem, orvosi krimikben utazik, de a tartalom lenyűgözött. A kisebbségi eladó ötszázra taksálta, én meg nem állok le alkudozni, gondolom kétszázért is jöhetett volna, így láttam ahogy felcsillan a szeme. Baszd meg, gondoltam, mert éreztem, hogy én is jól járok az általa szemétnek tartott papírral.

A JLX kiadó gondozásában jobbnál-jobb regények jelentek meg a 90-es években. A néha szinte horror határát súroló thrillerek magukon hordozzák az általam imádott korszak karakterjegyeit, de náluk kerültek itthon kiadásra az első Lucas Davenport regények, amelyek a mai napig népszerűek a bűnügyi műfaj rajongói számára. A bazári borító persze megtévesztő, mert a lapokon egy igazán izgalmas akció-horror kerekedik ki, méghozzá nem az unásig ismert fajta vámpír témában. Jöjjön az idemásolt szinopszis, amely nem tagadja meg korát (mintha egy Vico filmajánlót hallanék...):

"Merricket középkorú washingtoni rendőrként ismerjük meg, amint egy minden jel szerint őrült gyilkos után nyomoz, aki találomra csap le kizárólag fiatal nőkre az amerikai fővárosban - minden áldozat torkát átharapja, s a szerencsétlenekben nem hagy egyetlen csepp vért sem. Vámpír Washingtonban? Merrick azonnal tudja a választ, nem először találkozik a gyilkossal... Aki a fia... És akit ötszáz éve akar ártalmatlanná tenni - eredménytelenül... Halhatatlan rendőr? Hallatlan! Az, de mindenre megtalálja a választ a nálunk is kegyetlenül népszerű Steven Spruill legújabb könyvében!"

Az igen egyszerűre faragott tartalom természetesen nem villantja meg igazándiból a könyv erősségeit, hiszen ez alapján tényleg csak egy vámpírsztori a sok közül. Nem mutatja meg a vérevők (hemofágoszok) alaposan felépített mítoszát és szépen kialakított világát. Ahogyan azt sem, ahogyan tudományos vonalon is (mivel mégiscsak orvosi krimik szerzőjéről van szó) nagyon ügyesen és modern módon mutatja be a lények biológiai fundamentumait. Valamiért szinte filmként pereg az egész a szemünk előtt - ez a korszak regényeinek a sajátossága, mintha egy nagyon jó Full Moon Productions mozit néznénk, amely többszöri megtekintésre is érdemes. Különleges zamata van, bár a ponyva-horror minden alkatrésze benne van, annál jóval komolyabb regény. Mély hatást gyakorolt rám, ahogyan egyre jobban magával vont és amikor már belehelyezkedtem a sztoriba, megismerve a világát, onnan már komoly adrenalinlöketek tették lehetetlenné a lerakását. A kibontakozó különös macska-egér harcba újabb és újabb szereplők sodródnak bele, egyre magasabb tétekkel emelve az izgalmakat. Az író sosem hagyja elpilledni az embert, romantikája is éppen annyi, ami nem teszi mellékvágányra a fő vonalat. Ami különösen megfűszerezte a cselekményeket, az a gonosz jól bemutatott fejben dúló harca az időnként benne feltámadó jóval, vagy éppen a fordítottja, ahogyan főhősünk küzd ragadozóösztöneivel. Öröm olvasni, ahogyan napjaink nyálas vámpírádái helyett férfias és kegyetlen, olykor idegi játszmában kibontakozó harc dinamikája teszi feszessé a történetet. A befejezés nem hagy bennünk hiányérzetet, viszont a regény egy trilógia első része - sajnos, ahogyan az lenni szokott, a többi már nem jelent meg itthon, név szerint a "Daughter of Darkness" (1999) és a "Lords of Light" (1999). Mint mondottam így is szépen le van zárva, úgyhogy nyugodtan vedd a kezedbe, nagyon tartalmas és üdítő élményben lesz részed. Örülök, hogy ráleltem, de ahogy elnézem a regikonyvek.hu-n 990 forintért is megrendelhető. Csapj le rá.

Könyv: Jack Ketchum: Holt idény

 Nemrég már méltattam Jack Ketchum "A szomszéd lány" című alkotását, amely lelkileg igen megterhelő regény. Az Agavé kiadó egy príma előrelépést tett a világhírű, ám persze hazánkban ismeretlen horrorszerző nyilvánossággal való megismertetésével, ugyanis kiadta a "Dead River"-trilógia első részét. Csak reménykedni tudok, hogy ezt a jó irányt tartani fogják és valaha ott pihenhet a könyvespolcunkon a teljes kegyetlen széria. Ezt követi az "Offspring" és a "The Woman", amelyek meg is lettek filmesítve - teszem hozzá, hogy utóbbi az egyik kedvenc mozim, hiszen végletekbe menően csupaszítja le a barbárság és civilizáltság közötti átívelő hídat: a legmocskosabb vágyakat és ösztönöket mutatja be mesteri módon - itt már csak kapkodhatjuk a fejünket, melyik taszítóbb: korunk kispolgári létének jelmeze alatt megbúvő gennyedző métely, vagy a szinte ősemberi-kannibál félállati lét szennye. Normális embert nem hagyhat hidegen, azt biztosra veszem. Ezek után történt még egy folytatás filmvászonra, a Darlin', amelyet már az előző részek főszereplője, Pollyanna McIntosh írt és bár tisztelem a gyönyörű hölgy tehetségét, de nem igazán volt akkora durranás, mint elődei...

A kiadvány a szokásos Agavé-formátum, a borítója sokat nem árul el annak, aki a kirakatból nézegeti, nem is sajtheti, hogy mi rejlik azon a 220 oldalon, amely letehetetlenné teszi és csodálkozásra készteti a mit sem sejtő olvasót - vagy éppen gyors mellőzésre, ha nem bírja a gyomra az elképesztő mocskos brutalitást, trancsírt és iszonyú kínzásokat - netán émelyítő szexuális aktusokat. Tehát minden adott, hogy ezt a könyvet imádjam. Hogy ne sokat szarakodjunk, bemásolom a könyv fülszövegét:

Valahol a sűrű erdőségekkel borított Maine állambeli kisváros, Dead River tőszomszédságában egy elhagyatottnak tűnő hétvégi ház áll. Baráti társaság gyűlik most itt össze, hogy kipihenje a nyüzsgő nagyvárosok forgatagát. Az óceánparti kilátás, a jóleső elszigeteltség pihentető napokat ígér, ám a nyaralás hamar rémálomba csap át.

A sötét rengetegből ugyanis kíváncsi szempárok figyelik őket. Elvadult, húsra éhes embercsalád vadászterülete ez, akik csupán arra várnak, hogy leszálljon az éj. És mindössze pár óra alatt hat civilizált fiatal, valamint a kisváros megfáradt, öreg seriffje ráébred, milyen primitív is az ember a felszín alatt, és mennyire nincs határa az életösztönnek. 

Áldassék az Agave, amiért elhozta számunkra a könyv teljes verzióját. Az írótól ugyanis a kiadója egy igazi bombahorrorban állapodott meg, de amikor megkapták, arra kényszerítették Ketchum-öt, hogy csonkítsa meg (na, ez pont illik a regényhez...), írja át, mert eladhatatlannak minősítették ezt az elképesztő halálorgiát. Mivel kezdő alkotó volt, beleegyezett, olyasmik megváltoztatásába, hogy a mi történik a leharapott pöccsel, vajon kiköpjék-e, vagy az emberi bőr cserzése, húsából kolbász készítése, ráadásként amolyan fél-happy endet is követeltek... Az író szerint az alkudozások ilyen szinten folytak: "Lemondok erről a halálra verésről, ha meghagyod a lefejezést".

Mondani sem kell: a '80-as évek elején még így is veszett vihart kavart az ultraerőszakos könyv, hamar lekerült a boltok állványairól - mi lett volna, ha ez, az eredeti verzió lát akkoriban napvilágot... ?

A "Holt idény" engem némileg Richard Laymon "Sötét erdő"-jére emlékeztet, amely szintén majdnem tönkretette az angol horrorművész karrierjét, csak annál jóval összetettebb, pörgősebb, brutálisabb és ezerszer kidolgozottabb. Ez egy kiforrt könyv, hibátlan, kibontakoztatott és ráadásul annyira filmszerűen van papírra vetve, hogy nem tudod nem magad előtt látni és nem tudod elhagyni a pörgő cselekményt. Ketchum ugyanis szinte prózaian dokumentál, az érzelmek és a borzalmak némileg távolságtartó leírásával, amely magával ragadó jelleget ad. Emellé azonban jó érzékkel teszi a karaktereket szerethetővé, helyez gondolatiságot  és ravasz mélyebb értelmet mondanivalójába. A maga vulgáris természetében bemutatott belezéseknek, a gyomorforgató leírásoknak nincs párja - Magyarországon hasonló horror regény még sosem jelent meg. Nincs finomkodás, csak feszült izgalom és brutális események - kaszával levágott fejű gyerek, roston sütés, szétloccsantott gyerekfejek, állatias szex... Ez mind a "Holt idény", amely letehetetlen és minden ujjad megnyalod utána.

Könyv: Frank Peretti: Eskü

 Mekkora marha vagyok, kérem alássan. Az egész réges-régen kezdődött a szép emlékű váci Gödör kocsma mélyén, ahol is a pultos hölgy kezében egy kellemes borítójú könyvet észleltem és legott elkértem, hadd szemrevételezzem alaposabban. A kötet írója Frank Peretti volt, a cím pedig "Áttörés a sötétségen". A kiadója viszont beindította a vészjelzést a fejemben, továbbá a belső ajánlók: ez egy Hit Gyülekezetes, vagy ahhoz igen közelálló társaság kiadványa. Itt aztán le is zárult kis flörtöm Perettivel és már dobtam is vissza, inkább gyorsan kértem még egy hideg Arany Ászokat. Keresztény-horror, piha, mormoltam magamban, miközben igyekeztem gyors feledésbe burkolni a sörrel ezt a felháborító szóösszetételt. Pár év múlva, 2006-ban elkészült egy Peretti film, meghatározása szerint horror, Edward Furlong főszereplésével, a "Visitation". Hm, akkor annyira szar mégsem lehet, gondoltam és ennek örömére olcsón beszereztem valahol egy regényét, az Esküt. Annak rendje és módja szerint elhelyeztem a polcon, a P betűnél, hogy aztán meg is feledkezzek róla, esetleg, amikor poroltam-rendezgettem, bűntudattal néztem rá, továbbá enyhe viszolygással. A kereszténységgel semmi bajom, sőt, de nem éreztem úgy, hogy kedvenc műfajomban valami nagy tűzijátékkal tudná kiégetni az agyam. Újabb évek peregtek, míg a bolhapiacon nagyon jutányos áron megvásároltam a Látogatást, ami a Furlong-féle film alapja volt (ez is már régóta pihent szintén megnézetlenül bírtokomban). Most, miután a könyvtárban nyári szünet ideje érkezett el, szórakozottan kotortam a sok olvasatlan könyvem között, és elhatároztam, most aztán megismerem, milyen is az a keresztény-horror, elő azzal a Látogatás-sal. Kellemes csalódás kimaxolva, egyszerűen lenyűgözött a sztori, írásmódja pedig Stephen King amerikás-élvezetes stílusában kényeztette az olvasót. A téma ugyan valóban vallásos volt, de őszintén szólva ennyi erővel az Ördögűzőt is vehetjük annak. Ahogy végeztem vele, mohón kaptam le a helyéről az Esküt és vittem magammal a nyaralásra is. Nos, ez a regény lenyűgözött, elvarázsolt, nem bírtam letenni. Ahányszor megfogtam csak az dübörgött az agyamban, ennyi rohadt éven át itt volt ez a mestermű, ez a vérbeli horror és én marha, kerültem nagy ívben. De már sok a bevezető, ássuk bele magunkat a történetbe, egyenesen a hátlap tartalmát citálom:

"Valami sötét dolog történik Hyde Riverben, ebben az elszigetelt öreg bányászvárosban, az USA észak-nyugati partvidékének hegyei között. A sötétség leple alatt váratlanul csap le. A legutóbbi áldozat Cliff Benson természetfotós, akit vadkempingezés közben öltek meg brutálisan. A seriff egy kóbor medve művének tulajdonítva lezárja az ügyet, Cliff bátyja, Steve azonban nem nyugszik bele. A vonzó, világosbarna hajú Tracy Ellis seriffhelyettes sem biztos a dologban. Amikor pedig egy újabb személyről derül ki, hogy eltűnt, csatlakozik Steve-hez, az igazság keresésében…" (Mondjuk a világosbarna haj említése számomra érthetetlen kitétel a szinopszisban, hiszen ez aztán totál lényegtelen...)

Peretti mesterien vezeti végig az olvasót a klasszikus horror ösvényein, a nyomozáson, a múltbéli titkok lassú megismerésén, amelyekhez napló- és levélrészleteket is adagol, az emberi hitványság és gonoszság kapcsolatával egy minden ízében pokoli lénnyel, majd egy végső csatával. A kisváros bűnnel teli megalakulásának öröksége messzire elér: napjainkban egyre több áldozatot szed és egy kívülálló kell, aki nemcsak a titkolózó település ellenszenvének teszi ki magát, de a legyőzhetetlen gonosz is felfigyel rá. Nem kell félni a regénytől, vegytiszta horror, amely ugyanazzal a rendszerrel működik, ahogyan a többi, talán egy kicsit jobban koncentrál a bűn és tisztaság témájára - de alapból a természetfeletti sztorik mind erről szólnak. Az író olvasmányos, nagyon ritkán kicsit dagályosnak érzem, de ez nem okoz semmiféle megakadást soha, hiszen letehetetlen. Peretti nagyon jó tollú, ügyesen adagolja a feszültséget, ahogyan a titokzatos alapsztori miatt is az ember legszívesebben előre lapozna, így minden egyre csak arra bíztatja az olvasót, hogy haladjon. Ezek mellett persze gondolatébresztő is, olykor a saját bűneimre rímelő cselekedetek miatt nagy sóhajjal vettem tudomásul, az elbagatellizált, önmagamnak megindokolt bűneim is bűnök, messze állok a tisztaságtól. Persze ez csak pozitívum, hiszen egy alsóbb rétegben is dolgozik, aki felületesen akar átsiklani a  gyengéd tanításon, annak ott van a lendületes és perfektül működő horror. A finálé monumentális, a legdurvább akció-horrorok iramával hajszol bennünket hipertóniába, ha egyszer hitelesen megfilmesítenék, hatalmas siker lenne. És ez a kincs ott volt annyi éven át olvasatlanul, miközben olyan borzalmas szarokon átrágtam magam, mint a "Pillangók kertje", a "Gyere kapj el!" vagy Josh Malerman bármelyik könyve. Ezek után elszántam magam a további műveire is, bűn lenne kihagyni a keresztény Stephen King remekeit.

Könyv: Jack Ketchum: A szomszéd lány

  Ez a könyv volt az, amit úgy kellett olvasnom, hogy közben émelyegve undorodtam, gyűlöltem és mégis tovább lapoztam. Minden sora megrázott, összetört és arra késztetett, hogy szedjem össze szilánkokra robbant emberségemet, de egyelőre ez nem sikerült.  Nem tudod letenni, de már olyan mélyre nyomták az ásót, hogy a felszín alá hatoljanak, ahonnan nincs visszaút és csak a szenny ömlik és napokig levegőért kapkod a lelked, hogy elfeledd a borzalmat. Régen kiadásra került a zseniális Jack Ketchum műve, de valahogy a sors csak most vetette elém. Nem éreztem úgy, hogy a film megtekintése után nekem feltétlenül szükséges lenne felülni a pokolba zötyögő vonatra. A vászonra készült alkotás is annyira megrázott, hogy lelkileg-nem-liliom kollégáim a végig nézés után percekig nem reagáltak semmire, néma csendben kapkodták a levegőt. És mennyivel intimebb a mocsokba könyékig nyúlni, a lélekgyilkos végzetet nem csak vizuálisan átszenvedni? A gondolatok, a közönytől az undorig...? 

 Gondolom korunk gyermekeinek ez nem nagy cucc. Van snuff videó, van tiktok, van minden, amit az ember sötétebb fele két pofára zabál. De szeretném azt hinni, nem csak az én lelkemet és szívemet karcolta fel ez a történet. Jack Ketchum egy zseni volt, Isten nyugosztalja. Semmi nem tudna a jóság felé húzni jobban, mint az ilyen regények, amelyek a lelkünk gyertyáit meggyújtva figyelmeztetnek: a gonosz, a pokol az bennünk van, körülöttünk lángol.  Nincs természetfeletti borzalom, amely feloldást ad: az emberi psziché fekete mocsarába kell nyúlni, annak is a legszentebbnek tartott vályújába, a gyermekekébe, a kamaszok elméjébe. Semmi nem ad könnyebbséget: nem tudhatjuk, a mi ifjú lelkünk perverz forgása mit dobott volna ki eredményként... 

 Tegyük hozzá: megtörtént eset alapján készült. Ez a K.O.

Davy 12 éves kissrác, akinek a legjobb barátai a közvetlen szomszédságukban laknak, mind a hárman. A Chandler-familia felmutat mindenféle embertípust... Ruth, az anya, aki férj nélkül a környékbeli tizenévesek istennőjévé válik. Vagány, laza, az a fajta, aki sört és cigit dob a kölyköknek, aztán szégyentelenül beszél az összegyűlt tiniknek a szexualitásról is. Leszármazottjai az elvált és furán viselkedő anya miatt is különösek. Hozzájuk érkezik az apát-anyát vesztett páros, Meg és Susan, a gyámügytől, mert szüleik meghaltak egy autóbalesetben, akik Chandler-ék rokonai voltak... David nézi, ahogyan a családanya Ruth egyre erőszakosabban bánik a befogadott leányokkal. Részvéte azonban kimerül a gyermeki reakciókban eleinte. Ám a lányt egyre brutálisabb testi- és lelki megalázásokba kényszerítik, ami már áttöri az addig némileg szexuálisan felhorgadt fiatal fiú elméjét is. 

 Nem akarok erről többet írni és nem tudok. Iszonytató ez a tortúra normális lelkeknek. Ketchum igazi amerikai író, laza prózaisága mögött olyan félelmetes dolgok rejtőznek, amelyek bárkit elnyelhetnek. Nem ördögi megszállottság, nem kísértetek, hanem a legrosszabb dolog a világon: az emberi sötét gonoszság, amellyel csak akkor találkozunk, amikor áldozatokká válunk, vagy a híradókat nézzük unottan. Az 50-es évek nyamvadt kisvárosa burkában, az igazi amerikai álom, amely valójában csak a rohadt nagy naivitás, bármi megtörténhet. Elvis dalai mögött ott van a fortyogó és elnyomott emberek felforralt elméje, akiknek az élete vakvágányra futott és ott van a szülőkre utalt kölykök irányításra váró csordája, akik istenként tekintenek a felnőttekre. Ott van a magát felmenteni akaró szemtanú és ott van a bogarakat gyilkoló kis szadista gyerekek öröme. Nem tudsz mit kezdeni vele. Ketchum gyilkosan ír, beleráncigál az emberi gonoszság mocsarába, ahonnan nehéz kilábalni. Lefekvéskor is az eszemben van. Napok óta. A legrosszabb, hogy az író megnyitotta a kurva kaput a kétkedésnek, a fiúgyermekek lelkében, meddig mentünk volna el? Meddig bánthat egy ártatlan, de imádni való női testet az ember, míg kijózanodik? A gyerekek világa milyen és mennyire távolodik el a felnőttektől? Nem időtől és tértől függ. Embertől függ. Ez a legrosszabb, ezért remegett meg a kezem közben, ezért szorongtam, de olvastam megállíthatatlanul, mert át kellett esnem ezen. Olyan, mint egy foghúzás, csak nem könnyebbülsz meg ezt követően, hanem a genny ott marad és az agyadig hatol. Amikor egy kívülálló szemével látjuk a főszereplőt, kólát vedelve és játszadozva, miközben egy kislány meztelenül kikötözve lóg a plafonról. Ha van istentelen és az emberi jellem legmélyebb részeiről mesélő regény, az ez. Lehet olvasni több ezer oldalas szenvedéstörténeteket, Ketchum nyakon fog, mint egy kiskutyát és belenyomja az orrodat a szarba. Komoly ember leforrázva áll és mivel tudja, hogy a világ így működik, napokig nem leli a helyét. Ketchum felemeli a szenvedés alanyát, Meget, aztán sokkolóval támad ránk, bevisz a mélységekbe és csak egy könnyekkel lecsöpögtetett fotóvá fakul a lány, marad a hús, amivé alázták, a hús, amely már nem is ember, dehumanizálva lett, ez az emberi bábú, amivel bármit meg lehet tenni. 

 Az író már a "The Woman" című filmmel is lerombolta a bennünk felépített tökéletesnek hitt világot, harapófogóba fogott minket, lelki fájdalommal vezetett bennünket a pokolba. Ez a műve pedig iszonyat és lelket felörlő. Mindenkinek nem ajánlom és ajánlom egyszerre. A pokol parazsán jársz majd, de csak vékony talpú papucsban. Olvasd el és kerüld.

Könyv: Kelly DeVos: Gyere, kapj el!

 

Nem épp a kedvenc alműfajom a tinihorror. Manapság már elviselem, de a 90-es években feltűnő "Tudom, mit tettél...", vagy a "Rémségek könyve" komolyan próbára tett. A maszkos sorozatgyilkosok és tinédzser áldozataik játszmája, tetézve a fárasztó bulizással és idióta menekülésekkel, az egy kaptafára felhúzott, újat mutatni nem tudó történetekkel nekem nyögvenyelős volt. Hőseik kidolgozatlanok, ugyanazok minden esetben, álmomból felriasztva össze tudnék állítani egy ilyen csapatot és sztorit. Vajon Kelly DeVosnak sikerült-e könyvében valami kiemelkedőt alkotni, szerethetőt és érdekeset, átlagosnál jobbat?
 A könyv borítója mindenesetre ötletes és vonzó, de bontsuk is ki, mi lapul benne.
 Alex Rush-nak és baráti körének közös álma a filmszakma. Mind a heten a művészet egy-egy szegmensét képviselik: sminkes, operatőr, producer, színésznő, hangtechnikus, számítógépzseni és persze Alex az író-rendező. A forgatókönyv már megírva, egy Drakula-féle történet, amely rövidfilmként belépő lenne egy filmfesztiválra - továbbá az egyetemre. Nagy szerencse éri őket: az általuk indított adománygyűjtő oldalra félmilliós összeg érkezik egy ismeretlentől és egy román származású világhírű színésznő felajánlja nekik, hogy helyszínt biztosít a forgatáshoz. Méghozzá Vlad Tepes kastélyát Romániában, ami garantálja az autentikus hátteret. A csapat örömmel fogadja a felajánlást, ám a hátborzongató helyszínre megérkezve csalódások sora fogadja őket. Majd egy titokzatos gyilkos sorra elkezdi levadászni őket...
 Mint látható, nem sok újdonságot tartalmaz a történet, mondhatni a klasszikus tinihorror, csak a játéktér lett Európába helyezve, bevonva Drakula misztikus mázával és rengeteg mennydörgéssel, viharral. No és persze feminista nyavalygással a szexizmusról, hogy a filmipar mennyire csak a férfiaknak kedvez. (Ejj, bárcsak egyszer mondjuk a bányászat és építőipar ügyében hallanám eme sirámokat...). Különös módon a sztori mindaddig érdekes és élvezhető, míg meg nem érkeznek a végzetes kastélyba és fordított módon, amikor az izgalomnak kellene elstartolnia - onnantól unalmas és fárasztó. Nem sikerült feszült atmoszférát teremteni, körülbelül annyira félelmetes és hátborzongató, mint egy unalmasabb Scooby Doo rész. Van képe megemlíteni, hogy a "váljunk szét" milyen gagyi klisé, de aztán minduntalan szétválnak, csak, hogy fogyatkozzanak. A véghetetlen szaladgálás az ezerszobásnak tűnő épületben, menekülés, értelmetlen bolyongás nem tudja lekötni az olvasót. A hangulatfestő időjárás pedig kissé hihetetlen: amikor kilépnek az esőbe, az olyan sűrű, hogy meg kell fogniuk egymás kezét, különben elvesznek. Az idegeinken is csak azzal tud hegedülni az írónő, hogy ahányszor valaki valami fontosat szeretne mondani, akkor hol mennydörgés szól közbe, hol belép valaki, netán közbevágnak - később pedig nem is firtatják, mi is lett volna ama sorsfordító mondat... Mindezek összessége már olyan szinten vonakodóvá tett a regény iránt, hogy szinte tehertételként tekintettem rá. De lépjünk tovább, mert még meg sem említettem szereplőinket. Néhány karakter annyira egydimenziós, hogy csak pálcikaemberként látom lelki szemeimmel őket, csak bábúk, akik azért vannak, hogy meghaljanak. A környezetről többet megtudhatunk, mint mondjuk Carter-ről. Talán érdemesebb lett volna kevesebb szereplőt választania Kelly deVos-nak, hátha akkor jobban felépített figurák kelnének életre könyvének lapjain? - tehetjük fel a csalfa kérdést, de csakis azért, hogy rögvest leüthessem a magas labdát: az sem menne. Próbálkozik ugyan összeszögelni két főbb szereplőt, Alexet és fiúját, Jaxot, de ez aztán végképp totális kudarc. Jax a jóképű, kockahasú szóke gimisztár, okos, hősies, figyelmes. Alexról, aki FŐSZEREPLŐ csak annyit tudunk meg, milyen anyagi körülmények között él és hogy átlagos lány. Ráadásul ez a semmilyen karakter a befejezésig kullog az események után, semmit nem tesz, sikoltozik, menekül, cserbenhagy mindenkit, csak egy szürke egér, akinek nincs önálló gondolata. Persze a végén főhőssé avanzsál - ennek következtében viszont az egész könyv lenullázódik. Tapasztalt olvasóknak semmiképpen nem ajánlom, mert felületes, egysíkú, nincs benne szerethető alak, szinte csupa statiszta, akik sorsa teljesen érdektelen. Az egész vontatott cselekmény a végén bekövetkező csavarra épül, amely viszont értelmetlenné teszi a sok kínnal elolvasott oldalt. Kezdő olvasóknak érdekes lehet, ahogy a moly.hu-n elnéztem a tinilányokat elbűvölte, remélhetőleg idővel azért mélyebb vízbe is bemerészkednek. Nem ajánlom, nem éri meg az árát.

Könyv: David Koepp: Hűtőkamra

  David Koepp neve nem ismeretlen a filmberkekben jártas olvasóknak. A "Pókember, "Indiana Jones és a kristálykoponya királysága", "Jurassic Park", "Angyalok és démonok", "A titkos ablak" és sok más blockbuster forgatókönyvírója ezúttal tollat ragadott (azaz leült a laptopja elé...) és egy regényt konstruált. Lássuk a sztorit, a tempó kedvéért bemásolom ide a hátsó borítóra vésett szinopszist:

"Roberto Diazt, a Pentagon bioterror ügynökét kivezénylik egy potenciális biokémiai támadáshoz, de a helyszínen még szörnyűbb dolgot talál: egy mutációra képes organizmust, amely a föld teljes élővilágát képes kiirtani.

Diaz izolálja az organizmust és eltemeti egy ritkán használt katonai bázis alatt kialakított hűtőraktárban.

Évtizedekkel később a félelmetes élőlény kitör a földalatti kamrából. Mindent felfal, ami útjába kerül… Csak Diaz tudja, hogyan lehet megállítani…"

 Ez egy nagyon szórakoztató és ha lehet azt mondani, igen könnyed horror - átütnek rajta írójának mozis előéletében szerzett tapasztalatai, ahogyan valóban filmszerűen láttatja velünk az eseményeket. Úgy játszik velünk, mint ahogyan a nagyszabású hollywoodi produkciókban szokás: a borzalmak pengéjén táncol, de soha nem dőlünk a teljes sötétségbe, jól irányzott és bőséges humorral engedi fel a feszültséget. Olvasása közben olyan érzésem volt, mintha egy jó 80-as évekbeli horrort néznék, de nem az olcsó "direct to VHS" fajtából, hanem filmvászonra szabva. Koepp profin vezet végig minket a történeten, bár annyit meg kell jegyeznem, a szereplők bemutatása, előélete túl részletesre sikerült, talán nem kellene oldalakon keresztül gyermekkortól napjainkig mindent megtudnunk róluk, lehetséges, hogy ez a része újdonság volt az eddig mozgóképekkel operáló filmgurunak. Ez az egyetlen kifogásom lehetne a könyv ellen, de azt még hozzáfűzném, még ezek a mozzanatok is át vannak szőve laza komikummal, így élvezhetőek, továbbá tesznek arról, hogy még személyesebbé váljanak a történések. Ha van időd rá, akár fél nap alatt is ki tudod olvasni, mert a pergő cselekmények és a jópofa karakterek, a szórakoztató és olvasmányos megfogalmazás, valamint az izgalmas sztori nem engedi letenni. Mindemellett valódi horror, ahogyan a megállíthatatlanul terjeszkedő parazita gombatelepek felfedezik, hogyan használhatják az embereket céljaikra, vagy akár még döglött állatokat is, zombivá alakítva. Szétrobbanó testek, terjeszkedő zöld trutymó, arcba hányassal fertőzés, a kormány kiöregedett ügynökei, jószándékú, ám kissé bolond főszereplők -  hát persze, hogy a VICO filmje - lehetne. Vérbeli szórakozás!

Könyv: Jozef Karika: A hasadék

 - A szlovák Jozef Karika megalkotta az európai Ideglelést. - Mondhatnánk, de nem mondjuk. Bármennyire is épül a regény ál-dokumentarista stílusával a világhírű filmre, hiszen az ötlet szikrája 100%-os bizonyossággal onnan pattanhatott elő, a kettő számomra ég és föld. Lássuk a tartalmat, amelynél homályosabban én sem festhettem volna fel a történetet, de pont ezért tetszik:

"Ez a regény különös körülmények között született. A szerzőt egy korábbi misztikus thrillerének megjelenése után megkereste egy férfi, aki elmesélt neki egy hátborzongató történetet, ami egy elhagyatott elmegyógyintézet széfjében talált dokumentumokkal veszi kezdetét. Jozef Karika lejegyezte az elbeszélést, annak számos adatát ellenőrizte, majd saját jegyzeteivel ellátva kötetbe rendezte – ezt tartja most kezében az olvasó. A könyv lapjain kibontakozó tragikus és hajmeresztő eseménysor a világ elé tárja az egyik legnagyobb szlovákiai rejtélyt: az emberek megmagyarázhatatlan eltűnését a Tribecs-hegységben. Legenda lenne, szándékos hamisítás, vagy maga a kegyetlen valóság? Ezt a kérdést a lebilincselő rémtörténetet közreadó szerző is felteszi, az olvasóra bízva annak megválaszolását. A hasadék eredeti kiadása óriási visszhangot keltett, az utóbbi évtizedek legnépszerűbb szlovák regénye lett, és az irodalom határait túllépve popkulturális jelenséggé vált."

 A szerző stílusa zseniális, mintha leülnénk pár sörre a helyi kocsmában és végig hallgatnánk egy haveri sztorit. Lebilincselő mesélői hangvétele letehetetlenné tette a könyvet, persze ugyanúgy, mint az ügyesen adagolt feszültség is. Története jóval intelligensebb az Ideglelésnél, miközben nyomvonala arra építkezik. Hogy mennyi igazság magva lehet alapjainak? Halovány fogalmam sincs, mert a neten már keveredik a regény mítosza a valósággal. Annyi fix, hogy valóban találtam komoly oldalakon azon a környéken eltűnt emberekről cikkeket, vagy rendőrségi felhívásokat. Aki akar, járjon utána, én sajnos a szlovák nyelvvel csehül állok (haha). Az elbeszélés nagyszerűen van felépítve, gördülékeny, itt aztán minden ócska időhúzás félredobva. Meglepően realista a témája ellenére, teljesen átélhetőek hősünk gondolatai és a végzetes útra induló kis társaság szikrázó feszültsége is nagyon emberi, semmiféle papír-íze nincs, hús-vér karakterek.  Közvetlensége miatt szereplőinket még közelebb érezhetjük magunkhoz, amelynek következménye, hogy teljesen átéljük megpróbáltatásaikat. Látásmódjával az ismerős helyek is baljósan ragyognak fel, miközben kerüli a szenzációhajhász klisés horror-paneleket, a legrémisztőbbek pont a hétköznapi dolgok, amelyek hirtelen képbe nem illően tűnnek fel. Humoros pillanatokon át emberi gyengeségen keresztül egy nyomasztó és akár igaznak is ható érett alkotást kapunk a kezünkbe. Nem ugrik a nyakunkba, nem ordít a fülünkbe, nincsenek démonok és vérszomjas idegenek, szinte hidegen tálalt realisztikus mese, amely magával ragad.

 Számunkra különösen figyelemre méltó, ahogyan a magyarok lakta településeken és helységeken utaznak hőseink és ahogyan ösztönösen idegenkednek tőlünk. Kopjafáinkat különös és ijesztő totemoszlopnak látják, ami nem is baj, addig jó, míg különbözünk. 

 A regény eteti magát, ha leülsz szabad óráidban, rabul ejt és nehezen teszed le. Minden elismerésem, így kell modern horrort írni, talán még a fiatalokat is be lehet vonzani az olvasáshoz. Semmiképpen ne hagyd ki. Készült egy 2019-es szlovák film is belőle.

Könyv: J. D. Barker: Szíve helyén sötétség

 

Valahogy nekem nem tapad ez az egész. Olvastam én a "Dracul"-t, amely a "Drakula hivatalos előzménye" pecsétet kapta - mára már csak néhány mozzanat ragad bogáncsként az agyamba róla, no meg az, hogy nem csapott a földhöz, kissé fárasztónak tűnt. Lehet ugyan az én hibám, a kosztümös-vámpíros történetek nem ragadnak meg különösebben... Majd a "Négy majom gyilkosság" trilógián is átrágtam magam, amely már jóval lendületesebb és érdekesebb anyag volt számomra. Az agyoncsavarintott sztori azonban néha kissé követhetetlenné vált, nem beszélve arról, hogy elvette a lehetőségét annak, hogy realitás-íze legyen az egésznek. Tudom, tudom, olyan vagyok, mint a paraszt, aki a Star Wars filmről kifelé jövet azt mormogja magában fejcsóválva, hogy ez egy hülyeség, ilyen nem is létezik. De a sok fordulat miatt csak azt éreztem, hogy az alkotó szinte erre alapozza az egészet, az újabb és újabb meglepetések már úgy megfeküdték a gyomromat, mint a hideg pacalkonzerv. Összességében azonban nem kaptam hasmenést tőle, sőt, kellemes könyv-emlékeim között tartom számon. Ezen eseményfolyam végeredményeképpen örömmel kaptam kezembe a regényt, amelynek gyorsan idemásolom a tartalmát, mert lusta vagyok a szövevényes históriát kibontakoztatni, úgy, hogy ne spojlerezzek. Tehát:

"Jack ​Thatch gyerekkorában találkozik először Stellával, a titokzatos, nyolcéves kislánnyal, akinek sötét haja és még sötétebb szeme van, és magányosan ül egy padon a temetőben a kedvenc könyvét szorongatva. A találkozásukból megszállottság lesz: Jacknek állandóan a lány körül forognak a gondolatai, és végül egy évvel később újra megpillantja, ugyanazon a padon a temetőben, ám Stella hamarosan ismét eltűnik.

Közben az egyik sikátorban egy férfi holttestére bukkannak. Az eset meglehetősen rejtélyes: a teste mindenhol borzalmasan megégett, viszont a ruhái épségben maradtak, ami képtelenségnek tűnik. Faustino Brier nyomozó tudja, hogy nem ez a férfi volt az első áldozat, aki így halt meg, és nem is ő lesz az utolsó. Brier azt is tudja, hogy pontosan egy év múlva kell majd keresniük a következő áldozatot, hacsak nem akadnak előbb az elkövető nyomára.

Egy kisfiú, akit mindenki csak „D” alanyként ismer, egy világtól elzárt, gondosan őrzött, sötét laboratórium mélyén várakozik, cseperedik és tanul. Senkivel nem beszélhet, és nem ér hozzá senki. Borzalmas erő lakozik benne, ezért azok, akik bezárták, sohasem fogják kiengedni.

A szereplőket elképzelhetetlen szálak kötik össze egymással."

 A hátsó borítóoldalon a méltató hangok Stephen King és Dean R. Koontz műveihez hasonlítják a kötetet. Van ebben némi igazság, persze nem úgy, ahogyan sugallni akarják. Barker mindent egy lapra feltéve megmarkolta a "Tűzgyújtó" alapjait és ráépített egy Koonz-szerű majdhogynem mesés történetet. Amennyiben Kinghez kellene még kötnöm, úgy a terjedelmet említeném meg (720 oldal), viszont ez a dagályosság csak a mesternek áll jól. King írózseni (annak ellenére, hogy pár alkotása számomra annyira nem szentírás) és el kell ismerni: tud bánni a szavakkal. Így esik meg az, hogy még a leghétköznapibb pillanatokat is élvezettel olvassa az ember. King megállíthatatlan szófosásai úgy tökéletesek, ahogyan vannak, minden sorának íze van (haha). Barker viszont ennyi oldalon keresztül Koontz kissé szárazabb stílusában pakolja a kazánt, amely már nem okozott számomra különösebb elragadtatást. Ahogyan a sztori szövése is hasonlatos: egy kissé naiv fiatal fiú, aki éveken át irreálisan szerelmes egy kislányba, akit 365 naponta egyszer lát csupán percekre. Rejtélyes kísérlet, bérgyilkos, titokban működő nagy csoport, akik olyanok szinte, mint a "Men in Black", bár szigorúan talpig fehérben és csakis hófehér autóban. (Ez megint csak ostobaság: ha titokban akarunk működni, miért öltözünk feltűnő fehér ruházatba? Mint James Bond, a titkos ügynök, akit a világ minden táján ismernek...) Néhány szálat kissé erőltetettnek éreztem (például a főhős barátjának életútját, amely majd jól jön még a végén...), mintha a szerző a céltáblát már megalkotta volna, de hogy milyen úton-módon és mivel lőjön rá, azt még nem tudta volna.

 Ismét kissé túlbonyolított történet, amely azért fáj a legjobban, mert már az elejétől tudjuk, hogy merre megy a játék a "Tűzgyújtó" fundamentumán és Koonz könyvszabályai szerint. Ennek fényében a felépített szólabirintus nem nyűgözi le az olvasót, hiszen a célt végig látjuk. Úgy az 550. oldaltól már csak a mihamarabbi végkifejletet vártam, hogy túl legyek rajta. Persze nem Barker lenne az alkotó, ha nem csavargat még a befejezésen is, ám mindez nem változtat a fentebb írtakon. Gyanítom, a katarzis felé való menetelés kényszerítette irracionálisra erőltetett viselkedés a szereplők részéről, a realitást sokszor mellőző és logikátlan cselekmények rontották el számomra az élvezetet. Szóval, olyan szövevényes, mint legutóbbi mondatom.

 Ettől függetlenül persze olvastatja magát, jól is van megfogalmazva. Valószínűleg aki nem olyan szinten horror- és olvasásfüggő, mint én, az nagyobb élvezetet lel benne. Leállás nincs nagyon, talán néha sok volt és szükségtelen a térképszerű útleírás. Pozitívum az egyes szám első személyes hangvétel, emellett érdekes és kalandosan izgalmas is. Horror csak Koonz-szinten van benne, hullanak az emberek rendesen, de nem tartalmaz természetfeletti szálat, inkább tudományos benzin hajtja előre. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, sodort magával, mint azt írtam, a gondjaim a sztorilájnnal voltak, nem a kibontakoztatásával. 

Ismétlem: olyan, mint egy modern Koontz-regény, csak jobban van megírva. Nyugodtan vedd kézbe, nem vagyunk egyformák, Neked lehet, hogy jobban fog tetszeni, csak én vagyok túlságosan akadékoskodó - vagy az agyam helyén sötétség... 🙂 10/7

  

Könyv: Max Brooks: Ösztönlények

Teljesen véletlenül bukkantam rá erre a könyvre a könyvtárban. Annyit azonnal elárulhatok: meg is fogom vásárolni hamarosan, mert ott kell lennie a polcomon. Max Brooks neve nem ismeretlen a horror-rajongók előtt. No nem azért, mert az ismert Mel Brooks (filmrendező, forgatókönyvíró, zeneszerző, zeneszövegíró, komikus, színész és producer) fia, hanem mert ő írta a világhírre szert tett "World War Z"-t, amely zombi-filmként világsztárokat vonultat fel, szóval általa átlépte az ingerküszöböt a műfaj. Lássuk a medvét (vagy esetünkben a nagylábot...):

 Greenloop egy elzárt kis közösség, amely a Mount Rainier lábánál fekszik. A mindössze hat okosotthonból és egy közösségi házból álló mini-település lakói vissza akarnak illeszkedni a természetbe, ezért zárkóztak el a társadalomtól. Minden környezetbarát, napelemes, lakásaikat iPhone-ról irányítják, bevásárolni drónokat küldenek. A zöld utópiába azonban hiba csúszik: kitör a vulkán, amely pillanatok alatt elvágja a külvilágtól a felső osztálybeli kommunát. A hírek alapján lassan tudatosul bennük, hogy a felmentő seregre még jó ideig várhatnak, hiszen azoknak bőven akad dolguk a környékben elszabadult lázongásokkal és mentőakciókkal. A szétzilálódó kis csapat egy része felismeri, túlélésük záloga a közelgő télre való felkészülés. Ám nem csak az állatok menekülnek a hegység dús és sötét erdeiből... Az eddig legendának tartott lények is megérkeznek. Éhesen. És nem érik be csupán a komposztáló maradékaival. Emberhúst akarnak...

 A regény zseniális és letehetetlen. Ahogyan a "World War Z", úgy ez is dokumentarista horror, a főhősnő Kate Holland, akinek a pszichoterapeutája tanácsára vezetett naplóját olvashatjuk, megtűzdelve interjúkkal és valós beszámolókkal a jetikről. Mindemellett nagyszerű kórképe a manapság divatossá lett zöld és ökocentrista hullámnak, azoknak a félnótásoknak, akik leállítanák az atomenergiát, aztán a sötétben ülve siratnák az internetet a Starbucks romjain. Azoknak, akik szerint az emberiség felesleges ezen a szent bolygón és az anyatermészetet nem szabad megbolygatni - mindemellett természetesen legyen wi-fi és foggal-körömmel kapaszkodnak ebbe a konformista hippi-elmebajba. Ahogyan az író megfogalmazza Greenloop ars poeticáját: "az emberek csak a bajnak vannak. A természet a barátunk."  

 Mindez persze addig kényelmes és fenntartható, míg a valóság arcon nem csap: az emberiségnek folyamatosan küzdenie kell évezredek óta a megmaradásáért és a természet nem a haverunk. Ezzel kell tehát szembesülnie az elkényelmesedett csoportnak, akik Rousseau-ban és Marx-ban, jógában és feminizmusban rendkívül kiműveltek, hódolnak a természetnek, de semmit sem tudnak róla, még annyit sem, hogyan kell babot csíráztatni. Szép karakterfejlődés, ahogyan végre talpra állnak a szereplők, ki így-ki úgy és valódi emberré válnak a valósággal megütközve, felébrednek alapvető ösztöneik az életben maradás kihívásaira. Hiszen napjaink világfelforgató idiotizmusai is pillanatok alatt eltűnnének, ha veszély fenyegetné az emberiséget. A küzdelem a túlélésért visszaadja az emberi méltóságot és életösztönt: védeni a társainkat, önfeláldozást, harciasságot, férfiasságot, nőiességet, bátorságot, mindazt, ami kiemeli az állatok közül az emberi lényt. Ennek jelképe Mostar, az európai nő, aki a délszláv háború túlélője és ezáltal jobban átlátja a helyzetet, vezéregyéniséggé válik. Brooks prózája kiválóan alkalmas mindennek közvetítésére, a "devolúcióra" (a könyv eredeti címe ez...). Persze nem prédikálni akar, megmarad a horror mezsgyéjén is, egyensúlyban tartja mondanivalóját az izgalmakkal és a feszültséggel. Alaposan utánajárt a bigfoot-jelenségnek, kaphatunk idézeteket alapművekből eme témáról, ahogyan teóriát is a misztikus lények létezéséről, persze nem szájbarágósan, hanem találgatásként, amelyek a kötet keretein belül elfogadható zsinórmértéknek tűnnek. Itt nem csak ezeknek a szörnyetegeknek az ösztönlétéről van szó: sokkal érdekesebb szempont az ember visszafejlődése az alapokra, a harciasságra, a vadász és gyilkos indíttatásra, gyűlöletre, amely csúcsragadozóvá emelt bennünket és amelyet manapság színes leplekbe burkolva próbálnak kiölni belőlünk. Az elfojtott vérszomj kiszabadulása felszabadító, az események borzalmasak, de megmutatják, miért ülünk a táplálékpiramis tetején. A közösség bemutatása kissé döcögős az elején, bár tanulságos, majd  a klasszikus horror-séma következik, ahogyan lassan bevezetődünk a szörnyűségekbe, mígnem elszabadul a pokol, ahol már nincs kecmec, vagy ők, vagy mi. Hajnalig olvastam, csak hogy a végére érjek, nem tudtam volna aludni a befejezésig. Hogy azoknak is kedvezzek, akik a horror kevéssé intellektuális részéért rajonganak, (bár azok idáig úgysem jutottak el az olvasásban...); van benne bél, vér, halál, szörnyek, mészárlás és beszarsz rajta. Mindenképpen olvasd el..

Könyv: Jasper DeWitt: A beteg

 

  A moly.hu-n nem sok dicsérő kritikát kapott a könyv az olvasóktól, amelyek fele megérdemelt, de tegyük hozzá, horror-rajongóként kanalaztam már sűrűbb foslevest is.

 Dr. Parker a szépreményű ifjú pszichiáter a legjobb iskolák elvégzése után egy gyermekkori trauma okán olyan munkahelyet keres, ahol az igazán rászorulókon segíthet. Meg is leli ezen irányú álmainak paradicsomát, valami New England-i diliházat, amely nem a puccos gazdagoknak szolgál pszichikai elsősegélyként. Mivel igen lelkes és nagy tudású, hamar kivívja vezetői tiszteletét, de - itt jön a csavar - van egy beteg, akihez nem mehet be. A "Joe"-ként elnevezett ápoltnak nagyon rossz híre van, nem is szabad vele huzamosabb ideig zárt térben lenni. A titok felizgatja Parker fantáziáját és kutakodni kezd. Az általa előbányászott akták szerint "Joe" gyermekként került vizsgálat alá először, amikor azt állította, hogy a szobájában egy gonosz, rovarszerű lény fenyegeti éjszakánként. Rövid javulás után visszakerült a lehető legrosszabb állapotban az őrültek házába. Innentől kezdve nem maradt élő szobatárs a lekötözött gyermek mellett, sem ápoló, vagy doki, aki ne halt- vagy roppant volna bele a fiú kiáradó gonoszságába. Több sem kell hősünknek, mindent elkövet annak érdekében, hogy a különös és fenyegető figura orvosa legyen...

 Mint fentebb leszögeztem: az olvasók csalódottan  tették túl magukat a köteten. Meg tudom érteni és azt is megmagyarázom, miért okozott még azoknak is illúzióvesztést a mű, akik otthon vannak a horrorban... Elsősorban, ezt nem szabadott volna könyvben kiadni. A mindössze 214 oldalas mű ráadásul fél centis sorközökkel operál - teljesen elrontva az élményt, hogy élvezhessük önmagában a sztorit annak, ami: egy elbeszélésnek. Melynek novellagyűjteményben kellene szerepelnie, hosszabb kisregényként, nem önálló kiadványként. Nem állja meg a helyét ebben a formában, sem méretben, sem pedig (főleg) stílusban. Egyszerűen kevés a puskapor. Ha ezt a sztorit egy horrormagazinban olvasom, elégedetten dőlök hátra, ahhoz a szinthez nagyon kellemes és borzongató volt. De amikor könyvként veszem a kezembe, minden hibája kitüremkedik a hosszasabb hasmenés alatt kiolvasható kiadványnak. Ami különösképpen szemet szúrt, az a történet egyenessége és lejtése. Nincs tényező, amely elterelhetné a megadott útról a sztorit. Hasonlít a neten olvasható pornó-elbeszélésekhez (csak mesélik, nem olvastam még ilyen szennyet!!!44!!44!) : pont minden adott, a csillagok állása, a véletlenek összjátéka, hogy Andi szülei éppen elutaztak és a kutyája éppen kanos, amikor vele akar aludni a kedvenc iskoláslány ruhájában, szexfilm nézése után. Nincs leágazás, a történet lineárisan folyik, tömören a végkifejlet felé. Nekem ez nagy hiba - már amennyiben nem egy hosszú novellát olvasok. Úgy máris élvezhető lenne. Egy idő után így is az, amikor benyeljük, hogy át lettünk baszva. Ha így nézzük, egy jó kis természetfeletti horrort kapunk kézhez, amely ugyan az öreg rókáknak nem tartogat meglepetést, de hozza a megszokott élményszintet. Maga a "regény" blogbejegyzésenként van megírva, el kell ismernem, annak megállja a helyét. üresjárat nincs, szóval minden adott egy antológiában való szerepléshez. Élvezhető kliséhalmaz, nagyon olvasmányosan, de ezért a pénzért rohadtul elvártam volna valami mélyebbet. Mindenesetre ez jutott, könnyed és gyors, mint az első kúrás a diszkóban, amelyre később már alig emlékszel. Fogyaszd egészséggel, mert vérbeli horror - amolyan B-kategóriás módra. Ryan Reynolds producerként nekiesett a filmforgatásnak 2018-ban, de azóta semmi hír az igen hülye munkacímű "The Patient Who Nearly Drove Me Out of Medicine"-ről.

Könyv: Josh Malerman: Malorie (Madarak a dobozban 2.)

 Malorie visszatért, újra elmerülhetünk abban a világban, ahol mindenki vakon botorkál... de érdemes-e?

 "A madarak a dobozban" folytatása két évvel később játszódik, tehát Malorie és gyermekei (az egyik fogadott...) a tábor menedékében éldegéltek eddig. Gyorsan lezavarja írónk ezt a részt, itt is hiba történik, és elszabadul az őrület, így a kis család elmenekül innen is. 

 Újabb 10 évet ugrunk, Tom és Olympia már kamaszodik és egy saját kis menedéket leltek hármasban. Tom nagy kísérletezőkedvvel van megáldva, míg fogadott húga óvatosabb. Anyjuk kissé paranoid viselkedése már zavarja őket.. (Engem is...) Egy napon bezörgetnek hozzájuk, egy idegen, aki népszámlálóként mutatja be magát, de az óvatosság okán nem engedik be, így az csak úgy otthagyja a küszöbükön az összes eddig összegyűjtött adatot és beszámolót. (???) A kíváncsi fiatalok felfedezik, hogy a papírok tanúsága szerint Malorie szülei életben vannak és el is lehet utazni hozzájuk, egy bizonyos "vakvonaton", amely újra közlekedik. Sutba dobva minden eddigi félelmét, anyjuk összecsomagol és elindul velük a "vakvilágba". 🙂 

 Josh Malerman már legutóbb, a "Vizsgálat" című művével sem szerzett sok jó pontot, egyszerűen riasztó, ahogyan nem tud összefaragni valami hihető és életszagú történetet a fikción belül, ahogyan a karaktereket is egyszerűen alárendeli a sztorinak, ezért mindenki totálisan logikátlanul gondolkodik és cselekszik. Mintha Malerman földönkívüli lenne, akinek halovány fogalma sincs az emberiségről, a valóságról, a humán reakciókról és észjárásról. Mint a hülye gyerek, aki a kis játékban a háromszög-formába kalapáccsal veri bele a hengert. Ugyan mennyire hihető, hogy hősnőnk 12 év elteltével is még mindig egy embertől retteg folyamatosan, éjjel és nappal? Minden gondolata a gonosz Gary körül forog, ahogyan annak meg körülötte. Kedves író úr, nem lenne egyszerűbb, ha a folytatásban realista módon az új kalandokra koncentrálnánk? Itt azért nem Batman és Joker örök ellenséges párharcáról van szó, hanem két közönséges figuráról, akik talán elsodródhatnának egy teljesen vakon élt világban egymástól. Mintha 12 év alatt nem történt volna semmi, ugyanonnan folytatódik a sztori, szereplőink belefagytak az idő borostyánkövébe. A történet egy labirintus, melynek mentén kötelező végigverni a szereplőket az előre megszabott úton, dacolva ellentmondásokkal, logikával és racionalitással. Malorie soha senkivel nem keres kapcsolatot és retteg a külvilágtól, ja nem, azért a szomszédot ismeri, aki teljesen be van zárkózva, de vele szóba áll. Az évek alatt összegyűjtött népszámlálási adatok és feljegyzett események, mende-mondák jegyzékét, amelyeket rettentő veszélyek árán szerzett meg az ismeretlen fickó, azt csak úgy odadobja valakinek az ajtaja elé, szevasztok, befejeztem, holnaptól mondjuk elmegyek fagyit főzni. Egy kihallgatott beszélgetéstől, aminek se füle-se farka, hősnőnk tiszta őrületbe kergeti magát, elmebetegként kezd el viselkedni.

 A könyv lassú mocsárban topog 80%-ban, aztán úgy lezáródik, mint egy mese, pillanatok alatt, gondolom már az író úr is unta az egészet. Amit nem csodálok. Időnk nagyrészét Malorie elméjében töltjük, amelyben állandó paranoia keveredik a dögunalmas múltidézésekkel. Egy vonatra felkapaszkodás, amely pár másodperces esemény, itt öt oldalon keresztül esik meg, hogy alaposan kikanalazhassuk az összes létező hülye félelmét-szorongását-gondolatát a fejéből. Ez az aprólékos részletesség, ez a bő lére eresztett tirádázás a regény utolsó 30 oldalán abszolút nem jellemző, a gyors lezárás olyan, mintha rossz szex végén inkább sietősen kivernénk magunknak. Mint amikor az iskolai fogalmazás elérte a kiadott 30 sort, így a végére odabiggyesszük: "nagyon jó volt a nyaralás, remélem jövőre is ilyen lesz". Közhelyes, össze-vissza ritmus, nagyrészt unalmas, vontatott, túl sok lelkizés, majd a katarzis összecsapott, lélektelen. Nem tudom, miért íródott meg ez a folytatás, talán a sikerre való újabb felkapaszkodás, második bőr lenyúzása... Azt meg végképp nem tudom, én miért olvastam el...