The Secrets of Emily Blair (2016)

0 megjegyzés

 

 Vajon mekkora tűzijátékra számíthatunk egy olyan filmtől, amelynek már a címe is erős ötlettelenségről tesz tanúbizonyságot? A fantázia-túltengésről egyáltalán nem árulkodó Emily Blair elnevezés könnyedén kikövetkeztethetően az "Ördögűzés Emily Rose üdvéért" és az "Ördögűző" főszereplőjének, Linda Blair nevének összekapcsolásából született. Persze azt hozzátehetjük, hogy valami különös oknál fogva a horrorok 80%-ában szerepel egy-egy Emily. De itt még nincs vége: Emily párját William Regan-nek hívják, amelyből a "Regan" a Linda Blair által játszott kislány az "Ördögűzőből". Ez a félig tisztelgés, félig önként bevallott lopás már előre beárazza a filmet és prekogníciónkban nem is kell nagyon csalódnunk, bár néha, amikor kicsit elszabadul a sémáktól, még fogyaszthatóvá is válik. Következzék a történet:

Emily életében két nagy változás következik be: Will megkéri a kezét és megszállja az ördög. Az eljegyzés ténye sajnos nem tudja elnyomni az utóbbi esemény okán bekövetkező rossz érzését. Az egész ott kezdődik, amikor az ápolónőként dolgozó hölgyre vérvétel közben rátámad egy elmebetegnek tűnő hajléktalan és száját az övére tapasztja. (Láttam már ilyen akciót egészen más műfajú filmben is...). Valami sötét áramlik át Emilybe és lelke hirtelen egy kietlen pusztán találja magát szexi pendelyben, ahol minden fakó és állandóan fúj a szél, ráadásul egészen a végkifejletig valami démonszerű lény állandóan leveri, mint mocsárláz a bantunégert. Emily innentől különösen kezd viselkedni, mintha magában beszélne, az eljegyzési buliján pedig rámászik az egyik kollégájára, ebben a helyzetben talál rájuk a meghívott Avital atya. Persze a pap itt még nem gyanakszik, csak elkönyveli magában ordas kurvának. A kereszt is zavarja majd a templomi szertartás előkészítőjén elküldi a faszba a lelkipásztort és telibe okádja az asztalát, ami merő udvariatlanság - én kocsmában is az asztal alá szoktam hányni, mert úriember vagyok. Otthon ezután ribancnak öltözik és durván akar szexelni vőlegényével (furcsa egy démon ez...), de a fiatalember felháborodik (furcsa egy fiatalember ez...), ezért a nő lelép és meglátogatja legjobb barátnőjét. Vele bezzeg nem akar szexelni, hanem öngyilkosságnak álcázva kinyírja, majd édesdeden elalszik, míg párja lélekszakadva oda nem ér. A rendőrségi kihallgatás után mi sem természetesebb, hogy Will hazaviszi gyilkos nőjét majd békésen szunyókál, mígnem Emily meg akarja lékelni egy konyhakéssel - de itt fellázad hősnőnk lelke az asztrálsíkon, és nem hagyja, hogy ez megtörténjen... Persze megint kap egy parasztlengőt és kifekszik.

Will rájön, hogy ennek fele sem tréfa -úgy látszik a megölt barátnő szerinte csak afféle apróság volt, amelyet a szerelem könnyedén áthidalhat- és elkotródik végre segítségért Avital atyáért. A pap, aki egészen úgy néz ki, mint Gusztáv a rajzfilmsorozatban, nem hisz neki, de egy könnyed látogatás a sajnos csak magából kivetkőző Emily-nél rögvest meggyőzi. Nem hiszed el, de ő is segítségért siet egy volt paptársához, akit még ő dobott ki a szakmából pont ördögűzés miatt. A faszi nem akar nagyon kötélnek állni, ennek ürügyén isznak és verekedni kezdenek, mert nem sietős, aztán immáron felvértezve lelküket a gonosz ellen felkerekednek, hogy harcba szálljanak a démonnal. A kiérkező rendőrség megzavarja az exorcist party-t, de Emily vérengzésbe kezd, hogy megkönnyítse az ördögűzők dolgát, akik becsavarják párnahuzatba, mint Marika néni a spórolt pénzt és a templomba viszik, hogy kipenderítsék a nő bomba testéből a rohadék gonoszt...

Egészen szórakoztató tud lenni a film, ha nem zavar, hogy minden összetevőjét láttad már valahol. Olykor még meglepetést is okoz, amikor a műfaj által megszabott mederből kilépve Emily rendőröket mészárol. A nagymértékben televíziós fílinget közvetítő alkotás igazi gagyi, de a jobbik fajtából: engem legalábbis lekötött, holott a forgatókönyvben hemzsegnek a klisék és viccesen értelmetlen momentumok, néha pedig féregjáratnyi lyukak képződnek. Az egyik ilyen, amikor a megszállott nő elmenekül ördögűzői elől, aztán órák múlva, mint egy magát kitomboló kutyus, már hazatér hozzájuk. Hol volt addig? A parkban hancúrozott más démonokkal, bokrokat pisilt le, csontot kapart elő? Semmiféle magyarázat, miközben mi még percekig azt hisszük, hogy ez valami fontos eltáv volt, mondjuk legyilkolt pár mellékszereplőt. Vagy a fentebb említett tény, miszerint a fickója csak úgy hazavitte Emilyt, miközben tudta, hogy az kinyírta a barátnőjét. Amúgy is minden szereplő teljesen irracionálisan viselkedik, csak, hogy kövessék a forgatókönyvet, amelyet gondolom egy tinédzser jegyzett, miután megnézett pár filmet a műfajban. Emeli viszont az egész fényét a gyönyörű Ellen Hollman, Emily szerepében, aki nemcsak, hogy jól szerepel, de a második nő Alyssa Sutherland után, aki megszállottként is piszkosul szexi. Amúgy még ez is pozitívumként felhozható, hogy a színészek egészen jól alakítanak, kivéve mondjuk Will anyját, de az amúgy is leírhatatlanul ripacsnak lett megírva. A zene és a megkomponált zörejek is segítenek lenyelni a keserű tablettát, miszerint a szkript egy hetedikes matek óra alatt összedobott halovány történetecske. Kiszámítható, innen-onnan tolvajlott, de még így is gyenge események, feszültség és izgalom nélkül, szóval nem fog leverni a víz, ha megnézed. Amolyan Tesco gazdaságos ördögűzős film, hasonlít az eredetire, de tudod, hogy műanyag az egész és nem okoz túl nagy élményt. Viszont nem ellenszenves, mint sok hasonszőrű erőltetett produkció, inkább olyan aranyos a maga módján. Egyszer nézhető.


Könyv: Steven Spruill: A sötétség urai

0 megjegyzés


 Néha az ember a szemétdombon lel kincsekre. Egyik hétvégi bolhapiacon a hosszú asztalon a szokásos gyertyatartók, rézholmik, használt flexkorongok között egy kupac könyv virított. Ott leltem erre a kötetre - az író nevét ismerem, orvosi krimikben utazik, de a tartalom lenyűgözött. A kisebbségi eladó ötszázra taksálta, én meg nem állok le alkudozni, gondolom kétszázért is jöhetett volna, így láttam ahogy felcsillan a szeme. Baszd meg, gondoltam, mert éreztem, hogy én is jól járok az általa szemétnek tartott papírral.

A JLX kiadó gondozásában jobbnál-jobb regények jelentek meg a 90-es években. A néha szinte horror határát súroló thrillerek magukon hordozzák az általam imádott korszak karakterjegyeit, de náluk kerültek itthon kiadásra az első Lucas Davenport regények, amelyek a mai napig népszerűek a bűnügyi műfaj rajongói számára. A bazári borító persze megtévesztő, mert a lapokon egy igazán izgalmas akció-horror kerekedik ki, méghozzá nem az unásig ismert fajta vámpír témában. Jöjjön az idemásolt szinopszis, amely nem tagadja meg korát (mintha egy Vico filmajánlót hallanék...):

"Merricket középkorú washingtoni rendőrként ismerjük meg, amint egy minden jel szerint őrült gyilkos után nyomoz, aki találomra csap le kizárólag fiatal nőkre az amerikai fővárosban - minden áldozat torkát átharapja, s a szerencsétlenekben nem hagy egyetlen csepp vért sem. Vámpír Washingtonban? Merrick azonnal tudja a választ, nem először találkozik a gyilkossal... Aki a fia... És akit ötszáz éve akar ártalmatlanná tenni - eredménytelenül... Halhatatlan rendőr? Hallatlan! Az, de mindenre megtalálja a választ a nálunk is kegyetlenül népszerű Steven Spruill legújabb könyvében!"

Az igen egyszerűre faragott tartalom természetesen nem villantja meg igazándiból a könyv erősségeit, hiszen ez alapján tényleg csak egy vámpírsztori a sok közül. Nem mutatja meg a vérevők (hemofágoszok) alaposan felépített mítoszát és szépen kialakított világát. Ahogyan azt sem, ahogyan tudományos vonalon is (mivel mégiscsak orvosi krimik szerzőjéről van szó) nagyon ügyesen és modern módon mutatja be a lények biológiai fundamentumait. Valamiért szinte filmként pereg az egész a szemünk előtt - ez a korszak regényeinek a sajátossága, mintha egy nagyon jó Full Moon Productions mozit néznénk, amely többszöri megtekintésre is érdemes. Különleges zamata van, bár a ponyva-horror minden alkatrésze benne van, annál jóval komolyabb regény. Mély hatást gyakorolt rám, ahogyan egyre jobban magával vont és amikor már belehelyezkedtem a sztoriba, megismerve a világát, onnan már komoly adrenalinlöketek tették lehetetlenné a lerakását. A kibontakozó különös macska-egér harcba újabb és újabb szereplők sodródnak bele, egyre magasabb tétekkel emelve az izgalmakat. Az író sosem hagyja elpilledni az embert, romantikája is éppen annyi, ami nem teszi mellékvágányra a fő vonalat. Ami különösen megfűszerezte a cselekményeket, az a gonosz jól bemutatott fejben dúló harca az időnként benne feltámadó jóval, vagy éppen a fordítottja, ahogyan főhősünk küzd ragadozóösztöneivel. Öröm olvasni, ahogyan napjaink nyálas vámpírádái helyett férfias és kegyetlen, olykor idegi játszmában kibontakozó harc dinamikája teszi feszessé a történetet. A befejezés nem hagy bennünk hiányérzetet, viszont a regény egy trilógia első része - sajnos, ahogyan az lenni szokott, a többi már nem jelent meg itthon, név szerint a "Daughter of Darkness" (1999) és a "Lords of Light" (1999). Mint mondottam így is szépen le van zárva, úgyhogy nyugodtan vedd a kezedbe, nagyon tartalmas és üdítő élményben lesz részed. Örülök, hogy ráleltem, de ahogy elnézem a regikonyvek.hu-n 990 forintért is megrendelhető. Csapj le rá.

Home for Rent (2023)

0 megjegyzés

 Kivételesen szerencsém volt. Néha ilyen is előfordul. Ismét válogatás nélkül az első kezem ügyébe kerülő horrort indítottam el, amelyről az angol címén kívül semmit sem tudtam. Még azt sem, hogy ázsiai. Ha sejtem, óvatosabb vagyok: a kísértettörténeteiktől narkolepsziát kapok, a videó/mikrohullámú sütő/lábmasszírozó tárgyak által hordozott átkoktól meg kiütést kapok. Azt sem, hogy a Netflixen is fent van - az végképp riasztó általában. De mint fentebb említettem, igazán jól jött ki a lépés: a thaiföldi film minden volt, csak unalmas nem. Sophon Sakdaphisit, akit leginkább az "Árnykép" forgatókönyvírójaként tisztelhetünk, itt mind rendezésben, mind történetfűzésben kiemelkedőt domborított. Vágjunk is bele:

Ning, a főbérlő nő megrázó dologgal szembesül: kiadott lakását szanaszét verték, teljesen leamortizálták. Az ingatlanos azt javasolja neki, a nagy házat, amelyben most lakik párjával és kislányával, adják ki, azzal igen sok pénzt szakíthatnának, és költözzenek ebbe, a kisebbe, amelyet fel lehet újítani a másik albérleti díjából. Ningnek megtetszik az ötlet, de Kwin, az élettársa húzódozik a tervtől, ami érthető: ki szeretne egy gyönyörű nagy ingatlanból az ötödik emeletre költözni...? A bérlőjelöltekkel való találkozásról késik, de amint odaér, meglepve tapasztalja, Kwin kiadja a kérót a jelentkező két nőnek, minden fenntartás nélkül.

Ning ellátogat néhány otthagyott holmiért, de alig akarják beengedni és volt szomszédasszonya felhívja, menjen be hozzá is. Az idős nő pánikban van: az új lakók különös szertartásokat űznek hajnalonta, fekete mágiát jelző tárgyak vannak kiakasztva és varjak tömegei keringenek a ház fölött. Majd otthon furcsa felfedezést tesz: élettársa mellkasára egy tetoválás került, ráadásul ugyanolyan, mint az egyik nőnek, aki beköltözött a lakásukba. Hajnalonta rémisztő eseményekre riad fel és észre veszi, hogy Kwin ilyenkor mindig eltűnik egy könyvvel, amit még albérlői adtak neki. Egy ilyen alkalommal kislánya, Ing felett egy szörnyű rémet lát, amely a gyermek bőrébe karcolja ugyanazt a jelet, amit párja visel. Nem bírja tovább a kétségeket és a rettegést: követi Kwin-t, aki a tetőre megy és ott kántál egy félelmetes szertartás keretében. A nőnek elege van, elmenekíti gyermekét, mert  tudja, valamiért egy sötét erő, karöltve Ing apjával, szemet vetettek a kislányra...

Mindez persze csak a film első fele, amely olyan sötét fenyegetést sugároz a képernyőről, hogy az ember túlfeszül. Olyan szépen siklunk bele a cselekménybe, miközben megismerjük szereplőinket, hogy öröm nézni, nagyon sok mainstream horror tanulhatná meg ennek művészetét, hogyan sikerül karaktereket rövid idő alatt felvázolni néhány ecsetvonással, miközben a cselekmény sem ül le. Természetesen az érzelmekre is apellálnak, méghozzá ügyesen: a 7 éves kicsi Ing tündéri, az emberben máris felkelti a szülői ösztönöket. Van abban is valami rettentő, amikor a gyanú életed párjára vetül, akiről egyik pillanatról a másikra már nem tudod kicsoda és mit akar. Ezen összetevők mixe mélyen nyomasztó és torokszorító érzést képes produkálni.

A történet azonban egyáltalán nem egyszerű, olyan sokrétű, mint a káposzta levelei: egy válságos pillanatban visszautazunk az időben, hogy más szemszögből is lássuk a sztorit, az apáéból, majd ismét, a bérlők perspektívájából. Itt már a fekete felhőként rajtunk ülő feszültség átadja a helyét az értelmezésnek és az akciónak. És persze a drámának, hiszen az ázsiai mozik nagy része igyekszik a lélekre is hatni, nem csak a zsigerekre - sikerül is. Az ötletes csavarok sokkja rendkívül hatásos és nagyot dob az alapból sem rossz filmen. Mindemellett a kivitelezés is pompás, hibátlan látványvilága és idegeinken hegedülő zenéje kiemeli az átlaghorror kategóriából. Ez a film szép, megmutatja, hogyan lehet művészien kezelni a kamerát és a CGI-t, hogy még egy horror is minden érzékre tudjon hatni. Két órás létére töményen koncentrál a történet szálaira, kiszámíthatatlanságával pedig nem hagy békén, a legvégéig érdeklődéssel nézzük, követjük és válunk gombnyomásra érzelgőssé. A halál feldolgozhatatlanságának témája olyan dolog, amely mindannyiunkat előbb-utóbb utolér, de a szerencsések a saját gyermekükét nem élhetik meg (Ez itt nem szpojler, ha megnézed, megérted...). Egy olyan érzelemdús utazás és varázslatos horror, amit sokáig nem felejtesz el. Kötelező.

Könyv: Jack Ketchum: Holt idény

0 megjegyzés


 Nemrég már méltattam Jack Ketchum "A szomszéd lány" című alkotását, amely lelkileg igen megterhelő regény. Az Agavé kiadó egy príma előrelépést tett a világhírű, ám persze hazánkban ismeretlen horrorszerző nyilvánossággal való megismertetésével, ugyanis kiadta a "Dead River"-trilógia első részét. Csak reménykedni tudok, hogy ezt a jó irányt tartani fogják és valaha ott pihenhet a könyvespolcunkon a teljes kegyetlen széria. Ezt követi az "Offspring" és a "The Woman", amelyek meg is lettek filmesítve - teszem hozzá, hogy utóbbi az egyik kedvenc mozim, hiszen végletekbe menően csupaszítja le a barbárság és civilizáltság közötti átívelő hídat: a legmocskosabb vágyakat és ösztönöket mutatja be mesteri módon - itt már csak kapkodhatjuk a fejünket, melyik taszítóbb: korunk kispolgári létének jelmeze alatt megbúvő gennyedző métely, vagy a szinte ősemberi-kannibál félállati lét szennye. Normális embert nem hagyhat hidegen, azt biztosra veszem. Ezek után történt még egy folytatás filmvászonra, a Darlin', amelyet már az előző részek főszereplője, Pollyanna McIntosh írt és bár tisztelem a gyönyörű hölgy tehetségét, de nem igazán volt akkora durranás, mint elődei...

A kiadvány a szokásos Agavé-formátum, a borítója sokat nem árul el annak, aki a kirakatból nézegeti, nem is sajtheti, hogy mi rejlik azon a 220 oldalon, amely letehetetlenné teszi és csodálkozásra készteti a mit sem sejtő olvasót - vagy éppen gyors mellőzésre, ha nem bírja a gyomra az elképesztő mocskos brutalitást, trancsírt és iszonyú kínzásokat - netán émelyítő szexuális aktusokat. Tehát minden adott, hogy ezt a könyvet imádjam. Hogy ne sokat szarakodjunk, bemásolom a könyv fülszövegét:

Valahol a sűrű erdőségekkel borított Maine állambeli kisváros, Dead River tőszomszédságában egy elhagyatottnak tűnő hétvégi ház áll. Baráti társaság gyűlik most itt össze, hogy kipihenje a nyüzsgő nagyvárosok forgatagát. Az óceánparti kilátás, a jóleső elszigeteltség pihentető napokat ígér, ám a nyaralás hamar rémálomba csap át.

A sötét rengetegből ugyanis kíváncsi szempárok figyelik őket. Elvadult, húsra éhes embercsalád vadászterülete ez, akik csupán arra várnak, hogy leszálljon az éj. És mindössze pár óra alatt hat civilizált fiatal, valamint a kisváros megfáradt, öreg seriffje ráébred, milyen primitív is az ember a felszín alatt, és mennyire nincs határa az életösztönnek. 

Áldassék az Agave, amiért elhozta számunkra a könyv teljes verzióját. Az írótól ugyanis a kiadója egy igazi bombahorrorban állapodott meg, de amikor megkapták, arra kényszerítették Ketchum-öt, hogy csonkítsa meg (na, ez pont illik a regényhez...), írja át, mert eladhatatlannak minősítették ezt az elképesztő halálorgiát. Mivel kezdő alkotó volt, beleegyezett, olyasmik megváltoztatásába, hogy a mi történik a leharapott pöccsel, vajon kiköpjék-e, vagy az emberi bőr cserzése, húsából kolbász készítése, ráadásként amolyan fél-happy endet is követeltek... Az író szerint az alkudozások ilyen szinten folytak: "Lemondok erről a halálra verésről, ha meghagyod a lefejezést".

Mondani sem kell: a '80-as évek elején még így is veszett vihart kavart az ultraerőszakos könyv, hamar lekerült a boltok állványairól - mi lett volna, ha ez, az eredeti verzió lát akkoriban napvilágot... ?

A "Holt idény" engem némileg Richard Laymon "Sötét erdő"-jére emlékeztet, amely szintén majdnem tönkretette az angol horrorművész karrierjét, csak annál jóval összetettebb, pörgősebb, brutálisabb és ezerszer kidolgozottabb. Ez egy kiforrt könyv, hibátlan, kibontakoztatott és ráadásul annyira filmszerűen van papírra vetve, hogy nem tudod nem magad előtt látni és nem tudod elhagyni a pörgő cselekményt. Ketchum ugyanis szinte prózaian dokumentál, az érzelmek és a borzalmak némileg távolságtartó leírásával, amely magával ragadó jelleget ad. Emellé azonban jó érzékkel teszi a karaktereket szerethetővé, helyez gondolatiságot  és ravasz mélyebb értelmet mondanivalójába. A maga vulgáris természetében bemutatott belezéseknek, a gyomorforgató leírásoknak nincs párja - Magyarországon hasonló horror regény még sosem jelent meg. Nincs finomkodás, csak feszült izgalom és brutális események - kaszával levágott fejű gyerek, roston sütés, szétloccsantott gyerekfejek, állatias szex... Ez mind a "Holt idény", amely letehetetlen és minden ujjad megnyalod utána.

Nefarious (2023)

0 megjegyzés


 Vajon lehet egy jó horror-thrillert abból készíteni, hogy nagyrészt két ember ül és beszélget?

Na jó, mondjuk, hogy ez egy börtönben történik?

És ha mondjuk az egyik egy halálra ítélt sorozatgyilkos, a másik pedig egy pszichológus, akinek el kell döntenie, hogy a vele szemben ülő fickó vajon beszámítható-e?

Így azért mindjárt más, ugye?

Steve Deace, keresztény-konzervatív műsorvezető "A Nefarious Plot" című regénye bemutatja, hogyan manipulálja az emberiséget a Gonosz évszázadok óta. Ezt adaptálta a vallási témájú filmekben utazó  Chuck Konzelman és Cary Solomon rendezői páros, Sean Patrick Flannery (nekem mindig az ifjú Indiana Jones marad...) főszereplésével - előre kell bocsátanom; parádésan. Szóval igen, ismét egy keresztény-horrorba botlottam és újfent nem bántam meg.

Miután elődje öngyilkos lett, Dr. James Martin pszichiátert kérik fel, hogy megvizsgálja a hírhedt sorozatgyilkost, Edward Wayne Brady-t. A kivégzése előtti procedúrán sürgősen el kell döntenie, vajon Brady halálra ítélhető-e, avagy elmebeteg, akinek intézetben a helye. Mindössze néhány órája van ennek eldöntésére, amelyet nem könnyít meg a gyilkos állapota sem, aki azt állítja: ő egy démon, aki megszállta a férfi testét, ő kényszerítette iszonyú cselekedetekre. A dokit előre figyelmeztetik, vigyázzon az őrülttel, mert vérbeli manipulátor, "belemászik az ember fejébe". A magát Nefariamusnak, vagy Nefariousnak nevező entitás azt szeretné, hogy kivégezzék a testet, amelyet birtokol, ezért játszmába kezd. Kijelenti, hogy amint Dr. James végez és kilép a börtönből, addigra három ember halála is a lelkén fog száradni. A szkeptikus pszichiáter disszociatív identitászavarként diagnosztizálja Brady állapotát, aki viszont egészen komplexen ábrázolt világot tár fel egy démon szemszögével láttatva az emberiséget, amely már szinte maradéktalanul a Gonosz hálójába került. De tovább is megy, mindent tud az orvos életéről és lassan felfedi előre cinkelt lapjait, amelyek mind egy irányba vezetnek. A célja, hogy az orvos megírja az ő evangéliumát, amely az utolsó lökést ad az emberiségnek, hogy elszakadjon a Teremtőtől.

A film zseniális, amellett, hogy az ördögi játszma a Hetediket idézi, egy pillanatra sem hagyja nyugodni a nézőt. A fúrkáló kétely, vajon valóban démon szállta meg a gyilkost, vagy a legügyesebb, legmanipulatívabb elmebeteg, aki létezik? Mindemellett nagyon mély és filozófikus, nyomot hagy a fogékonyabb emberekben, alaposan elgondolkodtat. Megismerjük egy démon szemével a teológiát, ahogyan megvilágítja, hogy tökéletesnek hitt világunk valójában a bűn mocsarában tengődik. Hogy eutanáziának nevezzük a hivatalos gyilkosságot, abortusznak az ördögi csecsemőáldozatokat, hogy a "mindenki szerethet mindenkit" valójában a fertő, hogy az emberiség nagy százaléka él rabszolgaként a világon és azok fele szexrabszolga. Hogy a jóemberkedő felszín, a szavakkal szabadságnak nevezett hazugság mind csak látszat... Hogy még az ördög mesterkedései sem kellettek ahhoz, hogy a karmaiba hulljunk, hogy istentelenné alakítsuk civilizációnkat. Mindennapjainkat átszövi a bűn, amelyet úgy megszoktunk már, hogy észre sem vesszük. A megfordított szemszög felfedi, milyen hasznos idióták az ateisták a gonosz szempontjából. Persze nem csak elméleti síkon izgalmas a történet, hanem az események is. A gonosz macska-egér játéka, ahogyan betereli az egyre zaklatottabb pszichiátert a labirintusába, miközben minden tervszerűen és olajozottan az ő malmára hajtja a vizet. Izgalmas, agyat megmozgató, üdítő és eredeti alkotás, ezt már a bemutatóból is kikövetkeztethető volt. Ami viszont már nem volt kikövetkeztethető, hogy merre is tart a sztori, amely, mint egy elszabadult ménes, úgy vágtázik és fogalmunk sincs arról, hol fog megállni. A főszerepben Flannery orbitálisat játszik, hol a démoni ravasz figurát, hol a test valódi tulajdonosát, a szerencsétlen és megkínzott Edwardot. A rendezők értettek a feszültség felfokozásához, nem lehet kivonni magad a történet alól, remek és csavaros párbeszédek, dialógusok csillantják meg benne az intellektust.

Nagyon okos és megragadó remekmű, amely ügyesen mutat rá a napjainkat megszálló álságos woke-világ hamis és pokoli illúziója alatt a célra: az emberiség és emberiesség elveszejtésére. Olyan, mint egy tiszta levegővétel a bűzlő mocsárban. 10/10


Könyv: Frank Peretti: Eskü

0 megjegyzés


 Mekkora marha vagyok, kérem alássan. Az egész réges-régen kezdődött a szép emlékű váci Gödör kocsma mélyén, ahol is a pultos hölgy kezében egy kellemes borítójú könyvet észleltem és legott elkértem, hadd szemrevételezzem alaposabban. A kötet írója Frank Peretti volt, a cím pedig "Áttörés a sötétségen". A kiadója viszont beindította a vészjelzést a fejemben, továbbá a belső ajánlók: ez egy Hit Gyülekezetes, vagy ahhoz igen közelálló társaság kiadványa. Itt aztán le is zárult kis flörtöm Perettivel és már dobtam is vissza, inkább gyorsan kértem még egy hideg Arany Ászokat. Keresztény-horror, piha, mormoltam magamban, miközben igyekeztem gyors feledésbe burkolni a sörrel ezt a felháborító szóösszetételt. Pár év múlva, 2006-ban elkészült egy Peretti film, meghatározása szerint horror, Edward Furlong főszereplésével, a "Visitation". Hm, akkor annyira szar mégsem lehet, gondoltam és ennek örömére olcsón beszereztem valahol egy regényét, az Esküt. Annak rendje és módja szerint elhelyeztem a polcon, a P betűnél, hogy aztán meg is feledkezzek róla, esetleg, amikor poroltam-rendezgettem, bűntudattal néztem rá, továbbá enyhe viszolygással. A kereszténységgel semmi bajom, sőt, de nem éreztem úgy, hogy kedvenc műfajomban valami nagy tűzijátékkal tudná kiégetni az agyam. Újabb évek peregtek, míg a bolhapiacon nagyon jutányos áron megvásároltam a Látogatást, ami a Furlong-féle film alapja volt (ez is már régóta pihent szintén megnézetlenül bírtokomban). Most, miután a könyvtárban nyári szünet ideje érkezett el, szórakozottan kotortam a sok olvasatlan könyvem között, és elhatároztam, most aztán megismerem, milyen is az a keresztény-horror, elő azzal a Látogatás-sal. Kellemes csalódás kimaxolva, egyszerűen lenyűgözött a sztori, írásmódja pedig Stephen King amerikás-élvezetes stílusában kényeztette az olvasót. A téma ugyan valóban vallásos volt, de őszintén szólva ennyi erővel az Ördögűzőt is vehetjük annak. Ahogy végeztem vele, mohón kaptam le a helyéről az Esküt és vittem magammal a nyaralásra is. Nos, ez a regény lenyűgözött, elvarázsolt, nem bírtam letenni. Ahányszor megfogtam csak az dübörgött az agyamban, ennyi rohadt éven át itt volt ez a mestermű, ez a vérbeli horror és én marha, kerültem nagy ívben. De már sok a bevezető, ássuk bele magunkat a történetbe, egyenesen a hátlap tartalmát citálom:

"Valami sötét dolog történik Hyde Riverben, ebben az elszigetelt öreg bányászvárosban, az USA észak-nyugati partvidékének hegyei között. A sötétség leple alatt váratlanul csap le. A legutóbbi áldozat Cliff Benson természetfotós, akit vadkempingezés közben öltek meg brutálisan. A seriff egy kóbor medve művének tulajdonítva lezárja az ügyet, Cliff bátyja, Steve azonban nem nyugszik bele. A vonzó, világosbarna hajú Tracy Ellis seriffhelyettes sem biztos a dologban. Amikor pedig egy újabb személyről derül ki, hogy eltűnt, csatlakozik Steve-hez, az igazság keresésében…" (Mondjuk a világosbarna haj említése számomra érthetetlen kitétel a szinopszisban, hiszen ez aztán totál lényegtelen...)

Peretti mesterien vezeti végig az olvasót a klasszikus horror ösvényein, a nyomozáson, a múltbéli titkok lassú megismerésén, amelyekhez napló- és levélrészleteket is adagol, az emberi hitványság és gonoszság kapcsolatával egy minden ízében pokoli lénnyel, majd egy végső csatával. A kisváros bűnnel teli megalakulásának öröksége messzire elér: napjainkban egyre több áldozatot szed és egy kívülálló kell, aki nemcsak a titkolózó település ellenszenvének teszi ki magát, de a legyőzhetetlen gonosz is felfigyel rá. Nem kell félni a regénytől, vegytiszta horror, amely ugyanazzal a rendszerrel működik, ahogyan a többi, talán egy kicsit jobban koncentrál a bűn és tisztaság témájára - de alapból a természetfeletti sztorik mind erről szólnak. Az író olvasmányos, nagyon ritkán kicsit dagályosnak érzem, de ez nem okoz semmiféle megakadást soha, hiszen letehetetlen. Peretti nagyon jó tollú, ügyesen adagolja a feszültséget, ahogyan a titokzatos alapsztori miatt is az ember legszívesebben előre lapozna, így minden egyre csak arra bíztatja az olvasót, hogy haladjon. Ezek mellett persze gondolatébresztő is, olykor a saját bűneimre rímelő cselekedetek miatt nagy sóhajjal vettem tudomásul, az elbagatellizált, önmagamnak megindokolt bűneim is bűnök, messze állok a tisztaságtól. Persze ez csak pozitívum, hiszen egy alsóbb rétegben is dolgozik, aki felületesen akar átsiklani a  gyengéd tanításon, annak ott van a lendületes és perfektül működő horror. A finálé monumentális, a legdurvább akció-horrorok iramával hajszol bennünket hipertóniába, ha egyszer hitelesen megfilmesítenék, hatalmas siker lenne. És ez a kincs ott volt annyi éven át olvasatlanul, miközben olyan borzalmas szarokon átrágtam magam, mint a "Pillangók kertje", a "Gyere kapj el!" vagy Josh Malerman bármelyik könyve. Ezek után elszántam magam a további műveire is, bűn lenne kihagyni a keresztény Stephen King remekeit.

The Jack in the Box: Awakening (2022)

0 megjegyzés

 Az első részről írt elemzésem (itt olvasható: https://kritikusszemmel.blogspot.com/2020/09/the-jack-in-box-2019.html...) eme szavakkal fejeztem be: "Már készülőben a második része, örömmel venném, ha ebben az ütemben, de más keretekben folytatódna." Várakozásom indokolt volt, hiszen a 2019-es film vérbeli horror, koncentrált, felesleges lötyögéstől mentes, élvezetes kis alkotás volt. A csekély költségvetést ellensúlyozta a hangulat, a jól kitalált gonosz és a történetszövés feszessége, továbbá a színészek ügyes játéka - a British Horror Film Festival-on még díjat is nyertek. Úgyhogy érthetően indokolt volt az izgalmam, amikor végre megszereztem a széria második darabját. Vágjunk is bele:

Az idős Olga Marsdale kemény lelkű és gazdag nő, ám perpillanat csontrákban haldoklik. Hallott a dobozban lakó démonról és arról a mendemondáról is, miszerint alkut lehet kötni vele: ha hat áldozatot kap, életet is adhat, hatalmában áll meggyógyítani segítőjét. Meg is szerzi a régi játékszert, eladóját rögvest az a megtiszteltetés éri, hogy az első lehet a hullák sorában. Fiát, a gyámoltalan Edgar kéri fel segítőnek, aki kissé kórosan szereti anyját. Ebbe a helyzetbe érkezik meg Amy, aki állást kap a hatalmas kúrián, hogy takarítson, ház körüli teendőket lásson el. Megismerkedik az ott lakó és dolgozó két fiatallal, akik szintén házimunkára vannak szerződtetve. Hamarosan a szakács el is tűnik, miután Edgar összezárja egy helyre a krampusszal, majd gyárt egy búcsúlevelet a nevében. Nagyon nincs ínyére a dolog, nem egy született gyilkossegéd, de anyja szemmel látható javulása meggyőzi, hogy folytatni kell a gonosz lény ellátását. Az ezután következő zsákmány már inkább ínyére van: csalfa nőjét szolgáltatja ki a démonnak, végül már válogatás nélkül bárkit. Közeleg az utolsó áldozat ideje és Amy van kijelölve erre a tisztségre, vajon sikerül-e túlélnie, vagy ő lesz az utolsó láncszem az öregasszony felgyógyulásához...?

Bár az előzőben is voltak amatőr pillanatok, mozzanatok, de nem feltűnően. Most viszont a főszereplő, a csúnyácska Amy minden mozdulata, testbeszéde és játéka irritálóan mesterkélt és művi volt. Borzasztóan idegesítő, hogy pont a főhős egy ilyen ripacs, persze nem mehetünk el szó nélkül Edgar mellett sem, aki szintén túlzásba vitte a drámázást. Ahogyan a forgatókönyv is. Teljesen érdektelen lelkizések, egy másfél órás szenvelgés, néha egy-egy nem túlságosan megmutatott gyilkossággal. Nem akartam elhinni, hogy ugyanaz az ember írta és rendezte, aki a klasszisokkal jobb elsőt, amelynek lényegre törő dinamizmusát itt felváltotta a széteső történet, a lassú botorkálás a cselekményben. A vontatott unalmat csak néha váltotta fel feszültég, de ezt nekem csak az okozta, amikor Amy egy óvodás színjátszási képességeivel próbált úgy tenni, mintha beleélné magát alakításába. Egyetlen karakter sem tud fáradt legyintésen túl bármiféle szimpátiát kierőszakolni a nézőből, lévén teljesen élettelen bábfigurák, amelyek arra készültek, hogy enerváltan beteljesítsék a rájuk kiosztott szerepet, se több, se kevesebb. Amikor ebből ki akarnak lépni, az meg még rosszabb, hiszen a túljátszásuk kimondottan taszító. Olykor pedig teljesen felborítják a koncepciót, amikor az addig vitt megszabott jellemüktől teljesen eltérő viselkedést mutatnak, például a kedves és jóságos hősnőnk a háta mögött gúnyolódva röhögi ki munkaadóját.

A sztori suta, a hullajelöltek cselekménybe építése is erőltetett volt, majdhogynem bugyuta, ezt például Edgar barátnőjének mellékszálán érezhetjük, mennyire nem odaillő és kényszeredett. Megismerjük a doboz eredetét, de még az is roppant zsenáns. Azt hiszem bosszúságom fő oka, hogy mint azt az előzőnél láthattuk, volt benne puskapor, de nem sikerült ellőni, sőt, besült. Mintha egy dilettáns kezdő termelte volna ki magából az egészet, olykor megfordul a fejemben, hogy egyszerűen nem volt ötlet, de már le volt szerződve a folytatás, ezért ez a rengeteg üresjárat és összecsapott szkript. Néha ugyan megcsillan a tehetség, ezek a pillanatok általában a démon megjelenéséhez köthetők, ebből érzem, hogy az egész történet csak felesleges töltelék, amelyet ráakasztottak a még mindig erős jelenléttel rendelkező gonosz figurára. Ilyenkor érződik, hogy rendezőnk elemében van, aztán a borzalom elmúltával folytatódik a lagymatag apátia. Talán rövidfilmként értékelhető lett volna, így azonban olyan, mint az olcsó lecsókolbász, a sok mócsing között egy-egy falat értékelhető hús. Az olyanra pedig már csak vállat vonunk, hogy az a rohadt doboz hol itt, hol ott tűnik fel, egyszer padláson, egyszer a házban, egyszer melléképületben, melynek ajtaját egy erősebb rúgással is ki lehetne törni, de az egyik hullajelölt fiatalember csak reménytelenül dörömböl és kiabál, miután rázárják.

Méltatlan folytatás és azt hiszem ennek fényében már felesleges a harmadikra várnom, amely viszont már készülőben, "The Jack in the Box Rises" címen.


Könyv: Jack Ketchum: A szomszéd lány

0 megjegyzés

  Ez a könyv volt az, amit úgy kellett olvasnom, hogy közben émelyegve undorodtam, gyűlöltem és mégis tovább lapoztam. Minden sora megrázott, összetört és arra késztetett, hogy szedjem össze szilánkokra robbant emberségemet, de egyelőre ez nem sikerült.  Nem tudod letenni, de már olyan mélyre nyomták az ásót, hogy a felszín alá hatoljanak, ahonnan nincs visszaút és csak a szenny ömlik és napokig levegőért kapkod a lelked, hogy elfeledd a borzalmat. Régen kiadásra került a zseniális Jack Ketchum műve, de valahogy a sors csak most vetette elém. Nem éreztem úgy, hogy a film megtekintése után nekem feltétlenül szükséges lenne felülni a pokolba zötyögő vonatra. A vászonra készült alkotás is annyira megrázott, hogy lelkileg-nem-liliom kollégáim a végig nézés után percekig nem reagáltak semmire, néma csendben kapkodták a levegőt. És mennyivel intimebb a mocsokba könyékig nyúlni, a lélekgyilkos végzetet nem csak vizuálisan átszenvedni? A gondolatok, a közönytől az undorig...? 
 Gondolom korunk gyermekeinek ez nem nagy cucc. Van snuff videó, van tiktok, van minden, amit az ember sötétebb fele két pofára zabál. De szeretném azt hinni, nem csak az én lelkemet és szívemet karcolta fel ez a történet. Jack Ketchum egy zseni volt, Isten nyugosztalja. Semmi nem tudna a jóság felé húzni jobban, mint az ilyen regények, amelyek a lelkünk gyertyáit meggyújtva figyelmeztetnek: a gonosz, a pokol az bennünk van, körülöttünk lángol.  Nincs természetfeletti borzalom, amely feloldást ad: az emberi psziché fekete mocsarába kell nyúlni, annak is a legszentebbnek tartott vályújába, a gyermekekébe, a kamaszok elméjébe. Semmi nem ad könnyebbséget: nem tudhatjuk, a mi ifjú lelkünk perverz forgása mit dobott volna ki eredményként... 
 Tegyük hozzá: megtörtént eset alapján készült. Ez a K.O.
Davy 12 éves kissrác, akinek a legjobb barátai a közvetlen szomszédságukban laknak, mind a hárman. A Chandler-familia felmutat mindenféle embertípust... Ruth, az anya, aki férj nélkül a környékbeli tizenévesek istennőjévé válik. Vagány, laza, az a fajta, aki sört és cigit dob a kölyköknek, aztán szégyentelenül beszél az összegyűlt tiniknek a szexualitásról is. Leszármazottjai az elvált és furán viselkedő anya miatt is különösek. Hozzájuk érkezik az apát-anyát vesztett páros, Meg és Susan, a gyámügytől, mert szüleik meghaltak egy autóbalesetben, akik Chandler-ék rokonai voltak... David nézi, ahogyan a családanya Ruth egyre erőszakosabban bánik a befogadott leányokkal. Részvéte azonban kimerül a gyermeki reakciókban eleinte. Ám a lányt egyre brutálisabb testi- és lelki megalázásokba kényszerítik, ami már áttöri az addig némileg szexuálisan felhorgadt fiatal fiú elméjét is. 
 Nem akarok erről többet írni és nem tudok. Iszonytató ez a tortúra normális lelkeknek. Ketchum igazi amerikai író, laza prózaisága mögött olyan félelmetes dolgok rejtőznek, amelyek bárkit elnyelhetnek. Nem ördögi megszállottság, nem kísértetek, hanem a legrosszabb dolog a világon: az emberi sötét gonoszság, amellyel csak akkor találkozunk, amikor áldozatokká válunk, vagy a híradókat nézzük unottan. Az 50-es évek nyamvadt kisvárosa burkában, az igazi amerikai álom, amely valójában csak a rohadt nagy naivitás, bármi megtörténhet. Elvis dalai mögött ott van a fortyogó és elnyomott emberek felforralt elméje, akiknek az élete vakvágányra futott és ott van a szülőkre utalt kölykök irányításra váró csordája, akik istenként tekintenek a felnőttekre. Ott van a magát felmenteni akaró szemtanú és ott van a bogarakat gyilkoló kis szadista gyerekek öröme. Nem tudsz mit kezdeni vele. Ketchum gyilkosan ír, beleráncigál az emberi gonoszság mocsarába, ahonnan nehéz kilábalni. Lefekvéskor is az eszemben van. Napok óta. A legrosszabb, hogy az író megnyitotta a kurva kaput a kétkedésnek, a fiúgyermekek lelkében, meddig mentünk volna el? Meddig bánthat egy ártatlan, de imádni való női testet az ember, míg kijózanodik? A gyerekek világa milyen és mennyire távolodik el a felnőttektől? Nem időtől és tértől függ. Embertől függ. Ez a legrosszabb, ezért remegett meg a kezem közben, ezért szorongtam, de olvastam megállíthatatlanul, mert át kellett esnem ezen. Olyan, mint egy foghúzás, csak nem könnyebbülsz meg ezt követően, hanem a genny ott marad és az agyadig hatol. Amikor egy kívülálló szemével látjuk a főszereplőt, kólát vedelve és játszadozva, miközben egy kislány meztelenül kikötözve lóg a plafonról. Ha van istentelen és az emberi jellem legmélyebb részeiről mesélő regény, az ez. Lehet olvasni több ezer oldalas szenvedéstörténeteket, Ketchum nyakon fog, mint egy kiskutyát és belenyomja az orrodat a szarba. Komoly ember leforrázva áll és mivel tudja, hogy a világ így működik, napokig nem leli a helyét. Ketchum felemeli a szenvedés alanyát, Meget, aztán sokkolóval támad ránk, bevisz a mélységekbe és csak egy könnyekkel lecsöpögtetett fotóvá fakul a lány, marad a hús, amivé alázták, a hús, amely már nem is ember, dehumanizálva lett, ez az emberi bábú, amivel bármit meg lehet tenni. 
 Az író már a "The Woman" című filmmel is lerombolta a bennünk felépített tökéletesnek hitt világot, harapófogóba fogott minket, lelki fájdalommal vezetett bennünket a pokolba. Ez a műve pedig iszonyat és lelket felörlő. Mindenkinek nem ajánlom és ajánlom egyszerre. A pokol parazsán jársz majd, de csak vékony talpú papucsban. Olvasd el és kerüld.

Túlvilági megszállottság - Significant Other (2022)

0 megjegyzés

 

  Egy horror, amelynek elején lezuhan valami az égből, nálam előnnyel indul. Ebből a szempontból egyszerű ember vagyok. Máris megtudhatom, hogy földöntúli, -kívüli erőkkel lesz dolgom, nem hegyi mutáns kannibálok, vagy sorozatgyilkosok tobzódását fogom nézni másfél órában. Szeretem én azt is, de a horrorban a természetfeletti szál vonz engem a legjobban. Micsoda megkönnyebbülés volt a Péntek 13. sorozatban, amikor kiderült: Jason nem csak egy szimpla tébolyult gyilkos, hanem valami elpusztíthatatlan.

 Nem vagyok benne bizonyos, hogy a hazai "Túlvilági megszállottság" cím vajon hivatalos-e, vagy csak ránézésből adta neki valaki, mindenesetre tartalmaz némi félrevezetést (túlvilági) és spoilert is. Az eredeti cím tökéletes és kifejező, emellett titokzatos is. A Dan Berk és Robert Olsen iró- rendezőpáros gondoskodott arról, hogy ne csak az elnevezés legyen egyedi, hanem az alkotásuk is.

 Lássuk főszereplőinket:
Harry: Jókedélyű, életvidám, figyelmes, kedves és fülig szerelmes.
Ruth: mosolytalan, kedvetlen, pszichés problémákkal terhelt fapicsa.

 Szóval eme megnyerő páros indul a vadonba táborozni, persze Ruth még a túrázástól is retteg, szerencsére párjának igen nagy a türelme. Harry elkalauzolja egy festői tájra, egy szakadék szélére, ahol hat éves kapcsolatukra alapozva megkéri a lány kezét, aki erre rögtön pánikrohamot kap. Jellemző. Ruthnak a gyermekkora is kellemetlen volt, szülei rosszul sikerült házassága okán, ezért hallani sem akar ilyesmiről, tehát szépen visszautasítja a romantikus fiatalembert. Innentől kezdve feszültség költözik kettőjük közé, a hangulaton az sem javít, hogy találnak egy döglött szarvast, amelyet valami furcsa fekete anyag borít. Másnap reggel Ruth elindul egy tekercs vécépapírral, hogy...őőő... virágot szedjen. Véletlenül egy barlangba botlik, amelyben különös kék nyálkatócsára bukkan... Majd hátrafordul és szembe találja magát valamivel, amely sikolyra készteti... Amikor Harry rátalál az erdőben, a lány már máshogyan viselkedik, érezhetően megváltozott és azt kéri párjától, vigye vissza arra a helyre, ahol megkérte a kezét és tegye meg újra, nem fogja kikosarazni...

 Ennyit tudtam csupán leírni a tartalomból, hogy ne lépjek olyan területre, amely elronthatná az élményt. Az ezt követő események ugyanis minden létező klisét félredobva haladnak tovább, felborítják az íratlan szabályokat és a magam részéről elképedt, de örömteli vigyorral kísértem a befejezésig a megszokott pályáról kisiklatott sztorit. Volt egy pillanat, amikor megállítottam és a telefonomon utánanéztem, nincs-e a film műfaji meghatározásában feltüntetve a "vígjáték" kategória is. Nem tudtam mire vélni a bizarr cselekményt, amely a végére vad ménesként szabadul el. Jól asszisztáltak ehhez a szereplőink is, akik, mint fentebb leírt karakterismertetőmből kiolvasható, valóban sikeresen adták a nehézségeken felülkerekedni igyekvő párt, Ruth figurája pedig okkal lett antipatikussá formálva a hibáival. Az operatőri munka hibátlan, a táj jelenttől függően hol félelmetes, hol alkalmas a romantikára, a pánikrohamos jelenetek szédítőek. Tud nyomasztó és klausztrofób is lenni, bár sci-fi - thrillernek van nevezve, valójában horror, bár azt hiszem a műfajokon átívelő egyedisége miatt nehéz lehetett behatárolni. Tartalmaz ám logikai hibákat is, de a fejre állított történet elnyeli ellenkezésünket, mert a végkifejlet így jön ki perfektre... Ez a film nem mindennapi és rendhagyó, igazi élvezet és szórakozás, aki viszont ragaszkodik a rémfilmek törvényszerűségeihez és lebetonozott rendszeréhez, annak talán nehezen veszi be a gyomra. Nézd meg.


Könyv: Kelly DeVos: Gyere, kapj el!

0 megjegyzés

 


Nem épp a kedvenc alműfajom a tinihorror. Manapság már elviselem, de a 90-es években feltűnő "Tudom, mit tettél...", vagy a "Rémségek könyve" komolyan próbára tett. A maszkos sorozatgyilkosok és tinédzser áldozataik játszmája, tetézve a fárasztó bulizással és idióta menekülésekkel, az egy kaptafára felhúzott, újat mutatni nem tudó történetekkel nekem nyögvenyelős volt. Hőseik kidolgozatlanok, ugyanazok minden esetben, álmomból felriasztva össze tudnék állítani egy ilyen csapatot és sztorit. Vajon Kelly DeVosnak sikerült-e könyvében valami kiemelkedőt alkotni, szerethetőt és érdekeset, átlagosnál jobbat?
 A könyv borítója mindenesetre ötletes és vonzó, de bontsuk is ki, mi lapul benne.
 Alex Rush-nak és baráti körének közös álma a filmszakma. Mind a heten a művészet egy-egy szegmensét képviselik: sminkes, operatőr, producer, színésznő, hangtechnikus, számítógépzseni és persze Alex az író-rendező. A forgatókönyv már megírva, egy Drakula-féle történet, amely rövidfilmként belépő lenne egy filmfesztiválra - továbbá az egyetemre. Nagy szerencse éri őket: az általuk indított adománygyűjtő oldalra félmilliós összeg érkezik egy ismeretlentől és egy román származású világhírű színésznő felajánlja nekik, hogy helyszínt biztosít a forgatáshoz. Méghozzá Vlad Tepes kastélyát Romániában, ami garantálja az autentikus hátteret. A csapat örömmel fogadja a felajánlást, ám a hátborzongató helyszínre megérkezve csalódások sora fogadja őket. Majd egy titokzatos gyilkos sorra elkezdi levadászni őket...
 Mint látható, nem sok újdonságot tartalmaz a történet, mondhatni a klasszikus tinihorror, csak a játéktér lett Európába helyezve, bevonva Drakula misztikus mázával és rengeteg mennydörgéssel, viharral. No és persze feminista nyavalygással a szexizmusról, hogy a filmipar mennyire csak a férfiaknak kedvez. (Ejj, bárcsak egyszer mondjuk a bányászat és építőipar ügyében hallanám eme sirámokat...). Különös módon a sztori mindaddig érdekes és élvezhető, míg meg nem érkeznek a végzetes kastélyba és fordított módon, amikor az izgalomnak kellene elstartolnia - onnantól unalmas és fárasztó. Nem sikerült feszült atmoszférát teremteni, körülbelül annyira félelmetes és hátborzongató, mint egy unalmasabb Scooby Doo rész. Van képe megemlíteni, hogy a "váljunk szét" milyen gagyi klisé, de aztán minduntalan szétválnak, csak, hogy fogyatkozzanak. A véghetetlen szaladgálás az ezerszobásnak tűnő épületben, menekülés, értelmetlen bolyongás nem tudja lekötni az olvasót. A hangulatfestő időjárás pedig kissé hihetetlen: amikor kilépnek az esőbe, az olyan sűrű, hogy meg kell fogniuk egymás kezét, különben elvesznek. Az idegeinken is csak azzal tud hegedülni az írónő, hogy ahányszor valaki valami fontosat szeretne mondani, akkor hol mennydörgés szól közbe, hol belép valaki, netán közbevágnak - később pedig nem is firtatják, mi is lett volna ama sorsfordító mondat... Mindezek összessége már olyan szinten vonakodóvá tett a regény iránt, hogy szinte tehertételként tekintettem rá. De lépjünk tovább, mert még meg sem említettem szereplőinket. Néhány karakter annyira egydimenziós, hogy csak pálcikaemberként látom lelki szemeimmel őket, csak bábúk, akik azért vannak, hogy meghaljanak. A környezetről többet megtudhatunk, mint mondjuk Carter-ről. Talán érdemesebb lett volna kevesebb szereplőt választania Kelly deVos-nak, hátha akkor jobban felépített figurák kelnének életre könyvének lapjain? - tehetjük fel a csalfa kérdést, de csakis azért, hogy rögvest leüthessem a magas labdát: az sem menne. Próbálkozik ugyan összeszögelni két főbb szereplőt, Alexet és fiúját, Jaxot, de ez aztán végképp totális kudarc. Jax a jóképű, kockahasú szóke gimisztár, okos, hősies, figyelmes. Alexról, aki FŐSZEREPLŐ csak annyit tudunk meg, milyen anyagi körülmények között él és hogy átlagos lány. Ráadásul ez a semmilyen karakter a befejezésig kullog az események után, semmit nem tesz, sikoltozik, menekül, cserbenhagy mindenkit, csak egy szürke egér, akinek nincs önálló gondolata. Persze a végén főhőssé avanzsál - ennek következtében viszont az egész könyv lenullázódik. Tapasztalt olvasóknak semmiképpen nem ajánlom, mert felületes, egysíkú, nincs benne szerethető alak, szinte csupa statiszta, akik sorsa teljesen érdektelen. Az egész vontatott cselekmény a végén bekövetkező csavarra épül, amely viszont értelmetlenné teszi a sok kínnal elolvasott oldalt. Kezdő olvasóknak érdekes lehet, ahogy a moly.hu-n elnéztem a tinilányokat elbűvölte, remélhetőleg idővel azért mélyebb vízbe is bemerészkednek. Nem ajánlom, nem éri meg az árát.

Renfield (2023)

0 megjegyzés

  Őszintén szólva nem vagyok oda a horror vígjátékokért. Nagyon ritkán sikerednek élvezhetőre, mert piszok nehéz a horror és a humor között egyensúlyozni, úgy, hogy ne menjenek egymás rovására. Túl vagyok már jó pár ilyen hervatag, mosolyt fakasztani képtelen alkotáson. No és Nicolas Cage sem a szívem csücske, szegény fickó csak elvétve szerepel számomra értékelhető filmben, volt régebben egy fogadalmam, hogy nem nézek vele semmit (miután végig szenvedtem a "Next – A holnap a múlté" című okádékot...), de ezt egy párszor megszegtem azóta. Valahogy mégis, a "Renfield" trailere megragadott, talán mert esett benne néhány poén és véres akció, amely engedékennyé tett és kíváncsian elmentem moziba. ( OFF: Hozzáteszem, hogy azt sem szeretem, ha valami hülye família ül a moziban a közelemben, anyu, apu, tinédzser gyerekek, mert az ilyen bugrisok úgy képzelik, hogy ez egy nagyszerű közös ebéd, ahová mindenki röfögve ropogtathat, csámcsoghat és zöröghet a nachos plasztik tálkájával, versenyben a szívószál szörcsögtetésével, miközben üvöltve röhöghetnek teli pofával a legszarabb poénokon. És ha apu akkora tufa, hogy még egy popcorn vígjátékot sem ért, akkor majd elmagyarázzák a kölkök neki hangosan, mi a stájsz, miközben anyu háborogva felhördül minden durvább káromkodáson és akción. ON.)

 Renfield már több, mint 100 éve Drakula szolgája, famulusa. Az eredeti történetből jól ismert szerepe itt annyiban alakul át, hogy a bogarak fogyasztása emberfeletti erővel ajándékozza meg. De mit sem ér ez, amikor már piszkosul unja az egészet, a vámpír elnyomását, az áldozatok házhozszállítását. Lelkileg elnyomottként napjainkban gyűlésekre jár, ahol terápiás foglalkozásokon a toxikus kapcsolatokban elnyomottak mondhatják el bánatukat. Pislákoló lelkiismeretét követve az ottani áldozatok elnyomóit szállítja Drakulának, ám az elégedetlen, mert az ártatlan vér az, ami regenerálja és élteti igazán. Renfield belekeveredik egy maffialeszámolásba, amelyet túlélve találkozik Rebeccával, a megszállott rendőrnővel, aki a város főgengszterein akar mániákusan bosszút állni, apja meggyilkolása miatt. Megmenti a nő életét, ezáltal ő is célponttá válik, ennek folyományaként a sötétség hercege megunja önállósodási törekvéseit és saját kis sereget szervez kettejük levadászására, no meg a világuralomra való készülődésére...

 Igazán szórakoztató film kerekedett ebből, méghozzá pörgős és alig megpihenő. A humora kellemes, megmosolyogtató, semmi extra, de mégis élvezhetőbb, mint az abszurddal próbálkozó horror vígjátékok, ahol mondjuk vontatottan a vámpírok hétköznapjain kellene derülnünk. Itt ugyanis szinte marveles hangulattal van megspékelve, amely nem egy standup comedy, de vannak mulatságos részei. Mindemellett a sok akció, verekedés és gyilkolászás indokolttá teszi a 18 pluszos korhatár-besorolást. (Ennek fényében nem értem, hogy az Evil Dead Rise miért is nem kerülhet mozikba itthon...)  A vérmennyiség rengeteg, miközben a harcjelenetek a John Wick-féle ultraagresszív ázsiai stílust tükrözik,  villámgyors és kidolgozott ritmusban. Dörögnek a fegyverek, törnek a csontok és olyan ötletekkel színezik, mint a kitépett kezekkel lelándzsázott ellenfelek. A korhatárhoz hozzájárulhat a film nyelvezete is, amely valóban erősen trágár, tehát az átlag hétköznapi szóhasználatommal szembesülhettem benne. A vágások gyorsan, videoklip szerűen viszik fel az adrenalint. Szóval ez a része nagyon is rendben van. Ahogyan Nicolas Cage is végre nagyszerűen alakít, hibátlanul hozza az egoista, ámde kicsinyes ősöreg vámpírt. 

 Sajnos a történet bugyutasága is marveles olykor, néha csípte a szemem egy-egy esemény és igyekeztem kioltani tiltakozó elmém lámpásait, a "kussolj már el, ez egy popcorn mozi" elmormolásával. Amikor ez sikerült, ellazulva dőltem hátra, egyrészt, mivel pár sorral lejjebb költöztem a debil családtól, másrészt mert örömmel merültem bele ebbe a jól sikerült műfaj-kavalkádba.

 Persze van, ami (vagy aki) szemet szúr, ezt is meg kell említeni. A hősnőt alakító "Awkwafina" elnevezésű hölgy minden megjelenése irritáló volt. Bazári viselkedése rossz szájízt okozott, leginkább egy idegbeteg hörcsög képét nyújtotta. Emlékeim szerint a Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája filmben is ugyanilyen karaktert hozott, amely véleményem szerint nem éppen a sokoldalú színész ismérve. A főhőssel való kialakuló vonzalma karakteridegen mindkettőjüktől, egyáltalán nem illettek össze. De félre ezzel, mert mint említém, ezen szórakoznunk kell és el kell ismernem, ez a 93 perc jóleső kikapcsolódást nyújtott, érdemes megnézni - ha lehet moziban...

There's Something Wrong with the Children (2023)

0 megjegyzés

  Senki ne mondja nekem, hogy ez a filmcím nem kelti fel az érdeklődését. Persze mindez semmit nem jelent, nem ad minősítést, hülyébbnél hülyébb címek már így is vannak, például a "Children Shouldn't Play with Dead Things", "Bikini Bloodbath Car Wash", "Don't Fuck In The Woods", "You Can't Kill Stephen King" vagy a "Nyolcadik utas: a Halál". Mindez azzal tetézve, ahogyan elkezdődik: idilli képsorokon kergetőző kacagó gyerekek, miközben a Sisters of Mercy-tőll szól a "More"... Na itt már tényleg nem tudtam hová rakni ezt az alkotást, vagy kurva jó lesz, vagy kegyetlenül szar - középút nincs, amikor ennyire egyedinek tűnő alapozással van dolgunk... 

 Ben és Marge leruccannak hétvégére a vadonba régi barátaikkal, Ellie-vel és Thomassal valamint két gyermekükkel. A kikapcsolódás tökéletesnek ígérkezik, kényelmes faházak az erdőben, sörözések és füvezés. Erdei barangolásuk során felfedeznek egy hatalmas ódon épületet, amelynek mélyén egy hatalmas gödör található. A titokzatos lyuk különös módon megbűvöli a gyerekeket, belebámulnak, majd valamiféle csak általuk látott ragyogásról kezdenek hadoválni, miközben elered az orruk vére. Eljön az este, Ben és Marge esélyt adnak barátaiknak, hogy félrecsúszott kapcsolatukat helyrehozzák, ezért felajánlják, hogy a kicsik aludjanak az ő szállásukon.

 Reggelre azonban a kölykök eltűnnek, Ben pánikban keresi őket, gyanítva, hogy azok visszatértek a lyukhoz, amelynél olyan furcsán viselkedtek. Ahogy odaér, azok a szeme láttára vetik magukat a mélybe - a férfi összetörik. Visszatérve a szállásokhoz hatalmas meglepetés éri: a halottnak hitt gyerekek már otthon vannak... De megváltoztak... Ördögi játékot űznek, miközben a többiek még mindig cuki kölyköknek hiszik őket - ők már valami mások, Ben pedig egyre őrültebbnek tűnik... 

  Ez a film jó. Akad ugyan benne némi csetlés-botlás, enyhe amatőr bájjal kacérkodik velünk, azonban mindezen túl egy izgalmas természetfeletti horrort nézhetünk végig. Jó érzékkel tapintottak a nézők érzékenységére, ügyesen tudják még a párokból kibuggyanó titkokkal is megfűszerezni a hangulatot, majd a paranoia légkörét kiterjeszteni. Az útra kelő feszültség nem áll le, dobol a szívünk ritmusával, a gyomrunk feszülésével. Mindehhez páratlan kísérő a zene. Tökéletesen festenek alá minden érzést, emelik az adrenalint és helyeznek bele teljesen bennünket abba a világba. Kis költségvetése észrevétlen, színészeink pedig meglepően jól hozzák szerepeiket, bár a gyerekek nekem már az elején idegesítőek. Van benne valami eredetiség, nincs szájbarágás, frissnek és üdítőnek hat a jumpscare-klisés mozik évtizedében. Drámából is sikerült beleépíteni, de nem kell szomorkodni, izgalom és vér bőven locsolja a végeredményt. Ne keress használati utasítást mindenhez - a szörnyű dolgok csak úgy megtörténnek a valóságban, pont ettől reális, egyáltalán nem kutattam, mi lapulhat az egész mögött. Talán ettől nem vesztette el a ritmusát a film. Az elején a lassú ismerkedés sem véletlen, a viszonyok és szerepek megmutatásával tudják emelni a feszültséget, a pszicho horror hatást - amely végül átível a fizikai borzalmakba is.  

Erre volt szükségem a hegedűszós-melankolikus folk horrorok, a belassult misztikus horrorok és a modern anyatermészet-horrorok után. Nézd meg Te is, érdemes.


Hunter Hunter (2020)

0 megjegyzés

  Egy kedves Olvasóm javasolta ezt a filmet, én meg, mivel perpillanat üres volt a táncrendem, este máris elindítottam, imádkozva, hogy ne kelljen nagyon pofára esnem. Mostanában ezen a téren ugyanis sorra csalódás tépázza lelkem vitorláit, ha kifejezhetem ilyen irodalmian azt a szopást, hogy állandóan valami szarba botlok. Rémületemre az író és a rendező ugyanaz a személy, tapasztalataim szerint ez egy veszélyes párosítás, de el kell árulnom, Shawn Linden jól vette ezt az akadályt és nem gyermekkori, 12 évesen megálmodott, iskolai szünetben írt szkriptjét kotorta elő a tulipános ládából. Kezdjünk is bele:

  Kanada búskomor erdeiben járunk, amelynek valahol a közepén egy család prémvadászatból éldegél. Joseph kemény fickó, mestere a vadászatnak, látszik, hogy szereti ezt az életet mindentől távol. Felesége, Anne mindenben támogatja, ám 13 éves leányuk miatt már szeretne a civilizációhoz közelebb költözni, hogy Renée iskolába járhasson, legyen választási lehetősége megismerni egy másfajta életet. Az apa mindenre meg akarja tanítani gyermekét, aki látszatra lelkesen kíséri vadászataira, mígnem ezt a törékeny idillt összetöri, hogy felbukkan egy farkas, amely fosztogatni kezdi csapdáikat és kimondottan veszélyesnek tűnik az emberre is. Egy napon Joseph holttestekre bukkan, amelyek arra motiválják, hogy hosszabb vadlesre induljon. Anne egyre jobban szorong, majd miután konfrontációba kerülnek a fenevaddal és az ürülékében (a farkaséban...) egy gyűrűt talál, felkeresi a legközelebbi település rendőrörsét. Mivel azok szkeptikusan viselkednek, nem marad más, mint berendezkedni védekezésre kettesben és nagyon óvatosan viseltetni az erdő irányába. Josephről továbbra sincs semmi hír, ám egy este sérült férfit talál, akit hazavisz ápolni...

 A film lassan lépdel eleinte, ám észrevétlenül kelti fel a nyugtalanságot, ami egy idő után már folyamatosan és tartósan a nézőbe költözik, majd dübörgő izgalommá nemesül. Komótosan, ám ügyesen vázolja fel szereplőink karakterét, életét, amelyek bizony szükségesek ahhoz, hogy akaratlanul is empátiát keltsenek bennünk. Sivárnak tűnő, mégis nagyszerű hangulati elem az erdő, amely inkább fenyegető, mint szép, inkább komor, mint szemgyönyörködtető, tökéletes elszigeteltséget sugall. Szereplőink nem zökkentenek ki a történetből, talán egyedül a rendőrnő muzsikál gyengén. A forgatókönyvben eredetileg egy nyolc éves kisfiú szerepelt gyermekként, de átírták Renée-re, amely jó választás a megtörténtek fényében. Nem különösebben véres, sokan talán a horror kategóriába esése tényét is hümmögve fogadnák, de  nekem ezzel nincs problémám, mert igényes és jó mozi, amely okosan adagolja a feszültséget, majd az egyre kényelmetlenebb izgalmakat is. A befejezés megrázó és felkavaró, elmarad a feloldozás, inkább elhűlve meredünk a szépen megkomponált jelenetekre, amely a zenével összefogva elemi erővel taszítja mélységbe a nézőt. Linden szépen és ridegen építi-alakítja a történetet, hogy a végén erre a kegyetlen és gyönyörű negatív katarzisra hegyeződjön ki a cselekmény. Ritkán gabalyodunk felesleges mozzanatokba, itt minden a tetőpontot szolgálja. Szerencse, hogy nem igényelt különösebb látványvilágot, ezért a szűkösebb költségvetés nem érződik rajta. Olyan színészek kerülnek elő benne, mint Devon Sawa (Végső állomás) és Nick Stahl (a borzasztó John Connor a T3-ból) akiknek nem ez az első párosuk, mert már szerepeltek együtt horrorban (388 Arletta Avenue - 2011). Ajánlom a megtekintésre, igazi kemény thriller.


Hellblazers (2022)

0 megjegyzés

 Fel kell tennünk a kérdést: vajon Justin Lee író-rendező titokban gyűlöli-e a horrorfilmek ikonikus szereplőit? Miért nem hagyta őket emlékeink polcain abban a szép keretben, amelyben tároltuk őket és amelyet néha elmerengve leporoltunk? Készített nekik egy nagy roast partit, nyugdíjba vonulásuk alkalmából megalázva őket. És vajon mi ütött a szereplőkbe, akik elfogadták ezt a messzire bűzlő meghívót? Még akkor is jobban jártam volna, ha az ablak előtt merengve nézek ki az éjszakába 1 óra 24 percen keresztül. És Tony Todd (Kampókéz), Adrienne Barbeau (A köd), Meg Foster (Elpusztíthatatlanok), Courtney Gains (A kukorica gyermekei), Bruce Dern (Ami sok, az sokk), Billy Zane (Mesék a kriptából - Démonlovag) , John Kassir (Kriptaőr - Mesék a kriptából) is jobban járt volna. 

 Tessék, nézzetek bele a moslékosvödörbe:

 Bill, a félhülye vietnami veterán egy éjjel a farmján hívatlan betolakodókat észlel. A bozótban lapulva lesi ki, amint csuklyás szektások egy embert a pokolba ásott lyukba vetnek, majd cserébe kimászik onnan egy démon. Másnap délelőtt mindezt elmondja a kisváros rendőrőrsén. És most álljunk meg egy pillanatra. Amikor azt írom, kisváros, az annyit tesz: egy benzinkút, egy karácsonyfa árus, egy kocsma, egy kajálda, egy helyi rádió "központja" és a rendőrőrs. KB. 15 lakossal, akik 90%-ban eme helyiségek dolgozói. Anderson seriff unottan hallgatja végig a vén fasz hadoválását, de nem is tehetne másképp, hiszen karaktere egy üres papírlap, amelyre csak annyi van írva, hogy a nagyvárosból jött. Persze mindez nem egyedi: egyetlen szereplőnek sincs semmilyen vonása, beszélő bábuk. Főzsarunk amúgy nagyon új a városban, mégis mindenkit név szerint ismer. 

  Bill hazamegy a bírtokára, ahol felkészül a kultisták támadására, csapdákat telepít. Ez izgalmasan hangzik ugye? Nos, kihúz két madzagot, amelyek szinte csak füsttel megölnek két gonoszt, akik valami különös, öngyilkosság iránti szenvedéllyel sétálnak bele a csapdába. A szuicid hajlam azonban nem csak náluk jelentkezik ebben a filmnek nevezett latrinában: az öreg a társai halálán sem tanuló harmadik gyilkossal úgy végez, hogy ő is rámenjen. A szektások célja minél több embert lemészárolni, de eszükbe sem jut lőfegyvert használni, inkább csak kalapáccsal, késsel indulnak a golyózáporokba, tisztára mint a Júdeai Nemzeti Front Elit Öngyilkos Alakulata. 

 A bejelentett robbanásokat már a seriff sem hagyhatja ellenőrzés nélkül, kivonul egy rendőrnővel a helyszínre, ahol low budget-módon összetalálkozik a démonnal, azaz a kamera az égre mered, miközben hallhatjuk az eseményt. Az este közben leszáll a városra, a telefonvonalakat elvágták és az összes lakos (mind a 8 ) ráébred, hogy a bőrükre megy a játék. Ezért a csupaüveg pubban gyűlnek össze és úgy tesznek, mintha a szemben lévő rendőrőrsre fegyverért átmenni olyan távolság lenne, mint a Berlin-Róma tengelyen végig gyalogolni. Néhány jelentéktelen szereplővel (haha, mind az) végeznek a csuklyások, előkerül egy kis gránátvető is, amellyel pont a benzinkúton lövöldöznek, verekedős jelenet, amelyben abszolút mindegy, ki győz, hiszen senkiért nem tudunk izgulni. Majd végre véget ér, én meg elmormolok néhány átkot. 

 Ne tévesszen meg, amikor azt mondják, hogy ez egy vígjáték. Ne hagyd, hogy ilyen könnyen megússzák. Próbálnak néha valami apró humoros momentumot belecsempészni, de az inkább siralmas. Annyira vicces, mint amennyi feszültséget tartalmaz. Ilyenkor jut eszembe tisztelegni az Asylum Stúdió előtt, akik ügyesen tudják a szart is szórakoztatóvá tenni. Ez meg itt csak szar, tele balfaszkodással, érdektelen szereplőkkel, érdektelen sztorival, vontatott tempóval. Lassú, de annyira, hogy sokszor már majdnem felsikoltottam, unalmas locsogások az olyan real time-ban mutogatott felesleges jelenetekkel keverve, mint amikor a seriff gyalogol, leguggol és körülnéz. Valódi időutazás: óráknak tűnik, de valójában csak percek - holott két vágással másodpercekre lehetett volna szorítani. Persze azt a rengeteg maradék játékidőt mivel is töltenék ki...? Mindenki hülyén viselkedik benne - mind a gonoszok, mind a városiak. Nem jópofán hülyék, hanem mint a debilek. Ez egy antifilm, ez egy pszeudofilm, ez egy állatorvosi ló, hogyan ne írj forgatókönyvet, hogyan ne rendezz, hogyan ne alkoss megjegyezhető, vagy legalább érdekes karaktereket. Az imdb-n elolvastam a kritikákat. Higgyétek el, a sok rosszindulatú figura, aki dicséretet pötyögött erről, azok csak át akarnak baszni, ez csak arról szólhat, hogy ha már ők végigszenvedték, akkor mindenki más is így járjon. Semmi nem segít ezen a filmen: az utalások más horrorokra, a színészek, a viccesnek szánt, ám valójában idegőrlő társalgások sem. Az meg egyenesen felháborító, hogy ott volt egy szívmelengető szereplőgárda, egy stáb, akkor miért nem készítettek valódi érdekes és izgalmas horrort? Meg ne nézd, nem csak időpazarlás, de szenvedni is fogsz közben.


Nincs baj, drágám - Don't Worry Darling (2022)

0 megjegyzés

  Egy kedves ismerősöm hívta fel a figyelmemet erre az alkotásra, előtte valahogy nem volt a látóteremben, amely annak fényében furcsa, hogy még a mozikban is fut. Meghatározása a magyar portálokon "horror-thriller", viszont az imdbn-n a "thriller-dráma" címkét kapta. Az én definícióm leginkább a "sci-fi-thriller", így aztán ennek eredményeképpen nyugodtan felvethetitek a kérdést, mi alapon írok róla horror-orientált oldalamon? Csak tarkítani akarom egy kicsit a mondanivalónkat, jövő héten a pehelykönnyű romantikus-vígjátékokban is elmélyedünk. Lófaszt, csak vicceltem. A lényeg, hogy néha mintha valóban súrolná a műfajunk határait. Meg különben is mit magyarázkodom, ha nem tetszik, pörgess tovább. Na. 

 Valamikor az atomkorszak hajnalán járunk Amerikában, a jó öreg 50-es években. Pomádés hajak, cápauszonyos autók, színes ruhák, andalító zenék. Egy hegyek közé rejtett kisvárosban járunk, Victory-ban, ahol minden tökéletes. A férjek csillogó kocsival egyszerre indulnak munkába, míg feleségeik otthon tevékenykedve várják haza álomférjüket. A kissé kommunisztikus közösség vezetője a karizmatikus Frank, aki megalkotta ezt a földi paradicsomot. A férfiak mind neki dolgoznak, valahol a pusztában, "bizonyos progresszív anyagok fejlesztését" végzik, amelyet sosem fejtenek ki bővebben élettársaiknak. Alice és Jack ideális páros, boldogan élik ezt a szirupos létet, miközben a rádióból propaganda folyik és a települést elhagyni tilos. De miért is tenné ezt bárki, amikor itt mindent megkap? Akad azonban problémás nő is, Margaret, aki egyszer járt a nem ajánlott zónában, azóta nincs rendben valami vele, azt állítja, hogy izolált világuk hazugság és átverés. Mindenki őrültnek nézi, úgy kell neki, minek ment tiltott helyre. Alice is sajnálkozik barátnőjén, mígnem egy napon ő is kitéved oda, majd otthon ébred, homályos emlékekkel valami másik világról. Aztán Margaret a szeme láttára lesz öngyilkos, de később azt állítja neki mindenki, hogy csak rosszul látta, baleset volt. Az idill tükre rejtett repedések mentén kezd meghasadni, a nő gyanakodni kezd, hogy a számukra kiutalt Shangri-La a csillogó felület alatt rothad, az életük túl szép, hogy igaz legyen. 

 Azt hiszem ennyi elég is a tartalomból, hiszen az egész történet pont a rejtélyre épül. Olyannyira, hogy a feszültséget kimondottan a titok miatt felfelé ívelő kíváncsiságunk csiholja és ahogyan lassan válaszokat kapunk, úgy lanyhul érdeklődésünk, veszíti el misztikus jellegét a film. Persze már az első pillanatoktól gyanús a gyakorlott nézőknek a túltolt ideologisztikus és eltúlzott amerikai-álom ábrázolás, az ambiciózus férjek, a tökéletes háziasszonyok, a felszínes társalgások, mert itt mindenki szép és kiváltságos. A szinte prospektusból kivágott kisváros zavarba ejtően gejl, ezáltal nyomasztó és könnyedén válik fenyegetővé benne egy szimpla egzisztenciális veszteség árnyéka is. A kíváncsiságunkra apelláló rejtély hatásosan kelt feszültséget és tartja fenn érdeklődésünket. A titkok nyitja viszont túl egyszerű, túl alul motivált az események nagyságához képest, inkább válik szatírává ettől az egész, mint komolyan vehetővé. A filmzene suttogásokból, énekhangokból, egyszerű hangszerek ismétlődő zörejeiből tevődik össze, míg az emelkedő suspense idején felerősödnek, fokozva az izgalmat. A lassan kibontakozó cselekmény léptei nyomán több mozi is felsejlik előttünk, a "Stepfordi feleségek", "Wayward Pines", "Truman Show"... Továbbá még egy igen meghatározó is, de annak említésével végképp lelőném a poént. Úgy érzem, néhány dolog csak azért került bele (amelyeket én kitüremkedésnek vélek a forgatókönyvön), hogy fokozzák a titokzatosságot, ám megtekintés után értelmetlen mozzanatokká válnak. A rendezés igen jó munka, szinte ízes-szagos, megfogható, ahogyan Florence Pugh is ügyesen maga viszi hátán a filmet. Efelől semmi panaszunk nem lehet, maga a sztori is elférne egy kellemesen borzongató "Meghökkentő mesék" epizódba - se több, se kevesebb. Hogy akkor miért lett nagy mozi, nagy költségvetéssel, drága színészekkel? Szovjetun... Akarom mondani, Hollywood ismét csillogó papírba csomagolja olykor nem is finoman hangolt üzeneteit - most éppen a feminizmusról. Már megint csak a fehér heteroszexuális férfi a gonosz, az alattomos, az elnyomó. Aki rabszolgasorban akarja tartani kibontakozni vágyó asszonyát, aki csak főzésre, takarításra és baszásra használja a fehérnépet. Az aktivizmusba belemerült filmgyár már fel sem tételezi, hogy vannak nők, akik szeretik a családjukat, akik nőiességük kibontakozását abban élik meg, hogy a hagyományos női szerepben élnek. Ha az üzenet nem jött át, tisztelt nézők, majd akkor nyomatékosítunk, így egyszerűen a képünkbe vágják szó szerint egy nő szájából, miszerint: "Ostoba férfiak. Most én jövök..." Már megint az az érzésem, hogy maga az alkotás csak a hordozó, ezért is halnak el mellékszálak, ezért is a logikátlanságok, a megmagyarázhatatlan buktatók, mert nem az volt a lényeg, hanem a mondanivaló. Ez keserű szájízt okoz, azonban vannak erényei is, ne adjuk fel az első tíz perc után, ahogyan én is majdnem megtettem, érdemes a megtekintésre, igaz nem túl feszes, de kellemesen leköti az embert. Egyszeri nézésre tökéletesen alkalmas.


Siccîn (2014)

0 megjegyzés

  A címe az arab Sijjin (سِجِّين) szóból származik, amely vagy egy könyvet jelent, amely felsorolja az elkárhozottak nevét, vagy egy börtönt, amely a pokol fenekén található. A török Alper Mestçi, a Musallat-filmek rendezője bemutat egy egészen másfajta ördögűzős történetet, amely eltér a steril és civilizált amerikai alkotásoktól, beépítve az alapokba a keleti vérmérsékletet és sötét idegen praktikákat. A számunkra újszerű koncepció vonzóvá és valóban hatásossá teszi a művét. A kezdeti bizalmatlanságom pillanatok alatt feloldódott a nyugtalanító és baljós légkörben, a talaj kiszaladt a lábam alól és olyan egzotikus világba kerültem, ahol bármi megtörténhet, ráadásul valódinak is látszik. Jöjjön a tartalom:

 A szép Öznur már lánykora óta veszettül szerelmes Kudretbe, de van egy kis szépséghiba: a férfi az unokatestvére. Egy fekete mágiát űző hodzsát, mestert is meglátogat, vajon a jövőben övé lesz-e valaha, ám a válasz kegyetlen és óva inti őt eme kapcsolattól, mert nagyon rossz véget érhet. Évekkel később megláthatjuk, fütyült a figyelmeztetésre az elepedő nő és elcsábította a boldog családi életet élő rokonát. Terhességének hírére Kudret erőszakosan reagál, Öznur elvetél, innentől kezdve elsöprő érzései összekavarodnak, vágya mellé gyűlölet és bosszúvágy is keveredik az érzéketlen férfi iránt, aki megfenyegeti, hagyja békén őt és famíliáját. Visszatér a hodzsához, akitől iszonyatos dolgot kér, ám nincs felkészülve arra, hogy a démoni varázslat elszabadul... 

 Nyersessége és sokkoló befejezése, a nyomasztó atmoszférával megspékelve, számomra igazán élvezetessé tette a filmet, segített könnyedén átlépnem az alacsony költségvetésen és a színészek enyhén amatőr játékán. A sötét mágia kivitelezése is rémisztő, ettől valahogy hitelesnek, szentségtelennek tűnik, éppen ezért olyan hátborzongató. A muszlim vallás erősen dominál a filmben, ennek keretében végképp blaszfémikus és érezhetően durva, amit Öznur tesz. Ugyanakkor az eltaszított nő heves érzései, a büszkeség, az imádat és a gyűlölet elegye olyan átélhető fundamentumot készít tettei magyarázatára, amely helyeselhetővé nem, de realisztikussá és indokolttá teszi a néző számára a cselekményt. Az alkotók szándéka kiviláglik, rámutat arra, hogy a napjainkba emelt spiritualizmus, a divatos ezoterika valójában bűnös és sötét dolog, amely játszadozásoknak szörnyű következményei lehetnek. 

 A rendező sikeresen teremt hátborzongató légkört, olykor erős jumpscare-rel csap arcon bennünket, mellé pedig a hang-effektek adnak plusz feszültséget, vagy ijesztgetnek túltolt hangerővel. Nem nagyon sétálunk a főszál mellé, egyértelműen csakis az elmesélendő esetre koncentrál, ahogyan szeretem, nincs locsogás, mellékszálak, minden mozzanat a cselekményt szolgálja. A befejezés fordulattal is szolgál, de a végkimenetel (mivel állítólag megtörtént eseményre támaszkodik a film) kicsit lehangoló, persze valójában ezzel teszik hihetőbbé. Szereplőink játéka eltúlzottnak hathat, ez azonban cseppet sem szegte kedvem, mert mindenért kárpótol a hangulat, amelyet megteremtettek. Van még további 5 része - meglátjuk, kitart-e a lendület. Egy átlagostól eltérő, hatásos és élvezetes csemege... Mint a törökméz...


A Halloween véget ér - Halloween Ends (2022)

0 megjegyzés

  A mozit megtöltötte a halk moraj, a tömeg pattogatott kukorica illatfelhőben ül, izgatott várakozással eltelve. Ezer szempár meredt a vászonra, ahogyan a fények elhalványodtak és a jazz-es háttérzene elhalkult. Mennydörögve gördültek egymás után a filmbemutatók, míg végre elérkezett, amire egy emberként áhítoztunk. 

 Ez kurva jól hangzik, ugye? A valóság az, hogy Ricsi barátommal ketten ültünk a teremben. Amely tényező számunkra kimondottan kellemes volt, hiszen legalább menet közben kibeszélhettük a műsort, amely csapnivaló volt. A sorozatba illesztett trilógia lezáró része minőségben egy lejtővel jól ábrázolható pályát mutat be az elsőtől az utolsóig. Íme, megérkeztünk a legaljára. Piszok nehéz lesz spoiler nélküli kritikát írnom, ezért egyszerűen csak idemásolom a hivatalos tartalmat:

 Négy évvel a tavalyi Gyilkos Halloween eseményei után Laurie az unokájával, Allysonnal él, és az emlékiratainak befejezésén dolgozik. Michael Myerst azóta senki sem látta. Laurie, miután évtizedekig hagyta, hogy Michael szelleme irányítsa a valóságát, úgy dönt, hogy felszabadítja magát a félelem és a harag szorításából, és örülni fog az életnek. Ám amikor egy fiatalembert, Corey Cunninghamet megvádolják egy kisfiú meggyilkolásával, akire vigyázott, és ez az erőszak és a terror özönét zúdítja a kisvárosra, Laurie arra kényszerül, hogy egyszer s mindenkorra szembenézzen a kontrollálhatatlan gonosszal. 

 A film meglepően erős felütéssel kezdődik, a gyermekkel történő baleset sokkoló és brutális kezdet, ám lelkesedésünket hamarosan letörik az ezt követő cselekmények és a történet ágas-bogas elágazásai, amelyek egy slasher esetében túlbonyolítottnak tűnnek. Konkrétan a feléig szinte alig történik valami, max szemtanúi lehetünk Corey és Allyson kibontakozó románcának, amely ráadásul igen sok megmagyarázhatatlan elemet és bukkanót tartalmaz. A tiniromantika és a divatos felnőttéválós stílusjegyek lehűtik a kedélyeket és értetlen fejcsóválást váltanak ki. A problémát ott érzem, hogy a mai kornak megfelelni akarással úgymond többet akartak kihozni egy átlag Halloween-résznél, pont ezáltal jóval kevesebbet adva annak esszenciájából. A beépített fordulatok nem működnek, nemhogy elpuskázott lehetőségek, hanem olyan mellékvágányok, amelyekre semmiképpen sem szabadna tévedni. A legfájdalmasabb és legfelfoghatatlanabb, ezáltal kőkeményen mesterkélt és erőltetett a fő mozzanat, Corey átalakulása. Mert ez történik vele. Nem jellemfejlődés, hanem teljes metamorfózis, amely megindokolhatatlan. Ez egy akkora törés, amely az egész koncepciót tönkreteszi és a nézőt szkepticizmussal tölti el. Mintha kicserélték volna, egy teljesen más karakter bújik elő, amely momentum annyira kínkeservesen és sántikálva akarja megcsavarintani a sztorit, amit egyszerűen nekem személy szerint nem sikerült lenyelnem. Irreális reakciók sebzik folyamatosan az elméinket: Laurie már valakinek a tekintetéből kiolvassa, hogy sorozatgyilkos, Allyson pedig egyetlen kérdés nélkül fogadja Corey teljes átlényegülését. Kínos jelenet is akad, amikor a csatornában Corey és a nyugdíjas Myers birkózik, akkor már nem tudtunk hová nézni, annyira feszélyezett a szerencsétlenkedés és illúziórombolás - majd ezt követően a sorozatgyilkos újra ereje teljében gyilkolászik. Érezhető az erőlködés, ahogyan igyekeztek megtölteni a forgatókönyvet, valami nagy durranást, csavaros finálét hajszolva, de annyira művi, annyira amatőrnek tűnő mozzanattal váltanak sebességet, hogy az egész elvérzik. Pedig a kivitelezés nagyszerű, egy rossz szavunk nem lehet a rendezésre, annak ellenére, hogy néha szégyenlősen nem mutatják a gyilkosságokat, amely megint csak felfoghatatlan egy horror esetében, továbbá a bodycount is az átlag alattinak tűnik, de sok időt elvett az első óra az idillikus kisvárosi létet és a fiatalok kibontakozó vonzalmát bemutató képsorokkal. Laurie kigyógyult paranoiájából, annak ellenére, hogy Michael még mindig szabadlábon, csupa nagyis dolgokat művel vidáman, süt, boltba jár, karakteréhez nem illő szexuális tanácsot ad. A városlakók pedig (WTF) a túlélőket kárhoztatják és okolják a mészárlásokért. Megöltem egy embert - vallja be Corey, erre Allyson reakciója, hogy szétpakolja neki a lábát, sőt, világgá akar menni vele. Laurie lelövi a gyilkost, majd a maradék töltényeket a falba lövi, hagyja, hogy az felvegye a kését. De miért? Mi ez az egész katyvasz? Mint a flippergolyó, úgy pattog a sztori ide-oda, mintha nem tudták volna eldönteni, mit akarnak. Annyira komolyan akarták venni, hogy a végére már komikus lett az egész, zagyva és elcseszett, a sorozatból annyira kirívó, hogy én ezt az egészet mellékágnak tartom. Inkább nézek egy agyatlan slashert, mint egy elrontott slashert, amiből thrillert akartak kovácsolni. A vég nem katarzist okoz, hanem csalódást. Ennyi? Egy ilyen nagyívű filmfolyamnak, egy ilyen ikonikus karakternek ennyire semmitmondó befejezést készítettek? Michael és Laurie végső és sorsdöntő összecsapásának felében az egyik fél nem is szerepel, helyette romantikus drámát láthatunk, amelyben Allyson indokolatlanul nyomul a nyámnyila és ronda kölyökre, akit mindenki kerül. 

 Én barom, hogy nem bírtam kivárni, amíg letölthetem, helyette fizettem azért, hogy a szemem láttára gyalázzák meg a szériát, egy filmben, amelyben a két főhős csak mellékszereplő, mindez megölte a hangulatot, az izgalmat és a borzongást. Még várok egy rendes, valódi Halloween filmre, amely elfeledteti velem ezt a kudarcot. 


Offseason (2022)

0 megjegyzés

 

 Kamera által homályosan - avagy a lassú vergődés eposza

Nem tudtam, mibe fogok bele. Gyanútlanul nyomtam le a lejátszás gombot. Akkor még nem sejtettem, hogy szinte vérmérgezést kapok az unalomtól.

Sejtelmem sem volt arról, hogy a valós élettől is lehet lassabb filmet készíteni. Olyan érzés volt végignézni, mintha a világ legráérősebb futóhomokjába süllyednék. A történetet és a rendezést Mickey Keating-nek "köszönhetjük", aki összemarkolt néhány Lovecraft történetet, vett egy ködgépet, meg a youtube-ról a másfél órás relaxációs vihar hangjait, majd ebből összegyúrta ezt az izét. Annyira szeretnék már dicsérő kritikát írni valamiről, de úgy látszik, nekem csak ez jut. Lépjünk nagy sóhajjal a történetbe, ami szégyentelenül lop HPL "Árnyék Innsmouth fölött" című írásából, amely alapanyag nagyszerű, nem is értem, hogyan lehetett a végterméke egy végtermék. 

 Marie párjával, George-dzsal anyja sírjához igyekszik Lone Palm Beach-re, mivel a helyi temető gondnokától levelet kapott, hogy sürgősen utazzon oda, mert a síremléket megrongálták. Hogy mi olyan piszok akut ezen, speckó nem értem, ráadásul a holtszezon miatt hamarosan teljesen lezárják a hidat, amin megközelíthető a teljesen elzárt szigetecske. Alig tudják magukat bekönyörögni a tróger hídkezelőnél, aki figyelmezteti őket, hogy igyekezzenek, mert másnapra már nincs kiút a helyről. A temetőben csak egy hülye öregasszonnyal találkoznak, aztán eltévednek, végül elindulnak a kocsmába, valaki segítsen megtalálni a gondnokot. A krimóban mintha 100 évet utaztunk volna vissza az időben, zongoráznak és nyugdíjasok táncolnak, rosszarcú helyiek méregetik őket, majd egy alkoholista Aquaman halkan felajánlja a nőnek, hogy segít neki kijutni a szigetről. Amilyen rohadt fontos volt ide jönni, úgy ugyanolyan gyorsan a távozás hímes mezejére lépnek hőseink, végre az autóban Marie mesél arról a mendemondáról, amit még anyjától hallott, miszerint a helyi lakosok szövetkeztek valami gonosszal, csak, hogy meg legyen a mindennapi zsíros kenyerük, meg az örök életük. Baleset éri őket és a hölgy egyedül ébred a kocsiban. Újabb hosszas kálvária veszi kezdetét, az üres városban ténfereg végtelennek tűnő ideig, miközben mi már fájó szívvel gondolunk arra, hogy a Spongyabob éppen most megy a tévében, ami jóval több izgalommal szolgálhat, mint ez az elviselhetetlen szüttyögés. Jön a csöves Aquaman, aki segítene neki lelépni, de aztán már nem tud, majd végre bekövetkezik az elcsépelt vég, mi meg épp időben kapcsolunk át, hogy lássuk Plankton újabb cseles ötletét, hogyan csenje el a herkentyűburger receptjét. 

 Ez egy odüsszeia a ködben, a véget nem értő botorkálás, amely a nézőben maró türelmetlenséget generál. Ezen nem segít ám a kamera gyakran homályos képe, ahogyan a rossz fókuszok sem, csak még nyilvánvalóbbá teszik, hogy ez itt egy nagy csalás, egy művészkedő semmi, amelyben helykitöltőként nézhetjük ezt a sok eseménytelen trükközést. Olyanok borzolják kedélyünket, mint amikor Marie kitévelyeg a temetőből az óceánpartra, vágás nélkül nézhetjük, ahogyan fél kilométer távolból lassan közeledik kiáltozva. Majd a kamera fordul és követi további távolságokba. Mintha egy Tarr Béla filmet néznék. Téblábolás a temetőben, a parton, majd a fák között, aztán a városban. Aláfestésként vihar, mennydörgés, eső, gyakori a felhősödés szemléltetése meteorológiai célzattal. Szemmel láthatóan hősnőnk sem leli a helyét az egészben, egyetlen természetes reakciója sincs, ahogyan mondjuk senkinek az egészben, ez itt egy horror, mi tudjuk - sugallják, ennek megfelelően is viselkedve. A kommunikáció erőltetett és hónaljszagú, túldramatizált, mintha a dramaturg sosem beszélt volna még élő és valódi emberekkel, olykor pedig ripacs módon túlgesztikulált is. Néha visszapillantást kapunk Marie és beteg anyja társalgásaira, ennyire természetidegen és kényszeredett felesleges párbeszédeket kicsiholni maga a művészet. Másodpercekre sem kap el az izgalom, hiába a csikorgás zene gyanánt, ez egy elégikus helyben járás, egy melankolikus egykedvűség. Magamban akkor mosolyodtam el szomorúan, amikor egy üzletben próbababákkal próbálták baljóssá, félelmetessé tenni a környezetet. Nekünk, azoknak, akik már láttak emberi testből idegent kirobbanni, akik már láttak nőt megerőszakoló fákat? Ez komoly? Amúgy is egy nagy anakronizmus a film, nem illik napjainkba, mintha csiszolás nélkül adaptálnánk 100 évvel ezelőtti gondolatiságot modern jelenünkbe. Értem én, hogy Lovecraft mester nyomdokaiba lépkednének, de lehetett volna korszerűsíteni, mert ez a némafilmes stílus egyszerűen nem állja meg a helyét napjainkban. És lassú, cselekményt nélkülöző, értelmetlenül vontatott, mindent végig kell szenvednünk a maga tempójában, ha nem lassabban. Ha itt látsz egy utat, biztosra veheted, hogy meg kell nézned, ahogyan a szereplő végig gyalogol rajta, akár perceken keresztül. Tulajdonképpen erről is szól az egész: egy korlátlan erőltetett menet amatőr módra, egy 80 perces időhúzás...


 
Copyright © Villámkritikák Blogger Theme by BloggerThemes & newwpthemes Sponsored by Internet Entrepreneur