Alice, édes Alice! - Alice Sweet Alice (1976)

  Lehetne itt egy lelkendező írás egy filmklasszikusról, amin nem fogott az idő, ami majd' 45 évvel az elkészülte után is versenyképes a modern kori horrorfilmekkel, ami egy szimpla slasherként is köröket ver bonyolultabb történetű társaira, de ez nem az a kritika lesz. Az Alice, édes Alice! ugyanis az elszalasztott lehetőségek mintapéldánya, amit mutogatni kellene minden rendezőnek, intő példaként arra hogyan ne készítsen filmet. Nem tudom, hogy csak engem bosszant ennyire a filmben rejlő lehetőségek elpuskázása, vagy Alfred Sole író/rendezőnek is leesett azóta a tantusz és verte a fejét a falba, amiért egy ennyire jó forgatókönyvet (amit ráadásul ő maga követett el) ilyen pancser módon valósított meg. Érthetetlen, hogy a film leforgatása és vágása után nem volt egyetlen értő ember a stáb környékén, akár a büfés vagy bárki, aki megnézte volna és jelzi, hogy ezt így nem lehet forgalomba hozni és bemutatni. Azt, hogy Sole úr nem sokat konyíthatott a rendezéshez elhiszem, mivel az Alice-t megelőző egyetlen filmközeli élményét egy  Deep Sleep nevezetű közepesen ócska pornófilm leforgatása jelentette. Innen lehetett volna szép nyerni, de sajnos Sole úr másodszor is lyukra futott, de feltételezem az első nekirugaszkodása maradandóbb élményt hagyhatott a nézőkben. De az továbbra sem világos, hogy sikerült ennyi hülyét maga köré gyűjtenie, ilyen mesterien összeválogatni a legpojácább, legostobább színészeket, legszerencsétlenebb operatőrt. Tisztelet természetesen a kivételnek, mert a film zenéjéért felelős Stephen Lawrence, illetve az Alice szerepében látható Paula E. Sheppard a normalitást képviseli abban a bolondok házában, amit a film stábja jelent. Ha lett volna valakinek is egy csepp esze, és kellő önkritikája, szépérzéke, akkor a fentebb említett két személyt leszámítva az egész garnitúrát szélnek ereszti, miután a forgatókönyvvel kiadósan pofán csapta őket, és a nulláról kezdve egy kifejezetten jó filmet forgat le a jobb sorsra érdemes alapanyagból. 

Mert maga a sztori jó. Egyszerű, de jó. 

Catherine Spages (Linda Miller) egyedül neveli a két lányát Alice-t (Paula E. Sheppard) és Karent (Brooke Shields), miután a férje magukra hagyta őket. Az anyai szeretet azonban nem oszlik meg köztük egyenlően. Amíg a fiatalabbik lánya, a szófogadó, engedelmes Karen minden figyelmet és kedvességet megkap, addig a lázadó, öntörvényű Alice számára csak az állandó rendre utasítás, üvöltözés, a másodrendű gyermek szerepe jut. Nem csoda, ha a figyelem és szeretethiányos Alice egymás után követi el a gyerekesnek nem mindig nevezhető csínyeket. Alice a környezete számára csak egy nehezen kezelhető, antiszociális púp, akiből már mindenkinek elege van. Ennyit az anya önkritikájáról. Amikor Karent az elsőáldozása napján a templomban valaki meggyilkolja (és felgyújtja) természetesen Alice-ra terelődik a gyanú, ami nem meglepő hiszen látszólag ki nem állhatta a húgát, ráadásul Karen elsőáldozási fátylát is is megtalálják nála a gyilkosságot követően. Napnál is világosabb, hogy féltékenységében megölte a húgát. Mivel azonban további bizonyítékot nem találnak, ami Alice számára terhelő lenne, keresni kezdik Karen gyilkosát. Hiába nem gyanúsítja meg Alice-t a rendőrség, otthon egyértelműen ő Karen gyilkosa és így is bánnak vele. A következő gyilkosság pedig csak ront  Alice helyzetén, már amennyiben azon még lehet rontani. Mivel a gyilkos álarcát, amit hordott az elkövetéskor, megtalálják Alice kissé bizarr gyűjteményei között, a helyzet teljesen nyilvánvalóvá válik. Alice gyilkos. Minimum egy, de nagyon valószínű, hogy két esetben is ő az elkövető. ha volt is valaki, aki kiállt mellette, azoknak az időknek vége. Igazságügyi megfigyelő, pszichiáter, és vagy börtön, vagy elmegyógyintézet vár rá. Egyedül az időközben megérkező, tékozló apja próbál még mindig hinni Alice ártatlanságában és igyekszik magánnyomozásba fogni, aminek eredményeképpen újabb gyilkosságok szemtanúja lesz, ami talán mégis Alice ártatlanságát bizonyítja. 

Többet nem kívánnék írni a történetről, akkor sem, ha megtehetném, hiszen a film sem titkolja a gyilkos kilétét, mert nagyjából félidőben minden ebbéli kétséget eloszlat, ami talán hiba, szerintem azonban nem. Talán amatőr húzás egy maszkos gyilkost féltávon leleplezni, de a film végi utolsó jelenetet teszi így egy kőkemény és elmébe égő, kimerevített, soha nem feledhető pillanattá. Ennek így kellett lennie. Nincsen itt hiba semmi. Hiszen jeleztem is, hogy a forgatókönyv vitán felül tökéletesre sikerült. Éppen ezért képtelenség szemet hunyni afelett, hogy valami kritikán aluli, szánalmas, ócska színészi teljesítmény társul hozzá. Felfoghatatlan, hogyan szerződtethettek ennyi dilettáns barmot egy filmhez. Nem egy vagy két rossz színészt, hanem (tisztelet a korábban már említett kivételnek) egy teljes stábnyi csepűrágót és félkegyelműt. Nevetséges, eltúlzott, túljátszott szerepek, színészettel még köszönőviszonyban sem levő ripacskodás, hitvány és trehány operatőri munka, totálba vett szánalmasan gesztikuláló arcok, indokolatlanul elhelyezett és fájdalmasan üres poénok, megcsúfolása ez annak, amit filmkészítésnek hívnak.

Nem szeretem, és nem vagyok híve a remake-nek, de szívből kívánom, hogy egyszer egy valódi filmrendező, egy valódi szereplőválogatás után, készítsen el ebből az amúgy igen jó forgatókönyvből egy olyan filmet, amilyet megérdemel.  Mivel erre negyvennégy év is kevés volt, és remény sincsen rá, hogy valaki fantáziát lásson benne, marad ez nekünk. Egy sokkal-sokkal jobb sorsra érdemes történet, dühítően ócska kivitelben, ami azért még így is nézhető kategória, de ebben fényévekkel több lehetőség volt. Hatalmas kár érte.

Rémálmok háza - Burnt Offerings (1976)

 

 Stephen King egyik kedvenc filmje. Olvastam egy filmes oldalon egy hozzászólásban. Nos, hogy ez igaz, vagy legenda nem tudom, de az tagadhatatlan, hogy a horror (egyik) mesterének 1977-ben megjelent Ragyogás című regénye igen sok hasonlatosságot mutat a Robert Marasco 1973-as azonos című novellájából készült filmmel. Mivel időben, ha csak pár évvel is, de megelőzte King regényét még akár igaz is lehet, hogy a híres horrorszerző merített belőle. Akár így van, akár nem ez semmit sem számít, mert a Burnt offerings minden urban legend ellenére (vagy azzal együtt) is egy kiváló film. Nincs szüksége, sok filmmel és regénnyel ellentétben, a "Stephen King ajánlásával" hozzábiggyesztéséhez. Kifejezetten jó mű önmagában is. Még akkor is, ha a története szemtelenül egyszerű. De nevezhetjük klisésnek is, bár ezt inkább csak mai szemmel mondanám, mégis csak egy közel negyvenöt éves filmről beszélünk. 

És akkor a történet. Ben Rolf (Oliver Reed) feleségével Mariannal (Karen Black), fiával Daviddel (Lee Montgomery) és nagynénjével Elizabethel (Bette Davis) úgy döntenek, hogy a nyarat egy isten háta mögötti hatalmas házban töltik, amit kibérelnek maguknak. Kezdésként szimpatikus már az is, hogy amikor a férj meglátja az óriási, többszintes, kissé lepusztulófélben levő épületet aggodalmaskodni kezd, hogy mi a fenének nekik egy ekkora ház a nyaraláshoz. Egyrészt valószínűleg egy vagyon a bérlése, másrészt értelmetlen egy "kastélyban" nyaralnia négyüknek. Legtöbb hasonló filmben ez fel sem merül a szereplők fejében, és gond nélkül megvesznek/kibérelnek egy Nemzeti Múzeum nagyságú kúriát másod vagy harmadmaguknak. Jelen esetben legalább felmerül ennek teljes feleslegessége. De Marian, a feleség hajthatatlan. A férj is csak addig akadékoskodik, amíg a meglehetősen furcsa, de nevezhetjük bolondnak is, tulajdonosok, egy idős testvérpár, Roz Allardyce (Eileen Heckart) és bátyja Arnold Allardyce (Burgess Meredith) nem közlik velük a bérleti díjat. 900 dollárért három hónapra egy hatalmas, múlt századi kúria a hülyének is megéri. Még akkor is, ha az enyészet itt-ott már kikezdte a házat, a rengeteg virág elszáradva pihen a cserepekben, a tapéta helyenként mállik a falról, por és a doh szaga érződik a szobákban. Mindezt leszámítva a ház valóban meseszép, régi, letűnt időket idéző. Éppen ezért gyanús a bérleti díj mértéke. Mivel azonban minden jóban van valami rossz is, most sincsen másképpen. Az alacsony bérleti díjért cserébe Rolféknak gondoskodniuk kell a ház emeleti szobájában élő, magatehetetlen idős nőről, aki az Allardyce testvérek felmenője. Érdekes, mert maguk a testvérek is kinéznek vagy hetvennek, mennyi lehet akkor az idős nő az emeleten? És ki vállalja a felelősséget egy magát ellátni nem tudó öregért, ha valami baj lenne? Az Allardyce testvérek ugyanis nem lesznek velük, ők a három hónapra elutaznak, amíg Rolfék szórakoznak a házukban. El lehet fogadni egy ilyen ajánlatot? A férj szerint ez felelőtlenség és őrültség, ám Marian első látásra beleszeret a házba és kisebb veszekedés után meggyőzi Bent, hogy béreljék ki a házat, majd ő gondoskodik a titokzatos idős nőről. Sok teendő ugyanis nincsen vele, Allardyceék csak azt kérik, hogy naponta tegye ki az ételt a néni ajtaja elé, aki majd, ha éhes kicsoszog érte és megeszi. Mást úgysem képes csinálni, mint azt a napi pár métert megtenni, így valószínűleg nem is látják egész nyáron. Bármilyen bizarr egy kérés az alacsony bérleti díj, és a ház szépsége végül meggyőzi a házaspárt. Elfogadják az ajánlatot.

Ezzel pedig a saját pokoljárásukra is igent mondtak. Bár eleinte minden békésen alakul, kitakarítják a házat, feltöltik a hatalmas úszómedencét, amíg a nagynéni festeget a végeláthatatlan nagyságú kertben. A titokzatos idős nő meg valóban nem jelentkezik. Sokáig az ételt sem eszi meg, amit Marian szorgalmasan felhord neki. Marad minden érintetlenül újra és újra a tálcán. Marian azonban egyre jobban rabjává válik a háznak, a régi fényképeknek, zenélő doboznak, amíg fel-feljárkál az emeletre. Olyannyira, hogy senkit sem enged be oda, és egyre kevesebbet mutatkozik a férje és a gyermeke előtt is. A ház nem csak Marianra van furcsa hatással. Rolf egy ártatlan medencés fürdőzés során kis híján a vízbe fojtja a fiát, Bent. Mariannal szemben is egyre erőszakosabban, követelőzőbben, zsarnokibban kezd viselkedni, ám a gyereke ellen fordulása valamelyest felébreszti a kezdődő őrületből, amit csak tetéznek az egyre sűrűbben jelentkező látomásai az anyja temetéséről, a Fekete ruhás emberről. Rolfban feléled a gyanú, hogy a házzal nincsen valami rendben. Hogy az életükre tör, hogy egymás ellen fordítja őket és akármennyire nem etikus magára hagyni az ismeretlen idős nőt az emeleten, nem maradhatnak tovább. Ezen felismerését csak erősíti az egykori fitt és energikus nagynéni fokozatos leépülése. De Marian hajthatatlan. Nem fogja magára hagyni és engedni éhen halni az emelten vegetáló ismeretlent, akár tetszik Rolfnak, akár nem. Akár belehal a nagynénje, akár nem. A ház fontosabb mindenkinél. A férjénél, fiánál, nagynénjénél és saját magánál is. A feleség a teljes őrületig a ház rabja lesz és ezt a családjának tragédiái sem változtatják meg.

A film vége maradjon titok, de érdekes, az biztos. Már amennyiben a két órás, mai szemmel igen lassú tempójú film végét türelemmel kivárja a néző. Hátránya talán pont az említett cammogó építkezés, de nekem még ez is tetszett, mert olyan precízen, olyan aprólékosan, annyira patikamérlegen kimérve van adagolva a feszültség, hogy az mesteri. Felróják, hogy egy-egy drámaibb, tragikusabb esemény között sok, túl sok idő telik el, ami alatt így leül a film és nehéz a figyelmet fenntartani a következő erősebb pillanatáig. Lehet én vagyok öreg, és megszoktam a hasonló filmeket, de szerintem ez nem igaz. Valóban kevés igen sokkoló pillanata van a filmnek, azok is eléggé távol esve egymástól, elszórva a két órában, de az nem igaz, hogy közöttük ne lenne semmi. A tragédiák mind fel vannak építve, csak nagyon-nagyon aprólékosan, az "üres játékidőben" a feszültség kis szilánkjait szórják szét, amíg egyszer  összeáll és belénk hasít. Nem, nem igaz, hogy két-három erősebb pillanatból állna a film. A szorongás, a rettegés, az őrület a téboly kezdettől fogva ott van minden percében, csak érezni kell tudni. Hosszú, komótosnak tűnő, de pokolian szorongató minden egyes perce.

Mikor a csontváz ébred - The Creeping Flesh (1973)

 Kifejezetten jó, a Hammer Stúdió filmjeinek képi világát és azok hangulatát idéző film, ami bár horror besorolást kapott, de ne gondoljunk valami véres-szörnyes alkotásra. A Mikor a csontváz ébred-ben a horror csak egy leheletvékony keret, olyan témák boncolgatásához, mint például az Istent játszó tudós, az apa-lánya konfliktus, vagy éppen a szülői felelősség.  Talán már ebből is érezhető, hogy jelen esetben másról, többről van szó, mint egy rémfilmről. Függetlenül attól, hogy tökéletesen működne pusztán horrorként is a történet. A hozzáadott moralizálás azonban csak erősebbé, drámaibbá, mélyebbé tette a filmet, tehát jó ötlet volt kicsit eltávolodni a kliséktől.

Ehhez viszont kellett két igen nagy név, a tudós-testvérpárt alakító Christopher Lee és Peter Cushing személyében, de említésre méltó Lorna Heilbron, aki a kutató Emmanuel Hildern (Peter Cushing) lányát alakítja a filmben. Talán az ő szerepe volt a leginkább összetett és bonyolult.

A történet egy testvérpár versengéséről szól, akik mindketten jó eséllyel pályázhatnak egy igen magas tudományos díjra, bár módszereik erkölcsileg meglehetősen vitathatóak.  James Hildern (Christopher Lee) egy elmegyógyintézet vezetője és nem eléggé elítélhető módon, a magatehetetlen betegeken végez kísérleteket, pontosabban végeztet az ápolókkal.  A cél, a tudományos díj, szentesíti az eszközt. Testvére, Emmanuel Hildern (Peter Cushing) valamivel etikusabb, bár megszállottságban felveszi Jamesszel a versenyt, de ő legalább maga végzi a tudományos kutatásokat, beutazva a fél világot letűnt civilizációk nyomait, az emberiség eredetét kutatva. Morálisan azonban az ő hozzáállása is megkérdőjelezhető, hiszen az egyetlen gyermekét, Penelopét (Lorna Heilbron) gyakorlatilag a házba zárva tartja, amíg ő a világot járja, megtiltva neki minden érintkezést a való világgal. Lássuk be ez sem túlságosan szép viselkedés. Ha még azt is hozzátesszük, hogy Penelope nélkülözésének, magányának, elszigeteltségének különösebb haszna nincsen, hiszen az apja az utazásairól csak nem tud semmi áttörő eredménnyel hazatérni, a pénzük meg fogytán, a hatalmas kúria meg csak viszi a szégyenszemre a testvérétől kapott pénzt is, erősen megkérdőjeleződik Emmanuel magatartásának helyessége is. Amíg testvére az elmegyógyintézet lakóit, addig ő a saját lányát áldozza fel a tudomány oltárán. Egyik sem jobb, egyik sem helyeselendő.

A több évnyi, évtizednyi sikertelenség azonban megtörni látszik, amikor Emmanuel Hildern egy új-guineai kutatásról hazatérve végre valódi eredménnyel tér haza. Elképzelése szerint megtalálta a legrégebbi ember-formájú lény csontvázát, amivel bebizonyítja, hogy a neander-völgyi ember előtt élt a Földön egy, még a mainál is értelmesebb, magasabb-rendű létforma. Ez a lányát természetesen nem tölti el kirobbanó örömmel, ő jobban örül, hogy az apját végre, hónapok után, újra láthatja. Emmanuelt azonban csak a felfedezése és a tudományos siker érdekli, ezért azon nyomban a laboratóriumába siet a csontvázat elemezni. 

A vizsgálatok során rájön, hogy azon a ponton ahol víz éri a csontvázat a csont húst növeszt magán, és elő szöveteket, amiből arra következtet, hogy a talált lelet magának az ember előtti  Gonosznak a maradványa. Úgy véli minden, emberben rejlő gonoszság, negatívum, betegség alfáját, eredőjét találta meg, ezért, hogy a lányát megóvja az anyja sorsától, (aki egykor híres és elismert színésznő volt, de megháborodott és elmegyógyintézetbe került magára és másokra való veszélyessége miatt) vért vesz a csontváz életre kelt, majd eltávolított ujjából, amit nyugtatónak hazudva bead a lányának. Emmánuel szándéka pozitív, ám cselekedete erősen vitatható. Nem elég, hogy a lánya előtt elhazudta, hogy anyja a testvére elmegyógyintézetében kötött ki és nem évekkel korábban, hanem napokkal korábban halt meg, még kísérletet is végez rajta. Ugyanis megrögzötten rettegett attól, hogy az anyja őrületre való hajlamossága örökletes és egyszer az egy szem lánya is közönséges elmebetegként  végzi. Ezért zárta el a világ elől, az idegen ingerek, behatások elől szerencsétlent. Ezért hazudta azt, hogy az anyja meghalt már régen. Minden a lánya érdekében, az ismeretlen eredetű szövetből nyert vér beadása is neki. Mentségére szóljon, hogy a csontvázat magát nem keltette életre. A levágott és életre kelt ujj formaldehidben pihent. 

Nem kívánt Frankensteint játszani, a Gonoszt feléleszteni, csak minden gonoszság és pusztulás eredőjét, a vérét kívánta megszerezni. Ha azt beoltja az emberbe a halál és fájdalom nem lesz többé. Emmanuelt a pozitívum hajtja, és természetesen a tudományos díj elnyerése. 

Ám, ahogy az egy rémfilmben lenni szokott a dolgok nem alakulnak jól. Penelope a beadott vértől fellázad az apja, a rabsága, az elzártsága ellen és elszökik otthonról, majd beleveti magát az élet sötét bugyraiba. Hajtja az idegen vér, a szabadság, a lázadás vágya, ami majdnem az életébe kerül, ám az anyja sorsa utolérni látszik őt. 

A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Emmanuel Hildern bár jót akart a lányának, az emberiségnek, mégis tragédiák egész sorát indította el. A Gonosszal játszani, még jó cél érdekében sem szerencsés. A halált, az elmúlást elkerülni meg lehetetlen, így felesleges megpróbálni is.

A Mikor a csontváz ébred a mai napig aktuális témákat dolgoz fel, egy kicsit a horror köntösébe rejtve, de csak igen visszafogottan. A mesteri színészi játék teszi mégis élvezhetővé, érdekessé, lebilincselővé az amúgy vérszegény és visszafogott feszültségű alkotást.