Nincs baj, drágám - Don't Worry Darling (2022)

  Egy kedves ismerősöm hívta fel a figyelmemet erre az alkotásra, előtte valahogy nem volt a látóteremben, amely annak fényében furcsa, hogy még a mozikban is fut. Meghatározása a magyar portálokon "horror-thriller", viszont az imdbn-n a "thriller-dráma" címkét kapta. Az én definícióm leginkább a "sci-fi-thriller", így aztán ennek eredményeképpen nyugodtan felvethetitek a kérdést, mi alapon írok róla horror-orientált oldalamon? Csak tarkítani akarom egy kicsit a mondanivalónkat, jövő héten a pehelykönnyű romantikus-vígjátékokban is elmélyedünk. Lófaszt, csak vicceltem. A lényeg, hogy néha mintha valóban súrolná a műfajunk határait. Meg különben is mit magyarázkodom, ha nem tetszik, pörgess tovább. Na. 

 Valamikor az atomkorszak hajnalán járunk Amerikában, a jó öreg 50-es években. Pomádés hajak, cápauszonyos autók, színes ruhák, andalító zenék. Egy hegyek közé rejtett kisvárosban járunk, Victory-ban, ahol minden tökéletes. A férjek csillogó kocsival egyszerre indulnak munkába, míg feleségeik otthon tevékenykedve várják haza álomférjüket. A kissé kommunisztikus közösség vezetője a karizmatikus Frank, aki megalkotta ezt a földi paradicsomot. A férfiak mind neki dolgoznak, valahol a pusztában, "bizonyos progresszív anyagok fejlesztését" végzik, amelyet sosem fejtenek ki bővebben élettársaiknak. Alice és Jack ideális páros, boldogan élik ezt a szirupos létet, miközben a rádióból propaganda folyik és a települést elhagyni tilos. De miért is tenné ezt bárki, amikor itt mindent megkap? Akad azonban problémás nő is, Margaret, aki egyszer járt a nem ajánlott zónában, azóta nincs rendben valami vele, azt állítja, hogy izolált világuk hazugság és átverés. Mindenki őrültnek nézi, úgy kell neki, minek ment tiltott helyre. Alice is sajnálkozik barátnőjén, mígnem egy napon ő is kitéved oda, majd otthon ébred, homályos emlékekkel valami másik világról. Aztán Margaret a szeme láttára lesz öngyilkos, de később azt állítja neki mindenki, hogy csak rosszul látta, baleset volt. Az idill tükre rejtett repedések mentén kezd meghasadni, a nő gyanakodni kezd, hogy a számukra kiutalt Shangri-La a csillogó felület alatt rothad, az életük túl szép, hogy igaz legyen. 

 Azt hiszem ennyi elég is a tartalomból, hiszen az egész történet pont a rejtélyre épül. Olyannyira, hogy a feszültséget kimondottan a titok miatt felfelé ívelő kíváncsiságunk csiholja és ahogyan lassan válaszokat kapunk, úgy lanyhul érdeklődésünk, veszíti el misztikus jellegét a film. Persze már az első pillanatoktól gyanús a gyakorlott nézőknek a túltolt ideologisztikus és eltúlzott amerikai-álom ábrázolás, az ambiciózus férjek, a tökéletes háziasszonyok, a felszínes társalgások, mert itt mindenki szép és kiváltságos. A szinte prospektusból kivágott kisváros zavarba ejtően gejl, ezáltal nyomasztó és könnyedén válik fenyegetővé benne egy szimpla egzisztenciális veszteség árnyéka is. A kíváncsiságunkra apelláló rejtély hatásosan kelt feszültséget és tartja fenn érdeklődésünket. A titkok nyitja viszont túl egyszerű, túl alul motivált az események nagyságához képest, inkább válik szatírává ettől az egész, mint komolyan vehetővé. A filmzene suttogásokból, énekhangokból, egyszerű hangszerek ismétlődő zörejeiből tevődik össze, míg az emelkedő suspense idején felerősödnek, fokozva az izgalmat. A lassan kibontakozó cselekmény léptei nyomán több mozi is felsejlik előttünk, a "Stepfordi feleségek", "Wayward Pines", "Truman Show"... Továbbá még egy igen meghatározó is, de annak említésével végképp lelőném a poént. Úgy érzem, néhány dolog csak azért került bele (amelyeket én kitüremkedésnek vélek a forgatókönyvön), hogy fokozzák a titokzatosságot, ám megtekintés után értelmetlen mozzanatokká válnak. A rendezés igen jó munka, szinte ízes-szagos, megfogható, ahogyan Florence Pugh is ügyesen maga viszi hátán a filmet. Efelől semmi panaszunk nem lehet, maga a sztori is elférne egy kellemesen borzongató "Meghökkentő mesék" epizódba - se több, se kevesebb. Hogy akkor miért lett nagy mozi, nagy költségvetéssel, drága színészekkel? Szovjetun... Akarom mondani, Hollywood ismét csillogó papírba csomagolja olykor nem is finoman hangolt üzeneteit - most éppen a feminizmusról. Már megint csak a fehér heteroszexuális férfi a gonosz, az alattomos, az elnyomó. Aki rabszolgasorban akarja tartani kibontakozni vágyó asszonyát, aki csak főzésre, takarításra és baszásra használja a fehérnépet. Az aktivizmusba belemerült filmgyár már fel sem tételezi, hogy vannak nők, akik szeretik a családjukat, akik nőiességük kibontakozását abban élik meg, hogy a hagyományos női szerepben élnek. Ha az üzenet nem jött át, tisztelt nézők, majd akkor nyomatékosítunk, így egyszerűen a képünkbe vágják szó szerint egy nő szájából, miszerint: "Ostoba férfiak. Most én jövök..." Már megint az az érzésem, hogy maga az alkotás csak a hordozó, ezért is halnak el mellékszálak, ezért is a logikátlanságok, a megmagyarázhatatlan buktatók, mert nem az volt a lényeg, hanem a mondanivaló. Ez keserű szájízt okoz, azonban vannak erényei is, ne adjuk fel az első tíz perc után, ahogyan én is majdnem megtettem, érdemes a megtekintésre, igaz nem túl feszes, de kellemesen leköti az embert. Egyszeri nézésre tökéletesen alkalmas.

Szíriusz (1942)

 

 Elsősorban filmtörténeti jelentősége miatt éreztem úgy, hogy néhány sorban be kell mutatni a Hamza D. Ákos által 1942-ben készített Szíriusz című filmet, mintsem azért mert kiemelkedő alkotásról lenne szó. Bár kétségtelen, hogy a maga korában a film hatalmas sikert aratott, amit meg is érdemelt, hiszen szó szerint korszakalkotó és bizonyos tekintetben világelső volt a maga műfaján belül. Olyan magyar filmről, ami bármiben is, de az első a világon úgy hiszem illő írni néhány sort. Márpedig Hamza mozija világelső volt a sci-fi műfajában, azon belül is az időutazás témájában. Akkor is, ha a filmművészet a szintén magyar származású, George Pal: Időgép (1960) című filmjét tekinti az elsőnek, ami az időutazás gondolatát gyöngyvásznon megjelenítette. Ha más nem is, de ennek cáfolata és az igazságérzet megköveteli, hogy a Szíriusz ne merüljön feledésbe. Mint, ahogyan a kor egyik legelismertebb, és legtermékenyebb írójának, Herczeg Ferencnek a neve sem, akinek az azonos című novelláján alapul a film. Érdemes megemlíteni, hogy nem csak Hamza D. Ákos filmje volt világelső az időutazás témájában, hanem Herczeg Ferenc novellája előtt sem foglalkozott még író annak gondolatával. Így kettős világelsőségről beszélhetünk, ha a Szíriuszt említjük. És kettős elfeledettségről, mert ahogyan Hamza filmjét a filmtörténelem, úgy Herczeg novelláját sem tekinti az irodalomtörténet az első időutazással foglalkozó műnek. Hivatalosan az első ilyen irodalmi alkotás H. G. Wells: Az időutazás című regénye, ami 1895-ben jelent meg. Igen ám, de Herczeg Ferenc öt évvel megelőzte a méltán világhírű angol írót, hiszen a Szíriusz című novellája már 1890-ben megjelent A Hét című népszerű folyóiratban. Könnyen belátható, hogy mind Herczeg, mind Hamza valami olyat alkotott a sci-fi műfajában, amit előttük senki a világon. Akármit is állít a film vagy az irodalomtörténet. Legyen ez a pár sor egyfajta igazságszolgáltatás mindkettőjüknek. Akkor is, ha mai szemmel már sem a film, sem az annak alapjául szolgáló novella nem egy kiemelkedő alkotás. De, hogy korszakalkotó volt mindkettő azt elvitatni nem lehet. Olyannyira igaz ez, hogy kisérteties hasonlóságot mutat a Vissza a jövőbe című film sztorijával, ami lehet véletlen, de azt sem tartom kizártnak, hogy közel sem az. Ha pedig így van, akkor pláne meg kell említeni ezt az 1942-es magyar sci-fit ezen oldal hasábjain.

A történet nagyon banális.  Az 1940-es évek elején járunk. Adott egy szórakozott, világjáró, az életet a legkevésbé sem komolyan vevő aranyifjú, Tibor Ákos gróf (Szilassy László), aki éppen egy farsangi mulatság után, folytatva a tivornyát a rezidenciáján a barátaival, érdekes újsághirdetésre lesz figyelmes, amit a komornyikja ajánl a figyelmébe. A hirdetés feladója a lányának keres férjet, és a lánya mellé annyi milliót kínál, amennyit a jelentkező csak kíván. A hirdetés kellőképpen őrültségnek hangzik ahhoz, hogy az ifjú grófot kíváncsivá tegye. Még aznap reggel, huszárjelmezben fel is keresi a hirdetés feladóját, bizonyos Sergius professzort (Baló Elemért), akiről elsőre kiderül, hogy teljesen bolond. Olyannyira, hogy Tibor érkezésével egyidőben orvosok is meglátogatják, akik éppen beutalni készülnek a professzort egy elmeklinikára. Sergius professzor ugyanis azt állítja, hogy feltalálta az időgépet, ami az utazóját képes visszarepíteni az időben, lévén, hogy a Föld forgásának többszörösével képes száguldani a szerkezete. Fel is ajánlja Tibornak, hogy legyen ő az első, aki kipróbálja a szerkezetét, ami már indulásra készen áll a villájának kertjében. A kalandvágyó gróf természetesen nem hiszi el a professzor állítását, hogy vissza lehet menni az időben akár egy percet is, de pár pohárka rum után készen áll az utazásra. Mielőtt azonban beülnének a leginkább teáskannára emlékeztető szerkezetbe a professzor figyelmezteti Tibort, hogy semmiképpen sem szabad megváltoztatnia a múltat, és nem szabad elárulnia semmivel, hogy ő más korból jött. Kapóra jön a huszárjelmez, ami a farsangi mulatság óta a grófon maradt, hiszen így nem kelt majd feltűnést, ugyanis a számítások szerint háromszáz évet fog visszamenni az időben, egyenesen Mária Terézia korába. 

Az időgéppel meg is érkeznek az 1700-as évek közepébe, ahol nyolc órája lesz Tibornak, hogy körbenézzen, amíg Sergius professzor várja a szerkezetnél. A gróf hiszi is meg nem is, hogy valóban a 18. századba kerültek, amíg egy lovashintó fel nem veszi, amelyben egy elismert olasz színésznő, Rosina, (Karády Katalin) és egy szintén itáliai színész Cafarelli (Pethes Sándor) utazik. A kis színtársulat éppen Tibor Ákos dédapjának, Tibor Gergely grófnak a kastélyába utazik Bécsbe, hogy a méltóságos úr esküvőjét követő ünnepségen egy darabot mutassanak be a gróf óhajára. Tibor a dédapja egy távoli rokonának mondja magát, és a színtársulattal tart az ünnepségre, ahol csakhamar kiváltja a dédapja és valamennyi vendég haragját és ellenérzését, amiért nem hajlandó ajnározni a Habsburg-házat, a császárt és Bécset szolgalelkűen kiszolgáló magyarokat, többek között a saját felmenőjét sem. Tibor rebellis kuruc-magyarként felesel a labanc-lelkű, császárhű honfitársaival, szidja a saját véreit eláruló magyarokat, amivel honfitársaiban utálatot, az olasz színésznőben viszont szerelmet ébreszt maga iránt. Rosina fülig beleszeret a bátor és vakmerő grófba, aki kineveti, megveti, lenézi az idegen hatalmat szervilis módon kiszolgáló honfitársait, aki nyíltan kritizálja a császárt és bukásukat jósolja, amiért simán meg is ölhetnék. 

Időutazónk azonban nem félti az életét és még párbajozni is kész a saját dédapjával, aki házasság ide, házasság oda, szemet vetett Rosinára és az esküvői ünnepség közben, a menyasszonya háta mögött tesz ajánlatot a színésznőnek, aki elutasítja az erőszakos házigazdát. A megalázott színésznő védelmében hősünk kész az életét is feláldozni, persze könnyen teszi, hiszen nem halhat meg a múltban, amiben nem is létezett. Mindenesetre mielőtt a dédapjával megküzdene még néhány feldühödött udvarhű magyart is legyőz, akik orvul rátámadnak a párbaj színhelyén, majd megküzd a Tibor Gergellyel, a dédapjával, de mielőtt bármelyikük is meghalna feltűnik Sergius professzor, hogy visszavigye a huszadik századba a kalandor grófot. Az orvosok pedig, hogy a professzort az elmeklinikára. 

Hogy Tibor valóban járt-e a múltban annak megválaszolását a film nyitva hagyja, meghagyva ezzel a nézőnek a gondolkodás szabadságát, bár finoman minden erre utaló bizonyosságot megcáfol. A doktorok szerint bár a professzor szerkezete ugyan elemelkedett a földtől, de azonnal le is zuhant és Tibor öntudatlan állapotában álmodhatta össze azt a sok kalandot a dédapjával és a bécsi uraságokkal, amíg a professzor lánya, Rózsi (Karády Katalin) ápolta. Mivel Rózsi megtévesztésig hasonlít Rosinára, főszereplőnk már maga sem tudja kibe szeretett bele, járt-e valójában a 18. században, vagy Rózsi keveredett az álmába, amit eszméletlen állapotában gyártott az elméje. Hamza filmje nem foglal egyértelműen állást, egy apró lehetőséget meghagy a nézőnek, hogy az időutazást, Tibor gróf kalandját valósnak fogadja el, a többit ránk bízza.

Összességében a Szíriusz egy nagyon egyszerű limonádé, egy humorral, kötelező szerelmi szállal nyakon öntött habkönnyű melodráma, amiben a sci-fi csak elenyésző szerepet kap. Ha a kissé erőltetett németellenességet, amit ha Habsburg-kritikaként értelmezünk nem is annyira alaptalan, megpróbáljuk figyelmen kívül hagyni egy nagyon kellemes, szórakoztató mozit kapunk, egészen kiváló színészi alakítással és nagyon jópofa szövegekkel, helyzetkomikumokkal.  Parádés alakítások olyannyira hogy, Sergius professzorban szinte egy az egyben a Vissza a jövőbe című film Dokijának elődjét láthatjuk. Mi ez, ha nem korszakalkotás?