A kúria - The Manor (2021)

 

 Horror egy nyugdíjas otthonban? Ritka ugyan, de előfordul, lásd a zseniális Bubba Ho-Tepet, a felülmúlhatatlan Bruce Campbell főszereplésével. Az amazon is a Blumhouse segítségével befizetett egy körre a pelenkaszagú és hintőporos környezetben, lássuk, hogyan is sült el.

 A 70 éves Judith egy gyengébb agyvérzés után úgy érzi, nem akar lányának és unokájának, a tinédzser Joshnak a terhére lenni, ezért keres magának egy öregotthont. Kellemes, kis erdöcskéhez kapcsolt kastélyban pihenhet meg időskorára, ám hiába puccos, attól még ugyanaz a hely, ahová bedugják meghalni az időseket - ám Judith jóval elevenebb a többi bentlakónál. Szobaszomszédja kissé őrültnek tűnik, folyton arról beszél, hogy valami figyeli és várja a halálukat. Miközben megismerkedik egy jobb egészségi állapotban leledző hármassal és élvezi társaságukat, egyre különösebb dolgok történnek. Az otthon pedig szinte börtönné válik, hiába a sima modorú személyzet, telefont nem használhat, kísérő nélkül még a kertbe sem mehet ki. Éjjelente egy különös lény kísérti, amikor beszél erről, azt természetesen demenciának veszik és elkezdik begyógyszerezni. Szobatársa meghal, melynek kapcsán gyanúja bizonyossággá válik. Mindenáron ki akar jutni a bizarr helyről.

 A kissé tévéfilmes hangulatú 81 perces filmecske nem egy atomvillanás. A higgadt tempóban csordogáló történet a végéig megmarad annak, ami: egy közepes misztikus thriller, természetfelettivel megspékelve. Megbánni egyáltalán nem bántam meg, hogy végignéztem, a hangulata engem megragadott, szeretem az ilyen "nyugis" horrorokat. A rejtélyek nem kitalálhatatlanok, enyhén klisés is, de nem kapunk tőle gastritist, inkább olyan otthonos, mint amikor évente egyszer visszatérünk egy kedves étterembe nyaraláskor. Negyven fölött néha lehangolónak is hat, hiszen nekünk már közeledik ez a kor és kellemetlen látni, hogy harminc év múlva egyetlen szórakozásunk a bridzselés és a totyogva megőrülés lesz. Sokszor pedig a tehetetlenség is elfogja a nézőt, hiszen akkor majd már legyengülve a teljes kiszolgáltatottság vár. Szóval nem kellemes élmény, de nézzük a zsáner főbb pontjait. Izgalom: néha azért sikerül feltornászni az adrenalint, még ha nem is veszélyesen. Feszültség: ez is kis adagokban, hiszen mint fentebb írtam, elég "nyugis", ám az érdeklődésünket folyamatosan fenntartja - annak ellenére is, hogy sejtjük a következő lépéseket. Vér és csöcsök: na ez végképp nincs - utóbbit nem is bánom, tekintve, hol is játszódik a sztorink. 😃 A CGI nagyon jól sikerült, látszik, hogy ezen nem spóroltak, de tegyük hozzá a színészeken sem, hiszen Barbara Hershey (a szép emlékű The Entity főszereplője) perfektül alakít és meg kell mondanom, még 70 felett is vonzónak találnám, ha én is annyi lennék. Nem is volt itt semmi hiba, csak a forgatókönyv lanyhasága, hiszen jóval intenzívebb élményekhez vagyunk szokva. Egy korrekt és nézhető iparosmunka, kényelmesen ellazító mozi. 

Könyv: David Koepp: Hűtőkamra

  David Koepp neve nem ismeretlen a filmberkekben jártas olvasóknak. A "Pókember, "Indiana Jones és a kristálykoponya királysága", "Jurassic Park", "Angyalok és démonok", "A titkos ablak" és sok más blockbuster forgatókönyvírója ezúttal tollat ragadott (azaz leült a laptopja elé...) és egy regényt konstruált. Lássuk a sztorit, a tempó kedvéért bemásolom ide a hátsó borítóra vésett szinopszist:

"Roberto Diazt, a Pentagon bioterror ügynökét kivezénylik egy potenciális biokémiai támadáshoz, de a helyszínen még szörnyűbb dolgot talál: egy mutációra képes organizmust, amely a föld teljes élővilágát képes kiirtani.

Diaz izolálja az organizmust és eltemeti egy ritkán használt katonai bázis alatt kialakított hűtőraktárban.

Évtizedekkel később a félelmetes élőlény kitör a földalatti kamrából. Mindent felfal, ami útjába kerül… Csak Diaz tudja, hogyan lehet megállítani…"

 Ez egy nagyon szórakoztató és ha lehet azt mondani, igen könnyed horror - átütnek rajta írójának mozis előéletében szerzett tapasztalatai, ahogyan valóban filmszerűen láttatja velünk az eseményeket. Úgy játszik velünk, mint ahogyan a nagyszabású hollywoodi produkciókban szokás: a borzalmak pengéjén táncol, de soha nem dőlünk a teljes sötétségbe, jól irányzott és bőséges humorral engedi fel a feszültséget. Olvasása közben olyan érzésem volt, mintha egy jó 80-as évekbeli horrort néznék, de nem az olcsó "direct to VHS" fajtából, hanem filmvászonra szabva. Koepp profin vezet végig minket a történeten, bár annyit meg kell jegyeznem, a szereplők bemutatása, előélete túl részletesre sikerült, talán nem kellene oldalakon keresztül gyermekkortól napjainkig mindent megtudnunk róluk, lehetséges, hogy ez a része újdonság volt az eddig mozgóképekkel operáló filmgurunak. Ez az egyetlen kifogásom lehetne a könyv ellen, de azt még hozzáfűzném, még ezek a mozzanatok is át vannak szőve laza komikummal, így élvezhetőek, továbbá tesznek arról, hogy még személyesebbé váljanak a történések. Ha van időd rá, akár fél nap alatt is ki tudod olvasni, mert a pergő cselekmények és a jópofa karakterek, a szórakoztató és olvasmányos megfogalmazás, valamint az izgalmas sztori nem engedi letenni. Mindemellett valódi horror, ahogyan a megállíthatatlanul terjeszkedő parazita gombatelepek felfedezik, hogyan használhatják az embereket céljaikra, vagy akár még döglött állatokat is, zombivá alakítva. Szétrobbanó testek, terjeszkedő zöld trutymó, arcba hányassal fertőzés, a kormány kiöregedett ügynökei, jószándékú, ám kissé bolond főszereplők -  hát persze, hogy a VICO filmje - lehetne. Vérbeli szórakozás!

A barlang mélyén - Black Water: Abyss (2020)

 Két nagy felfedezést is tettem.

Egy: az emberek nem normálisak, mert mindenféle sötét barlangok szűk járataiban mászkálnak, ahelyett, hogy (itt jönne most egy poén a kéjbarlangokról, de hát a Hölgyolvasókat nem akarom szexista módon megbotránkoztatni...) egész nap csak zabálnának és horrort néznének.

Kettő: bár sokszor megfogadtam, de a végső lökést ezzel kaptam meg: soha senkire ne hallgassak, bármennyire is dicsérnek vagy fikáznak egy filmet, mert rettentő szubjektívan állnak az emberek mindenhez, képzeljétek el, van olyan, aki például az új Batman mozira azt mondja, hogy jó. Valahogy pont nekem ezt tudnom kellett volna, ám csapdába estem, holmi pár mondatos még csak meg sem indokolt "ez egy szar" kijelentés valami paraszttól beleette magát az agyamba és húzódoztam jelen boncalanyunk megtekintésétől. Hiba volt. Jöjjön a történet:

Két pár és egy barátjuk elindulnak valami ausztrál dzsungelbe, ahol szórakozásképpen egy eddig feltérképezetlen barlangot kívánnak felfedezni. Leereszkedés után szűk járaton át jutnak el céljukhoz, a földalatti tóhoz, ám kint eközben egy felhőszakadás megárasztja a folyót és a betörő víz rohamosan emelni kezdi a tó szintjét. Menekülni kell, ha nem akarnak odalent megfulladni... Ám kiderül, egy éhes krokodil is csatlakozott a társasághoz, amely durván megsebesíti az egyik férfit. Nincs mese, kiutat kell keresni, hiszen nem elég, hogy vízbe fulladnak, de még a ragadozó is megeszi közben őket.

Röviden és lényegre törően megfogalmazott ismertetőm természetesen csak egy tömörített verzió, hiszen nem ennyire egyszerű a sztori - bár már ennyi is elég. Van itt kérem a kis csoportban kötelező asztmás és terhes figura is - ez kissé fájdalmasan érintett, elég klisés, nem? Nincs okunk panaszra, ezredszer is megesszük ezt a szendvicset, mert szeretjük és csak emel a téteken, ráadásul az állapotosság konfliktusforrássá is válik, némileg mélyebb karakterábrázolásokat vésve a képernyőbe. Izgalmakra nem lehet panasz, hol a klausztrofóbia akadályozta a légzésemet, hol a víz alatti jelenetek, ahol ugye önkéntelenül is visszatartja a néző a levegőt. De volt, amikor mindezt egyszerre kaptam, kimondottan kényelmetlen élmény volt. A krokodilokhoz őszintén szólva nem értek, tehát nem tudom, mennyire volt hiteles a szerepében, így viselkednek-e ezek a hüllők, bár egy James Bond filmben láttam, ahogy a 007-es a vízben sorban fekvő állatok hátán futott ki a partra. Meg úgy tudom, hogy ha lehúzod a wc-n kiskorában, akkor a csatornában óriásira nő. Mindezen tudományomat nem Attenborough unalmas műveiből szedtem össze, elhihetitek...

Néha kis leállást tartalmaz ugyan, de nem súlyos, legalább olykor kaptam levegőt. Szerencsésen sikerült hitelessé tenni a környezetet is, a zenéje a feszült pillanatokban pedig kimondottan hangulatos volt. Kimondottan emelte a történet fényét, hogy egyszerűen totál reménytelen helyzetbe kerültek hőseink. Nem állítom, hogy hibátlan volt, de kellemes esti szórakozás. A sok negatív kritika persze az agyoniskolázott nézőktől érte, hogy azt a vadállatot alig mutatják. Szomorú, de ez esetben ajánlom a Spektrumot, ott aztán tojástól a halálig minden pillanatát végig nézhetitek a krokodilok életének, egy horrort még mindig nem az minősít, mennyit mutatjuk benne a szörnyet. Persze a fantázia manapság hiánycikk, uncsi lehet ha nem folyik valami monszter nyála pillanatonként a pofánkba. Hitchcock meg bekaphatja, hogy úgy gondolta, azok a dolgok a legfélelmetesebbek, amiket nem látunk, mert azokat magunkban még sötétebbnek és borzasztóbbnak láttatja az emberi psziché. Részemről hangulatosnak találtam, nem kiemelkedő, de bőségesen nézhető - klausztrofóboknak pedig emelt szintű borzongás. Amúgy a 2007-es "Black Water" folytatása, de nem összefüggő, csak abban, hogy víz és krokodil a közös pont - mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy eme infót én is csak utólag tudtam meg. 

Die, Monster, Die! (1965)

 Immáron sorsszerűnek veszem, hogy Lovecraft "Szín az űrből" történetének minden egyes filmverziójáról írok. Három ebből az "Azilum Magazinban" jelent meg, (Colour from the Dark 2008, Az átok 1987, Die Farbe 2010) és egy pedig (Color Out of Space 2019) a blogon. A sokszor megcsócsált sztorit sosem sikerült még megalkotni teljesen elfogadhatóvá, nagyrészt annak köszönhetően, hogy a forgatókönyvírók kényszeresen változtatni akarnak az alapokon, de előfordult, hogy a költségvetés inflálta az élvezhetőséget - netán az egész úgy volt szar, ahogy volt. Jelenleg boncolt művünk ötvözi mindhárom lehetőséget.

Az ifjú Stephen Reinhart az angliai Arkham-be érkezik, hogy az Amerikában megismert menyasszonyát, Susan-t meglátogassa. A kisvárosban mindenki ferde szemmel tekint rá, amikor megtudják, hogy a Witley birtokra igyekszik, még csak útbaigazítást sem hajlandók adni neki. Gyalogszerrel indul el, miközben teljesen lepusztult különös tájon kel át. Megérkezvén továbbra is kijut neki az elutasítottságból, kedvese apja, Nahum ugyanis legszívesebben szintén kitenné a szűrét mihamarabb. Susan édesanyja, az elfüggönyözött ágyban betegen fekvő Letitia viszont arra biztatja, vigye magával a lányt sürgősen. Említést tesz neki egy megbetegedett és eltűnt szolgálólányról is. Később, vacsora közben az inas, Mervyn összeesik és Stephen szemtanúja lesz, ahogyan gazdája az erdőben eltemeti, majd különös fényt lát az üvegházból kiszűrődni. Susan-nal bejutnak a lelakatolt növényházba, ahol abnormálisan nagyra nőtt növényeket, különös ketrecbe zárt lényeket és egy sugárzást kibocsájtó gépet találnak. Ráébrednek, hogy a házban megbetegedettek sok időt töltöttek itt. A pincében egy kamrában pedig egy meteoritra lelnek, amelyet eddig tévelygő gazdája megpróbál megsemmisíteni...

Mondjuk ki nyíltan és köntörfalazás nélkül: ez a film unalmas. Még az 1 óra 18 perces időkeret is lötyög rajta, mint csövesen a télikabát. Emellett meg bugyuta is.

Elindul a gótikus síneken; köd, pince, barokkos zsúfoltság, gonosz felmenő, festmények, gyertyatartók, fátyolozott nő, rosszhírű kastély, pókháló. Aztán átváltunk a sci-fire, végül befut egy szájbarágós tanulság a tudományról. Néha öt percekig lopakodnak szereplőink a nagy házban, a végsőkig fokozva az unalmat. Mintha az 1960-as "House of Usher"-t forgatták volna újra, gagyibb verzióban, mindenféle kiemelkedő mozzanat nélkül, a végére belepasszírozva egy másik történetet. Ismerős: a vőlegény megérkezik, a rejtélyes és baljós házban csak a menyasszonya fogadja örömmel, míg a többi lakó el akarja zavarni. A fiatalember nem riad vissza és nem nyugszik, míg le nem leplezi a titkot, amely általában tragédiába torkollik, égő kastély háttérrel búcsúznak. Ebbe a gótikus formába kalapáltak bele tudományos-fantasztikus sallangokat, így egész egyszerűen nem működik ez a katyvasz, ahogyan nem funkcionál érdekes moziként sem. Furcsa, hogy a hatvanas évek közepén, már a mozi serdülőkorában is kliséket használtak. A diszfunkcionális mese egy pillanatig sem tud magával rántani, jéghideg egykedvűséggel számoltam a perceket, még korszakának a bája is hiányzik belőle. A díszlet ugyan szép, de a sminkek és effektek feszengésre késztettek. A főszereplő Nick Adams úgy néz ki, mint Daniel Craig fénykorában, azaz úgy 75 évvel ezelőtt - ez elmond mindent a színészi képességeiről és karizmájáról is. Sajnos az ártatlan élményről lemaradtam, nem tudom, milyen lehet szűz szemmel megnézni a "Die, Monster, Die!"-t, tehát nem úgy, mint egy Lovecraft adaptációt, hanem önálló filmként - gyanítom azonban ettől sem lesz jobb a forgatókönyv és nem fognak jobban összeilleni a merőben eltérő műfaji darabok. Sok türelmet igényelt, annak ellenére, hogy faék egyszerűségű - vagy éppen ezért. 

No Exit (2022)

 

  Amikor könyvben olvastam ezt a történetet, már akkor tudtam, hogy ezt hamarosan a képernyőn fogom viszontlátni. Taylor Adams regénye letehetetlennek bizonyult, ráadásul a filmiparban is jártas író már forgatókönyvek készítésében is kipróbálta magát - éppen ezért pörögtek az olvasó szemei előtt plasztikusan, filmkockaként az események. Gyorsan a tartalom (a könyvét másolom ide, mert szerencsére a mozi nem tér el az alapoktól...)

"Darby sűrű hóesésben próbál átjutni a Sziklás-hegységen régi Hondájával. Bocsánatot akar kérni a halálosan beteg anyjától, akit hamarosan megműtenek. Azonban a sors kétségbeejtő fordulatot hoz. A havazás hóviharrá válik, ami elvágja Darby útját a hegyekben. Nincs térerő, csak lemerülő mobiltelefon, nincs remény, csak a hóvihartól elzárt parkoló a semmi közepén.

Darbynak egy autós pihenőben kell töltenie az éjszakát néhány ismeretlen társaságában. Egy bűntény szemtanúja lesz. Egy kislányt pillant meg az egyik veszteglő autó félig befagyott ablaka mögött. A gyereket minden bizonnyal elrabolták.

Hátborzongató, élet-halál küzdelem veszi kezdetét, mert Darby nem az a fajta lány, aki könnyen feladja, és most méltó ellenfelére akadt."

 Nos, ezen a filmen nem fogsz unatkozni. Gyors, fordulatos és brutális. Nem ülepszik le egy percre sem, valami történés mindig löki előre a cselekményt, lépés lépést követ, jónéhány meglepetéssel. Az alapvetően egyszerű alapok ellenére pillanatig sem sematikus, a mindössze hat szereplős thriller magával rántja a nézőt. A világtól elvágott pihenő az éjszakai hóviharban tökéletes helyszíne egy ilyen történetnek, amelyet szerencsére az operatőr és a rendező ügyesen ki is használt. Attól a hamar bekövetkező pillanattól, hogy Darby felfedezi az elrabolt gyermeket, nincs nyugalom, komoly feszültség ül telepszik ránk, amíg ki nem robban a konfliktus, majd onnantól már az izgalmakat adagolják módszeresen. A kis pszichikai játszmák ugyan hiányoznak, amelyek a regényben még jobban megízesítették a sztorit, de érthető, hiszen a filmes lehetőségek végesek. A gördülékenységről a szereplők is gondoskodnak, sosem zökkenünk ki, Darby pedig egy ex-narkós női John McClane-ként egy pillanatig sem nyugszik a helyzetébe, mindent megtesz, hogy a szorongatott helyzetből megmenekítse a kislányt. A befejezés közeledtével pedig egyre brutálisabb és véresebb dolgok történnek meg, jól érzékeltetve, ahogyan a kétségbeesés és az időtényező a főellenségből kihozza a vadállatot. Ismét bebizonyosodott, hogy nem kell óriási költségvetés egy jó filmhez, csak jó ötlet, ügyes rendezés és jó színészek. Semmi merengés és leállás, szinte valós időben játszódik. Valódi élvezet, mintha egy gyorsvonaton száguldanál, hétvégére mindenkinek ajánlom, ha egy igazán szórakoztató és pörgős mozit akar. Készítsd be a bagót és a házi pálinkát, vagy a bunkók a kólát és popcornt, dőlj hátra a szénakazal tövében és nézd meg!

Könyv: Jozef Karika: A hasadék

 - A szlovák Jozef Karika megalkotta az európai Ideglelést. - Mondhatnánk, de nem mondjuk. Bármennyire is épül a regény ál-dokumentarista stílusával a világhírű filmre, hiszen az ötlet szikrája 100%-os bizonyossággal onnan pattanhatott elő, a kettő számomra ég és föld. Lássuk a tartalmat, amelynél homályosabban én sem festhettem volna fel a történetet, de pont ezért tetszik:

"Ez a regény különös körülmények között született. A szerzőt egy korábbi misztikus thrillerének megjelenése után megkereste egy férfi, aki elmesélt neki egy hátborzongató történetet, ami egy elhagyatott elmegyógyintézet széfjében talált dokumentumokkal veszi kezdetét. Jozef Karika lejegyezte az elbeszélést, annak számos adatát ellenőrizte, majd saját jegyzeteivel ellátva kötetbe rendezte – ezt tartja most kezében az olvasó. A könyv lapjain kibontakozó tragikus és hajmeresztő eseménysor a világ elé tárja az egyik legnagyobb szlovákiai rejtélyt: az emberek megmagyarázhatatlan eltűnését a Tribecs-hegységben. Legenda lenne, szándékos hamisítás, vagy maga a kegyetlen valóság? Ezt a kérdést a lebilincselő rémtörténetet közreadó szerző is felteszi, az olvasóra bízva annak megválaszolását. A hasadék eredeti kiadása óriási visszhangot keltett, az utóbbi évtizedek legnépszerűbb szlovák regénye lett, és az irodalom határait túllépve popkulturális jelenséggé vált."

 A szerző stílusa zseniális, mintha leülnénk pár sörre a helyi kocsmában és végig hallgatnánk egy haveri sztorit. Lebilincselő mesélői hangvétele letehetetlenné tette a könyvet, persze ugyanúgy, mint az ügyesen adagolt feszültség is. Története jóval intelligensebb az Ideglelésnél, miközben nyomvonala arra építkezik. Hogy mennyi igazság magva lehet alapjainak? Halovány fogalmam sincs, mert a neten már keveredik a regény mítosza a valósággal. Annyi fix, hogy valóban találtam komoly oldalakon azon a környéken eltűnt emberekről cikkeket, vagy rendőrségi felhívásokat. Aki akar, járjon utána, én sajnos a szlovák nyelvvel csehül állok (haha). Az elbeszélés nagyszerűen van felépítve, gördülékeny, itt aztán minden ócska időhúzás félredobva. Meglepően realista a témája ellenére, teljesen átélhetőek hősünk gondolatai és a végzetes útra induló kis társaság szikrázó feszültsége is nagyon emberi, semmiféle papír-íze nincs, hús-vér karakterek.  Közvetlensége miatt szereplőinket még közelebb érezhetjük magunkhoz, amelynek következménye, hogy teljesen átéljük megpróbáltatásaikat. Látásmódjával az ismerős helyek is baljósan ragyognak fel, miközben kerüli a szenzációhajhász klisés horror-paneleket, a legrémisztőbbek pont a hétköznapi dolgok, amelyek hirtelen képbe nem illően tűnnek fel. Humoros pillanatokon át emberi gyengeségen keresztül egy nyomasztó és akár igaznak is ható érett alkotást kapunk a kezünkbe. Nem ugrik a nyakunkba, nem ordít a fülünkbe, nincsenek démonok és vérszomjas idegenek, szinte hidegen tálalt realisztikus mese, amely magával ragad.

 Számunkra különösen figyelemre méltó, ahogyan a magyarok lakta településeken és helységeken utaznak hőseink és ahogyan ösztönösen idegenkednek tőlünk. Kopjafáinkat különös és ijesztő totemoszlopnak látják, ami nem is baj, addig jó, míg különbözünk. 

 A regény eteti magát, ha leülsz szabad óráidban, rabul ejt és nehezen teszed le. Minden elismerésem, így kell modern horrort írni, talán még a fiatalokat is be lehet vonzani az olvasáshoz. Semmiképpen ne hagyd ki. Készült egy 2019-es szlovák film is belőle.