Hellbender (2022)

 Ez megint mi a lófasz? - szólt fennkölt konklúzióm a film végén. Mostanra már értem: tudtomon kívül megszegtem a szabályt. Hányszor, de hányszor estem ebbe a csapdába: nem szabad olyan filmet nézni, amelynek ugyanaz az írója, rendezője, de még a főszereplője is. Hisz ezek nagyrészt nem akarnak mást, csak az egojukat kiteljesíteni, az ÉN ÉN ÉN nevében lenyomatot hagyni a világra. Ja, hogy jó is legyen az alkotás? Az nem fontos, a rokonok majd úgyis megnézik. Az ilyen mozik tehát hasonlatosak a családi körben mutogatott nyaralási képekhez, amelyeken Marikát láthatjuk a strandon, a bárban, a múzeumban, a hotelszobában. A központban tehát Marika, aki sokszor eltakarja a hátteret is. 

 Azt hittem ennél nem lehet rosszabb. De lehet fokozni. A legjobb az, amikor apuka és anyuka összeül tinilányukkal, hogy közösen készítsék el a forgatókönyvet és leforgatják önmagukkal, úgy, hogy még a másik gyermekük is szerepet kap benne. Hogy a rokonság nagy, bizonyítja, hogy a kis családon belüli filmes önkielégítés az IMDB-n jelenleg 5,8%-on áll. 

 És én azt hittem valami poén akar lenni, amikor az elején kiírták, hogy készítette az Adams Family...

Hát nem. Apuka: John Adams, felesége: Toby Poser és lányaik, Zelda Adams, Lulu Adams. Én meg nézőként a padlón vagyok. Na essünk neki.

 A film első képsoraiban éppen nők akasztanak egy nőt, valamikor úgy száz évvel ezelőtt. Gondolom az Adams anyuka varróköre is szerepelni akart. Az "áldozat" azonban nem akar elpusztulni, hiába lövik fejbe is többször, végül kigyullad magától és felrepül. Aztán napjainkba kerülünk, ahol is az erdő közepén  éldegél Izzy, a tinilány és anyukája, akinek jól kialakított karakterét már a neve is mutatja: Mother. A család szereplési vágya itt már átégeti a képernyőt, ugyanis kedvenc hobbijuk kifesteni magukat, beöltözni és rockzenét játszani kettesben, még nevet is adtak maguknak: "Hellbender". Ez az esemény legalább háromszor esik meg a 86 perc alatt, kínos pillanatokat okozva a szekunder szégyen tüzében lángoló nézőknek. Gondolom a família ezekkel a mini x-faktoros jelenetekkel a sokoldalúságát kívánja bemutatni a publikumnak. Természetesen ez jól érezhető azonnal, hiszen a történethez semmit nem adnak ezek a feszélyező aktusok. Hamarosan megtudjuk, anyu boszorkány. Minden szir-szart összekever a szájából folyó vérével, no meg drónt épít faágakból, hogy az erdőben bóklászó lányát figyelni tudja. Vagy éppen eltévedt turistát változtat hamuvá. Izzyt pedig figyelni kell, nem szabad emberek közé kerülnie, hiszen tudtán kívül veszélyes. Neki magának az van hazudva, hogy egy súlyos betegség okán kell társaságot kerülnie, de ez nem tartja vissza, hogy összeismerkedjen és medencepartizni kezdjen néhány fiatallal... Persze ennek is rossz vége lesz: a tequilába rakott élő kukactól rátör valami gyilkos kényszer, a többiek meg hülyének nézik és elhajtják. A zsírosképű "Mother" már nem tudja titokban tartani a valóságot: ők bizony boszorkányok és a "social distancing" az emberiség érdekében van, mert nem szabad bántani őket. (Azért lazán kinyírta a kirándulót, akit maga a férje, John Adams játszott el.) Izzy tanulni akar, de valamiért neki nem bokréták bomlanak kezei közül, csak vér és vér... A környéken elszaporodnak a lecsupaszított csontvázak és Anyu attól kezd tartani, ártatlan leánykája nem rá ütött, hanem akasztott mamájára, aki nem tudott ellenállni az erőt adó vér vonzásának. 

 Eme igen hosszúra nyújtott egotrip alatt láthatunk féregevéstől bekábult, egymás arcába vért hányó anya-lánya párost, a 90-es években készült techno-videoklipekhez hasonlatos látomásokat és rengeteg szeplőt. A lassan kibontakozó történetet semmi nem taszítja nagyobb sebességbe, tulajdonképpen az egész lehetett volna egy antológia 15 perces része. Az elnyújtott játékidőt igyekeznek "különösnek" szánt mozzanatokkal kicsit felturbózni, ha már izgalom és feszültség nincs, de ezek sem működnek, egyszerűen ez egy olyan büfés szendvics, amiben csak egy kis szelet szalámi van. Mindeközben alaposan szemügyre vehetjük az erdőt, mintha egy túramagazint látnánk és meg kell mondanom, hogy ezek a felvételek nagyszerűen sikeredtek, javasolnám az operatőrnek áttérni a természetfilmek világába. Értem én, mit akartak ebből kihozni, ez egy afféle "witch coming of age" sztori, de a felesleges és némileg infantilis szereplési rögeszme, a "mindegy éppen mi történik, csak ott legyek a képernyőn" bedönti az amúgy is gyenge alapokat. A vége felé beleerősítenek egy kicsit, érdekesebbé formálódik a monoton és egysíkú cselekmény, de persze kizökkenteni már nem tudnak a kómából, elfogy a szufla és ugyanolyan érdektelenül fejeződik be, ahogyan idáig elvergődtünk. Ez az Adams família családi videója, maradhatott volna szűk körben is, unokahúgok és nagybácsik körében, akik most agyondicsérnék, miközben potya bort iszogatnának és koktél krékert majszolnának az Adams rezidencián.

The Long Night (2022)

 

 A "Long Night" nem cáfolt rá a címére. Másfél órás létére olyan hosszú és kellemetlen volt, mint egy délelőtt az SZTK-ban a proktológiai szakrendelésre várva.

 Grace nem ismeri a szüleit, semmit sem tud róluk, ezért örömmel vesz minden információt származásáról. Lent délen, egy bizonyos Mr. Caldwell a segítségére tudna lenni ez ügyben, ezért párjával, Jack-kel oda tartanak. Megérkezvén a megadott címre, egy farmházra akadnak, ám senkit nem találnak ott. A helyzet furcsa, de úgy döntenek, maradnak és az épületben éjszakáznak. Sötétedés után azonban különös dolgok történnek, ezért a távozás mellett döntenek... Viszont a házat kultisták vették körbe, fekete köntösben, arcukat állatkoponyákkal takarva. Majd váratlanul betoppan vendéglátójuk testvére, ám őt rövid úton kiiktatják az idegenek. Így a kezdeti dühöt a pánik váltja fel, miközben Grace-et furcsa álmok-látomások gyötrik. A szektások behatolnak menedékükbe, így védekezésre kényszerülnek, majd egy ősi könyvet meglelve ráébrednek, milyen hihetetlen és apokaliptikus dolog készülődik, melynek főszereplője pont Grace.

 Amennyiben sikerül túllendülni az első 15 percen, mely melankolikus zenével kísért autókázást tartalmaz, nem kell félni, a lendület nem törik meg. Ugyanis ugyanilyen hótt unalmas és vontatott az egész film. Hiába próbálod lankadatlan figyelemmel kísérni, eme cselekedet egyszerűen lehetetlen, talán maguk az alkotók tudják egyedül végig ülni, anélkül, hogy beletekerjenek, vagy elszunyókáljanak rajta. A szektások minden valószínűséggel túl sok témába vágó mozit nézhettek, mert felsorakoztatták az összes létező klisét, a csillagok együtt állasat, a csuklyásokat, a lángoló okkult jelképeket, a világvégét, démonimádatot, csak ami kimaradt, az a horror és maga az értelmes történetvezetés. Állnak kint a faszikáim az épület körül és semmit nem csinálnak, az ember megsajnálja őket, olyanok, mint a belül szenvedő szülők a gyerek évzáróján, majd, amikor tesznek is valamit, annak sem sok értelme van. Nagy nehezen úgy döntenek, hogy azért csak beugranak a kecóba, mert lehet, hogy tikkasztó az a nyári éccaka délen és egy hideg málnás kisfröccs felüdítené őket. Persze egyenként, mert lehet, hogy a budit is meg akarják látogatni. Nem nagy művészet lenyomni ezeket, pedig vezetőjük, akinek a legnagyobb szarva van, Darth Vader-stílusban távcsonttöréseket tud okozni. Vánszorognak a percek, hol az unalom visz minket REM-fázisba, hol az értetlenség a bugyuta mozzanatok miatt. Egyetlen jó pillanata van, ami egy vízióban előforduló vaginából kitörő fénysugár. Főhőseink sorsa teljesen közömbös, hiszen egyik sem nyeri el szimpátiánkat, persze annyira nem is tudjuk utálni, mint a forgatókönyv íróját. A rendező eleinte sikeresen teremt némi hangulatos atmoszférát, de úgy a felénél bedobja a törülközőt, valószínűleg ráébredt, ezen a sztorin már a piócás ember sem segíthet. Ábrázolom a logikát: az embereknek csak fájdalom és szenvedés az osztályrésze... Nem akarsz ezen változtatni? - teszik fel a kérdést. Van is erre válaszuk ám: megidézünk egy ősi kígyódémont, amely majd segít ezen, hoz sok szenvedést és fájdalmat. WTF. Naná, engem meggyőztek. 

 Igazából haragszom az alkotógárdára. Minden adott volt, komolyan; a helyszín, a hangulat, a jelmezek, a művér, a pszichedelikus álom-szekvenciák, de kreáltak egy vánszorgó és infantilis szkriptet, amely amatőr hibáktól és logikátlanságoktól hemzseg. A fele csak alibizés, a sztori lötyög a ide-oda a másfél órában, mint dagadt Marcsiban a lófasz, nem sikerült sem értelemmel, sem valódi horrort idéző jellemzőkkel feltölteni. Az az erőltetett szakaszokra osztás, amelyeknek címeket is adtak lenne hivatott a komolyságot és a kidolgozottságot felmutatni? Ettől még röhejesebb az egész. Örülök, hogy túl vagyok rajta, lapozzunk.