Tűzlovag - The Minion (1998)

  Amikor az embernek már annyi horrorfilmje van, hogy nyilvántartásban kell vezetni, akkor egy-egy ilyen tartalom meglepetésként éri és hangulatba is hozza. Valamiért az ilyen ősi - démonos téma megtetézve Dolph Lundgren-nel igencsak jó mixnek hangzik számomra, ráadásul a '90-es években elkészülve... Olyan csalogató, mint egy tűzforró nyári napon a jéghideg molyirtó koktél. Vágjunk is bele az ismertetőbe.

 New York, 1999 trópusi hangulatú karácsonyára készülődik a nagyváros, közeledik 2000. Eme időszak különösen alkalmas volt arra, hogy egyesek a világvégét vizionálják, úgy látszik a kerek dátumok félelmetesek. Egy metró alatti barlangban hihetetlen régészeti leletre bukkannak. Az indián származású Karen Goodleaf archeológus meglepő következtetésre jut: a templomos lovagok már Amerika felfedezése előtt megjárták az Újvilágot. Éppen egy talizmánból bányász ki egy különös kulcsot, amikor rárohan egy őrjöngő és morgó férfi - ám váratlan megmentője érkezik, aki egy nagy szöges vaskesztyűvel megöli a támadót, majd se szó se beszéd le akar lépni a lelettel. A nő ezt nem hagyja, követi a nagydarab és szótlan figurát, követelve tőle a világhírt jelentő kincset. Mint kiderül, Lukas Sadorov az ősi templomos lovagrend mai napig létező szervezetének a tagja, majd a hitetlenkedő Karen azt is megtudja, hogy üldözőjük egy testből-testbe vándorló démon, aki a pokol kapujának a kulcsát akarja, mely most az ő kezükbe került. Megindul a menekülés, igyekeznek immáron közösen elpusztítani a relikviát, amely elhozza a világ végét. A démon követi őket és a kezébe kerül az ereklye... Minden áron meg kell állítani a hullaösvényt maga után hagyó gonoszt és csukva tartani az átjárót...

 A film természetesen "direct-to-video" és televíziós nyersanyagnak készült. Mindig értetlenséggel fogadtam, amikor valamelyik stúdió összekotor egy halom pénzt forgatásra, díszletre, szereplőkre, drogra, bulikra és még jól is sikerülhetne minden, de az, ami semmibe sem kerül, maga a forgatókönyv, a legszarabb. Csak néhány ötlet, csak néhány frappánsabb társalgás, csak annyi, hogy egy szenzációs felfedezésen ne egy darab régész topogjon, hogy a gépfegyveres gyilkosra legalább egy ember próbáljon meg célozni a rendőrőrs 120 tagja közül, vagy, ha ez már nem megy, legalább ne fussanak a lövésekbe. Hogy Dolph Lundgren, a rendíthetetlen ólomkatona ne csak biblia-idézetekkel kommunikáljon talányosan és egy huszonéves prosti külsejű hölgyről ne kelljen elhinnünk, hogy világklasszis archeológus. Hogy a fél film megindul egy irányba, hogyan semmisítsék meg a kulcsot, majd a végén gyors lezárásként teljesen másfelé evez. Nem sorolom, mert ezek a kis vérpatakok mégsem véreztetik el az egészet. Mert ott van benne a varázs, amiért nem tudsz legyintve a stop gombra nyomni. Összességében mégis egy mozgalmas és szerethető iparosmunka ez. A zene, a képek, a szereplők, a hangulat mind a fényes '90-es éveket idézi, amikor pont az ilyen apróságokon nem akadtak fel. A történetbe belezsúfolva indián rezervátum, nukleáris szemét, Jeruzsálem, titkos rend, pokol és sok gyilkosság. Gyakran ugrott be Chuck Norris "Hellbound" című mozija, amelyben szintén ősi ereklyét kutató démon, régésznő és kemény fiú ugrik össze - majd lefutásként Jeruzsálemben érkezik a végjáték. Ahogyan a rendőrőrs lemészárlása a "Terminatort" idézi, de legyünk bőkezűek, tegyük bele a "Letaszítva" és az "Ítéletnap" című remekeket. Sok kis puzzle, amely azonban összefő szépen a kondérban és egy emészthető levest kapunk. Unatkozni lehetetlen rajta, bár izgalmakkal nem okoz diszritmiát, sok előrelátható eseménye a használt kliséknek köszönhető. Ha a való életben a párbeszédek így folynának, eret harapnék magamon. Talán feltűnő az ingázásom, vajon a sok negatívum mellett hogyan tudnám jóra kihozni a filmet... Na várj: ez egy olyan pizza, amit telepakoltak brokkolival. Ha éhes vagy még befalod azt is, mert a többi feltét jó. Szóval egy igazi B-film 3 millió dollárból egy ikonikus de kissé unott főszereplővel, sok akcióval, sok panellel... Legalább nem olyan szarkupac és idegesítő, mint néhány mozi manapság, hanem élvezhető. 

Szeánsz - Seance (2021)

 Olykor elkap a kísértés, hogy a hazai filmforgalmazókat egy székbe kötözzem és elektromosan sokkoljam krokodilcsipesszel a heréjükön. Egyetlen kérdésem lenne, habzó szájjal üvöltve: Magyarázd el bazmeg, miért ezeket a fos filmeket hozod Magyarországra és szinkronizáltatod le??? 

 Ebből kitalálhatjátok, hogy a "Szeánsz" nem a szívem csücske.

 Kezdjük a tartalommal: leányiskola, ahol szellemidézést követően egy csaj kizuhan az ablakon. Megüresedett helyére Camille érkezik, aki szemmel láthatóan idősebb az osztálytársainál (na nem mintha azok ne lennének úgy 20 évesek nagyrészt...) , de ez nem fontos, hiszen, ha már ezen fennakadunk, mi lesz még később. Természetesen a "kísértetjárta" szobát kapja meg, majd összekülönbözik az oskolás alfanőstényekkel, akik persze mind részt vettek a rosszul végződött szeánszon. Meglepő, de miután összeverik közösen, nem köpi be őket, mert akkor nyakára hágna az ilyen ócska panelból összepakolt filmek klisészabványainak. Helyette velük együtt egy újabb ceremóniában vesz részt, amelyen jelentkezik az elhunyt lány kísértete... Ezt követően sorra halálozni kezd a leánycsapat, mi pedig összeszorult szívvel gondolunk arra, hogy miért nem néztünk inkább egy dokumentumfilmet a belga csipkeverés módszereiről.

 Ez a film egy gánymunka. Minden benne van, amit egyenként is utálunk a műfajban, viszont itt ömlesztve kapjuk. A leányiskola, ahol két opció van: vagy félhomály van, vagy vaksötét, nem számít, odakinn éppen verőfényes napsütés van-e. A könyvtárban, a raktárban a fürdőszobában, a lakószobában, még órán is (!) mindenhol ezer kis lámpácska pislog, amelyek csak növelik a sötétséget. Felejtsd el a neonfényt, a világosságot, még tanulni is 1 wattos égőcskével ülnek le. Arról nem is beszélve, hogy a lámpák villognak, mert az kötelező az efféle filmekben. Minden szereplő egy két lábon járó klisé. Azt hiszed nem érkezik egy cseresznye a torta tetejére ez ügyben? De igen, ott van a "jóképű" karbantartó, aki naná, hogy az iskola igazgatónőjének a fia. Érted, anyád egy ilyen nagy hírű intézményt vezet, te meg a tamponokat kotorászod a csajok wc-jéből. Életszerű. Az édesanyja viszont egy igazi domináns vénasszony, akit egyenesen Dachau-ból szerződtettek le, mert durva lenne, ha kilógna a tinihorrorok közül ez a film. Camille, a főszereplő sem nő a szívünkhöz, miért kedvelnénk ezáltal bárkit is ebben a katyvaszban? A "kísértet a lánykollégiumban" klisé már olyan szinten elkoptatott, hogy én irulok-pirulok az alkotók helyett - ezen az sem segít, hogy félidőben műfajt váltanak, hogy a végére slasher-ré alakuljon a béna lábakon imbolygó sztori. Jóval az átlag alatt mozog az egész, néhány jumpscare pedig nem hozza helyre az olyan elkoptatott közhelyet, mint a takarót fejére húzó lány mellett megjelenő szellem, vagy a lánycsapat összetételét, netán magát a történet alakulását. A végére némileg feljavul, hogy aztán teli talppal tapossa szét újra felhorgadó reményeinket a halálesetek motivációjával és elkövetőjével. Nem áll össze egésszé, röhejes a tét, amely nem ér meg egy sokszoros gyilkosságot. Mintha egy nyalókáért agyonlőném a kisboltost. Az egész en bloc érthetetlen, miért került képernyőre, olyan, mintha valami gyerek firkantotta volna a szkriptet, miután megnézett néhány tinihorrort és Scooby Doo kalandjait, de nem tudta volna eldönteni, vajon a Sötét folyosókat, vagy a Sikolyt, utánozza-e le. Mindezt megtetézve vontatottsággal és azzal, hogy percnyi izgalmat sem dob ránk, semmiféle újat nem nyújt, maximum annak, aki életében először lát ilyet - bár a rémes karakterek miatt lehet, hogy még egy óvodás is inkább döntene a Teletubbies mellett. A végére még egy WTF kung-fu harc is bele kerül, amelynek a befejezése röhejesre sikeredik. Ez egy indokolatlan film, amely nagy ívben kerülendő. 

Gyilkos Halloween - Halloween Kills (2021)

 Megérkezett újra Michael Myers és hozott magával egy véres, ámde elég disszonáns érzéseket okozó történetet. Gyorsan fussuk le a tiszteletköröket. Mint azt tudjuk, a nagy sikerű Halloween-t újra előszedték a sutból már 2018-ban és egy egész trilógiát ígértek nekünk. A nagy show és a bomba természetesen az volt, hogy visszatért Laurie Strode, azaz Jamie Lee Curtis, aki nosztalgia könnyeit csalta szemeinkbe, mint ahogyan például a mai napig visszasírjuk Sigourney Weaver és az Alien párosát. Természetesen a modern idők hangján szólalt már meg a régi gitár, Laurie harcos némberré öregedett, csapdákkal kipreparált házban lakva, Sarah Connor-alteregóként ragaszkodik rögeszméjéhez, amelyben nem is csalódik: a gyilkos ismét megjelenik és válogatás nélkül öl. A képbe belép immár a fiatalabb nemzedék is, talán a staféta áthullhat majd az ő markukba, előkerül a hősnő leánya és nagyanyja harcias vérét öröklő unokája.

Michael Myers tehát kiszabadul újra és folytatja a szíve szerint neki tetsző foglalatosságot és az előző rész végén felcsillan a remény (már annak, aki nem tudta, hogy folytatódik), hogy sikerült rárobbantani Laurie házát.

 Hát nem, piszkosul nem jött össze, ennek örömére hősünk kikecmereg a tűzből és rögvest neki áll redukálni a tűzoltók számát. Ezzel párhuzamosan előkerülnek a réges-régi ismerősök a legelső részből, a túlélő gyermekek, akik felnőttként még mindig nem heverték ki ifjonti traumájukat. Múltidéző jelenetek következnek, aztán a szikár jelen: Laurie kórházba kerül mert fáj a hasa, ami nem is indokolatlan, hiszen konyhakéssel lett beledöfve, nekünk még pár évvel ezelőtt. A város apraja-nagyja feldühödve, élükön a múlt túlélőivel, embervadászatra indulnak, megelégelve Haddonfield turisztikai tönkretételét, amelyet a kisvárosi gyilkos hírneve okozott. Ja, meg biztos rohadtul unalmas lehet, hogy majdnem minden kurva Halloween-t rettegésben kell tölteniük már évek óta, mert az elmegyógyintézetek sosem tudják rendesen bezárni Mikey-t. A csőcselék amolyan Black Lives Matter-hévvel kezd őrjöngeni és a rendfenntartókat félresöpörni. Pisztoly, baseball ütő, shotgun, talán még tortakenő kés is a kezekbe kerül, remek alkalmat adva a kavarodásban annak, hogy tömeggyilkosunk kiélhesse magát. Míg a csürhe egy másik szökött elmebeteget üldöz és kerget a halálba, ő sem rest, melózik rendesen azon, hogy holnap több kenyér jusson a boltokban a város lakóinak. Nagy nehezen kimatekozzák, hová is húz a szíve Myers-nek és igyekeznek ott lecsapni rá. Hogy ez mennyire sikerül? Talán elég annyit mondani: a következő rész innen folytatódik...

Szomorúvá tesz a tudat, hogy az alkotók igyekeztek többé tenni egy jó slashert annál, ami: vérben tocsogó, bodycount-ban szárnyaló horrornál. A tétet megemelték, és belefűztek olyan történetszálakat, drámákat, néha csavarokat, amelyek megfekszik a gyomrunkat. Értem én, hogy ez most mozira készül, igyekezzünk megfűszerezni, felglancolni minden olyan manapság elvárt cuccal, ami majd magasabb polcra helyezi önmagánál a sztorit. Értem, hogy a mai generációnak nem elég az öldöklés, ezért szirupos visszaemlékezések és a káosz közepén nosztalgikus egymásra találások kellettek, csakhogy ezek folyamatosan megtörik az események dinamikáját. A gyakran visszaváltott sebesség döcögőssé tette számomra a filmet, nyugodtan ki lehetett volna vagdosni azt a 20 percet, amivel több a kelleténél. Ennél már csak a balfasz-faktor idegesítőbb, hogy egyszeriben minden hülye cowboy lesz és lőnek bele a vakvilágba, az egész város amolyan fáklyás-kaszás frankenstein-es üldözésbe kezd. Logikus lépés gyilkosunktól, hogy az idiótákat lekaszabolja - magunk sem tennénk másként. A túlzásba hajszolt irracionális reakciók és filmízű viselkedés a hitelesség kárára megy, gyakorta kibillentik a nézőt, aki a lelke mélyén érzi, hogy perpillanat a készítők hülyére veszik őt és csak alibiznek, hogy a középső résznek legyen valami története. És ha már itt tartunk, az izgalomszintet rendesen lecsavarja, hogy jól tudjuk, folytatás is van, nem sok zsetont hagytak ezáltal az asztalon - mert lássuk be: Laurie lánya és unokája nem tétek, senkit sem érdekel a sorsuk, csak az, hogy milyen míves halálesettel gazdagítják a széria kincsestárát. Értem én, hogy szervesen kapcsolódik a két részhez, amolyan összekötő kapocs, de valójában mindenki Laurie és a gonosz összecsapását várja igazán, ám csalódást okoz, olyan, mintha a "Bolygó neve: Halálban" Ripley csak a gyengélkedőben heverészne végig. De lépjünk át a pozitív tartományba is. A gyilkosságok ötletesek, véresek, brutálisak, az imádott zenével együtt pedig libabőrt okoznak. A képiség, a hangulat, a beállítások nagyszerűen hozzák az elvárt horrorfilmes borzongást számunkra, abban nincs is hiba, nem okoz csalódást. Sajnos nehéz legyűrni az a mellékízt a szánkban, hogy ez a rész felesleges volt, csak a két tortakrém közötti száraz tésztalap. Ennek örömére várom a "Halloween Ends"-et és a végső összecsapást.

Idő - Old (2021)

 Egy újabb képregényfilm - csak éppen nem egy Marvel vagy DC-s csetepaté, hanem egy svájci alkotás, a "Sandcastle" alapján vezet bennünket Shyamalan egy valós és halálos veszedelem témájába: az öregedésbe.

 Pedig minden olyan remekül kezdődik. Egyszerűen imádni való, egy földi paradicsom, ahová a Cappa család megérkezik. Apa, anya, kisfiú és nővére. Velkám drink a szállodában, első osztályú kiszolgálás és kényeztetés. Persze nem minden ilyen csodás: anya beteg és elhagyni tervezi a családot. Próbáljuk azért kiélvezni ezt a részletnyi mennyországot, van egy fantasztikusan szép partrész, indul is egy kisbusz, hogy a vendégeket eljuttassa oda. A sofőr irányt mutat nekik, majd el is pályázik, miközben nagy reményekkel vágnak át a szűk kis szoroson egy végeláthatatlannak tűnő sziklarengetegben a gyönyörű partra. Már van is ott egy nyaraló, egy híres rapsztár, bár eléggé magába roskadva ücsörög. Majd barátnéja holttestét a partra sodorja a víz. Ez még nem a borzalom, de máris pánikhelyzet alakul ki a kis csapatban. Térerő nincs, ezért valaki elindul segítségért - mindössze pár méternyire jut a visszaúton a járatban, majd eszméletét veszti. Hihetetlen, de igaz: egyszerűen nincs kiút. És még hihetetlenebb, de igaz: a gyerekek pár óra alatt elkezdenek kamaszodni. Anya tumorja gyorsan megnövekszik és a sebek azonnal begyógyulnak. Tudatosul: az idő ezen a helyen felgyorsul, mindannyian sebesen öregedni kezdenek. Az egérfogó rájuk zárult, az óceán felé nincs menekvés, a járat eszméletlenül dob vissza - egyik kedves útitársuk pedig gyilkolásra hajlamos skizofrén. Valami célzatosság lehet abban, hogy pont őket szállították erre a helyre? Túl lehet élni egy ilyen gyilkos tempójú vénülést...?

 Nyugtalanító utazásra visz bennünket a történet. Egy reális rémálom, amelyre az ember gyűlöl gondolni, a szomorú és visszafordíthatatlan elfáradás, amelynek végállomása menthetetlenül a pusztulás. Minden instabil, folyamatosan újabb kérdések és felfedezések tartják ébren az érdeklődést. Rájátszanak erre a kamera beállításai, a bizonytalanságot sugalló határozatlansága, a jól érzékeltetett érzelmekre reagáló reakciói. A néző elmerengene a melankolikus mondanivalón, de mindig történik valami, olykor szomorú, olykor izgalmas máskor pedig megrázó dolog, amely nem hagyja nyugodni az embert. Alaphangon nyomasztó minden, zene szinte nincs is, csikorgások, dübörgések dolgoznak együtt a pillanatnyi mondanivalóval. Az idő pedig telik, mintha egy lassan zuhanó repülőn ülnének a szereplők, amelynek ablakában már megjelenik a katasztrófa közeledő helyszíne. Az elkerülhetetlen halál metaforája time-lapse stílusban, persze rejtéllyel és izgalmakkal feldúsítva. Végignézhetjük a létünket gyorsan pörgetve, némi figyelmeztetéssel, jobb, ha nem úgy gondolkodunk, mintha örökké élnénk. Persze prédikálásról szó sincs, csak gondolatébresztésről, hiszen mégiscsak egy misztikus-thrillerről beszélünk. El lehet merülni benne, elvárásokat félredobva... Ha egy szóval kellene jellemeznem az egészet: furcsa. Nem hétköznapi ebben semmi, a megvalósítástól a forgatókönyvön keresztül a láttatott látvánnyal együtt.

 De egy levesben nem csak finom hús van, akadnak negatívumok is, az öregedés néha logikátlanul érkezik, kinek jobban, kinek kevésbé. Kétségekkel eltelve nézem, hogy a 6 éves kisfiú hogyan gondolkodhat felnőttként, hiszen pár óra alatt tapasztalatok híján az elméje nem nagyon változhat - az életét mondhatni az óceánparton élte le. Túl könnyű húzás az is, hogy a kis srác mindenkit kikérdez a szakmájáról és nevéről - csak, hogy ezzel majd később ne kelljen szarakodni. A befejezés pedig elveszi a misztikumot és sután egy kutyaközönséges hollywoodi végjátékot kapunk - nem illik bele az egészbe.

 Zavarba ejtő alkotás, érdemes megnézni, mert semmi megszokott nincs benne, emellett feszültséggel teli, hangulatos - olykor gondolatébresztő és  érdekes.