"A madarak a dobozban" folytatása két évvel később játszódik, tehát Malorie és gyermekei (az egyik fogadott...) a tábor menedékében éldegéltek eddig. Gyorsan lezavarja írónk ezt a részt, itt is hiba történik, és elszabadul az őrület, így a kis család elmenekül innen is.
Újabb 10 évet ugrunk, Tom és Olympia már kamaszodik és egy saját kis menedéket leltek hármasban. Tom nagy kísérletezőkedvvel van megáldva, míg fogadott húga óvatosabb. Anyjuk kissé paranoid viselkedése már zavarja őket.. (Engem is...) Egy napon bezörgetnek hozzájuk, egy idegen, aki népszámlálóként mutatja be magát, de az óvatosság okán nem engedik be, így az csak úgy otthagyja a küszöbükön az összes eddig összegyűjtött adatot és beszámolót. (???) A kíváncsi fiatalok felfedezik, hogy a papírok tanúsága szerint Malorie szülei életben vannak és el is lehet utazni hozzájuk, egy bizonyos "vakvonaton", amely újra közlekedik. Sutba dobva minden eddigi félelmét, anyjuk összecsomagol és elindul velük a "vakvilágba". 🙂
Josh Malerman már legutóbb, a "Vizsgálat" című művével sem szerzett sok jó pontot, egyszerűen riasztó, ahogyan nem tud összefaragni valami hihető és életszagú történetet a fikción belül, ahogyan a karaktereket is egyszerűen alárendeli a sztorinak, ezért mindenki totálisan logikátlanul gondolkodik és cselekszik. Mintha Malerman földönkívüli lenne, akinek halovány fogalma sincs az emberiségről, a valóságról, a humán reakciókról és észjárásról. Mint a hülye gyerek, aki a kis játékban a háromszög-formába kalapáccsal veri bele a hengert. Ugyan mennyire hihető, hogy hősnőnk 12 év elteltével is még mindig egy embertől retteg folyamatosan, éjjel és nappal? Minden gondolata a gonosz Gary körül forog, ahogyan annak meg körülötte. Kedves író úr, nem lenne egyszerűbb, ha a folytatásban realista módon az új kalandokra koncentrálnánk? Itt azért nem Batman és Joker örök ellenséges párharcáról van szó, hanem két közönséges figuráról, akik talán elsodródhatnának egy teljesen vakon élt világban egymástól. Mintha 12 év alatt nem történt volna semmi, ugyanonnan folytatódik a sztori, szereplőink belefagytak az idő borostyánkövébe. A történet egy labirintus, melynek mentén kötelező végigverni a szereplőket az előre megszabott úton, dacolva ellentmondásokkal, logikával és racionalitással. Malorie soha senkivel nem keres kapcsolatot és retteg a külvilágtól, ja nem, azért a szomszédot ismeri, aki teljesen be van zárkózva, de vele szóba áll. Az évek alatt összegyűjtött népszámlálási adatok és feljegyzett események, mende-mondák jegyzékét, amelyeket rettentő veszélyek árán szerzett meg az ismeretlen fickó, azt csak úgy odadobja valakinek az ajtaja elé, szevasztok, befejeztem, holnaptól mondjuk elmegyek fagyit főzni. Egy kihallgatott beszélgetéstől, aminek se füle-se farka, hősnőnk tiszta őrületbe kergeti magát, elmebetegként kezd el viselkedni.
A könyv lassú mocsárban topog 80%-ban, aztán úgy lezáródik, mint egy mese, pillanatok alatt, gondolom már az író úr is unta az egészet. Amit nem csodálok. Időnk nagyrészét Malorie elméjében töltjük, amelyben állandó paranoia keveredik a dögunalmas múltidézésekkel. Egy vonatra felkapaszkodás, amely pár másodperces esemény, itt öt oldalon keresztül esik meg, hogy alaposan kikanalazhassuk az összes létező hülye félelmét-szorongását-gondolatát a fejéből. Ez az aprólékos részletesség, ez a bő lére eresztett tirádázás a regény utolsó 30 oldalán abszolút nem jellemző, a gyors lezárás olyan, mintha rossz szex végén inkább sietősen kivernénk magunknak. Mint amikor az iskolai fogalmazás elérte a kiadott 30 sort, így a végére odabiggyesszük: "nagyon jó volt a nyaralás, remélem jövőre is ilyen lesz". Közhelyes, össze-vissza ritmus, nagyrészt unalmas, vontatott, túl sok lelkizés, majd a katarzis összecsapott, lélektelen. Nem tudom, miért íródott meg ez a folytatás, talán a sikerre való újabb felkapaszkodás, második bőr lenyúzása... Azt meg végképp nem tudom, én miért olvastam el...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése