Az alaphelyzet ismerős a vadnyugati témában jártasabbaknak: a piszok Buffer szomszédját, Dr. Carter-t zaklatja folyamatosan, hogy az adja el neki birtokát. Ennek érdekében mindent megtesz: elzárja a patakot és elverik a doki fiát is. Ezenközben a kisvárosban furcsa kórság támadja meg a helyi fiatal leányokat: vészes vérszegénység folyományaként elhaláloznak. Az orvos is jobblétre szenderül egy sötét éjjelen, amely gyermekeiben, a szép Doloresben és a neurotikus Timben bosszúvágyat kelt, holott nem a csibész Buffer volt a gyilkosa. Ám ez nem akadályozza meg Timet, hogy részegen párbajt provokáljon és hagyja ott a fogát ezáltal. Dolores ezt már nem akarja annyiban hagyni, vérdíjat tűz ki Buffer fejére. A városban lebzselő gyanús pisztolyhős, Drake Robey jelentkezik is a munkára. A szomszédnak inába száll a bátorsága, és amikor a seriff és Dan tiszteletes (aki bimbózó kapcsolatban áll Dolores-sel) meglátogatja, hajlandó súlyos összeget fizetni kártérítésként, csak, hogy a szenvedélyes nő elálljon szándékától. Drake engedélyt kér, ha már a bérgyilkosság cancelled, hadd maradjon a Carter ranchon, amolyan kisegítő melósnak, kap is szállást, naná, hogy a temető szomszédságában álló házikóban. Ugyanis ő egy vámpír, ha nem sejtettük volna. Dan tiszteletes erősen ellenzi a dolgot, de Dolorest szemmel láthatóan megbűvölte a vérszívó cowboy, sőt, éjjel az meg is látogatja vérvétel céljából. A lelkész egy régi naplót felfedezve megtudja Drake Robey titkát és mindent megtesz, hogy szíve hölgyét ráébressze: akit befogadott egy álságos élőhalott...
A klasszikus western vonalát ügyesen vegyíti a horrorral a kissé talán lassúnak tűnő eseményfolyam. Engem azonban elbűvölt ez a crossover, több ilyen film kellene, mennyivel színesebb és érdekesebb történeteket lehetne a vadnyugati sztorikból összerakni a belefűzött természetfelettivel. A dialógusok is meglepően frappánsak és jól kidolgozottak a szópárbajok is. A kor b-mozijainak kissé harsány színészi játéka már-már megkedvelteti itt magát, Kathleen Crowley, a makrancos Dolores szerepében imádni való, Michael Pate (Drake) pedig valóban fenyegető jelenség, aki olykor sikeresen kelt szimpátiát a nézőben. Nagy meglepetésekkel nem kényeztetnek bennünket, bár a befejezése nekem nagyon sutának és elsietettnek tűnt. A 75 perces játékidő alatt nem lettem különösebben felzaklatva az izgalomtól, de a történet és a vezetése nem volt egyáltalán unalmas. Hangulata is van, az árnyék-fény játék kellemesen borússá és sötétté teszi, olykor drámaivá. Több ez egy átlagwesternnél és több egy átlaghorrornál, talán pont a kettő találkozása emeli ki az akkori mozik tömkelegéből. Mindkét műfaj jellegzetességeit magán hordozza, ötletes turmix, amely nemhogy nem fekszi meg a gyomrunkat, hanem kellemesen eltelíti. Nem állítom, hogy kötelező darab, de én javaslom megtekintésre, hiszen különleges kis csemege, már ezért is érdemes végignézni...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése