"Vagyunk, akik vagyunk", avagy lassú víz partot mos. Ez az elmés közmondás többszörösen is igaz Jim Mickle (rendező, forgatókönyvíró, vágó) majdnem két órás filmjére. Igen film, mert nem lehetne egyértelműen és kizárólag a horror kategóriájába sorolni, hiába akadnak benne a horrora jellemző elemek, de az igazi hangsúly nem azokon van. A véres részek inkább csak szükséges kiegészítői a jóval erősebb drámai vonalnak, mintsem egyszerű és öncélú sokkolás. A téma, amit nem kívánnék lelőni, akár tetszik, akár nem, kiköveteli magának a bizonyos mennyiségű horrorelemet. De Jim Mickle ebből pontosan annyit adagol, amennyi feltétlenül szükséges. Se többet, se kevesebbet. Mindezt Ryan Samul rendkívül szép operatőri munkájával (nem az első közös munkájuk) illetve Jeff Grace és Phil Mossman zeneszerzőpáros kellemesen borongós hangvételű zenéivel megfűszerezve. Lassú víz partot mos, mint azt az elején is említettem, mert a Vagyunk, akik vagyunk, bizony nem tartozik a sodró lendületű, akció dús filmek közé. Lassan hömpölyög, mint az a bizonyos megáradt patak a filmben, hogy egyre több és több eltitkolt és eltemetett bűnt, hazugságot mosson ki és hozzon a felszínre. Tempója miatt nem lesz sokak kedvence, de én kifejezetten jó filmnek tartom a műfaján belül. Már amennyiben be lehet sorolni bármely műfajba is.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése