Jackson Stewart filmje első nekifutásra bizony nem is kicsit adja fel a leckét, ha mindenáron és azonnal, és tegyük hozzá felületes filmnézőként, véleményezni kellene. Mert, kár tagadni, a Beyond the Gates bizony hemzseg a klisés elemekből, amikből egy egyszerű és fájóan gagyinak tűnő történet főzött össze a direktor és egyben forgatókönyvíró úr, de... És itt most rohadt gyorsan álljunk meg egy pillanatra. Ugyanis a Beyond the Gates szándékoltan pontosan annyi, amennyi. Szánt szándékkal annyira egyszerű, mint egy kőbalta. Ez ugyanis nem más, mint egyfajta tisztelgés a horror aranykora, a videotékák semmihez sem hasonlítható világa, a 80-as évek előtt. Ez a film se több, se kevesebb nem kíván lenni, mint egy másfél órás gondtalan nosztalgiautazás a műfaj legszebb időszakába. Nem akarja feltalálni a spanyol viaszt, se görcsösen újat mutatni, vagy mély (fél)okosságokat az agyunkba tömködni. Nem is akar több lenni, mint egy végtelenül buta rémfilm. És ezt a legnagyobb jó szándékkal írtam, minden félreértés elkerülése végett. A Beyond the Gates pofátlanul felhasznál egy vágóhídra is elég, ezerszer lerágott csontot, kedveskedve azoknak, akik még jártak videotékákba, néztek VHS-en horrorfilmeket péntek esténként (is). Bájos, bugyuta, tejbegríz-bonyolultságú rémfilm. Én szerettem. Szerettem arra a másfél órára visszarepülni az egyik legszebb korszakba, a 80-as - 90-es évekbe. Köszönet ezért az időutazásért a film készítőinek.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése