Úgy fent, mint lent - As above, so below (2014)

 A rendező, John Erick Dowdle nevét mindenképpen kiemelném, mert sok helyen megemlítik, hogy olyan filmeket rendezett korábban, mint a 2010-es Ördög, ami elvileg egy igen jó film, egy hivatkozási alap. Nos számomra közel sem volt akkora klasszis az a film, sokkal inkább egy jó erős közepes. De ez nem zárja ki a fejlődés lehetőségét.

És Dowdle határozottan tett két lépést előre, egy emlékezetes film irányába. Ez még nem az, de már közelebb van hozzá, mint korábbi munkáival.

A történet nagy vonalakban annyi, hogy adott egy igen tehetséges és kicsit talán túlképzett régész leányzó, Scarlett (Perdita Weeks), aki apja nyomdokain haladva, ami szépen hangzik, de megőrülése és későbbi öngyilkossága már kevésbé követendő, kutatja az alkimisták által megalkotott "bölcsek kövét". A már említett szülő kutatásai és a hátrahagyott feljegyzései szerint a szóban forgó kő feltehetőleg a Párizs alatt húzódó katakombarendszerben van elrejtve. Kicsit vakmerő és nem túl legális vállalkozás a műemlék-jellegű labirintushálózat engedély nélküli bebarangolása, bár azt hiszem műkincsek kutatása öncélúan még kevésbé legális, de mindegy is.

Scarlett egy kis csapatot szervez maga köré, akik segítenek neki a katakombák átkutatásában. Mindezt kézi kamerás megoldásban láthatjuk, ami manapság reneszánszát éli (hogy valami franciás jelzővel éljek). Személy szerint kedvelem a mostanság divatos kézi kamerás horrorfilmeket, mert még inkább valódi hatást kelt, még jobban elhiteti velem, hogy amit látok az nem egy film, hanem a valóság, ám csínján kell ezzel a megoldással bánni, mert könnyen az ellenkező hatást érheti el, amennyiben a kézi kamera használta teljesen indolkatlannak tűnik.

Nos az Úgy fent, mint lent esetében is ezt érzem egy kicsit. Csak gondoljunk bele. Ha egy teljesen illegális dolgot művelünk, mint a párizsi katakombák széttúrása, egy műemlékként védett járatrendszert készülünk szétbarmolni, falakat áttörni, használnánk-e kamerát, hogy mindezt dokumentáljuk? Hogy még bizonyítékot is hagyjunk magunk után? Aligha. Nagyjából olyan ez, francia példánál maradva, mintha a Mona Lisát készülnénk ellopni a Louvre-ból és közben végig filmeznénk az akciót. Ez már eleve két szempontból is marhaság. Egyrészt mert feleslegesen hátráltat a rablás közben, másrészt mert döntő bizonyítékként szolgálhat ellenünk. Mindent összevetve a filmben a kézi kamera használta, bármennyire tetszik is, faszság volt.

Mindegy, Dowdle úr úgy látszik fontosabbnak tartotta a trendet, mint a logikát.

De ettől eltekintve ez még lehetne egy erős film, mert az alaptörténet, több száz éves katakombákban bolyongó fiatal tudósok és kalandvágyó emberek, igen-igen jó. Nem is lett a végeredmény sem vészesen rossz, de sokkal többet is kihozhattak volna belőle. Kicsit vérszegény, kicsit kevésbé volt félelmetes, mint az egy horrortól elvárható lenne, de hellyel-közzel egészen jól működik. A klausztrofób hangulat, a több száz éves katakombákban való kincskeresés, a természetfeletti vonal, a misztikum emelte ezt a filmet egy egészen nézhető, de nem kihagyhatatlan darabbá.