Könyv: Ken Greenhall: Pokolfajzat

  Újabb köszönettel tartozom az Agave könyvkiadónak, amely nem átall napjainkban kockázatosabb művekhez nyúlni és végre hazánkba importálni klasszikus horror regényeket. Bizony, le vagyunk késve a műfajról, tekintve, hogy a kommunizmus ideje alatt kedvenc műfajunkat obszkurantista szemétnek titulálták. (Minden bizonnyal a művészetek szakavatott szakértői voltak azok az elvtársak, akik szemében a filmkészítés csúcsait a szovjet drámák jelentették, meg az olyan fényesen ragyogó gyémántok, amelyben a részeges nagyapából jó elvtársat csináltak az úttörők.) Bízom benne, hogy a kiadónak valamilyen szinten meg is éri ez a merész húzás, hátha kicsit gyakrabban vehetünk kezünkbe a világon mindenütt polcokon pihenő elismert és a zsánerben igen fontos alapműveket. 

 Legutóbb Ketchum vérben pácolt Holt idényét kaptuk kezünkbe, most pedig Ken Greenhall: Pokolfajzat című  kötete örvendezteti meg a horrorra fogékony olvasókat. Semmiféle szpojlert nem akarok ellőni, ezért csak idemásolom a könyv fülszövegét:

 "Milyen lehetőségek rejlenek a testi erőmben?

Mi lenne, ha az öregasszony egyik reggel, ahogy ott áll a lépcső tetején, hirtelen azt érezné, hogy valami meglöki a lábát hátulról? Mi lenne, ha a levegőbe markolva előreesne, és az egyik lépcsőfok peremébe verné vékony falú koponyáját? Hogyan alakulna a sorsom, miután rátalálnak mozdulatlan testére a lépcső aljában?

 Ilyen gondolatok járnak a tökéletes gazdira vadászó Baxter, a szociopata bullterrier fejében, miközben első áldozata végzetét tervezgeti. Ken Greenhall idegborzoló regénye a horrorirodalom egyik elveszett klasszikusa, melyből 1989-ben Baxter címmel nagy sikerű filmadaptáció készült, nemrég pedig a Valancourt Books mutatta be ismét a műfaj mai rajongóinak."

 Bizony, bizony, a főszereplőnk egy kutya. De nem úgy, mint Cujo, nem úgy mint Lassie, de még csak nem is Beethoven vagy Hachiko-módra. Baxter ugyanis a maga ösztönössége mellett egy ravasz és számító lény, nagyban különbözve a többi kutyától. Hogy miért, arra nem sok magyarázatot kaphatunk, de valami genetikai oka is lehet, hiszen a szemei kék színűek - ezért került egy öregasszonyhoz és nem egy kennelben csodálják meg a tenyésztők versenyein. Baxter jéghidegen gondolkodik, tervez, ha ember lenne, szociopatának nevezhetnénk. Megismerjük magunkat egy ilyen állat szemével - és természetesen egyáltalán nem hízelgő a konklúzió. Persze ezen nincs csodálkozni való: Greenhall regényében minden ember mozgatórugója és érzelme le van csupaszítva és azt mutatja, hogy még a szeretetet is csak önző érdekeink generálják. Nyakon önt bennünket, mint egy vödör hideg mosogatólével, ahogyan minden egyes szereplő jellemét felboncolva veti elénk. Száraz és szikár prózájához tökéletesen illik ez az érzelemmentes analízis - nem mondhatnánk, hogy vidám olvasmány és nem ettől fogjuk megszeretni embertársainkat. 

 Ebben a világban Baxter könnyen talál társat magának, így kerül egy zavarodott kamaszhoz. Kettőjük "barátsága" folytonos dominancia-harc, melyikük lesz a falkavezér. A bizarr történet remekül van megírva, sima ívű és letehetetlen - ha ráérsz, mindössze 2 óra elég rá - persze talán hívhatnánk inkább nagyobb lélegzetvételű kisregénynek is mérete okán. Mindvégig nyugtalanító és komor, gyengeségeinket alaposan kihangsúlyozva egy kívülálló szemével láttatja: Ecce homo! Egy kutyatulajdonos olvasó néhány napig gyanakodva figyelheti kedvencét: vajon annak is ilyen gondolatok forognak-e a fejében...? 

 Annyi biztos: köszönjük az Agave-nek a kiadást, ajánlom mindenkinek.