Valahogy nekem nem tapad ez az egész. Olvastam én a "Dracul"-t, amely a "Drakula hivatalos előzménye" pecsétet kapta - mára már csak néhány mozzanat ragad bogáncsként az agyamba róla, no meg az, hogy nem csapott a földhöz, kissé fárasztónak tűnt. Lehet ugyan az én hibám, a kosztümös-vámpíros történetek nem ragadnak meg különösebben... Majd a "Négy majom gyilkosság" trilógián is átrágtam magam, amely már jóval lendületesebb és érdekesebb anyag volt számomra. Az agyoncsavarintott sztori azonban néha kissé követhetetlenné vált, nem beszélve arról, hogy elvette a lehetőségét annak, hogy realitás-íze legyen az egésznek. Tudom, tudom, olyan vagyok, mint a paraszt, aki a Star Wars filmről kifelé jövet azt mormogja magában fejcsóválva, hogy ez egy hülyeség, ilyen nem is létezik. De a sok fordulat miatt csak azt éreztem, hogy az alkotó szinte erre alapozza az egészet, az újabb és újabb meglepetések már úgy megfeküdték a gyomromat, mint a hideg pacalkonzerv. Összességében azonban nem kaptam hasmenést tőle, sőt, kellemes könyv-emlékeim között tartom számon. Ezen eseményfolyam végeredményeképpen örömmel kaptam kezembe a regényt, amelynek gyorsan idemásolom a tartalmát, mert lusta vagyok a szövevényes históriát kibontakoztatni, úgy, hogy ne spojlerezzek. Tehát:
"Jack Thatch gyerekkorában találkozik először Stellával, a titokzatos, nyolcéves kislánnyal, akinek sötét haja és még sötétebb szeme van, és magányosan ül egy padon a temetőben a kedvenc könyvét szorongatva. A találkozásukból megszállottság lesz: Jacknek állandóan a lány körül forognak a gondolatai, és végül egy évvel később újra megpillantja, ugyanazon a padon a temetőben, ám Stella hamarosan ismét eltűnik.
Közben az egyik sikátorban egy férfi holttestére bukkannak. Az eset meglehetősen rejtélyes: a teste mindenhol borzalmasan megégett, viszont a ruhái épségben maradtak, ami képtelenségnek tűnik. Faustino Brier nyomozó tudja, hogy nem ez a férfi volt az első áldozat, aki így halt meg, és nem is ő lesz az utolsó. Brier azt is tudja, hogy pontosan egy év múlva kell majd keresniük a következő áldozatot, hacsak nem akadnak előbb az elkövető nyomára.
Egy kisfiú, akit mindenki csak „D” alanyként ismer, egy világtól elzárt, gondosan őrzött, sötét laboratórium mélyén várakozik, cseperedik és tanul. Senkivel nem beszélhet, és nem ér hozzá senki. Borzalmas erő lakozik benne, ezért azok, akik bezárták, sohasem fogják kiengedni.
A szereplőket elképzelhetetlen szálak kötik össze egymással."
A hátsó borítóoldalon a méltató hangok Stephen King és Dean R. Koontz műveihez hasonlítják a kötetet. Van ebben némi igazság, persze nem úgy, ahogyan sugallni akarják. Barker mindent egy lapra feltéve megmarkolta a "Tűzgyújtó" alapjait és ráépített egy Koonz-szerű majdhogynem mesés történetet. Amennyiben Kinghez kellene még kötnöm, úgy a terjedelmet említeném meg (720 oldal), viszont ez a dagályosság csak a mesternek áll jól. King írózseni (annak ellenére, hogy pár alkotása számomra annyira nem szentírás) és el kell ismerni: tud bánni a szavakkal. Így esik meg az, hogy még a leghétköznapibb pillanatokat is élvezettel olvassa az ember. King megállíthatatlan szófosásai úgy tökéletesek, ahogyan vannak, minden sorának íze van (haha). Barker viszont ennyi oldalon keresztül Koontz kissé szárazabb stílusában pakolja a kazánt, amely már nem okozott számomra különösebb elragadtatást. Ahogyan a sztori szövése is hasonlatos: egy kissé naiv fiatal fiú, aki éveken át irreálisan szerelmes egy kislányba, akit 365 naponta egyszer lát csupán percekre. Rejtélyes kísérlet, bérgyilkos, titokban működő nagy csoport, akik olyanok szinte, mint a "Men in Black", bár szigorúan talpig fehérben és csakis hófehér autóban. (Ez megint csak ostobaság: ha titokban akarunk működni, miért öltözünk feltűnő fehér ruházatba? Mint James Bond, a titkos ügynök, akit a világ minden táján ismernek...) Néhány szálat kissé erőltetettnek éreztem (például a főhős barátjának életútját, amely majd jól jön még a végén...), mintha a szerző a céltáblát már megalkotta volna, de hogy milyen úton-módon és mivel lőjön rá, azt még nem tudta volna.
Ismét kissé túlbonyolított történet, amely azért fáj a legjobban, mert már az elejétől tudjuk, hogy merre megy a játék a "Tűzgyújtó" fundamentumán és Koonz könyvszabályai szerint. Ennek fényében a felépített szólabirintus nem nyűgözi le az olvasót, hiszen a célt végig látjuk. Úgy az 550. oldaltól már csak a mihamarabbi végkifejletet vártam, hogy túl legyek rajta. Persze nem Barker lenne az alkotó, ha nem csavargat még a befejezésen is, ám mindez nem változtat a fentebb írtakon. Gyanítom, a katarzis felé való menetelés kényszerítette irracionálisra erőltetett viselkedés a szereplők részéről, a realitást sokszor mellőző és logikátlan cselekmények rontották el számomra az élvezetet. Szóval, olyan szövevényes, mint legutóbbi mondatom.
Ettől függetlenül persze olvastatja magát, jól is van megfogalmazva. Valószínűleg aki nem olyan szinten horror- és olvasásfüggő, mint én, az nagyobb élvezetet lel benne. Leállás nincs nagyon, talán néha sok volt és szükségtelen a térképszerű útleírás. Pozitívum az egyes szám első személyes hangvétel, emellett érdekes és kalandosan izgalmas is. Horror csak Koonz-szinten van benne, hullanak az emberek rendesen, de nem tartalmaz természetfeletti szálat, inkább tudományos benzin hajtja előre. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, sodort magával, mint azt írtam, a gondjaim a sztorilájnnal voltak, nem a kibontakoztatásával.
Ismétlem: olyan, mint egy modern Koontz-regény, csak jobban van megírva. Nyugodtan vedd kézbe, nem vagyunk egyformák, Neked lehet, hogy jobban fog tetszeni, csak én vagyok túlságosan akadékoskodó - vagy az agyam helyén sötétség... 🙂 10/7
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése