Persze az idő lehetőségeivel való játszadozás nem sokszor fordul elő a horror műfajában, amit szomorúan, de megértek. Amennyiben a múltba helyez valaki egy történetet, rögvest mélyebbre kell a zsebébe nyúlnia, hiszen kellenek szakértők, akik azért konyítanak valamennyit a történelemhez, korabeli díszletek, fegyverek. Ennél azért jóval olcsóbb néhány fiatalt egy romos épületbe zavarni egy kézikamerával.
Mike Wiluan író - rendezőnek azonban sikerült egy jó ötlettel minimálisra csökkentenie a kiadásokat a második világháború idején játszódó horrorjában, hiszen hősei egy lakatlan szigetre kerülnek. Elegáns és kreatív megoldás, így néhány egyenruha és régiség elég ahhoz, hogy megteremtsük a hiteles korrajzot. Mellédobott két szimpatikus és hitelesnek tűnő főhőst, pár mellékszereplőt és magát a szörnyet - máris kész egy igen kellemes és akciódús rémfilm.
1944-ben járunk, nyakig a második világégésben. A szövetségesek "pokolhajónak" nevezték azokat a hajókat, amelyeket a japán haditengerészet tele rakott hadifoglyokkal, akiket kényszermunkára internáltak. Egy ilyen úszó börtön rabja a katona Saito és egy brit hadifogoly, Bronson. Hogy az árulónak tekintett Saitót megleckéztessék, lábánál fogva összeláncolják az angollal, hogy "lássa, ki is az ellenség". Váratlanul azonban támadás éri a hajót, amely elsüllyed, de a páros megússza és egy szigetre vetődik. Eszmélés után fellángol az ellenségeskedésük, mígnem ráébrednek, hogy valami különös lény vadászik rájuk. A lassan összeszokó kettőst további partot érő ellenséges túlélők lepik meg, akikkel brutálisan végez a szörnyeteg. Saito és Bronson szinte fegyvertelenül kénytelen szembeszállni a legyőzhetetlen fenevaddal.
A sztori az indonéz és maláj folklórban szereplő halemberre (Orang Ikan) támaszkodik, amelyet pikkelyes lábakkal és pontyszerű szájjal rendelkező humanoidként írtak le, és amelyek észleléséről 1943-ban az indonéziai Kei-szigeteken állomásozó japán katonák kezdtek beszámolni. Persze jelen esetben a bestia amolyan predator és fekete lagúna szörnye keverék - az utóbbi szolid bája nélkül. (Most olvasom, hogy valaki szintén összehozta ezt a hasonlatot a neten, talán nyilvánvalósága folytán ugrott be nekem is ez a párhuzam...) Valahogy az egész alkotást könnyed kalandfilmes ájer lengi be, talán az idősík miatt, talán az üldözöttek között kialakuló bajtársiasságából és persze a helyszín okán is. Nem kell megijedni, brutalitásban nincs hiány, a halember szívet tépően tud szívet tépni és fejleszaggatásban sem utolsó, ráadásul sikerült egészen durva külsőt kialakítaniuk számára - és ami szintén jó pont, hogy nem CGI figura, hanem maszkos szereplő játssza. A számítógépes grafika inkább a robbanások idején szembetűnő kissé, de nem bántóan, nem bicsaklik meg tőle az egyedi cselekmény. Kellemes ízt ad még a szereplők egymás iránti érzelmeinek alakulása, amolyan "Kedves ellenségem" dinamikája van, sőt, a végén átélhetünk némi meghatottságot is ennek következtében. Beugrott emellett az "Árny a felhők között" mozi még, nem csak azért, mert ugyanabban az érában játszódik, de a hangulata miatt is. A befejező "boss fight" pedig klasszikusra sikerült, a harci dobok aláfestő zenéjével, a lassításokkal és hősies pózokkal. Középtájon kicsit leülepszik a történések folyamata, a két katona elveszíti egymást és jó ideig bolyonganak a festői dzsungelben külön, persze ilyenkor is megesnek érdekes és később hasznossá avanzsálódó mozzanatok. Akad pár dramaturgiai hiba és deus ex machina is, én mégis megbocsájtottam, tekintettel a könnyedségére és az élményre, amelyet ezáltal nyújt. Senki nem marad továbbá a jó öreg horrorfilmes feszültség nélkül, no nem mondom, hogy kell a hónod alá 24 órás dezodoros védelem. Összességében tehát a film élvezetes, szerethető karakterekkel és karakterfejlődésekkel, túlélési praktikákkal és izgalmakkal, no meg persze egy jól sikerült szörnyeteggel. Ajánlom megnézésre, igazán szórakoztató 84 percet tölthetünk el vele.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése