Az ifjú Stephen Reinhart az angliai Arkham-be érkezik, hogy az Amerikában megismert menyasszonyát, Susan-t meglátogassa. A kisvárosban mindenki ferde szemmel tekint rá, amikor megtudják, hogy a Witley birtokra igyekszik, még csak útbaigazítást sem hajlandók adni neki. Gyalogszerrel indul el, miközben teljesen lepusztult különös tájon kel át. Megérkezvén továbbra is kijut neki az elutasítottságból, kedvese apja, Nahum ugyanis legszívesebben szintén kitenné a szűrét mihamarabb. Susan édesanyja, az elfüggönyözött ágyban betegen fekvő Letitia viszont arra biztatja, vigye magával a lányt sürgősen. Említést tesz neki egy megbetegedett és eltűnt szolgálólányról is. Később, vacsora közben az inas, Mervyn összeesik és Stephen szemtanúja lesz, ahogyan gazdája az erdőben eltemeti, majd különös fényt lát az üvegházból kiszűrődni. Susan-nal bejutnak a lelakatolt növényházba, ahol abnormálisan nagyra nőtt növényeket, különös ketrecbe zárt lényeket és egy sugárzást kibocsájtó gépet találnak. Ráébrednek, hogy a házban megbetegedettek sok időt töltöttek itt. A pincében egy kamrában pedig egy meteoritra lelnek, amelyet eddig tévelygő gazdája megpróbál megsemmisíteni...
Mondjuk ki nyíltan és köntörfalazás nélkül: ez a film unalmas. Még az 1 óra 18 perces időkeret is lötyög rajta, mint csövesen a télikabát. Emellett meg bugyuta is.
Elindul a gótikus síneken; köd, pince, barokkos zsúfoltság, gonosz felmenő, festmények, gyertyatartók, fátyolozott nő, rosszhírű kastély, pókháló. Aztán átváltunk a sci-fire, végül befut egy szájbarágós tanulság a tudományról. Néha öt percekig lopakodnak szereplőink a nagy házban, a végsőkig fokozva az unalmat. Mintha az 1960-as "House of Usher"-t forgatták volna újra, gagyibb verzióban, mindenféle kiemelkedő mozzanat nélkül, a végére belepasszírozva egy másik történetet. Ismerős: a vőlegény megérkezik, a rejtélyes és baljós házban csak a menyasszonya fogadja örömmel, míg a többi lakó el akarja zavarni. A fiatalember nem riad vissza és nem nyugszik, míg le nem leplezi a titkot, amely általában tragédiába torkollik, égő kastély háttérrel búcsúznak. Ebbe a gótikus formába kalapáltak bele tudományos-fantasztikus sallangokat, így egész egyszerűen nem működik ez a katyvasz, ahogyan nem funkcionál érdekes moziként sem. Furcsa, hogy a hatvanas évek közepén, már a mozi serdülőkorában is kliséket használtak. A diszfunkcionális mese egy pillanatig sem tud magával rántani, jéghideg egykedvűséggel számoltam a perceket, még korszakának a bája is hiányzik belőle. A díszlet ugyan szép, de a sminkek és effektek feszengésre késztettek. A főszereplő Nick Adams úgy néz ki, mint Daniel Craig fénykorában, azaz úgy 75 évvel ezelőtt - ez elmond mindent a színészi képességeiről és karizmájáról is. Sajnos az ártatlan élményről lemaradtam, nem tudom, milyen lehet szűz szemmel megnézni a "Die, Monster, Die!"-t, tehát nem úgy, mint egy Lovecraft adaptációt, hanem önálló filmként - gyanítom azonban ettől sem lesz jobb a forgatókönyv és nem fognak jobban összeilleni a merőben eltérő műfaji darabok. Sok türelmet igényelt, annak ellenére, hogy faék egyszerűségű - vagy éppen ezért.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése