Angliában járunk, valahol vidéken, ahol négyesben, egy lánytestvér páros és fickóik nagy utazásra készülnek. Illetve csak valami szennycsatorna-szerű nagyobb patakon indulnak útnak egy lakóhajóval. Az idilli romantikát némiképp megzavarja, amikor valami helyi sutyerák-família hajóját súrolják, azok meg jól kiakadnak a városi görényekre. Partra kötve túlesünk a már éppen aktuális öregemberen, aki figyelmezteti a kis csapatot, hogy húzzanak el a környékről. Baszki, lehet, ha egyszer nem őrült csövesnek öltözve, érthetően adnák elő ezek a fazonok a mondanivalójukat a filmekben, mindenki szépen visszafordulna. Ám rettenthetetlen módon maradnak és bolyonganak, mígnem egy kocsmára találnak. Hamarosan persze megjönnek a bugrisok, akikkel összekülönböztek, a csata ugyan elmarad, de azok titokban követik őket a bárkájukig. Ott jól rájuk törnek, megkötözik őket, esküszöm nem tudtam, hogy egy karcolás ilyen vérbosszút igényel, persze nem ismerem a tengerész-etikát, kocsiknál ilyenkor csak betétlap-csere van... De persze kollektíve megszívják, mert egyszerre csak megjelenik néhány kétéltű mutáns, gumimaszkkal a fején, akik fel akarják falni az időközben már hatos csomagolásúra emelkedett számú husit. Elszabadul a pokol, de szó szerint, mindenki öl mindenkit, miközben a rohadt lámpák valamiért csak villognak és filmzeneként valami idegesítő egyre erősebb huppogás hegedül idegszálainkon, mindenhol vér és ordítozás. Én is legszívesebben ordítanék. Úgy látszik megölhetetlenek a szörnyetegek, mert szegény faszikám már legalább a 117. késszúrást ejti rajta, de az továbbra is csak az éhségével foglalkozik. A hős férfiú az életben maradt piciny csapatkát elküldi a kocsmába, amit igen helyes megoldásnak vélek, ki ne szeretne oda menni, csak nem értem, mire volt jó különválni. Illetve értem, ezáltal aztán még bonyolultabbá válik a cselekmény, amely eddig is egy féltégla komplexitásával rendelkezett. Szaladgálnak az erdőben, köd van, amelyet számomra rejtélyes módon reflektorok világítanak meg. Ezek a mutánsok meg lépten-nyomon ott vannak, számon sem tudom tartani, mennyi az összlétszámuk, persze ez nem okoz különösebb lelkifurkát. Hőseink menekülnek, majd a hátuk mögött üvöltő monszternél sokkal fontosabb dologgal törődnek: megvitatják a társadalmi osztálykülönbségeket és versenyezni kezdenek, ki veszített el több hozzátartozót. Az izgalom a tetőfokára hág, minek következtében elkezdtem rendet rakni a szobában, megnézni a leveleimet, kiugrottam némi rágcsálnivalóért. Az idő relatív - mondotta Einstein és valóban, a zsigereimben érzem, míg kint voltam a konyhában, továbbra is alig haladunk, pedig már nagyon szeretném, ha ez az amatőr színjátszókör ketchupba fulladna gyorsan. Felmerül bennem az a buta optimista gondolat, amikor az elején azt gondoltam: ó, ez csak 78 perces, vajon lesz idejük rendesen kibontani egy jó történetet? Aztán amikor a 20. percben még mindig csak beszélgettek, gyötrelmesen unalmas módon, meglegyintett a reménytelen érzés, hogy ezt már baszhatom, itt már semmiféle sztori nem lesz. Végre, az egyetlen olyan esemény ezzel a filmmel kapcsolatban, amely nem okozott csalódást. Külön fájdalommal töltött el a színészi játék megrázó hiátusa, mintha a nemesrempehollósi kiscsoportosok betlehemi előadását kellene nagy kínban végigszenvednem - bár azok legalább nem több hektó vérrel próbálják a figyelmet elterelni arról, hogy ez egy rakás szar, amely fos párbeszédek, gagyi szörnyek és kb. cigisdobozra firkált forgatókönyv freakshow-ja. Az összes karakter ellenszenves és erőltetett, a kellő pillanatokban úgy viselkednek, ahogyan a filmekben kötelező, megmagyarázhatatlanul késlekednek olykor a cselekvésben, továbbá indokolatlanul bonyolítanak mindent. Minden ízében amatőr és irritáló baromság, értékelhetetlen és érdektelen nulla. Nagy ívben kerülendő, mint a csípős vazelin..
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése