Nem tudtam, mibe fogok bele. Gyanútlanul nyomtam le a lejátszás gombot. Akkor még nem sejtettem, hogy szinte vérmérgezést kapok az unalomtól.
Sejtelmem sem volt arról, hogy a valós élettől is lehet lassabb filmet készíteni. Olyan érzés volt végignézni, mintha a világ legráérősebb futóhomokjába süllyednék. A történetet és a rendezést Mickey Keating-nek "köszönhetjük", aki összemarkolt néhány Lovecraft történetet, vett egy ködgépet, meg a youtube-ról a másfél órás relaxációs vihar hangjait, majd ebből összegyúrta ezt az izét. Annyira szeretnék már dicsérő kritikát írni valamiről, de úgy látszik, nekem csak ez jut. Lépjünk nagy sóhajjal a történetbe, ami szégyentelenül lop HPL "Árnyék Innsmouth fölött" című írásából, amely alapanyag nagyszerű, nem is értem, hogyan lehetett a végterméke egy végtermék.
Marie párjával, George-dzsal anyja sírjához igyekszik Lone Palm Beach-re, mivel a helyi temető gondnokától levelet kapott, hogy sürgősen utazzon oda, mert a síremléket megrongálták. Hogy mi olyan piszok akut ezen, speckó nem értem, ráadásul a holtszezon miatt hamarosan teljesen lezárják a hidat, amin megközelíthető a teljesen elzárt szigetecske. Alig tudják magukat bekönyörögni a tróger hídkezelőnél, aki figyelmezteti őket, hogy igyekezzenek, mert másnapra már nincs kiút a helyről. A temetőben csak egy hülye öregasszonnyal találkoznak, aztán eltévednek, végül elindulnak a kocsmába, valaki segítsen megtalálni a gondnokot. A krimóban mintha 100 évet utaztunk volna vissza az időben, zongoráznak és nyugdíjasok táncolnak, rosszarcú helyiek méregetik őket, majd egy alkoholista Aquaman halkan felajánlja a nőnek, hogy segít neki kijutni a szigetről. Amilyen rohadt fontos volt ide jönni, úgy ugyanolyan gyorsan a távozás hímes mezejére lépnek hőseink, végre az autóban Marie mesél arról a mendemondáról, amit még anyjától hallott, miszerint a helyi lakosok szövetkeztek valami gonosszal, csak, hogy meg legyen a mindennapi zsíros kenyerük, meg az örök életük. Baleset éri őket és a hölgy egyedül ébred a kocsiban. Újabb hosszas kálvária veszi kezdetét, az üres városban ténfereg végtelennek tűnő ideig, miközben mi már fájó szívvel gondolunk arra, hogy a Spongyabob éppen most megy a tévében, ami jóval több izgalommal szolgálhat, mint ez az elviselhetetlen szüttyögés. Jön a csöves Aquaman, aki segítene neki lelépni, de aztán már nem tud, majd végre bekövetkezik az elcsépelt vég, mi meg épp időben kapcsolunk át, hogy lássuk Plankton újabb cseles ötletét, hogyan csenje el a herkentyűburger receptjét.
Ez egy odüsszeia a ködben, a véget nem értő botorkálás, amely a nézőben maró türelmetlenséget generál. Ezen nem segít ám a kamera gyakran homályos képe, ahogyan a rossz fókuszok sem, csak még nyilvánvalóbbá teszik, hogy ez itt egy nagy csalás, egy művészkedő semmi, amelyben helykitöltőként nézhetjük ezt a sok eseménytelen trükközést. Olyanok borzolják kedélyünket, mint amikor Marie kitévelyeg a temetőből az óceánpartra, vágás nélkül nézhetjük, ahogyan fél kilométer távolból lassan közeledik kiáltozva. Majd a kamera fordul és követi további távolságokba. Mintha egy Tarr Béla filmet néznék. Téblábolás a temetőben, a parton, majd a fák között, aztán a városban. Aláfestésként vihar, mennydörgés, eső, gyakori a felhősödés szemléltetése meteorológiai célzattal. Szemmel láthatóan hősnőnk sem leli a helyét az egészben, egyetlen természetes reakciója sincs, ahogyan mondjuk senkinek az egészben, ez itt egy horror, mi tudjuk - sugallják, ennek megfelelően is viselkedve. A kommunikáció erőltetett és hónaljszagú, túldramatizált, mintha a dramaturg sosem beszélt volna még élő és valódi emberekkel, olykor pedig ripacs módon túlgesztikulált is. Néha visszapillantást kapunk Marie és beteg anyja társalgásaira, ennyire természetidegen és kényszeredett felesleges párbeszédeket kicsiholni maga a művészet. Másodpercekre sem kap el az izgalom, hiába a csikorgás zene gyanánt, ez egy elégikus helyben járás, egy melankolikus egykedvűség. Magamban akkor mosolyodtam el szomorúan, amikor egy üzletben próbababákkal próbálták baljóssá, félelmetessé tenni a környezetet. Nekünk, azoknak, akik már láttak emberi testből idegent kirobbanni, akik már láttak nőt megerőszakoló fákat? Ez komoly? Amúgy is egy nagy anakronizmus a film, nem illik napjainkba, mintha csiszolás nélkül adaptálnánk 100 évvel ezelőtti gondolatiságot modern jelenünkbe. Értem én, hogy Lovecraft mester nyomdokaiba lépkednének, de lehetett volna korszerűsíteni, mert ez a némafilmes stílus egyszerűen nem állja meg a helyét napjainkban. És lassú, cselekményt nélkülöző, értelmetlenül vontatott, mindent végig kell szenvednünk a maga tempójában, ha nem lassabban. Ha itt látsz egy utat, biztosra veheted, hogy meg kell nézned, ahogyan a szereplő végig gyalogol rajta, akár perceken keresztül. Tulajdonképpen erről is szól az egész: egy korlátlan erőltetett menet amatőr módra, egy 80 perces időhúzás...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése