Könyv: Joe Schreiber: Halálosztag (Star Wars)

  A nyers valóság az, hogy nem vagyok oda a Star Wars-ért. Talán ezt már közöltem itt, de mindenképpen előre kell bocsátanom ezen esetben. A három alapfilm természetesen nosztalgikusan él szívemben, ki felejtené el, még az első televíziós bemutatójára is emlékszem, olyan nagy dolog volt 1984-ben (hat éves voltam!!!), de olyan szinten, hogy azt is tudom, éppen a szüleim között feküdve vártam agyatlanul a nagy-nagy mesét, ez is bennem él még. Az ilyen dolgok megmaradnak, az első napom az oviban is belém vésődött örökre, ahogyan az asztal alá bújva sírtam át a napot, mint E.T.: Haza akarok menni. Szóval nem lehet azzal vádolni, hogy a fundamentum nincs nálam kellően megalapozva, de az évek telnek, az elme labirintusa egyre bonyolultabbá képzi magát és mára ott tartok, hogy az a kis aranyos ezerszer látott három rész, ami létrehozta ezt a mára okádékká sziruposított kánont, még nézhető, szerethető, bár kissé bugyuta. Persze korát meghazudtoló csoda volt, látványvilágban, sőt, filmzenében is, hiszen akkoriban ez hozta el ama áldott állapotot, hogy ne hülye jazz zenéket pengessenek, hanem nagyzenekarok kísérjenek filmeket. (Mondjuk ezt néha kissé túlzásba is vitték.)

 Szóval, előítélet nincs bennem, csak az utólag elkészült marhaságok iránt, ugyan, ki a fasz kíváncsi a csillagközi parlament vámszabályaira és totál ellenszenves karakterek szenvelgéseire, a rengeteg agybaszó logikátlanságról nem is beszélve... 

 Ennek örömére tehát beszereztem egy kicsit borsos áron (nem volt könnyű megkapni) a Halálosztagot, amely a mese zombikkal megízesített horror-mellékszála. Naná, hogy evett a fene, vajon milyen sztori is kerekedik ki belőle...? Mondhatnám röviden: könnyed kis történet - de tök felesleges. Vágjuk bele a csákányt:

 A  Tisztogató nevű börtönhajó - ami persze nem a vízen hajó - a Birodalom foglyait szállítja egy fegyenctelepre. Ezen raboskodik (most meg kell néznem a könyvben a nevüket, egyszerűen annyira jelentéktelen karakterek...) a testvérpár, Kale és Trig, a rab ember fiai, (no persze nem Móra Ferenctől), akik igen fiatalok. Apjukat a hajó főgecije, Sartoris ölte meg, rájuk meg valami homályos okokból szintén vadászik a többi fegyenc. Ez később sem változik, csak akkor már az éhséggel meg van indokolva a dolog, már ez is valami. Itt van még a teljesen meseszerű karakter, zendaya, Zentheferenc, vagyis Zahara (kikerestem...) doktornő, aki szép és gazdag életet dobott el önfeláldozóan, hogy egy szaros fegyencjáraton az őrök megvetésének kitéve rablógyilkosokat, nemi erőszaktevőket és lázadókat gyógyítson. Mindenképpen hiteles figura és rengeteg dimenziója van, csak hát én egydimenziósban látok, biztos. Odalent pedig, a hajó legmélyén, magánzárkákban, mint legveszélyesebbek, Csubakka és Han van bezárva. A hajtóművek leállnak valamitől, de szerencsére a közelben egy csillaghajó, vagy csillagromboló, szaknyelven nem tudom, ahová egy osztag átmegy néhány ceruzaelemért, vagy a fasz tudja, mivel működnek a fegyencszállítóűrhajócsillagrongyolók. 

 Lesz nagy meglepetés (nekünk nem), a hátborzongatóan kihalt űrkomphajócsillagról fertőzéssel térnek vissza a felderítők... És elszabadul a pokol... NAGYNAGY szerencsére Zasztava doktornő gyorsan előáll a szérummal, miközben mindenki élve hal és rohad meg, ráadásnak ott a két kölyök, akik a "genetikai immunitás furcsa szeszélye" (esküszöm, szó szerint kimásoltam!!!!!444!!444) okán nem fertőződnek. Meglepi: a gonosz Sartoris is egészséges marad. Mintha a sakktáblán lelöknél minden figurát és csak a neked tetszőket hagynád fenn, a "genetikai immunitás furcsa szeszélye" által. Hát ez így elég könnyen megy, nem? 

 Zachariassen doktornő gyorsan megkeresi a még élőket a hajón és persze a két elzárt, legrosszabbnak titulált foglyot kiszabadítja a magánzárkákból. Teljesen logikus cselekedet a teljesen álomszerű szereplőtől: ha már mindenki halott az űrfogolytanyán, hát a két legveszélyesebbet kiengedem, hogy megmentsem őket, mert én még nem vagyok eléggé halott. Ééééés, íme, az ajtók mögött: Han Soló és Csubi van!!! Gyorsan beadja nekik a szérumot, akik persze elfogadják egy Birodalmi orvosnőtől a cuccot. Innentől kezdve a cselekmény eddigi rendkívüli bonyolultsággal szőtt gombolyagja kiegyenesedik (haha) és összefutnak a két immúnis kölyökkel, majd kiderül, hogy a halottak hirtelen felkeltek és rohadtul veszélyesek. Ráadásul tanulóképesek!!! Rájönnek a sugárvetők, vagy lézerek, vagy fézerek kezelésére és még lövöldöznek is. Nincs mit tenni, irány a fertőzés gócpontjára, az ismeretlen csillaghajórombolóflottarakétára, hogy majd azzal lelépnek. És futnak. És öten húsz felé válnak, aztán összetalálkoznak és menekülnek, aztán mindig pont a gyerekeknek ismerős halottak jönnek, hogy basztassák őket.

 Hogy kis barátaink megmenekülnek-e? Azt megtudhatjátok, ha elolvassátok a könyvet. 

 Nem lettem sem gazdagabb, sem szegényebb ezzel a kötettel és történettel. Volt itt minden, vér és bél, halottak és lézerek, Solo, de nem szólóban (haha), meg izgalmak is. Őszintén szólva a könyv felét kidobtam volna a két felesleges hülye gyerek szerepe miatt. Teljesen súlytalanok. Érdektelenek. Idegesítőek. Zavaróak. Olyan sablonkarakterek, mint egy fakocka. Nem ismerem az előéletüket - mondjuk még az hiányzott volna - nem tudnak érdekesek lenni, mintha papírból hajtogatták volna őket. Lélektelen, szürke parasztok a sakktáblán. Zámbójimmy dokinőről már nem is beszélve. Baszki értem én, hogy olyan egyszerű a Star Wars, mint a zsíros kenyér főzése, de egyenesen sértve éreztem magam ezektől a megírt és idealizált habkönnyű szereplőktől. Majd jön végre Han Solo és Csubakka. Az originalban is Han a kedvencem. Ez sem egy agyonsatírozott hős, de legalább szerethetően vagány és tökös, olyan, aki a fiatalok példaképe lehet. Laza és kicsinyessége ellenére hősies és önzetlen. Csubi meg... Hát egy nagy bernáthegyi, akivel tud beszélni. Nos, itt ők is papírízűek. Han egy kis irónia, kis finesz, oszt ennyi. Olvastam ezerszer valódibb és átélhetőbb megformálását SW regényekben. Nagy csalódás volt, pedig alig vártam, hogy felbukkanjon a két faszagyerek (I Need TWO Heroooo)... Aztán csak szaladgáltak, szikra és láng nélkül, nem volt az a bizsergés, amit az ember az igazi Han Solótól érez, hogy szinte hallja Csernák Jánost, szinte látja a szarkasztikus félmosolyát. 

 Olyan az egész, mint egy PC játék. Futás-ugrás-lövés, aztán az átvezetőkben néha megszólalnak hőseink, identitást villantanak, majd megy tovább. 

 Nem akartam így lemocskolni, esküszöm, de menet közben jöttek a kérdések és a zavaró körülmények, miközben írtam. 

 Mert szerethető, ennek ellenére. Mert gördülékeny, mert olvasmányos, mert néha megcsillan benne az, amit vártam, a horror és a Star Wars együtt, persze ritka pillanatokban ősszeérve. Gyorsan olvasható és nem unalmas, de a felszínességgel nem tudok mit kezdeni, zavaróan agyatlan és egysíkúan egyszerű. 

   Ui: Joe Schreiber: Halálvilág című könyve is kiadatott itthon, amely ennek az előzménye. Hát majd, ha bolhapiacon látom, megveszem két kilóért. (Évezredekkel ezelőtt játszódik, tehát nem kell aggódni, a szereplők továbbra is csak cérnán függnek ismeretlenül, ott egyedül a vírus előállítása a sztori...)

A szurdok - The Gorge (2025)

  A "romantikus" jelző a film meghatározásában vészcsengőket indított meg a fejemben... (Vagy ahogy Leslie L. Lawrence írná: a Jidamom rögtön jelezni kezdett...). Van egy bizonyos émelygés bennem, amikor ezt a kitételt mozival kapcsolatban meglátom és forrongó gyomorsavamban ilyenkor ott úszik Csányi Sándor hidroglóbusz-feje, Adam Sandler pojáca idiotizmusa és random menetrend szerinti járatok bármilyen járművek esetében, amelyek állomásán nagy kibékülés és szerelmi vallomások esnek meg. 

 Szerencsére az előzetes volt olyan meggyőző, mint a mellékelt fülszöveg, szóval megkapta a pozitív jelzést és felnyitottam a sorompót előtte. Még túl kellett  esnem ama akadályon is, hogy 2 óra 7 perces idejével nem volt mindegy, mikor kezdem el nézni, este nyolc után már esélytelen egy hétköznap a végignézése - és én valamiért egy félbeszakított filmet már másnap sem szívesen folytatok. Kidob a ritmusból, megtörik a dinamika, mint egy meccsen, ahol a gyenge ellenfél állandóan eldobja magát. Miután elsoroltam itt a saját érzéseimet, következzék a sztori:

 Párhuzamosan készül két magasan képzett ügynök-mesterlövész egy titkos feladatra - a világ két végéből, nyugatról és keletről. Levi, a rémálmoktól űzött magányos amerikai férfi és Drasa a litván nő, aki haldokló apját hagyja el az egy évig tartó küldetésért. Meglepő helyre kerül a két idegen: egy hatalmas és titokzatos szurdok két egymástól távoli lőtornyában kell teljesen egyedül őrizmi a helyet, hogy a több védelmi vonalon túl semmi ne jusson fel a külvilágba odalentről. A titokzatos megbízatás egyik előfeltétele: nem szabad kommunikálniuk egymással. Az idő lassan telik társtalanul, mígnem egy este mégiscsak felveszik a kapcsolatot, táblákon üzenve. Majd belekóstolnak a rejtélybe is: szörnyű emberszerű teremtmények kapaszkodnak fel a szakadékból, amelyektől vállvetve védik meg magukat és egymást. A két magányos lélek egyre inkább vonzalmat és vágyódást érez a másik iránt, mígnem a kibontakozó románc megfejeléseként Levi átruccan kötélpályán a hasadék felett, hogy vonzalmukat megkoronázzák. Az együtt töltött kellemes idő azonban tragikus véget ér: Levi elindul vissza őrhelyére... De lezuhan a hasadékba. Kedvese, Drasa nem rest ejtőernyővel éppen megtalált párja után ugrani az ismeretlenbe... Maga a pokol várja odalent őket.

 Nincs gáz: a bimbózó szerelem szárba szökkenése (beh szépen fejezem ki magam...), nemcsak szórakoztató és kedves jelenség, hanem teljesen átélhetőre is sikerült, jó érzékkel mutatták be a két figurát, akik nem csak a világtól elszakítva magányosak, hanem még mikor a világban éltek, akkor is azok voltak. Sorsszerű a "Similis simili Gaudet" mentén az egymásba bűvölődés. A rejtély pedig folyton piszkálja a nézőt, nem hagyja nyugton, nincs olyan lélekmelengető pillanat, amikor megfeledkeznénk róla, hogy itt valami sötét és baljós dolog vár mind a nézőkre, mind a boldogságba épphogy belekóstoló párosra. Aztán elszabadul a pokol, igazi rémálomba csöppenünk, már maga a szurdok is egy infernális hely, hát még  odalent a folyamatos veszélyt hordozó lények. Mivel főhőseinket sikeresen festették fel nekünk, így valódi aggodalmat érez az ember a karakterek irányába, amelyet tetéz a különös és hátborzongató hangulatot hordozó világ, ami feltárul előttünk. De nincs megállás: folyamatos akciók emelik az izgalmakat, néha kimondottan megrázó szintre. A titok persze kissé elcsépelt, de oda se neki, olyan okosan készítették el a filmet, hogy nem sokat rágódunk ezen, hiszen lépten-nyomon az életveszélyben vergődő párért meredünk feszülten a képernyőre. Mint említettem, a szerethető szereplők magasabb tétre emelik az egészet, szimpátiánkkal az együttérzésünket is elnyerték, ezáltal kaput nyitva annak, hogy ne lélektelen figurák sorsát nézzük unottan. A rendezés és a kameramunka, az érzékletes hátterek is nagyon rendben vannak, a Norvégiában forgatott helyszín tökéletes. Bár néhány kérdés természetesen nyitva marad, ha kilépünk a hatása alól, nem áldoznám fel ezt az élményt azzal, hogy nekiálljak ezt a formás diót feltörni és farigcsálni. Ez így jó, ahogy van, engem teljesen megnyert, nevezzetek érzelgősnek, de élvezettel figyeltem minden pillanatát. Nem is vagyok igazi filmkritikus, (mondjuk ezt sosem állítottam magamról...)

Erről jut eszembe: Mi a közös a nőgyógyászban, és a filmkritikusban? A hibát keresik ott, ahol más az élvezetet.

 Nézd meg ezt a filmet. Tényleg érdemes rá.

Könyv: John Langan: Horgok

  Réges-rég egy messzi-messzi galaxisban, amikor még nem bőrszínre és nemre osztották a Stoker-díjat, John Langan megnyerte eme regényével az említett elismerést. Szavunk nem lehet: megérdemelte. És ideje lenne az Agave könyvkiadónak is egy trófea, amiért tikkadt és horrorra szomjazó magyar közönségét ilyen balzsamos ambróziákkal kényezteti. Türelmetlenségünk érthető: kedvenc zsánerünk fél emberöltőnyi lemaradással küzd itthon, miközben a világon rémtörténetek milliói kerülnek nyomdába, kicsiny hazánkban még mindig rétegműfajnak számít. A körülöttünk lévő országokban körül lehet nézni ebben a témában, meg fogtok lepődni. Persze értem a szisztémát: elég csak a régi lapokat átolvasgatnom (az Arcanumon), hogy lássam, a kommunizmus alatt miféle fertőként tekintettek az akkoriban nagy ritkán mozikba kerülő horrorfilmekre. Alantas szórakozás ez, jelentették ki az elvtársak, miközben termelési regényeket és szovjet proletár-drámákat emeltek piedesztálra. A rendszerváltás idején egy pár évig kinyíltak a csapok, mindenféle magazinok, képregények és könyvek kerültek piacra, majd visszatértek a bozontos szemöldökű ítészek, akik immár éttermiségi (nem elírás) szemmel néztek a magasból a horrorra. Vissza a start mezőre, az áttörhetetlen falon King és Koontz kap csak belépőt, majd kamionszámra a romantikus vámpíros szenny. A horror-kezdeményezések elhaltak, nincs kereslet rá, nem divatos sznob szemét, amit illik a villamoson villogtatni. Itt tartunk most, de ez persze egy mellékvágány: fontos, de mellékvágány, vissza is ásom magam a "Horgok" témájába. Máris a tartalom:

 Abe már nem mai gyerek. Megözvegyülése után tompa és magányos napjain hirtelen megkönnyebbülést hoz új hobbija, a horgászás. Talál is egy partnert ehhez: Dant, aki szintén tragikus módon veszítette el családját. A közös sors és hobbi okán bejárják az egész környéket, mígnem Dan kiböki, hogy létezik egy Dutchman's Creek nevű titokzatos folyó, amelyet nagyon nehéz megtalálni a térképeken. Útban odafelé betérnek egy kis vendéglőbe, ahol óva intik őket a helytől, az étterem tulajdonosa elmesél nekik egy iszonytató történetet, amellyel elmerülhetnek a múltba, velünk, olvasókkal együtt és ami az 1800-as évek végén játszódik - szorosan a helyhez kötve. Fekete mágia, megszállott holttest és egy másik világ kapuja... Hőseinket azonban nem téríti el céljuktól a megrázó sztori... Folytatják útjukat az elátkozott környékre...

 Eszem ágában sincs többet megosztani a műről. Legyen ez egy olyan feltöretlen dió, amely mindenkit vonz, hogy a belsejét megláthassa. Langan története bár baljós célzásokkal, de barátságos elbeszélési módban kezdődik. Szinte kihallani az egyes szám első személyben előadott meséből a fáradtságot és egy olyan mindentudást, amely senkinek nem hiányzik, mint egy kereszt az ember vállára és amely az emberiség jövőjére nézve sem tartogat vidám kilátásokat. Maga Abe története leginkább keretbe foglalja a múltban történt esetet, amelyet a vendéglős mesél el. Afféle sztori a sztoriban regény, amely szerencsére nem váltakozik, nem ugrál az időben, hanem szépen végigélhetjük a sötét eseményeket, mielőtt visszalépünk a baljós jelenbe. Az író a weird peremén egyensúlyozik, miközben Clive Barker is felidéződik bennem a megteremtett világa okán. Vérbeli horror, annak minden ismérvével, szépen összefűzött mondataival és különös alaptörténetével, amely mitologikus dimenziókba vezet bennünket. Ahogyan a köszönetnyilvánításában az alkotó is elismeri: regényét eleinte visszautasították: a szépirodalmi kiadók - azért, mert túl horror, a zsánerkiadók pedig azért, mert túl szépirodalmi. Senkit ne riasszon a szépirodalmi kifejezés: ez itt csak elmélyültséget jelent, nem locsogást. Hőseink átélt traumája szükséges rossz a hátizsákban, amit az olvasó útravalóként kap ebben a sötét labirintusban. Drámai és szívszorongató is tud lenni, miközben pengeéles borzalmakkal hasít felénk. A karakterek mélyen tintába mártva megírt, szinte élő lélegző figurák, a végső dilemma pedig még az olvasót is kétségekbe dönti... Melankolikus hangulata nem teszi lustává, sőt, sokszor sebességet vált. Ötvözi a folk horrort, a kozmikus horrort, a drámát és a mitológiát. Nagyon össze van rakva, csakis ajánlani tudom, minden igényt kielégít.

Felvonó a pokolból - Elevator Game (2023)

  Vidéki gyerekként nekem mindig egy kis csoda volt a lift és a mozgólépcső. Nézzétek el nekem, kedves városiak, hogy amikor csak alkalmam nyílt rá, hogy ezen közlekedőeszközök közelébe kerüljek, kihasználtam a lehetőséget, hogy minél többször használjam. Persze nem úgy, mint a kis Lákátos Káti az "Utolsó padban" című filmetűdben - talán valakinek rémlik még a szocialista művészet eme elfogadásra intő agyrobbantóan szájbarágós alkotása... Mai napig trauma maradt, amikor egy néni rám szólt budapesti MÁV-kórházban, hogy nem játék a páternoszter. (Akkoriban még az volt. Mármint páternoszter, nem játék.)  A mozgólépcsőt annyira nem szerettem, mert állandóan féltem, hogy a szalag végére érve levágja a lábam, ezért mindig ugrottam egyet. A mai napig kényelmetlenül érzem magam, amikor az éles peremhez közeledünk és úgy kell átlépnem fölötte, mintha nem egy halálcsapda lenne. Később ugyan már elmúlt ez a láz, amikor munkahelyeimen mindennapos lett a liftezés, bár sosem ragadtam volna be szívesen abba a kis dobozba.

 Persze, mint most megtudtam, nem a bezártság a legnagyobb veszélye a liftezésnek, vagy az, hogy leszakad, hanem az is, hogy egy bizonyos sorrendben elkezdek utazgatni... míg végül egy másik dimenzióba kerülök... Szombat délutánomat tehát ennek megtapasztalásával töltöttem. Jöjjön a sztori.

 Van egy Dél-Koreából származó creepypasta, vagy magyarán városi legenda, amely szerint, ha a liftben elkezdesz bizonyos sorrendben utazgatni és betartasz meghatározott szabályokat, egy másik világba kerülhetsz. Mondjuk ezt minimum egy 10 emeletes házban kell eljátszani, a munkahelyi teherliftben, ahol alagsor meg első emelet a választási lehetőség, ott baszhatod, ráadásul még meg is rugdoshatnak a kollégák, ha feltartod őket. De ott legalább nem fenyeget a veszély, hogy az "Ötödik emeleti nő" darabokra szaggatja a tested és a lelked, meg akár a zsebedben lapuló villanyszámlát is. 

 Becki kipróbálja egy konkrét irodaházban a kis játékot, melynek következtében nyoma vész. Nyughatatlan bátyja, Ryan nem tud belenyugodni a hivatalos történetbe, miszerint testvére csak lelépett otthonról. Kétségbeesésében felkeres egy paranormális esetekkel foglalkozó streamer csapatot, akiknek sürgősen ötletekre van szükségük, mert a szponzoraik szélsebesen anyagot várnak tőlük. Ryan nem árulja el, ki is ő (nem nagy szpojler, azonnal kitalálod...), amikor felveti a liftes játék gondolatát, amit a megszoruló csoport el is fogad. Felkeresik az épületet, amely épp lezárás alatt van, mert eladják és hárman bekamerázva elkezdik az utazgatást fel-le. Azonban megszegik az előírásokat, amelyeknek halálos következményei lesznek számukra. A többiek hitetlenkedve veszik tudomásul, hogy a legenda igaz és sürgősen tenniük kell valamit, mielőtt ők is balul végzik.

 Egy igazi könnyed kis tinihorrort láthat, aki végignézi a filmet. Bár sablon a történet, hiszen ha nem lift, akkor láttuk már ezt ouija táblával, szellemidézéssel, száz gyertya játékkal, telefonos alkalmazással, esetleg számítógépes programmal is. Vagy Végső állomással is, a lényeg, hogy a megbélyegzett kis társaságot sorra kinyírja valami, vagy valaki. Van azonban egy kis feszültség a játékban, mint a Kampókéz esetében, vajon Te meg mernéd csinálni?  Valóban ügyesen felpiszkálják az embert és ahogyan a fiatalok sorra nyomják a meghatározott emeletszámokat, úgy kezd a feszültség emelkedni. Afféle bűnös kis élvezet, hiszen valamiért olyan véresen komolyan nem veszi magát, ráadásul az itt-ott felbukkanó humor még jobban feloldja a suspense-t, viszont tesz arról, hogy szórakoztató legyen az egész. Szereplőink nem sok sikerrel igyekeznek szimpatikussá lenni, persze ez a forgatókönyv hibája, de lélektelenné és tét nélkülivé teszi a sztorit. Lett volna benne patron, de valahogy minden felfelé ívelő pillanat megtörik és megbotlunk vagy egy logikátlanságban, vagy egy poénban. Azonban nem mondhatom, hogy egyértelműen rossz film volt, kellemesen elszórakoztatott, mint említettem, kellően megragadott és gyorsan elrepült a másfél óra. Az a fajta horror, amiben nem sok unalom akad, persze lassú percek néha beütnek, ám összegészében -tudom, hülyén hangzik-  bennem pozitív hangulatot keltett és tökéletesnek vélem így utólag egy szombat esti moziként. Natürlich nézheted hétfő este is, ha ráérsz. Ami leginkább kellemetlen ízt hagyott maga után a befejezés, mintha elfogyott volna az ötlet, vagy elfújta volna a szél a forgatókönyv utolsó lapjait, így villámgyors lezárását egy post-it-re írhatták. Közepes átlaghorror, ezer rosszabbat láttam.

Könyv: A. M. Shine: A figyelők

  Jó párszor találkoztam olyan emberrel, aki egy kicsit ferde szemmel néz, amikor kijelentem egy filmről, hogy láttam, de regényben is elolvastam. Aki ezt kihagyja, sok mindenből kimarad. Egy könyvben megértünk motivációkat, látjuk a gondolatokat, nem csak a külső mázt és a cselekedeteket szemléljük, hanem a mozgatórugókkal is szembesülünk. Bőségesebb és részletesebb eseményleírások, nem beszélve az olyanokról, amikor néha szinte csak a neveket és az alaptörténetet veszik át a készítők. Talán egyetlen adaptációt találtam jobbnak az eredetijénél: Stephen Kingtől az Ezüst pisztolygolyókat. Persze ez érthető, a naptár-formában közölt rövid kötet helyett egy személyesebb sztorit kapunk. De térjünk a lényegre.

 Nemrég néztem meg Ishana Shyamalan rendezésében (jó nagy a család, tegnap meg Saleka Night Shyamalannal láttam a Csapdát...) a Figyelőket. Rá pár napra pedig papíralapon is kézbe vettem - és a különbség itt is nagyon erősen érzékelhető volt. Tudjuk le a tartalmat, egyenesen a kötet hátlapjáról:

 "Ez az erdő egyetlenegy térképen sincs rajta. Határához érve minden autó lerobban, így Mináé is. A magára maradt lány betéved a sűrű rengetegbe, aztán meghallja, hogy egy nő azt kiáltozza neki, keressen menedéket a fák között lévő betonbunkerben. Miután bevágódik Mina mögött az épület ajtaja, odakintről sikításokat hall.

A lány három ismeretlen társaságában egy üvegfalú helyiségben találja magát, amelynek lámpája alkonyatkor lép működésbe. Ekkor jelennek meg az erdőben a figyelők, hogy a falon túlról tanulmányozzák emberi foglyaikat, és aki nem ér időben a bunkerbe, arra rettenetes sors vár.

Mina kilátástalannak érzi a helyzetét, és semmit sem ért abból, ami vele történik. Kik azok az idegenek az erdőben? Miért tartják fogva és megfigyelés alatt az embereket?"

 Amit mindenképpen meg kell említenem, az az írás és fordítás minősége: mintha egy szépirodalmi művet vettem volna kezembe. Szép allegóriák, míves mondatok, öröm volt olvasni. Persze itt az ember ne gondoljon a vontatott és unalmas belletrisztikus fennköltségre , a regény ugyanis a filmmel ellentétben pörgős. Nem a misztikussággal hálóz be, amely a Shyamalan családi védjegyként erre a mozira is rányomta bélyegét. Értem én, hogy a kóborlások a ködös és sötét erdőben adnak egy hangulatot a sztorinak, csak éppen én mélabús drámaiságot éreztem könnycseppként lefolyni a képernyőről. (Na, én is tudok ilyen szép metaforákat, na... 🙂 )

 A. M. Shine írása horror, nem szomorkás és lassan folydogáló kissé álmatag mese. Kár volt ezt a fátylat rádobni, elszürkíteni a könyv lapjain élénken menetelő eseményeket. A hangsúly is máshová van helyezve, itt a menekülés nem a csúcspont, mint a filmen, hanem középtájt csak egy lépcső a végkifejlet felé, amely komoly feszültséget is gerjeszt az olvasóban. Persze kapunk a karakterek mellé lélektani leírásokat, sokszor egészen mélyeket, de ennyi kell, hogy ne csak kétdimenziósak legyenek a figurák. Folk horror, de nem pókhálós-gótikus merengő hangulattal. Részemről eloszlatott pár olyan kérdést is, amely a mozin nekem logikailag érthetetlen volt. Nyomasztó, majd felpörgő - váltakozva teszi sebességbe Shine a regényét. A befejezésre sokan panaszkodnak, mert nem tudják, hogy Októberre érkezik a következő rész (amiről már én is tettem ki egy mementót itt...), a "Stay ​in the Light", amelyben Mina megpróbáltatásai folytatódnak. Nekem mindenesetre jöhet, ez a könyv jóval többet nyújt, mint a film. Vedd meg, olvasd el és... maradj a fényben!

 Ui: Valaki segíthetne nekem, hogy vajon hogyan és miért lett Ciara-ból, a porcelán-fehér bőrű, vörös hajú, zöld szemű ír leányból egy fekete nő a filmben? Jó, jó. Csak költői a kérdés, örüljek, hogy nem travi...

Schlitter: Gonosz az erdőben - Schlitter (2024)

  A francia horrorfilmek a maguk naturalisztikusságával, a kendőzetlen erőszakosságával, a brutális ábrázolásmódjával még úgy is meghódítják a szívemet, hogy általában igen földhözragadt témájuk van - realizmusuk okán kevéssé merülnek meg a természetfeletti tárgykörében. Egyedinek mondható a filmvilágban ez a látásmód, a ragacsos hollywoodi prüdériát, álszemérmet félrerúgva beleverik a néző orrát az életszagú szennybe, a kegyetlenségbe, néha az elviselhetetlenség határait súroló iszonyatba - pont azért mert az emberi kíméletlenségről regélnek. Ennek örömére vetettem bele magam kora reggel ebbe a filmbe, reménykedve a fentebb felsorolt pozitívumokban.

 Lucas hosszú idő után tér vissza a Vogézekbe, ahol a hegyek közötti kis tanyáról megkapja a hírt: szülei bennégtek a házukban. Magában sötét titkot őriz: 8 éves korában végignézte, ahogyan kegyetlen apja véletlenül elgázolta Mathiast, a barátját és holttestét balesetként feltüntetve szakadékba dobta. Barátnőjével, Julie-val és barátjával Arnaud-dal a temetés után találkoznak Mathias megözvegyült kerekesszékes apjával, aki meginvitálja őket egy kávéra. Amikor végeznek, kiderül: az autójuk lerobbant, maradniuk kell egy éjszakára. Nem is sejtik, hogy kelletlen maradásuk során nem az öreggel való kínos társalgások lesz a legpokolibb, amit át kell élniük...

 Az érzékenyebb emberek már attól kényelmetlenül érezhetik magukat, ahogyan a szinte idegen vénemberrel kell egy légtérben lenni, főként Lukasnak, akiben mély bűntudat bujkál barátjának haláláról való hallgatása miatt. Hamarosan eme lelkiismeret furdalás megoldódik, hiszen az öreg bőségesen tesz arról, hogy alaposan meggyűlölje. A mindeddig rövidfilmekben utazó író-rendező, Pierre Mouchet nem vall kudarcot a drámai pillanatokkal, ahogyan a feszültségtől- vagy éppen a vértől csöpögő jelenetekkel sem. A telezsúfolt ház klausztrofóbiájától az erdő ridegségéig, az öregember nyomasztó kisugárzásától az összeeszkábált halálos csapda iszonyatáig szinte ki sem tudunk lábalni a filmből, olyan erővel ránt bennünket alkotása mélységébe. A forgatókönyv feszes, itt minden egymásra építkezik, nincs nagyon kilógó szál, viszont izgalom annál több, amely könnyedén a hatása alá hajtja a nézőt. 

 Sajnos azonban akadnak olyan motívumok, amelyek viszont megakasztanak bennünket és kilöknek a cselekményből, az a tipikus hiba, amely itt hatványozottan fordul elő az átlaghorrorokhoz képest: ha a főgonoszt leütötted (többször is), akkor verd pépesre a kis fejét és aztán ráérsz ölelkezni, menekülni, vagy akár pacalt főzni is a konyhájában. Természetesen ettől még a film ízes, hangulatos és mindössze 70 perces játékideje miatt elég lényegre törő tud lenni. Van ennek ugyan hátulütője is, hiszen amikor befejeződött, olyan érzésem volt, mintha csak egy fél filmet láttam volna, amolyan gyorskatarzist nyújtott, mintha egy alapos szeretkezés helyett csak sietve a kocsi hátsó ülésén dugna az ember. Ettől függetlenül erősen ajánlott a megtekintése.   

Könyv: Philip Fracassi: Fiúk a völgyből

  Nem egyszerű feladat a Balaton partján, a csicsergő strandon egy 1905 viharos telén játszódó borzalmakkal teli könyv világába mélyedni, de hála az író, Philip Fracassi feszes lírájának és a történet kemény tempójának, könnyedén magával ragadott a regény. Most is, mint ilyenkor szoktam, köszönetet mondok az Agave kiadónak, hogy útjára bocsájtották ezt a határozottan rétegművet és egymás után kapjuk a külföldön sikeres horrorokat.

 A mindentől távol eső Szent Vince Fiúárvaházban járunk Pennsylvania állam mélyén. Az árvák és utcakölykök kicsiny társadalmát néhány pap igazgatja, olykor igen kemény kézzel, a nagyon szigorú Poole atya vezetésével. A legidősebb fiú, a 16 éves Peter afféle természetesen kialakult vezetője a srácoknak, lelkiismeretes és szelíd figura, aki papnak készül. 

 Egy éjszakán különös vendégek érkeznek, a seriff és társai, sebesültet hoznak. A meglőtt férfit egy sátáni szertartás közepette kapták rajta és megszállottan viselkedik. Poole atya ördögűzést végezne rajta, de az őrjöngő férfi elszabadul, így végezni kell vele.

 Eme éjszaka után a gyermekek egy része különösen kezd el viselkedni, mintha elszabadult volna valami gonosz és kezdené uralma alá venni az árvaházat. A társaság két csapatra szakad, a jó és a gonosz összecsapása készülődik, amely telve van iszonyattal és vérrel - a sátán tervei szerint...

 A sztori egy része Peter szempontjából mutatja meg az eseményeket, míg a másik fele a történetmesélő szinte érzelemmenetes leírásait nyújtja a borzalmaknak. Mert abban nincs hiány. Fracassi intelligens módon, ámde rideg kegyetlenséggel árasztja szereplőire az iszonyatot. Persze nem merül ki ebben az eszköztára: a minitársadalom és a felnőtté válás koktéljában afféle démoni Legyek uraként is szolgál, amely azonban nem szégyelli a kíméletlen brutalitást is bemutatni. Ahogyan olvasod, ráébredsz, hogy a klasszikus horrorfilmek tökéletes papíralapú manifesztációját tartod a kezedben. Ilyesmi lenne az Evil Dead regényformában... Tiszta és egyenes eseménysor, amely feltartóztathatatlanul és egyre gyorsulva rohan a katasztrofális végpont felé, olykor őszintén szólva kissé túl egyszerűnek is tűnt, de talán ez nem a kötet hibája, hanem én láttam-olvastam már túl sok horrort. Szeretem, hogy kerülőutak nélkül, vegytisztán kapjuk a démonos zsánert, nem egy gyilkos autó, vagy egyetlen megszállt, ám ágyhoz kötött (szó szerint) gyermek közvetíti a gonoszt, hanem az elszabadult démoni fertőzés - amely természetesen még kegyetlenebb azáltal, hogy kiskorúak között arat. Akik nem átallanak húsklopfolóval, ceruzákkal, rozsdás szögekkel, netán vonalzókkal is a halálig harcolni. Persze nem csupán a vérben tapicskolás az egyetlen érv mellette, ugyanis Fracassi szépen alapozza meg a gyanakvás rideg atmoszféráját, amelyből a kissé naiv Peter saját fejezetei zökkentenek ki, ahogyan tisztán mutatják, hogy mi a valóság, hogyan is reagál hitetlenkedéssel az ember bármilyen természetfeletti eseményre, hogy igenis, ez a reális reakció: a tamáskodás. A hétköznapokban nem szállnak meg a démonok kölyköket és előbb hinnénk el bárkiről, hogy szimplán csak ellenségessé vált, mint az ilyen magyarázatot. Ez egy külön jó pont még az írónak.

 Természetesen tartalmaz felemelő pillanatokat is, nehéz nem meghatódva olvasni néhány eseményt, megtérést és hősies villanásokat. Mindenképpen csakis ajánlani tudom, hazánkban még nem nagyon jelent meg a horror eme alzsánerében regény. Sötét, offenzív, hátborzongató és felemelő.

Hunt Her, Kill Her (2023)

 El tudod képzelni, hogy egy másfél órás bújócskázást el lehet adni izgalmas horrorként?

 A válaszom némileg kétkedő, mert akár elő is fordulhat ilyen tartalommal jót alkotni - de jelen alanyunkkal nem ez a helyzet. Talán, ha a forgatókönyv, a színészek, a rendező, a stáb, a helyszín más... Akkor ez egy más film lenne, de legalább lehet, hogy élveznénk - ezzel ellentétben. A sztorija annyira egyszerű, hogy pár szóval le lehet írni, persze ez nem gond, néha a tök szimpla történetek ütnek a legnagyobbat, lásd például a "Fűrész" sikerét, amely mindössze egy retkes sztálinvárosi budiban játszódik és nem kell hozzá más, mint egy fűrész, meg baszott nagy hájpolás. A "Hunt Her..." egy Home invasion mozi, annyi különbséggel, hogy az elszánt gyilkosok most nem egy lakást szállnak meg vadászat céljából, hanem egy gyárépületet, amely nagysága által jelentősen megnöveli a bújócska területét. De vágjunk is bele, essünk túl a rossz emlékeken:

 Karent egy bútorgyárba veszik fel gondnoki állásba. Mivel nemrég vált el, kislánya egy nem túl szakavatott bébiszitterrel betegeskedik otthon, miközben ő első éjszakás műszakját tölti. Elkezdi a mókát a magányos helyen, takarít, fénycsövet cserél, vacsorázik. Hamarosan azonban ráébred: nincs egyedül a hatalmas épületben, és gyorsan megérti: a titokzatos maszkos látogatók rá vadásznak, meg akarják őt ölni. Minden kijáratot lelakatoltak, hogy nyugodtan becserkészhessék prédájukat: őt. Ám Karen nem akar könnyű zsákmány lenni, sarokba szorítottként menekül és küzd, hogy túlélje ezt az éjszakát...

 Ennyi hát Karen históriája. A nagyrészt dobozokban, polcok és asztal alatt bujkáló nő olyan húsz percen belül felhorgasztja mellkasunk mélyéről a kérdést, egy sóhajjal vegyítve: ez tényleg csak erről fog szólni? Ráadásul Karen... egyszerűen csak Karen. Nincs karakterfejlődés, sőt, őszintén szólva karakter sincs. Egy vadidegen, aki teljesen közömbös nekünk, érdektelen a sorsa. Semmit nem tettek annak érdekében, hogy szimpatikus legyen, vagy legalább megismerjük, így meg sem teremtődhetett bennünk bármiféle sorsközösségi izgatottság irányába. Annyit látunk, hogy van ez a jellegtelen golyófejű hölgy, aki úgy jár, mint egy mesebeli medve és a nőiesség egyetlen szikráját sem hordozza. Természetesen vehetjük "karakterfejlődésnek", hogy szép lassan talpra áll és igyekszik visszavágni, de még ezt is csak távolságtartóan figyeljük. Bocs, Karen, nem én tehetek róla, hogy semmit nem tettek az alkotók ez ügyben az érdekedben. Annyit tettek, hogy valami különös véletlen folytán mindig a legutolsó helyre tud elrejtőzni, ahol vadászai éppen feladják a kutatást. Van, amikor fixen tudják a vérnyomokból, hogy a helységben van, de pont a búvóhelyére nem néznek be és tovább állnak. Igazi Fortuna kegyeltje ez a nő. Vagy csak a forgatókönyv van tele deus ex machinaval. Hogy például az őt kereső fickó rálép a nő ujjaira és még csak észre sem veszi. A szkript teljesen alárendeli a valóságot a megszabott történetvonalnak, így eshet meg, hogy támadói nem hallják, ahogyan társukkal zajos dulakodásba kezd, másszor meg a csöpögő vér hangjára is felfigyelnek. Ha már hangok; a nyílt seb szerintem nem ad ki semmiféle hangot, különösen nem bugyborékoló-patakcsobogást. 

 De nem kell félteni a gyilkolni vágyó csapatot sem. A forgatókönyv olyan nevetséges szövegeket ad a szájukba, ahogyan csak a G. I. Joe rajzfilm hősei beszélnek: "mutasd magad", "előlünk nem menekülsz!" és a legjobb: "Ne menekülj kismalac, a segged már az enyém." Irreális. A motivációjuk pedig igen földhözragadt, amelyet ráadásul már a megjelenésüket követő 10. másodpercben kitalálhatja a kedves néző. Balfaszságuk határtalan, magabiztosságuk ellenére a nő mindig kicsúszik a kezükből, ami ismét csak érdekes, mivel számára ismeretlen terepen van... Persze, ha keresésnek hívjuk az össze-vissza bolyongást - valaki azt írta erre, hogy olyanok, mint egy számítógépes játék NPC figurái, jönnek-mennek, várva, hogy találkozzanak a játékossal, aki harcba keveredik velük. 

 Hogy pozitívat is írjak, megemlítem a filmzenét és a kamera ügyes kezelését, amely néha elegánsan tudta a menekülő szemeivel láttatni a világot és éreztetni a pánikot. Olykor sikeresen pezsdítik fel a vért némi izgalommal, feszült pillanatokat is átélhetünk, de sajnos összességében ez kevés ahhoz, hogy elfeledtesse a hiányosságait. Számomra amatőr filmnek tűnik a profin kezelt képvilága ellenére, a fő motívuma pedig ötlettelen. Csak egy túl hosszúra fűzött képsor, amelyben kergetőznek valakik, a néző számára tét nélkül.  

Hunt Her.

Kill Her.

Mot Her. 

Bocsánat, de ezt a hülye poént nem tudtam kihagyni.

Könyv: Ken Greenhall: Pokolfajzat

  Újabb köszönettel tartozom az Agave könyvkiadónak, amely nem átall napjainkban kockázatosabb művekhez nyúlni és végre hazánkba importálni klasszikus horror regényeket. Bizony, le vagyunk késve a műfajról, tekintve, hogy a kommunizmus ideje alatt kedvenc műfajunkat obszkurantista szemétnek titulálták. (Minden bizonnyal a művészetek szakavatott szakértői voltak azok az elvtársak, akik szemében a filmkészítés csúcsait a szovjet drámák jelentették, meg az olyan fényesen ragyogó gyémántok, amelyben a részeges nagyapából jó elvtársat csináltak az úttörők.) Bízom benne, hogy a kiadónak valamilyen szinten meg is éri ez a merész húzás, hátha kicsit gyakrabban vehetünk kezünkbe a világon mindenütt polcokon pihenő elismert és a zsánerben igen fontos alapműveket. 

 Legutóbb Ketchum vérben pácolt Holt idényét kaptuk kezünkbe, most pedig Ken Greenhall: Pokolfajzat című  kötete örvendezteti meg a horrorra fogékony olvasókat. Semmiféle szpojlert nem akarok ellőni, ezért csak idemásolom a könyv fülszövegét:

 "Milyen lehetőségek rejlenek a testi erőmben?

Mi lenne, ha az öregasszony egyik reggel, ahogy ott áll a lépcső tetején, hirtelen azt érezné, hogy valami meglöki a lábát hátulról? Mi lenne, ha a levegőbe markolva előreesne, és az egyik lépcsőfok peremébe verné vékony falú koponyáját? Hogyan alakulna a sorsom, miután rátalálnak mozdulatlan testére a lépcső aljában?

 Ilyen gondolatok járnak a tökéletes gazdira vadászó Baxter, a szociopata bullterrier fejében, miközben első áldozata végzetét tervezgeti. Ken Greenhall idegborzoló regénye a horrorirodalom egyik elveszett klasszikusa, melyből 1989-ben Baxter címmel nagy sikerű filmadaptáció készült, nemrég pedig a Valancourt Books mutatta be ismét a műfaj mai rajongóinak."

 Bizony, bizony, a főszereplőnk egy kutya. De nem úgy, mint Cujo, nem úgy mint Lassie, de még csak nem is Beethoven vagy Hachiko-módra. Baxter ugyanis a maga ösztönössége mellett egy ravasz és számító lény, nagyban különbözve a többi kutyától. Hogy miért, arra nem sok magyarázatot kaphatunk, de valami genetikai oka is lehet, hiszen a szemei kék színűek - ezért került egy öregasszonyhoz és nem egy kennelben csodálják meg a tenyésztők versenyein. Baxter jéghidegen gondolkodik, tervez, ha ember lenne, szociopatának nevezhetnénk. Megismerjük magunkat egy ilyen állat szemével - és természetesen egyáltalán nem hízelgő a konklúzió. Persze ezen nincs csodálkozni való: Greenhall regényében minden ember mozgatórugója és érzelme le van csupaszítva és azt mutatja, hogy még a szeretetet is csak önző érdekeink generálják. Nyakon önt bennünket, mint egy vödör hideg mosogatólével, ahogyan minden egyes szereplő jellemét felboncolva veti elénk. Száraz és szikár prózájához tökéletesen illik ez az érzelemmentes analízis - nem mondhatnánk, hogy vidám olvasmány és nem ettől fogjuk megszeretni embertársainkat. 

 Ebben a világban Baxter könnyen talál társat magának, így kerül egy zavarodott kamaszhoz. Kettőjük "barátsága" folytonos dominancia-harc, melyikük lesz a falkavezér. A bizarr történet remekül van megírva, sima ívű és letehetetlen - ha ráérsz, mindössze 2 óra elég rá - persze talán hívhatnánk inkább nagyobb lélegzetvételű kisregénynek is mérete okán. Mindvégig nyugtalanító és komor, gyengeségeinket alaposan kihangsúlyozva egy kívülálló szemével láttatja: Ecce homo! Egy kutyatulajdonos olvasó néhány napig gyanakodva figyelheti kedvencét: vajon annak is ilyen gondolatok forognak-e a fejében...? 

 Annyi biztos: köszönjük az Agave-nek a kiadást, ajánlom mindenkinek.

Arat a kaszás - Dark Harvest (2023)

 Amikor tudtomra jutott, hogy végre nem egy szalvétára ketchupos ujjal firkált sztori lesz az alany, komolyan megörültem. Norman Partridge regényének adaptálása jól hangzott, bár a fickótól még egy girbe-gurba sort sem olvastam, általában jó jelnek veszem, ha kimunkált történet és míves karakterek fűszeres együttműködésének árnyalt, de mégis alaposan kapált összességét adagolják a televízió képernyőjére. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Halovány fogalmam sincs, hogy az alap volt-e ennyire élvezhetetlen és idegesítően rossz, vagy a megvalósítás - bár az interneten olvasottak alapján a fundamentumokkal volt komoly baj. Nekem mindegy, egyszerűen szar volt. Jöjjön a szinopszis, amelyet még bepötyögni is kellemetlen és unalmas elfoglaltság. Tehát:

 Egy kisvárosban vagyunk és mint azt jól tudjuk Stephen King óta, ezek az elzárt közösségek Ámerikában mind valami sötét titkot hordoznak. (Ásít.) A '60-as évek közepén járunk egy névtelen helyen. A felvett sztorigombolyag szerint egy tradicionális esemény fut végig minden év Halloweenjén: életre kel egy Sawtooth Jack nevű lény a kukoricásban, amely, ha éjfél előtt ér a templomba, akkor bizony a városkára mindenféle szar dolog vár. Éppen ezért a városlakók becsibészelik kölykeiket azzal, hogy 3 napig nem etetik őket, így azok majd levadásszák a tökfejű gonoszt, aztán a lény testét széttépve gumicukrot és egyéb édességeket fogyaszthassanak, amelyek annak belsejében lapulnak. Persze ez nem minden: az szörny legyőzője és szülei mindenféle jutalmat kapnak, házat vásárolhatnak a menő negyedben és a winner srác elhagyhatja a kisvárost a legjobb verdával. Hogy eme toronymagas faszság nem lépte át az ingerküszöbömet és nem kapcsoltam ki ezt a baromságot azonnal, annak köszönhető, hogy lassan derülnek ki ezek a dolgok és amikor már beleléptél a mocsárba, néha egyszerűbb, ha nem visszafordulsz, hanem átgyalogolsz rajta. 

 1963-ban Jim legyőzi a lényt, aki bárkit képes lemészárolni, de amúgy egy lekváros palacsintával is kinyírható. Szavaim ugyan a túlzás mezejére léptek, de amúgy nagyjából ez a helyzet. Jim annak rendje és módja szerint megkapja jutalmát, pénzt, ünneplést és autót, majd elhagyhatja a városkát. Mert amúgy érdekes módon csak egyetlen úton működik ez. Ott nincs bejövő forgalom, csak kimenő és gondolom gyalogszerrel sem megy senki esetleg a szomszéd faluba búcsúba céllövöldézni, vagy forgókomédiázni. Még sehol sem tartunk, de már a sokadik eget verő baromság böködi a szemünket. A huszadik percben eldőlt, ez a mozi annyira öntörvényűen hajlítgatja a valóságot, amely komoly gyanakvásra ad okot, miszerint írója olyan kurva lusta, hogy saját megalkotott szabályaival a számára legegyszerűbb megoldásba visz bennünket a hátán. Na, végre egy előérzet, amely nem csalt meg bennünket. 

 Eltelik egy év, a fasz sem tudja mivel, lehet éppen a húsvéti nyuszira vadászik a sportkedvelő ifjúság, míg megérkezik Halloween és a Fűrészfogú Jancsi ideje. A nyertes Jim öccse, Ritchie baszott ideges. Hogy miért, arról halovány fogalmunk sincs, talán ő is le akar lépni a városból, meg indulni a versenyen, amelynek megnyerése után a földöntúli lényből falhat Melba kockát. Ráadásul szerelmes a lelkem, ki nem találnátok, a település egyetlen néger emberébe, aki szerencsére leányzó. Lám, a mese 20. századi, de a formázása keményen napjaink székletéből sikeredett.  

 Megindul hát az éhezők via... akarom mondani a Purg... illetve a sötét aratás ideje, a szülők valami érthetetlen oknál fogva éheztetik szobájukba zárva a kölykeiket, akik aztán kiengedve őrjöngő gyilkolászásba kezdenek. Nos, itt jön a képbe egy komoly kurvaanyázás a készítők irányába: egyrészt normális ember sosem rekesztené napokig szobájába gyermekét étlen-szomjan, másrészt Ferike szabadlábon nem kezdene mészárolni vérszomjasan. Asszem az író igen komoly szociopátiában szenved és sosem volt sem apja, de fia sem. 

 A szabály szerint Ritchie nem indulhatna a gyilkoló partira, ahogy a fekete csaj sem, de az író kényelme mindennél előbb való, hát hadd menjen a mese abba az irányba, kettesben akarják legyőzni a szörnyet, hogy aztán teleszüljék az USA-t félvérekkel. Tetszik ez a kényelem, én is írok ilyen mesét, nincsenek előírások, nem létezik valóság és reálisan viselkedő emberek. Mint egy tinédzser szexuális fantáziája: bárkit megdughatok, mert nedves álmomban én irányítom a szabályokat. Iszonyatos titokra ébrednek rá együtt, miközben kibontakozik szerelmük, vajon sikerül-e a város egyetlen útján elmenekülniük a lakhelyükről, amelyet csak a seriff tart lezárva, azaz igen komolyan legyőzhetetlen helyzettel állnak szembe...?

 Nincs kétségem: ezt a szemetet rühellem. Majdnem minden mozzanata émelyítő és olyan durván hülyének néz bennünket, mint egy "itt a piros, hol a piros"-t erőltető kisebbségi krupié. Nincs megágyazva a történetnek, a szereplőknek, az irracionális lépéseknek. Összetákoltak egy világot, amely az elvérzés határán haldoklik. Egyetlen szülő sem szereti a gyermekét, hogy megvédje? Biztos, hogy egy nyomorult kétsávos út lehet csak kijárat a városból? A fekete lány mennyire fontos a cselekményben, mármint a bőrszíne? Amennyiben három napig éhezik egy tinédzser, biztos, hogy tömeggyilkossá válik? És akkor nem beszélek a hasonlóságról, amely az utóbbi idők legröhejesebb mocskához, "A bűn éjszakája" című bohóckodáshoz köti. Hetekig röhögtem, ahogyan azt a szart is komoly és megtörténhető szociodrámaként akarták ránk tukmálni. Az emberek nem dobják oda gyermekeiket semmiféle nagy közösségi faszságért, ahogyan a fiatalok sem lesznek elmebetegek chips és kóla nélkül. Mindez színtisztán az alkotó undorító könnyelműségéről szól: átlépni a valóságon, a világon, a viselkedésen (több vé betűs nem jut eszembe...), hogy beetessem a nézőt-olvasót egy olyan világgal, amit hajnalban a vécén fosás közben találtam ki, hogy jó lesz az a parasztoknak, a karakterfejlődés mindenféle igénye nélkül. A párizsis zsömlére való éhezés miatt senkit nem fejezünk le, a valóság nem így működik, ahogyan egyetlen motívum sem ebben a filmszemétben. Ami szép és kalapemeléssel jutalmazandó, az a csodaszép fényképezés és rendezés. Öröm nézni. Mintha valaki egy rakás szart csodás élethűséggel festene vászonra a műértő közönségnek. Ezt a mocskot nem érdemes megnézni, mert úgy érzem, valami bugyuta átverés tanúi vagyunk, amely belőlünk szívja az erejét. Kerüld el, bármilyen szép a megvalósítás.