A kúria - The Manor (2021)

 

 Horror egy nyugdíjas otthonban? Ritka ugyan, de előfordul, lásd a zseniális Bubba Ho-Tepet, a felülmúlhatatlan Bruce Campbell főszereplésével. Az amazon is a Blumhouse segítségével befizetett egy körre a pelenkaszagú és hintőporos környezetben, lássuk, hogyan is sült el.

 A 70 éves Judith egy gyengébb agyvérzés után úgy érzi, nem akar lányának és unokájának, a tinédzser Joshnak a terhére lenni, ezért keres magának egy öregotthont. Kellemes, kis erdöcskéhez kapcsolt kastélyban pihenhet meg időskorára, ám hiába puccos, attól még ugyanaz a hely, ahová bedugják meghalni az időseket - ám Judith jóval elevenebb a többi bentlakónál. Szobaszomszédja kissé őrültnek tűnik, folyton arról beszél, hogy valami figyeli és várja a halálukat. Miközben megismerkedik egy jobb egészségi állapotban leledző hármassal és élvezi társaságukat, egyre különösebb dolgok történnek. Az otthon pedig szinte börtönné válik, hiába a sima modorú személyzet, telefont nem használhat, kísérő nélkül még a kertbe sem mehet ki. Éjjelente egy különös lény kísérti, amikor beszél erről, azt természetesen demenciának veszik és elkezdik begyógyszerezni. Szobatársa meghal, melynek kapcsán gyanúja bizonyossággá válik. Mindenáron ki akar jutni a bizarr helyről.

 A kissé tévéfilmes hangulatú 81 perces filmecske nem egy atomvillanás. A higgadt tempóban csordogáló történet a végéig megmarad annak, ami: egy közepes misztikus thriller, természetfelettivel megspékelve. Megbánni egyáltalán nem bántam meg, hogy végignéztem, a hangulata engem megragadott, szeretem az ilyen "nyugis" horrorokat. A rejtélyek nem kitalálhatatlanok, enyhén klisés is, de nem kapunk tőle gastritist, inkább olyan otthonos, mint amikor évente egyszer visszatérünk egy kedves étterembe nyaraláskor. Negyven fölött néha lehangolónak is hat, hiszen nekünk már közeledik ez a kor és kellemetlen látni, hogy harminc év múlva egyetlen szórakozásunk a bridzselés és a totyogva megőrülés lesz. Sokszor pedig a tehetetlenség is elfogja a nézőt, hiszen akkor majd már legyengülve a teljes kiszolgáltatottság vár. Szóval nem kellemes élmény, de nézzük a zsáner főbb pontjait. Izgalom: néha azért sikerül feltornászni az adrenalint, még ha nem is veszélyesen. Feszültség: ez is kis adagokban, hiszen mint fentebb írtam, elég "nyugis", ám az érdeklődésünket folyamatosan fenntartja - annak ellenére is, hogy sejtjük a következő lépéseket. Vér és csöcsök: na ez végképp nincs - utóbbit nem is bánom, tekintve, hol is játszódik a sztorink. 😃 A CGI nagyon jól sikerült, látszik, hogy ezen nem spóroltak, de tegyük hozzá a színészeken sem, hiszen Barbara Hershey (a szép emlékű The Entity főszereplője) perfektül alakít és meg kell mondanom, még 70 felett is vonzónak találnám, ha én is annyi lennék. Nem is volt itt semmi hiba, csak a forgatókönyv lanyhasága, hiszen jóval intenzívebb élményekhez vagyunk szokva. Egy korrekt és nézhető iparosmunka, kényelmesen ellazító mozi. 

Könyv: David Koepp: Hűtőkamra

  David Koepp neve nem ismeretlen a filmberkekben jártas olvasóknak. A "Pókember, "Indiana Jones és a kristálykoponya királysága", "Jurassic Park", "Angyalok és démonok", "A titkos ablak" és sok más blockbuster forgatókönyvírója ezúttal tollat ragadott (azaz leült a laptopja elé...) és egy regényt konstruált. Lássuk a sztorit, a tempó kedvéért bemásolom ide a hátsó borítóra vésett szinopszist:

"Roberto Diazt, a Pentagon bioterror ügynökét kivezénylik egy potenciális biokémiai támadáshoz, de a helyszínen még szörnyűbb dolgot talál: egy mutációra képes organizmust, amely a föld teljes élővilágát képes kiirtani.

Diaz izolálja az organizmust és eltemeti egy ritkán használt katonai bázis alatt kialakított hűtőraktárban.

Évtizedekkel később a félelmetes élőlény kitör a földalatti kamrából. Mindent felfal, ami útjába kerül… Csak Diaz tudja, hogyan lehet megállítani…"

 Ez egy nagyon szórakoztató és ha lehet azt mondani, igen könnyed horror - átütnek rajta írójának mozis előéletében szerzett tapasztalatai, ahogyan valóban filmszerűen láttatja velünk az eseményeket. Úgy játszik velünk, mint ahogyan a nagyszabású hollywoodi produkciókban szokás: a borzalmak pengéjén táncol, de soha nem dőlünk a teljes sötétségbe, jól irányzott és bőséges humorral engedi fel a feszültséget. Olvasása közben olyan érzésem volt, mintha egy jó 80-as évekbeli horrort néznék, de nem az olcsó "direct to VHS" fajtából, hanem filmvászonra szabva. Koepp profin vezet végig minket a történeten, bár annyit meg kell jegyeznem, a szereplők bemutatása, előélete túl részletesre sikerült, talán nem kellene oldalakon keresztül gyermekkortól napjainkig mindent megtudnunk róluk, lehetséges, hogy ez a része újdonság volt az eddig mozgóképekkel operáló filmgurunak. Ez az egyetlen kifogásom lehetne a könyv ellen, de azt még hozzáfűzném, még ezek a mozzanatok is át vannak szőve laza komikummal, így élvezhetőek, továbbá tesznek arról, hogy még személyesebbé váljanak a történések. Ha van időd rá, akár fél nap alatt is ki tudod olvasni, mert a pergő cselekmények és a jópofa karakterek, a szórakoztató és olvasmányos megfogalmazás, valamint az izgalmas sztori nem engedi letenni. Mindemellett valódi horror, ahogyan a megállíthatatlanul terjeszkedő parazita gombatelepek felfedezik, hogyan használhatják az embereket céljaikra, vagy akár még döglött állatokat is, zombivá alakítva. Szétrobbanó testek, terjeszkedő zöld trutymó, arcba hányassal fertőzés, a kormány kiöregedett ügynökei, jószándékú, ám kissé bolond főszereplők -  hát persze, hogy a VICO filmje - lehetne. Vérbeli szórakozás!

A barlang mélyén - Black Water: Abyss (2020)

 Két nagy felfedezést is tettem.

Egy: az emberek nem normálisak, mert mindenféle sötét barlangok szűk járataiban mászkálnak, ahelyett, hogy (itt jönne most egy poén a kéjbarlangokról, de hát a Hölgyolvasókat nem akarom szexista módon megbotránkoztatni...) egész nap csak zabálnának és horrort néznének.

Kettő: bár sokszor megfogadtam, de a végső lökést ezzel kaptam meg: soha senkire ne hallgassak, bármennyire is dicsérnek vagy fikáznak egy filmet, mert rettentő szubjektívan állnak az emberek mindenhez, képzeljétek el, van olyan, aki például az új Batman mozira azt mondja, hogy jó. Valahogy pont nekem ezt tudnom kellett volna, ám csapdába estem, holmi pár mondatos még csak meg sem indokolt "ez egy szar" kijelentés valami paraszttól beleette magát az agyamba és húzódoztam jelen boncalanyunk megtekintésétől. Hiba volt. Jöjjön a történet:

Két pár és egy barátjuk elindulnak valami ausztrál dzsungelbe, ahol szórakozásképpen egy eddig feltérképezetlen barlangot kívánnak felfedezni. Leereszkedés után szűk járaton át jutnak el céljukhoz, a földalatti tóhoz, ám kint eközben egy felhőszakadás megárasztja a folyót és a betörő víz rohamosan emelni kezdi a tó szintjét. Menekülni kell, ha nem akarnak odalent megfulladni... Ám kiderül, egy éhes krokodil is csatlakozott a társasághoz, amely durván megsebesíti az egyik férfit. Nincs mese, kiutat kell keresni, hiszen nem elég, hogy vízbe fulladnak, de még a ragadozó is megeszi közben őket.

Röviden és lényegre törően megfogalmazott ismertetőm természetesen csak egy tömörített verzió, hiszen nem ennyire egyszerű a sztori - bár már ennyi is elég. Van itt kérem a kis csoportban kötelező asztmás és terhes figura is - ez kissé fájdalmasan érintett, elég klisés, nem? Nincs okunk panaszra, ezredszer is megesszük ezt a szendvicset, mert szeretjük és csak emel a téteken, ráadásul az állapotosság konfliktusforrássá is válik, némileg mélyebb karakterábrázolásokat vésve a képernyőbe. Izgalmakra nem lehet panasz, hol a klausztrofóbia akadályozta a légzésemet, hol a víz alatti jelenetek, ahol ugye önkéntelenül is visszatartja a néző a levegőt. De volt, amikor mindezt egyszerre kaptam, kimondottan kényelmetlen élmény volt. A krokodilokhoz őszintén szólva nem értek, tehát nem tudom, mennyire volt hiteles a szerepében, így viselkednek-e ezek a hüllők, bár egy James Bond filmben láttam, ahogy a 007-es a vízben sorban fekvő állatok hátán futott ki a partra. Meg úgy tudom, hogy ha lehúzod a wc-n kiskorában, akkor a csatornában óriásira nő. Mindezen tudományomat nem Attenborough unalmas műveiből szedtem össze, elhihetitek...

Néha kis leállást tartalmaz ugyan, de nem súlyos, legalább olykor kaptam levegőt. Szerencsésen sikerült hitelessé tenni a környezetet is, a zenéje a feszült pillanatokban pedig kimondottan hangulatos volt. Kimondottan emelte a történet fényét, hogy egyszerűen totál reménytelen helyzetbe kerültek hőseink. Nem állítom, hogy hibátlan volt, de kellemes esti szórakozás. A sok negatív kritika persze az agyoniskolázott nézőktől érte, hogy azt a vadállatot alig mutatják. Szomorú, de ez esetben ajánlom a Spektrumot, ott aztán tojástól a halálig minden pillanatát végig nézhetitek a krokodilok életének, egy horrort még mindig nem az minősít, mennyit mutatjuk benne a szörnyet. Persze a fantázia manapság hiánycikk, uncsi lehet ha nem folyik valami monszter nyála pillanatonként a pofánkba. Hitchcock meg bekaphatja, hogy úgy gondolta, azok a dolgok a legfélelmetesebbek, amiket nem látunk, mert azokat magunkban még sötétebbnek és borzasztóbbnak láttatja az emberi psziché. Részemről hangulatosnak találtam, nem kiemelkedő, de bőségesen nézhető - klausztrofóboknak pedig emelt szintű borzongás. Amúgy a 2007-es "Black Water" folytatása, de nem összefüggő, csak abban, hogy víz és krokodil a közös pont - mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy eme infót én is csak utólag tudtam meg. 

Die, Monster, Die! (1965)

 Immáron sorsszerűnek veszem, hogy Lovecraft "Szín az űrből" történetének minden egyes filmverziójáról írok. Három ebből az "Azilum Magazinban" jelent meg, (Colour from the Dark 2008, Az átok 1987, Die Farbe 2010) és egy pedig (Color Out of Space 2019) a blogon. A sokszor megcsócsált sztorit sosem sikerült még megalkotni teljesen elfogadhatóvá, nagyrészt annak köszönhetően, hogy a forgatókönyvírók kényszeresen változtatni akarnak az alapokon, de előfordult, hogy a költségvetés inflálta az élvezhetőséget - netán az egész úgy volt szar, ahogy volt. Jelenleg boncolt művünk ötvözi mindhárom lehetőséget.

Az ifjú Stephen Reinhart az angliai Arkham-be érkezik, hogy az Amerikában megismert menyasszonyát, Susan-t meglátogassa. A kisvárosban mindenki ferde szemmel tekint rá, amikor megtudják, hogy a Witley birtokra igyekszik, még csak útbaigazítást sem hajlandók adni neki. Gyalogszerrel indul el, miközben teljesen lepusztult különös tájon kel át. Megérkezvén továbbra is kijut neki az elutasítottságból, kedvese apja, Nahum ugyanis legszívesebben szintén kitenné a szűrét mihamarabb. Susan édesanyja, az elfüggönyözött ágyban betegen fekvő Letitia viszont arra biztatja, vigye magával a lányt sürgősen. Említést tesz neki egy megbetegedett és eltűnt szolgálólányról is. Később, vacsora közben az inas, Mervyn összeesik és Stephen szemtanúja lesz, ahogyan gazdája az erdőben eltemeti, majd különös fényt lát az üvegházból kiszűrődni. Susan-nal bejutnak a lelakatolt növényházba, ahol abnormálisan nagyra nőtt növényeket, különös ketrecbe zárt lényeket és egy sugárzást kibocsájtó gépet találnak. Ráébrednek, hogy a házban megbetegedettek sok időt töltöttek itt. A pincében egy kamrában pedig egy meteoritra lelnek, amelyet eddig tévelygő gazdája megpróbál megsemmisíteni...

Mondjuk ki nyíltan és köntörfalazás nélkül: ez a film unalmas. Még az 1 óra 18 perces időkeret is lötyög rajta, mint csövesen a télikabát. Emellett meg bugyuta is.

Elindul a gótikus síneken; köd, pince, barokkos zsúfoltság, gonosz felmenő, festmények, gyertyatartók, fátyolozott nő, rosszhírű kastély, pókháló. Aztán átváltunk a sci-fire, végül befut egy szájbarágós tanulság a tudományról. Néha öt percekig lopakodnak szereplőink a nagy házban, a végsőkig fokozva az unalmat. Mintha az 1960-as "House of Usher"-t forgatták volna újra, gagyibb verzióban, mindenféle kiemelkedő mozzanat nélkül, a végére belepasszírozva egy másik történetet. Ismerős: a vőlegény megérkezik, a rejtélyes és baljós házban csak a menyasszonya fogadja örömmel, míg a többi lakó el akarja zavarni. A fiatalember nem riad vissza és nem nyugszik, míg le nem leplezi a titkot, amely általában tragédiába torkollik, égő kastély háttérrel búcsúznak. Ebbe a gótikus formába kalapáltak bele tudományos-fantasztikus sallangokat, így egész egyszerűen nem működik ez a katyvasz, ahogyan nem funkcionál érdekes moziként sem. Furcsa, hogy a hatvanas évek közepén, már a mozi serdülőkorában is kliséket használtak. A diszfunkcionális mese egy pillanatig sem tud magával rántani, jéghideg egykedvűséggel számoltam a perceket, még korszakának a bája is hiányzik belőle. A díszlet ugyan szép, de a sminkek és effektek feszengésre késztettek. A főszereplő Nick Adams úgy néz ki, mint Daniel Craig fénykorában, azaz úgy 75 évvel ezelőtt - ez elmond mindent a színészi képességeiről és karizmájáról is. Sajnos az ártatlan élményről lemaradtam, nem tudom, milyen lehet szűz szemmel megnézni a "Die, Monster, Die!"-t, tehát nem úgy, mint egy Lovecraft adaptációt, hanem önálló filmként - gyanítom azonban ettől sem lesz jobb a forgatókönyv és nem fognak jobban összeilleni a merőben eltérő műfaji darabok. Sok türelmet igényelt, annak ellenére, hogy faék egyszerűségű - vagy éppen ezért. 

No Exit (2022)

 

  Amikor könyvben olvastam ezt a történetet, már akkor tudtam, hogy ezt hamarosan a képernyőn fogom viszontlátni. Taylor Adams regénye letehetetlennek bizonyult, ráadásul a filmiparban is jártas író már forgatókönyvek készítésében is kipróbálta magát - éppen ezért pörögtek az olvasó szemei előtt plasztikusan, filmkockaként az események. Gyorsan a tartalom (a könyvét másolom ide, mert szerencsére a mozi nem tér el az alapoktól...)

"Darby sűrű hóesésben próbál átjutni a Sziklás-hegységen régi Hondájával. Bocsánatot akar kérni a halálosan beteg anyjától, akit hamarosan megműtenek. Azonban a sors kétségbeejtő fordulatot hoz. A havazás hóviharrá válik, ami elvágja Darby útját a hegyekben. Nincs térerő, csak lemerülő mobiltelefon, nincs remény, csak a hóvihartól elzárt parkoló a semmi közepén.

Darbynak egy autós pihenőben kell töltenie az éjszakát néhány ismeretlen társaságában. Egy bűntény szemtanúja lesz. Egy kislányt pillant meg az egyik veszteglő autó félig befagyott ablaka mögött. A gyereket minden bizonnyal elrabolták.

Hátborzongató, élet-halál küzdelem veszi kezdetét, mert Darby nem az a fajta lány, aki könnyen feladja, és most méltó ellenfelére akadt."

 Nos, ezen a filmen nem fogsz unatkozni. Gyors, fordulatos és brutális. Nem ülepszik le egy percre sem, valami történés mindig löki előre a cselekményt, lépés lépést követ, jónéhány meglepetéssel. Az alapvetően egyszerű alapok ellenére pillanatig sem sematikus, a mindössze hat szereplős thriller magával rántja a nézőt. A világtól elvágott pihenő az éjszakai hóviharban tökéletes helyszíne egy ilyen történetnek, amelyet szerencsére az operatőr és a rendező ügyesen ki is használt. Attól a hamar bekövetkező pillanattól, hogy Darby felfedezi az elrabolt gyermeket, nincs nyugalom, komoly feszültség ül telepszik ránk, amíg ki nem robban a konfliktus, majd onnantól már az izgalmakat adagolják módszeresen. A kis pszichikai játszmák ugyan hiányoznak, amelyek a regényben még jobban megízesítették a sztorit, de érthető, hiszen a filmes lehetőségek végesek. A gördülékenységről a szereplők is gondoskodnak, sosem zökkenünk ki, Darby pedig egy ex-narkós női John McClane-ként egy pillanatig sem nyugszik a helyzetébe, mindent megtesz, hogy a szorongatott helyzetből megmenekítse a kislányt. A befejezés közeledtével pedig egyre brutálisabb és véresebb dolgok történnek meg, jól érzékeltetve, ahogyan a kétségbeesés és az időtényező a főellenségből kihozza a vadállatot. Ismét bebizonyosodott, hogy nem kell óriási költségvetés egy jó filmhez, csak jó ötlet, ügyes rendezés és jó színészek. Semmi merengés és leállás, szinte valós időben játszódik. Valódi élvezet, mintha egy gyorsvonaton száguldanál, hétvégére mindenkinek ajánlom, ha egy igazán szórakoztató és pörgős mozit akar. Készítsd be a bagót és a házi pálinkát, vagy a bunkók a kólát és popcornt, dőlj hátra a szénakazal tövében és nézd meg!

Könyv: Jozef Karika: A hasadék

 - A szlovák Jozef Karika megalkotta az európai Ideglelést. - Mondhatnánk, de nem mondjuk. Bármennyire is épül a regény ál-dokumentarista stílusával a világhírű filmre, hiszen az ötlet szikrája 100%-os bizonyossággal onnan pattanhatott elő, a kettő számomra ég és föld. Lássuk a tartalmat, amelynél homályosabban én sem festhettem volna fel a történetet, de pont ezért tetszik:

"Ez a regény különös körülmények között született. A szerzőt egy korábbi misztikus thrillerének megjelenése után megkereste egy férfi, aki elmesélt neki egy hátborzongató történetet, ami egy elhagyatott elmegyógyintézet széfjében talált dokumentumokkal veszi kezdetét. Jozef Karika lejegyezte az elbeszélést, annak számos adatát ellenőrizte, majd saját jegyzeteivel ellátva kötetbe rendezte – ezt tartja most kezében az olvasó. A könyv lapjain kibontakozó tragikus és hajmeresztő eseménysor a világ elé tárja az egyik legnagyobb szlovákiai rejtélyt: az emberek megmagyarázhatatlan eltűnését a Tribecs-hegységben. Legenda lenne, szándékos hamisítás, vagy maga a kegyetlen valóság? Ezt a kérdést a lebilincselő rémtörténetet közreadó szerző is felteszi, az olvasóra bízva annak megválaszolását. A hasadék eredeti kiadása óriási visszhangot keltett, az utóbbi évtizedek legnépszerűbb szlovák regénye lett, és az irodalom határait túllépve popkulturális jelenséggé vált."

 A szerző stílusa zseniális, mintha leülnénk pár sörre a helyi kocsmában és végig hallgatnánk egy haveri sztorit. Lebilincselő mesélői hangvétele letehetetlenné tette a könyvet, persze ugyanúgy, mint az ügyesen adagolt feszültség is. Története jóval intelligensebb az Ideglelésnél, miközben nyomvonala arra építkezik. Hogy mennyi igazság magva lehet alapjainak? Halovány fogalmam sincs, mert a neten már keveredik a regény mítosza a valósággal. Annyi fix, hogy valóban találtam komoly oldalakon azon a környéken eltűnt emberekről cikkeket, vagy rendőrségi felhívásokat. Aki akar, járjon utána, én sajnos a szlovák nyelvvel csehül állok (haha). Az elbeszélés nagyszerűen van felépítve, gördülékeny, itt aztán minden ócska időhúzás félredobva. Meglepően realista a témája ellenére, teljesen átélhetőek hősünk gondolatai és a végzetes útra induló kis társaság szikrázó feszültsége is nagyon emberi, semmiféle papír-íze nincs, hús-vér karakterek.  Közvetlensége miatt szereplőinket még közelebb érezhetjük magunkhoz, amelynek következménye, hogy teljesen átéljük megpróbáltatásaikat. Látásmódjával az ismerős helyek is baljósan ragyognak fel, miközben kerüli a szenzációhajhász klisés horror-paneleket, a legrémisztőbbek pont a hétköznapi dolgok, amelyek hirtelen képbe nem illően tűnnek fel. Humoros pillanatokon át emberi gyengeségen keresztül egy nyomasztó és akár igaznak is ható érett alkotást kapunk a kezünkbe. Nem ugrik a nyakunkba, nem ordít a fülünkbe, nincsenek démonok és vérszomjas idegenek, szinte hidegen tálalt realisztikus mese, amely magával ragad.

 Számunkra különösen figyelemre méltó, ahogyan a magyarok lakta településeken és helységeken utaznak hőseink és ahogyan ösztönösen idegenkednek tőlünk. Kopjafáinkat különös és ijesztő totemoszlopnak látják, ami nem is baj, addig jó, míg különbözünk. 

 A regény eteti magát, ha leülsz szabad óráidban, rabul ejt és nehezen teszed le. Minden elismerésem, így kell modern horrort írni, talán még a fiatalokat is be lehet vonzani az olvasáshoz. Semmiképpen ne hagyd ki. Készült egy 2019-es szlovák film is belőle.

Könyv: J. D. Barker: Szíve helyén sötétség

 

Valahogy nekem nem tapad ez az egész. Olvastam én a "Dracul"-t, amely a "Drakula hivatalos előzménye" pecsétet kapta - mára már csak néhány mozzanat ragad bogáncsként az agyamba róla, no meg az, hogy nem csapott a földhöz, kissé fárasztónak tűnt. Lehet ugyan az én hibám, a kosztümös-vámpíros történetek nem ragadnak meg különösebben... Majd a "Négy majom gyilkosság" trilógián is átrágtam magam, amely már jóval lendületesebb és érdekesebb anyag volt számomra. Az agyoncsavarintott sztori azonban néha kissé követhetetlenné vált, nem beszélve arról, hogy elvette a lehetőségét annak, hogy realitás-íze legyen az egésznek. Tudom, tudom, olyan vagyok, mint a paraszt, aki a Star Wars filmről kifelé jövet azt mormogja magában fejcsóválva, hogy ez egy hülyeség, ilyen nem is létezik. De a sok fordulat miatt csak azt éreztem, hogy az alkotó szinte erre alapozza az egészet, az újabb és újabb meglepetések már úgy megfeküdték a gyomromat, mint a hideg pacalkonzerv. Összességében azonban nem kaptam hasmenést tőle, sőt, kellemes könyv-emlékeim között tartom számon. Ezen eseményfolyam végeredményeképpen örömmel kaptam kezembe a regényt, amelynek gyorsan idemásolom a tartalmát, mert lusta vagyok a szövevényes históriát kibontakoztatni, úgy, hogy ne spojlerezzek. Tehát:

"Jack ​Thatch gyerekkorában találkozik először Stellával, a titokzatos, nyolcéves kislánnyal, akinek sötét haja és még sötétebb szeme van, és magányosan ül egy padon a temetőben a kedvenc könyvét szorongatva. A találkozásukból megszállottság lesz: Jacknek állandóan a lány körül forognak a gondolatai, és végül egy évvel később újra megpillantja, ugyanazon a padon a temetőben, ám Stella hamarosan ismét eltűnik.

Közben az egyik sikátorban egy férfi holttestére bukkannak. Az eset meglehetősen rejtélyes: a teste mindenhol borzalmasan megégett, viszont a ruhái épségben maradtak, ami képtelenségnek tűnik. Faustino Brier nyomozó tudja, hogy nem ez a férfi volt az első áldozat, aki így halt meg, és nem is ő lesz az utolsó. Brier azt is tudja, hogy pontosan egy év múlva kell majd keresniük a következő áldozatot, hacsak nem akadnak előbb az elkövető nyomára.

Egy kisfiú, akit mindenki csak „D” alanyként ismer, egy világtól elzárt, gondosan őrzött, sötét laboratórium mélyén várakozik, cseperedik és tanul. Senkivel nem beszélhet, és nem ér hozzá senki. Borzalmas erő lakozik benne, ezért azok, akik bezárták, sohasem fogják kiengedni.

A szereplőket elképzelhetetlen szálak kötik össze egymással."

 A hátsó borítóoldalon a méltató hangok Stephen King és Dean R. Koontz műveihez hasonlítják a kötetet. Van ebben némi igazság, persze nem úgy, ahogyan sugallni akarják. Barker mindent egy lapra feltéve megmarkolta a "Tűzgyújtó" alapjait és ráépített egy Koonz-szerű majdhogynem mesés történetet. Amennyiben Kinghez kellene még kötnöm, úgy a terjedelmet említeném meg (720 oldal), viszont ez a dagályosság csak a mesternek áll jól. King írózseni (annak ellenére, hogy pár alkotása számomra annyira nem szentírás) és el kell ismerni: tud bánni a szavakkal. Így esik meg az, hogy még a leghétköznapibb pillanatokat is élvezettel olvassa az ember. King megállíthatatlan szófosásai úgy tökéletesek, ahogyan vannak, minden sorának íze van (haha). Barker viszont ennyi oldalon keresztül Koontz kissé szárazabb stílusában pakolja a kazánt, amely már nem okozott számomra különösebb elragadtatást. Ahogyan a sztori szövése is hasonlatos: egy kissé naiv fiatal fiú, aki éveken át irreálisan szerelmes egy kislányba, akit 365 naponta egyszer lát csupán percekre. Rejtélyes kísérlet, bérgyilkos, titokban működő nagy csoport, akik olyanok szinte, mint a "Men in Black", bár szigorúan talpig fehérben és csakis hófehér autóban. (Ez megint csak ostobaság: ha titokban akarunk működni, miért öltözünk feltűnő fehér ruházatba? Mint James Bond, a titkos ügynök, akit a világ minden táján ismernek...) Néhány szálat kissé erőltetettnek éreztem (például a főhős barátjának életútját, amely majd jól jön még a végén...), mintha a szerző a céltáblát már megalkotta volna, de hogy milyen úton-módon és mivel lőjön rá, azt még nem tudta volna.

 Ismét kissé túlbonyolított történet, amely azért fáj a legjobban, mert már az elejétől tudjuk, hogy merre megy a játék a "Tűzgyújtó" fundamentumán és Koonz könyvszabályai szerint. Ennek fényében a felépített szólabirintus nem nyűgözi le az olvasót, hiszen a célt végig látjuk. Úgy az 550. oldaltól már csak a mihamarabbi végkifejletet vártam, hogy túl legyek rajta. Persze nem Barker lenne az alkotó, ha nem csavargat még a befejezésen is, ám mindez nem változtat a fentebb írtakon. Gyanítom, a katarzis felé való menetelés kényszerítette irracionálisra erőltetett viselkedés a szereplők részéről, a realitást sokszor mellőző és logikátlan cselekmények rontották el számomra az élvezetet. Szóval, olyan szövevényes, mint legutóbbi mondatom.

 Ettől függetlenül persze olvastatja magát, jól is van megfogalmazva. Valószínűleg aki nem olyan szinten horror- és olvasásfüggő, mint én, az nagyobb élvezetet lel benne. Leállás nincs nagyon, talán néha sok volt és szükségtelen a térképszerű útleírás. Pozitívum az egyes szám első személyes hangvétel, emellett érdekes és kalandosan izgalmas is. Horror csak Koonz-szinten van benne, hullanak az emberek rendesen, de nem tartalmaz természetfeletti szálat, inkább tudományos benzin hajtja előre. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, sodort magával, mint azt írtam, a gondjaim a sztorilájnnal voltak, nem a kibontakoztatásával. 

Ismétlem: olyan, mint egy modern Koontz-regény, csak jobban van megírva. Nyugodtan vedd kézbe, nem vagyunk egyformák, Neked lehet, hogy jobban fog tetszeni, csak én vagyok túlságosan akadékoskodó - vagy az agyam helyén sötétség... 🙂 10/7

  

Könyv: Max Brooks: Ösztönlények

Teljesen véletlenül bukkantam rá erre a könyvre a könyvtárban. Annyit azonnal elárulhatok: meg is fogom vásárolni hamarosan, mert ott kell lennie a polcomon. Max Brooks neve nem ismeretlen a horror-rajongók előtt. No nem azért, mert az ismert Mel Brooks (filmrendező, forgatókönyvíró, zeneszerző, zeneszövegíró, komikus, színész és producer) fia, hanem mert ő írta a világhírre szert tett "World War Z"-t, amely zombi-filmként világsztárokat vonultat fel, szóval általa átlépte az ingerküszöböt a műfaj. Lássuk a medvét (vagy esetünkben a nagylábot...):

 Greenloop egy elzárt kis közösség, amely a Mount Rainier lábánál fekszik. A mindössze hat okosotthonból és egy közösségi házból álló mini-település lakói vissza akarnak illeszkedni a természetbe, ezért zárkóztak el a társadalomtól. Minden környezetbarát, napelemes, lakásaikat iPhone-ról irányítják, bevásárolni drónokat küldenek. A zöld utópiába azonban hiba csúszik: kitör a vulkán, amely pillanatok alatt elvágja a külvilágtól a felső osztálybeli kommunát. A hírek alapján lassan tudatosul bennük, hogy a felmentő seregre még jó ideig várhatnak, hiszen azoknak bőven akad dolguk a környékben elszabadult lázongásokkal és mentőakciókkal. A szétzilálódó kis csapat egy része felismeri, túlélésük záloga a közelgő télre való felkészülés. Ám nem csak az állatok menekülnek a hegység dús és sötét erdeiből... Az eddig legendának tartott lények is megérkeznek. Éhesen. És nem érik be csupán a komposztáló maradékaival. Emberhúst akarnak...

 A regény zseniális és letehetetlen. Ahogyan a "World War Z", úgy ez is dokumentarista horror, a főhősnő Kate Holland, akinek a pszichoterapeutája tanácsára vezetett naplóját olvashatjuk, megtűzdelve interjúkkal és valós beszámolókkal a jetikről. Mindemellett nagyszerű kórképe a manapság divatossá lett zöld és ökocentrista hullámnak, azoknak a félnótásoknak, akik leállítanák az atomenergiát, aztán a sötétben ülve siratnák az internetet a Starbucks romjain. Azoknak, akik szerint az emberiség felesleges ezen a szent bolygón és az anyatermészetet nem szabad megbolygatni - mindemellett természetesen legyen wi-fi és foggal-körömmel kapaszkodnak ebbe a konformista hippi-elmebajba. Ahogyan az író megfogalmazza Greenloop ars poeticáját: "az emberek csak a bajnak vannak. A természet a barátunk."  

 Mindez persze addig kényelmes és fenntartható, míg a valóság arcon nem csap: az emberiségnek folyamatosan küzdenie kell évezredek óta a megmaradásáért és a természet nem a haverunk. Ezzel kell tehát szembesülnie az elkényelmesedett csoportnak, akik Rousseau-ban és Marx-ban, jógában és feminizmusban rendkívül kiműveltek, hódolnak a természetnek, de semmit sem tudnak róla, még annyit sem, hogyan kell babot csíráztatni. Szép karakterfejlődés, ahogyan végre talpra állnak a szereplők, ki így-ki úgy és valódi emberré válnak a valósággal megütközve, felébrednek alapvető ösztöneik az életben maradás kihívásaira. Hiszen napjaink világfelforgató idiotizmusai is pillanatok alatt eltűnnének, ha veszély fenyegetné az emberiséget. A küzdelem a túlélésért visszaadja az emberi méltóságot és életösztönt: védeni a társainkat, önfeláldozást, harciasságot, férfiasságot, nőiességet, bátorságot, mindazt, ami kiemeli az állatok közül az emberi lényt. Ennek jelképe Mostar, az európai nő, aki a délszláv háború túlélője és ezáltal jobban átlátja a helyzetet, vezéregyéniséggé válik. Brooks prózája kiválóan alkalmas mindennek közvetítésére, a "devolúcióra" (a könyv eredeti címe ez...). Persze nem prédikálni akar, megmarad a horror mezsgyéjén is, egyensúlyban tartja mondanivalóját az izgalmakkal és a feszültséggel. Alaposan utánajárt a bigfoot-jelenségnek, kaphatunk idézeteket alapművekből eme témáról, ahogyan teóriát is a misztikus lények létezéséről, persze nem szájbarágósan, hanem találgatásként, amelyek a kötet keretein belül elfogadható zsinórmértéknek tűnnek. Itt nem csak ezeknek a szörnyetegeknek az ösztönlétéről van szó: sokkal érdekesebb szempont az ember visszafejlődése az alapokra, a harciasságra, a vadász és gyilkos indíttatásra, gyűlöletre, amely csúcsragadozóvá emelt bennünket és amelyet manapság színes leplekbe burkolva próbálnak kiölni belőlünk. Az elfojtott vérszomj kiszabadulása felszabadító, az események borzalmasak, de megmutatják, miért ülünk a táplálékpiramis tetején. A közösség bemutatása kissé döcögős az elején, bár tanulságos, majd  a klasszikus horror-séma következik, ahogyan lassan bevezetődünk a szörnyűségekbe, mígnem elszabadul a pokol, ahol már nincs kecmec, vagy ők, vagy mi. Hajnalig olvastam, csak hogy a végére érjek, nem tudtam volna aludni a befejezésig. Hogy azoknak is kedvezzek, akik a horror kevéssé intellektuális részéért rajonganak, (bár azok idáig úgysem jutottak el az olvasásban...); van benne bél, vér, halál, szörnyek, mészárlás és beszarsz rajta. Mindenképpen olvasd el..

The Barge People (2019)

  Hirtelenjében nem is tudom, kit küldjek el a kurva anyjába, vajon a rendezőt, aki egyben producere is ennek a mocsoknak, vagy a forgatókönyv íróját, netán a szereplőgárdát....? Úgy döntöttem, kollektíve üzenem mindannyiuknak.

 Angliában járunk, valahol vidéken, ahol négyesben, egy lánytestvér páros és fickóik nagy utazásra készülnek. Illetve csak valami szennycsatorna-szerű nagyobb patakon indulnak útnak egy lakóhajóval. Az idilli romantikát némiképp megzavarja, amikor valami helyi sutyerák-família hajóját súrolják, azok meg jól kiakadnak a városi görényekre. Partra kötve túlesünk a már éppen aktuális öregemberen, aki figyelmezteti a kis csapatot, hogy húzzanak el a környékről. Baszki, lehet, ha egyszer nem őrült csövesnek öltözve, érthetően adnák elő ezek a fazonok a mondanivalójukat a filmekben, mindenki szépen visszafordulna. Ám rettenthetetlen módon maradnak és bolyonganak, mígnem egy kocsmára találnak. Hamarosan persze megjönnek a bugrisok, akikkel összekülönböztek, a csata ugyan elmarad, de azok titokban követik őket a bárkájukig. Ott jól rájuk törnek, megkötözik őket, esküszöm nem tudtam, hogy egy karcolás ilyen vérbosszút igényel, persze nem ismerem a tengerész-etikát, kocsiknál ilyenkor csak betétlap-csere van... De persze kollektíve megszívják, mert egyszerre csak megjelenik néhány kétéltű mutáns, gumimaszkkal a fején, akik fel akarják falni az időközben már hatos csomagolásúra emelkedett számú husit. Elszabadul a pokol, de szó szerint, mindenki öl mindenkit, miközben a rohadt lámpák valamiért csak villognak és filmzeneként valami idegesítő egyre erősebb huppogás hegedül idegszálainkon, mindenhol vér és ordítozás. Én is legszívesebben ordítanék. Úgy látszik megölhetetlenek a szörnyetegek, mert szegény faszikám már legalább a 117. késszúrást ejti rajta, de az továbbra is csak az éhségével foglalkozik. A hős férfiú az életben maradt piciny csapatkát elküldi a kocsmába, amit igen helyes megoldásnak vélek, ki ne szeretne oda menni, csak nem értem, mire volt jó különválni. Illetve értem, ezáltal aztán még bonyolultabbá válik a cselekmény, amely eddig is egy féltégla komplexitásával rendelkezett. Szaladgálnak az erdőben, köd van, amelyet számomra rejtélyes módon reflektorok világítanak meg. Ezek a mutánsok meg lépten-nyomon ott vannak, számon sem tudom tartani, mennyi az összlétszámuk, persze ez nem okoz különösebb lelkifurkát. Hőseink menekülnek, majd a hátuk mögött üvöltő monszternél sokkal fontosabb dologgal törődnek: megvitatják a társadalmi osztálykülönbségeket és versenyezni kezdenek, ki veszített el több hozzátartozót. Az izgalom a tetőfokára hág, minek következtében elkezdtem rendet rakni a szobában, megnézni a leveleimet, kiugrottam némi rágcsálnivalóért. Az idő relatív - mondotta Einstein és valóban, a zsigereimben érzem, míg kint voltam a konyhában, továbbra is alig haladunk, pedig már nagyon szeretném, ha ez az amatőr színjátszókör ketchupba fulladna gyorsan. Felmerül bennem az a buta optimista gondolat, amikor az elején azt gondoltam: ó, ez csak 78 perces, vajon lesz idejük rendesen kibontani egy jó történetet? Aztán amikor a 20. percben még mindig csak beszélgettek, gyötrelmesen unalmas módon, meglegyintett a reménytelen érzés, hogy ezt már baszhatom, itt már semmiféle sztori nem lesz. Végre, az egyetlen olyan esemény ezzel a filmmel kapcsolatban, amely nem okozott csalódást. Külön fájdalommal töltött el a színészi játék megrázó hiátusa, mintha a nemesrempehollósi kiscsoportosok betlehemi előadását kellene nagy kínban végigszenvednem - bár azok legalább nem több hektó vérrel próbálják a figyelmet elterelni arról, hogy ez egy rakás szar, amely fos párbeszédek, gagyi szörnyek és kb. cigisdobozra firkált forgatókönyv freakshow-ja. Az összes karakter ellenszenves és erőltetett, a kellő pillanatokban úgy viselkednek, ahogyan a filmekben kötelező, megmagyarázhatatlanul késlekednek olykor a cselekvésben, továbbá indokolatlanul bonyolítanak mindent. Minden ízében amatőr és irritáló baromság, értékelhetetlen és érdektelen nulla. Nagy ívben kerülendő, mint a csípős vazelin..

Könyv: Jasper DeWitt: A beteg

 

  A moly.hu-n nem sok dicsérő kritikát kapott a könyv az olvasóktól, amelyek fele megérdemelt, de tegyük hozzá, horror-rajongóként kanalaztam már sűrűbb foslevest is.

 Dr. Parker a szépreményű ifjú pszichiáter a legjobb iskolák elvégzése után egy gyermekkori trauma okán olyan munkahelyet keres, ahol az igazán rászorulókon segíthet. Meg is leli ezen irányú álmainak paradicsomát, valami New England-i diliházat, amely nem a puccos gazdagoknak szolgál pszichikai elsősegélyként. Mivel igen lelkes és nagy tudású, hamar kivívja vezetői tiszteletét, de - itt jön a csavar - van egy beteg, akihez nem mehet be. A "Joe"-ként elnevezett ápoltnak nagyon rossz híre van, nem is szabad vele huzamosabb ideig zárt térben lenni. A titok felizgatja Parker fantáziáját és kutakodni kezd. Az általa előbányászott akták szerint "Joe" gyermekként került vizsgálat alá először, amikor azt állította, hogy a szobájában egy gonosz, rovarszerű lény fenyegeti éjszakánként. Rövid javulás után visszakerült a lehető legrosszabb állapotban az őrültek házába. Innentől kezdve nem maradt élő szobatárs a lekötözött gyermek mellett, sem ápoló, vagy doki, aki ne halt- vagy roppant volna bele a fiú kiáradó gonoszságába. Több sem kell hősünknek, mindent elkövet annak érdekében, hogy a különös és fenyegető figura orvosa legyen...

 Mint fentebb leszögeztem: az olvasók csalódottan  tették túl magukat a köteten. Meg tudom érteni és azt is megmagyarázom, miért okozott még azoknak is illúzióvesztést a mű, akik otthon vannak a horrorban... Elsősorban, ezt nem szabadott volna könyvben kiadni. A mindössze 214 oldalas mű ráadásul fél centis sorközökkel operál - teljesen elrontva az élményt, hogy élvezhessük önmagában a sztorit annak, ami: egy elbeszélésnek. Melynek novellagyűjteményben kellene szerepelnie, hosszabb kisregényként, nem önálló kiadványként. Nem állja meg a helyét ebben a formában, sem méretben, sem pedig (főleg) stílusban. Egyszerűen kevés a puskapor. Ha ezt a sztorit egy horrormagazinban olvasom, elégedetten dőlök hátra, ahhoz a szinthez nagyon kellemes és borzongató volt. De amikor könyvként veszem a kezembe, minden hibája kitüremkedik a hosszasabb hasmenés alatt kiolvasható kiadványnak. Ami különösképpen szemet szúrt, az a történet egyenessége és lejtése. Nincs tényező, amely elterelhetné a megadott útról a sztorit. Hasonlít a neten olvasható pornó-elbeszélésekhez (csak mesélik, nem olvastam még ilyen szennyet!!!44!!44!) : pont minden adott, a csillagok állása, a véletlenek összjátéka, hogy Andi szülei éppen elutaztak és a kutyája éppen kanos, amikor vele akar aludni a kedvenc iskoláslány ruhájában, szexfilm nézése után. Nincs leágazás, a történet lineárisan folyik, tömören a végkifejlet felé. Nekem ez nagy hiba - már amennyiben nem egy hosszú novellát olvasok. Úgy máris élvezhető lenne. Egy idő után így is az, amikor benyeljük, hogy át lettünk baszva. Ha így nézzük, egy jó kis természetfeletti horrort kapunk kézhez, amely ugyan az öreg rókáknak nem tartogat meglepetést, de hozza a megszokott élményszintet. Maga a "regény" blogbejegyzésenként van megírva, el kell ismernem, annak megállja a helyét. üresjárat nincs, szóval minden adott egy antológiában való szerepléshez. Élvezhető kliséhalmaz, nagyon olvasmányosan, de ezért a pénzért rohadtul elvártam volna valami mélyebbet. Mindenesetre ez jutott, könnyed és gyors, mint az első kúrás a diszkóban, amelyre később már alig emlékszel. Fogyaszd egészséggel, mert vérbeli horror - amolyan B-kategóriás módra. Ryan Reynolds producerként nekiesett a filmforgatásnak 2018-ban, de azóta semmi hír az igen hülye munkacímű "The Patient Who Nearly Drove Me Out of Medicine"-ről.

Sáskaraj - La Nuée (2020)

 Egy melankolikus francia horror-dráma vérfOgyasztó sáskákkal...

 Virginie egy farmot vezet, ahol hármasban élnek kisfiával Gaston-nal és kamasz lányával Laura-val. Férjét elveszítette és egy kicsit az eszét is, amikor úgy döntött, kecskék tenyésztése helyett inkább sáskákat szaporít, hogy a sok elmebeteget jóllakassa, akik szerint a bolygót a húsevés pusztítja ki, meg akik szerint jobb lenne, ha a fehér emberek nem szaporodnának. Vállalkozása azonban reménytelennek tűnik, miközben gyermekeit bolond anyjukkal csúfolják. Nem tud annyit tenyészteni a rusnya rovarokból, hogy meg tudjanak élni és az átvevők sem akarják pénzbe fojtani. Laura rosszul viseli a helyzetet, anyját hibáztatja az egzisztenciális válságért, amelybe hóbortja sodorta őket. Virginie is az összeomlás határán leledzik, amikor egy kis véletlen baleset folytán észre veszi, hogy a sáskák nem csak, hogy oda vannak a vérért, hanem őrülten szaporodni kezdenek és nagyobbra nőnek az életadó nedvtől. Újabb és újabb fóliasátrakat kezd állítani a gyarapodó rajnak.

 Eleinte magát csapolgatja, hogy etesse az egyre agresszívabb tömeget, aztán literszámra rendeli a vért. Kis időre mintha helyreállna a helyzetük, de még több kell, hogy anyagilag is jól járjanak, ráadásul anyu megszállottja lett a pénzkeresés eme módjának és bizonyítási vágyának. Ennek természetesen csakis tragédia lehet a vége.

  A film inkább dráma, amiben horror is előfordul, tulajdonképpen az utolsó negyedéig csak az érezhetően közeledő balvégzet szorítja össze gyomrunkat. Az anya szemmel láthatóan elvesző kontrollja magában hordozza a potenciális katasztrófát. Itt aztán nem láthatunk hollywoodi-módra városokra támadó gyilkos sáskarajt, könnyedség még nyomokban sem lelhető benne, a tragédia egy kis közösség kamara-drámája. Az események lassan guruló tekegolyóként egyenes pályán haladnak a katarzisig, egyre nyomasztóbb hangulatban. Mivel egy zárt körben játszódik, számíthatunk az erősebb és mélyebb karakterábrázolásra. A sötét hangulat átüt a napfényes pillanatokon is, a reményvesztettséget tökéletesen ültették bele minden pillanatba. A szereplőgárda jól teljesít, kiemelten az őrület határán billegő anya, de a gyermekeit játszó ifjak is dicséretesek. Sokkal több is lehetett volna, hiszen az ötlet meg volt benne, a lehetőség több áldozatra, vérre, gyilokra, ám az alkotók mást akartak, némi lelket is belevinni. Akár láthatjuk hasonlatként az emberi türelmetlenség és pénzhajszolás következtében elszabaduló szörnyűségként is... 

Nem vagyok maradéktalanul elégedett, de semmiképpen nem bánom a 100 percet, amit rááldoztam. 

Caveat (2020)

 Damian Mc Carthy író/rendező első nagyjátékfilmje, véleményem szerint, erősen meg fogja osztani azokat, akik (remélhetőleg ezen ajánlót követően) a megtekintése mellett döntenek, ugyanis legalább annyi érv szól amellett, hogy minden lassúsága, kuszasága, ki nem bontott háttértörténete, a szereplők motivációinak és magának a a történetnek az egyértelművé nem tétele mellett is egy nagyon jó filmmel van dolgunk, mint amellett, hogy a Caveat egy feleslegesen elnyújtott, a rendező ötlettelenségét művészieskedéssel palástolni próbáló katyvasz. Talán mindkét megállapítás túlzás, és egyik sem állná meg a helyét igazán, de az biztos, hogy legalább annyi elégedett, mint amennyi elégedetlen ember lesz azok között, akik veszik maguknak a fáradságot (ami az első fél órát tekintve akár tényleges fáradságot is jelenthet) és türelmesen végig nézik az alig másfél órás játékidőt. Ami közel sem számít soknak, de a Caveat esetében bizony annak tűnhet. A mai, sodró lendületű, minden percre újabb és újabb történéssel, ijesztgetéssel előrukkoló, a néző idegeit és koncentrációját a végletekig igénybe vevő filmekhez szokott filmfogyasztónak mindenképpen. Nem tagadom, hogy a film elején, a Hammer Stúdió gótikus horrorjait megidéző sztoritól és atmoszférától eksztatikus állapotba került nézői lelkem az első fél óra után erősen elgondolkodott azon, hogy a kétségtelenül hátborzongató helyszín és hangulat, a történet alatt mindvégig ott hömpölygő, dark-ambientre hajazó fájdalmasan szép zenei kíséret ellenére érdemes-e az időmből további tíz perceket adnom arra, hogy Damian Mc Carthy alkotásával megbarátkozzam. Az elgondolás, hogy az információkat lassan csöpögtetik, a megfejtést a lehető legtovább titokban hagyják, nélkülöznek mindenféle hatásvadász, bazári ijesztgetést és a percenkénti sokkolás helyett a lehető legtovább feszítik a néző idegszálait nem rossz és nem is újkeletű, de van ebben még mit tanulnia az elsőfilmes rendezőnek. A hangulatteremtés kifogástalan, a zeneszerzői és operatőri munka is rendben volt véleményem szerint és azzal a kritikával sem értek egyet, hogy a szereplők jellemrajza, motivációinak megírása elnagyolt lett volna. Hogy nem lehetett azonosulni a főszereplő, a Jonathan French által alakított, Isaac karakterével. Annak ellenére sem tartom igaznak, hogy valóban nem sok minden derül ki Isaac cselekedeteinek mozgatórugóról. Számomra mégis valamiért a legelső perctől kezdve hiteles, érthető, átélhető minden, amit tesz és mindvégig képes voltam együtt érezni vele és drukkolni neki, hogy életben maradjon a film végére. Még akkor is, ha a kezdeti makulátlannak tűnő jellemére valami titokzatos, ki nem mondott, de azért sejtetett, sötét múlt vetült.  Barátja, a Ben Caplan által alakított Moe Barrett iránt pedig a film kezdetétől fogva erős ellenszenvvel viseltettem, holott az ő karakterének háttértörténete még annyira sem volt megírva, mint Isaacé. De kinek lenne szimpatikus egy olyan figura, aki egy súlyos balesetből éppen csak felépülő, amnéziával küzdő, majdhogynem magáról sem tudó barátját csak azért keresi fel, hogy a mentális problémákkal megvert unokahúgára, aki a világtól elzártan, egy sziget egyetlen épületében, egy erősen elhanyagolt, kísérteties kúriában él, öt napig vigyázzon. Olga (Leila Skyes) valaha együtt élt a szigeten a szüleivel, Barret testvérével és annak feleségével, amíg az apja főbe nem lőtte magát a kúria pincéjében az anyja pedig nyomtalanul el nem tűnt. Azóta eltelt nyolc év és Olga, a szorongásaitól és félelmeitől megvert lány nem képes elszakadni az egykori szülői háztól. Bármilyen szörnyűségek is történtek ott, rendszeresen átevez a szigetre és a lassan elrothadó házban tölti napjait. Barrett pedig érthető okokból irtózik a gondolattól, hogy abban a házban, ahol a testvére átlőtte a fejét, időzzön egy zavarodott, gyámságra szoruló lánnyal, akkor is, ha az történetesen az unokahúga. Logikus, de mégis ellenszenves tőle, hogy ezt a kényelmetlen és hálátlan feladatot másra hárítja át. Az, hogy ezt egy olyan barátjától kéri, aki még nem épült fel egy súlyos balesetből, aki még szintén kezelésekre szorulna, Olgához hasonlóan, az egyenesen aljas húzás. Isaac nem is szívesen mond igent Barrett kérésére, de egyrészt képtelen a logikus gondolkodásra, másrészt mindössze öt napról van szó, amit igen bőkezűen honorálna egykori barátja. 

Az igazi nehézségek természetesen csak azután következnek, hogy Isaac, elsősorban a pénz miatt, rábólint Barrett ajánlatára és beül a csónakba, amivel áteveznek a szigetre Olgához. A lényegi dolgok már csak ott derülnek ki. Hogy Olga nem engedi, hogy bárki is a közelében legyen, hogy dühkitörései vannak, hogy a sziget teljesen lakatlan, hogy Isaacnek egy rögzített láncon végződő hámot kell viselnie amíg ott van, hogy véletlenül se tudjon Olga közelébe menni. Az egész feladat kezd szürreálissá és nyomasztóvá válni Isaac számára. Barrett pedig beül a csónakba és magára hagyja barátját, kettesben a zavarodott lánnyal egy meglehetősen nyomasztó hangulatot árasztó, romos házban. 

A hangsúly ezt követően sem a történéseken, sokkal inkább a sejtetésen van. Hogy valami (vagy inkább semmi) nem igaz abból, amit Barrett elmondott, hogy Isaacnek nem azért kell ott lennie elsősorban, mert a barátja nem kíván a mentálisan labilis unokahúgára felügyelni. Hogy Iscaac nagyon is nyomós okból került oda, hogy Olga és ő nem ismeretlenek egymás számára. De többet nem szeretnék elmondani a történetből, egyrészt, mert nem biztos, hogy az én teóriám a helytálló, másrészt azért, mert mindenkinek megadnám a megfejtés lehetőségét. Legalábbis azoknak, akik ezt a rendkívül lassan építkező, iszonyúan nyomasztó hangulatú, inkább lélektani horrornak címkézendő filmet meg kívánják nézni. Gyanítom, nem ők lesznek többségben, de azt hiszem, ők nyernek vele inkább és nem azok, akik váll rándítva más film után néznek, vagy féltávnál kikapcsolják. Nehéz dió a Caveat, sok elsőfilmes hibával, talán nem eléggé jól kidolgozott forgatókönyvvel, de egy kellemes színfolt a sok tucatfilm között.

  

Tűzlovag - The Minion (1998)

  Amikor az embernek már annyi horrorfilmje van, hogy nyilvántartásban kell vezetni, akkor egy-egy ilyen tartalom meglepetésként éri és hangulatba is hozza. Valamiért az ilyen ősi - démonos téma megtetézve Dolph Lundgren-nel igencsak jó mixnek hangzik számomra, ráadásul a '90-es években elkészülve... Olyan csalogató, mint egy tűzforró nyári napon a jéghideg molyirtó koktél. Vágjunk is bele az ismertetőbe.

 New York, 1999 trópusi hangulatú karácsonyára készülődik a nagyváros, közeledik 2000. Eme időszak különösen alkalmas volt arra, hogy egyesek a világvégét vizionálják, úgy látszik a kerek dátumok félelmetesek. Egy metró alatti barlangban hihetetlen régészeti leletre bukkannak. Az indián származású Karen Goodleaf archeológus meglepő következtetésre jut: a templomos lovagok már Amerika felfedezése előtt megjárták az Újvilágot. Éppen egy talizmánból bányász ki egy különös kulcsot, amikor rárohan egy őrjöngő és morgó férfi - ám váratlan megmentője érkezik, aki egy nagy szöges vaskesztyűvel megöli a támadót, majd se szó se beszéd le akar lépni a lelettel. A nő ezt nem hagyja, követi a nagydarab és szótlan figurát, követelve tőle a világhírt jelentő kincset. Mint kiderül, Lukas Sadorov az ősi templomos lovagrend mai napig létező szervezetének a tagja, majd a hitetlenkedő Karen azt is megtudja, hogy üldözőjük egy testből-testbe vándorló démon, aki a pokol kapujának a kulcsát akarja, mely most az ő kezükbe került. Megindul a menekülés, igyekeznek immáron közösen elpusztítani a relikviát, amely elhozza a világ végét. A démon követi őket és a kezébe kerül az ereklye... Minden áron meg kell állítani a hullaösvényt maga után hagyó gonoszt és csukva tartani az átjárót...

 A film természetesen "direct-to-video" és televíziós nyersanyagnak készült. Mindig értetlenséggel fogadtam, amikor valamelyik stúdió összekotor egy halom pénzt forgatásra, díszletre, szereplőkre, drogra, bulikra és még jól is sikerülhetne minden, de az, ami semmibe sem kerül, maga a forgatókönyv, a legszarabb. Csak néhány ötlet, csak néhány frappánsabb társalgás, csak annyi, hogy egy szenzációs felfedezésen ne egy darab régész topogjon, hogy a gépfegyveres gyilkosra legalább egy ember próbáljon meg célozni a rendőrőrs 120 tagja közül, vagy, ha ez már nem megy, legalább ne fussanak a lövésekbe. Hogy Dolph Lundgren, a rendíthetetlen ólomkatona ne csak biblia-idézetekkel kommunikáljon talányosan és egy huszonéves prosti külsejű hölgyről ne kelljen elhinnünk, hogy világklasszis archeológus. Hogy a fél film megindul egy irányba, hogyan semmisítsék meg a kulcsot, majd a végén gyors lezárásként teljesen másfelé evez. Nem sorolom, mert ezek a kis vérpatakok mégsem véreztetik el az egészet. Mert ott van benne a varázs, amiért nem tudsz legyintve a stop gombra nyomni. Összességében mégis egy mozgalmas és szerethető iparosmunka ez. A zene, a képek, a szereplők, a hangulat mind a fényes '90-es éveket idézi, amikor pont az ilyen apróságokon nem akadtak fel. A történetbe belezsúfolva indián rezervátum, nukleáris szemét, Jeruzsálem, titkos rend, pokol és sok gyilkosság. Gyakran ugrott be Chuck Norris "Hellbound" című mozija, amelyben szintén ősi ereklyét kutató démon, régésznő és kemény fiú ugrik össze - majd lefutásként Jeruzsálemben érkezik a végjáték. Ahogyan a rendőrőrs lemészárlása a "Terminatort" idézi, de legyünk bőkezűek, tegyük bele a "Letaszítva" és az "Ítéletnap" című remekeket. Sok kis puzzle, amely azonban összefő szépen a kondérban és egy emészthető levest kapunk. Unatkozni lehetetlen rajta, bár izgalmakkal nem okoz diszritmiát, sok előrelátható eseménye a használt kliséknek köszönhető. Ha a való életben a párbeszédek így folynának, eret harapnék magamon. Talán feltűnő az ingázásom, vajon a sok negatívum mellett hogyan tudnám jóra kihozni a filmet... Na várj: ez egy olyan pizza, amit telepakoltak brokkolival. Ha éhes vagy még befalod azt is, mert a többi feltét jó. Szóval egy igazi B-film 3 millió dollárból egy ikonikus de kissé unott főszereplővel, sok akcióval, sok panellel... Legalább nem olyan szarkupac és idegesítő, mint néhány mozi manapság, hanem élvezhető. 

Szeánsz - Seance (2021)

 Olykor elkap a kísértés, hogy a hazai filmforgalmazókat egy székbe kötözzem és elektromosan sokkoljam krokodilcsipesszel a heréjükön. Egyetlen kérdésem lenne, habzó szájjal üvöltve: Magyarázd el bazmeg, miért ezeket a fos filmeket hozod Magyarországra és szinkronizáltatod le??? 

 Ebből kitalálhatjátok, hogy a "Szeánsz" nem a szívem csücske.

 Kezdjük a tartalommal: leányiskola, ahol szellemidézést követően egy csaj kizuhan az ablakon. Megüresedett helyére Camille érkezik, aki szemmel láthatóan idősebb az osztálytársainál (na nem mintha azok ne lennének úgy 20 évesek nagyrészt...) , de ez nem fontos, hiszen, ha már ezen fennakadunk, mi lesz még később. Természetesen a "kísértetjárta" szobát kapja meg, majd összekülönbözik az oskolás alfanőstényekkel, akik persze mind részt vettek a rosszul végződött szeánszon. Meglepő, de miután összeverik közösen, nem köpi be őket, mert akkor nyakára hágna az ilyen ócska panelból összepakolt filmek klisészabványainak. Helyette velük együtt egy újabb ceremóniában vesz részt, amelyen jelentkezik az elhunyt lány kísértete... Ezt követően sorra halálozni kezd a leánycsapat, mi pedig összeszorult szívvel gondolunk arra, hogy miért nem néztünk inkább egy dokumentumfilmet a belga csipkeverés módszereiről.

 Ez a film egy gánymunka. Minden benne van, amit egyenként is utálunk a műfajban, viszont itt ömlesztve kapjuk. A leányiskola, ahol két opció van: vagy félhomály van, vagy vaksötét, nem számít, odakinn éppen verőfényes napsütés van-e. A könyvtárban, a raktárban a fürdőszobában, a lakószobában, még órán is (!) mindenhol ezer kis lámpácska pislog, amelyek csak növelik a sötétséget. Felejtsd el a neonfényt, a világosságot, még tanulni is 1 wattos égőcskével ülnek le. Arról nem is beszélve, hogy a lámpák villognak, mert az kötelező az efféle filmekben. Minden szereplő egy két lábon járó klisé. Azt hiszed nem érkezik egy cseresznye a torta tetejére ez ügyben? De igen, ott van a "jóképű" karbantartó, aki naná, hogy az iskola igazgatónőjének a fia. Érted, anyád egy ilyen nagy hírű intézményt vezet, te meg a tamponokat kotorászod a csajok wc-jéből. Életszerű. Az édesanyja viszont egy igazi domináns vénasszony, akit egyenesen Dachau-ból szerződtettek le, mert durva lenne, ha kilógna a tinihorrorok közül ez a film. Camille, a főszereplő sem nő a szívünkhöz, miért kedvelnénk ezáltal bárkit is ebben a katyvaszban? A "kísértet a lánykollégiumban" klisé már olyan szinten elkoptatott, hogy én irulok-pirulok az alkotók helyett - ezen az sem segít, hogy félidőben műfajt váltanak, hogy a végére slasher-ré alakuljon a béna lábakon imbolygó sztori. Jóval az átlag alatt mozog az egész, néhány jumpscare pedig nem hozza helyre az olyan elkoptatott közhelyet, mint a takarót fejére húzó lány mellett megjelenő szellem, vagy a lánycsapat összetételét, netán magát a történet alakulását. A végére némileg feljavul, hogy aztán teli talppal tapossa szét újra felhorgadó reményeinket a halálesetek motivációjával és elkövetőjével. Nem áll össze egésszé, röhejes a tét, amely nem ér meg egy sokszoros gyilkosságot. Mintha egy nyalókáért agyonlőném a kisboltost. Az egész en bloc érthetetlen, miért került képernyőre, olyan, mintha valami gyerek firkantotta volna a szkriptet, miután megnézett néhány tinihorrort és Scooby Doo kalandjait, de nem tudta volna eldönteni, vajon a Sötét folyosókat, vagy a Sikolyt, utánozza-e le. Mindezt megtetézve vontatottsággal és azzal, hogy percnyi izgalmat sem dob ránk, semmiféle újat nem nyújt, maximum annak, aki életében először lát ilyet - bár a rémes karakterek miatt lehet, hogy még egy óvodás is inkább döntene a Teletubbies mellett. A végére még egy WTF kung-fu harc is bele kerül, amelynek a befejezése röhejesre sikeredik. Ez egy indokolatlan film, amely nagy ívben kerülendő. 

Gyilkos Halloween - Halloween Kills (2021)

 Megérkezett újra Michael Myers és hozott magával egy véres, ámde elég disszonáns érzéseket okozó történetet. Gyorsan fussuk le a tiszteletköröket. Mint azt tudjuk, a nagy sikerű Halloween-t újra előszedték a sutból már 2018-ban és egy egész trilógiát ígértek nekünk. A nagy show és a bomba természetesen az volt, hogy visszatért Laurie Strode, azaz Jamie Lee Curtis, aki nosztalgia könnyeit csalta szemeinkbe, mint ahogyan például a mai napig visszasírjuk Sigourney Weaver és az Alien párosát. Természetesen a modern idők hangján szólalt már meg a régi gitár, Laurie harcos némberré öregedett, csapdákkal kipreparált házban lakva, Sarah Connor-alteregóként ragaszkodik rögeszméjéhez, amelyben nem is csalódik: a gyilkos ismét megjelenik és válogatás nélkül öl. A képbe belép immár a fiatalabb nemzedék is, talán a staféta áthullhat majd az ő markukba, előkerül a hősnő leánya és nagyanyja harcias vérét öröklő unokája.

Michael Myers tehát kiszabadul újra és folytatja a szíve szerint neki tetsző foglalatosságot és az előző rész végén felcsillan a remény (már annak, aki nem tudta, hogy folytatódik), hogy sikerült rárobbantani Laurie házát.

 Hát nem, piszkosul nem jött össze, ennek örömére hősünk kikecmereg a tűzből és rögvest neki áll redukálni a tűzoltók számát. Ezzel párhuzamosan előkerülnek a réges-régi ismerősök a legelső részből, a túlélő gyermekek, akik felnőttként még mindig nem heverték ki ifjonti traumájukat. Múltidéző jelenetek következnek, aztán a szikár jelen: Laurie kórházba kerül mert fáj a hasa, ami nem is indokolatlan, hiszen konyhakéssel lett beledöfve, nekünk még pár évvel ezelőtt. A város apraja-nagyja feldühödve, élükön a múlt túlélőivel, embervadászatra indulnak, megelégelve Haddonfield turisztikai tönkretételét, amelyet a kisvárosi gyilkos hírneve okozott. Ja, meg biztos rohadtul unalmas lehet, hogy majdnem minden kurva Halloween-t rettegésben kell tölteniük már évek óta, mert az elmegyógyintézetek sosem tudják rendesen bezárni Mikey-t. A csőcselék amolyan Black Lives Matter-hévvel kezd őrjöngeni és a rendfenntartókat félresöpörni. Pisztoly, baseball ütő, shotgun, talán még tortakenő kés is a kezekbe kerül, remek alkalmat adva a kavarodásban annak, hogy tömeggyilkosunk kiélhesse magát. Míg a csürhe egy másik szökött elmebeteget üldöz és kerget a halálba, ő sem rest, melózik rendesen azon, hogy holnap több kenyér jusson a boltokban a város lakóinak. Nagy nehezen kimatekozzák, hová is húz a szíve Myers-nek és igyekeznek ott lecsapni rá. Hogy ez mennyire sikerül? Talán elég annyit mondani: a következő rész innen folytatódik...

Szomorúvá tesz a tudat, hogy az alkotók igyekeztek többé tenni egy jó slashert annál, ami: vérben tocsogó, bodycount-ban szárnyaló horrornál. A tétet megemelték, és belefűztek olyan történetszálakat, drámákat, néha csavarokat, amelyek megfekszik a gyomrunkat. Értem én, hogy ez most mozira készül, igyekezzünk megfűszerezni, felglancolni minden olyan manapság elvárt cuccal, ami majd magasabb polcra helyezi önmagánál a sztorit. Értem, hogy a mai generációnak nem elég az öldöklés, ezért szirupos visszaemlékezések és a káosz közepén nosztalgikus egymásra találások kellettek, csakhogy ezek folyamatosan megtörik az események dinamikáját. A gyakran visszaváltott sebesség döcögőssé tette számomra a filmet, nyugodtan ki lehetett volna vagdosni azt a 20 percet, amivel több a kelleténél. Ennél már csak a balfasz-faktor idegesítőbb, hogy egyszeriben minden hülye cowboy lesz és lőnek bele a vakvilágba, az egész város amolyan fáklyás-kaszás frankenstein-es üldözésbe kezd. Logikus lépés gyilkosunktól, hogy az idiótákat lekaszabolja - magunk sem tennénk másként. A túlzásba hajszolt irracionális reakciók és filmízű viselkedés a hitelesség kárára megy, gyakorta kibillentik a nézőt, aki a lelke mélyén érzi, hogy perpillanat a készítők hülyére veszik őt és csak alibiznek, hogy a középső résznek legyen valami története. És ha már itt tartunk, az izgalomszintet rendesen lecsavarja, hogy jól tudjuk, folytatás is van, nem sok zsetont hagytak ezáltal az asztalon - mert lássuk be: Laurie lánya és unokája nem tétek, senkit sem érdekel a sorsuk, csak az, hogy milyen míves halálesettel gazdagítják a széria kincsestárát. Értem én, hogy szervesen kapcsolódik a két részhez, amolyan összekötő kapocs, de valójában mindenki Laurie és a gonosz összecsapását várja igazán, ám csalódást okoz, olyan, mintha a "Bolygó neve: Halálban" Ripley csak a gyengélkedőben heverészne végig. De lépjünk át a pozitív tartományba is. A gyilkosságok ötletesek, véresek, brutálisak, az imádott zenével együtt pedig libabőrt okoznak. A képiség, a hangulat, a beállítások nagyszerűen hozzák az elvárt horrorfilmes borzongást számunkra, abban nincs is hiba, nem okoz csalódást. Sajnos nehéz legyűrni az a mellékízt a szánkban, hogy ez a rész felesleges volt, csak a két tortakrém közötti száraz tésztalap. Ennek örömére várom a "Halloween Ends"-et és a végső összecsapást.

Idő - Old (2021)

 Egy újabb képregényfilm - csak éppen nem egy Marvel vagy DC-s csetepaté, hanem egy svájci alkotás, a "Sandcastle" alapján vezet bennünket Shyamalan egy valós és halálos veszedelem témájába: az öregedésbe.

 Pedig minden olyan remekül kezdődik. Egyszerűen imádni való, egy földi paradicsom, ahová a Cappa család megérkezik. Apa, anya, kisfiú és nővére. Velkám drink a szállodában, első osztályú kiszolgálás és kényeztetés. Persze nem minden ilyen csodás: anya beteg és elhagyni tervezi a családot. Próbáljuk azért kiélvezni ezt a részletnyi mennyországot, van egy fantasztikusan szép partrész, indul is egy kisbusz, hogy a vendégeket eljuttassa oda. A sofőr irányt mutat nekik, majd el is pályázik, miközben nagy reményekkel vágnak át a szűk kis szoroson egy végeláthatatlannak tűnő sziklarengetegben a gyönyörű partra. Már van is ott egy nyaraló, egy híres rapsztár, bár eléggé magába roskadva ücsörög. Majd barátnéja holttestét a partra sodorja a víz. Ez még nem a borzalom, de máris pánikhelyzet alakul ki a kis csapatban. Térerő nincs, ezért valaki elindul segítségért - mindössze pár méternyire jut a visszaúton a járatban, majd eszméletét veszti. Hihetetlen, de igaz: egyszerűen nincs kiút. És még hihetetlenebb, de igaz: a gyerekek pár óra alatt elkezdenek kamaszodni. Anya tumorja gyorsan megnövekszik és a sebek azonnal begyógyulnak. Tudatosul: az idő ezen a helyen felgyorsul, mindannyian sebesen öregedni kezdenek. Az egérfogó rájuk zárult, az óceán felé nincs menekvés, a járat eszméletlenül dob vissza - egyik kedves útitársuk pedig gyilkolásra hajlamos skizofrén. Valami célzatosság lehet abban, hogy pont őket szállították erre a helyre? Túl lehet élni egy ilyen gyilkos tempójú vénülést...?

 Nyugtalanító utazásra visz bennünket a történet. Egy reális rémálom, amelyre az ember gyűlöl gondolni, a szomorú és visszafordíthatatlan elfáradás, amelynek végállomása menthetetlenül a pusztulás. Minden instabil, folyamatosan újabb kérdések és felfedezések tartják ébren az érdeklődést. Rájátszanak erre a kamera beállításai, a bizonytalanságot sugalló határozatlansága, a jól érzékeltetett érzelmekre reagáló reakciói. A néző elmerengene a melankolikus mondanivalón, de mindig történik valami, olykor szomorú, olykor izgalmas máskor pedig megrázó dolog, amely nem hagyja nyugodni az embert. Alaphangon nyomasztó minden, zene szinte nincs is, csikorgások, dübörgések dolgoznak együtt a pillanatnyi mondanivalóval. Az idő pedig telik, mintha egy lassan zuhanó repülőn ülnének a szereplők, amelynek ablakában már megjelenik a katasztrófa közeledő helyszíne. Az elkerülhetetlen halál metaforája time-lapse stílusban, persze rejtéllyel és izgalmakkal feldúsítva. Végignézhetjük a létünket gyorsan pörgetve, némi figyelmeztetéssel, jobb, ha nem úgy gondolkodunk, mintha örökké élnénk. Persze prédikálásról szó sincs, csak gondolatébresztésről, hiszen mégiscsak egy misztikus-thrillerről beszélünk. El lehet merülni benne, elvárásokat félredobva... Ha egy szóval kellene jellemeznem az egészet: furcsa. Nem hétköznapi ebben semmi, a megvalósítástól a forgatókönyvön keresztül a láttatott látvánnyal együtt.

 De egy levesben nem csak finom hús van, akadnak negatívumok is, az öregedés néha logikátlanul érkezik, kinek jobban, kinek kevésbé. Kétségekkel eltelve nézem, hogy a 6 éves kisfiú hogyan gondolkodhat felnőttként, hiszen pár óra alatt tapasztalatok híján az elméje nem nagyon változhat - az életét mondhatni az óceánparton élte le. Túl könnyű húzás az is, hogy a kis srác mindenkit kikérdez a szakmájáról és nevéről - csak, hogy ezzel majd később ne kelljen szarakodni. A befejezés pedig elveszi a misztikumot és sután egy kutyaközönséges hollywoodi végjátékot kapunk - nem illik bele az egészbe.

 Zavarba ejtő alkotás, érdemes megnézni, mert semmi megszokott nincs benne, emellett feszültséggel teli, hangulatos - olykor gondolatébresztő és  érdekes.

Az Usher-ház bukása - House of Usher (1960)

  Az ifjú Philip Winthrop Bostonból az Usher-házhoz utazik, amely egy kopár és riasztó mocsaras területen álló elhanyagolt kúria. Útjának célja, hogy menyasszonyát, Madeline-t végre hazahívja onnan és összeházasodjanak. Különös körülmények fogadják, ahogyan párjának bátyja Roderick is extravagáns figura. Nem bírja a zajokat, az érintést, az erős fényt, az illatokat és az ízes ételeket. A férfi teljes elutasítással fogadja Philip ötletét, miszerint a lányt magával vigye a városba - azt állítja, Madeline nagyon beteges. Ráadásul utal arra, hogy családjukat elátkozott vérvonal sújtja, amely minden felmenőjüket őrületbe és gyilkolásba taszította - és amely gonoszság beivódott magába az épületbe is, amelyben élnek. Nem akarja hagyni, hogy következő generációkra hagyatékozódjon ez a sötét örökség. 

 A fiatalember természetesen nem lett meggyőzve és határozottan ragaszkodik terveihez, még a szabódó és valóban kissé betegnek tűnő Madeline-t is meggyőzi, milyen szép jövő vár rájuk... Ám a lány egy, a bátyjával folytatott heves vita után állítólag szívgyengeségben elhalálozik. Roderick késlekedés nélkül a családi kriptába zárja a holttestet, majd felszólítja a gyászoló vőlegényt, hagyja el a házat. Philip azonban megtudja az inastól: szerelme hajlamos a katalepsziára, amely miatt a megtévesztésig a halálhoz hasonló tüneteket produkálhat. Koporsóját üresen találja, ezért őrjöngve keresi kedvesét, ám az egyre zaklatottabbnak és őrültebbnek tűnő Roderick nem hajlandó elárulni, hol a lány. Csak annyi szakad ki belőle, hogy az élve eltemetés Madeline-t megőrjítette... Aki aztán végzetet hoz az elátkozott Usher-házra és lakóira... 

 Válaszként a televízió elterjedésére, megszületett a futószalagos olcsó mozifilmek gyártása, amelyek nem a megszokott témákat boncolgatták, inkább erotikával, vérrel és egyéb prüdériát elvető témákkal csalogatták a filmszínházakba a nézőket. Erre a hullámra kapaszkodott fel az AIP (American International Pictures), hogy low budget alkotásaival minél nagyobb haszon fejében szinte hetek alatt leszállítsanak egy-egy "remekművet"... Naná, hogy a produceri és rendezői nyeregbe maga Roger Corman pattant, hogy a Hammer Studio sikeres gótikus horrorjainak a mintájára előrántsa Edgar Allan Poe remekeit és megfilmesítse azokat. Döntésének legnagyobb motivációját leginkább az adta, hogy Poe művei nem voltak jogdíjasak, így kézben voltak a jó sztorik, nem túl hosszú forgatási idővel máris hullott a Hammer-utánzatokból a pénzeső. Megszületett a Poe-ciklus, ami nyolc részből állt, és amely erős minőségi ugrás az addig sokad rangú szörnyfilmes gagyikban utazó AIP-nek. A lelkesedés olyan pozitívumokat hozott magával, hogy ezek már színesben készültek, továbbá sikerült a nagy nevű Vincent Price-ot is alkalmazniuk, amely tény szintén erősen emelte az alkotások fényét.

 Ennek a ciklusnak az első része a "House of Usher", forgatókönyvét a neves sci-fi/horror író Richard Matheson vetette papírra, hogy aztán laza három hét alatt el is készítsék. A mindössze négy szereplővel rendelkező történet valóban erős gótikus légkörrel rendelkezik, el kell ismerni, ügyesen importálták az angol stúdió borzongató stílusjegyeit. A ködös és sivár mocsár, a baljós épület a homályban, a pókhálós kazamaták, csontvázak, koporsók, kripta, furcsa szereplők és beteges festmények együttesen felelősek a nyomasztó atmoszféra megteremtéséért. Poe eredetijéhez képest csupán a viszonyok változtak, hiszen az elbeszélésben a vendég maga Roderick régi barátjaként jön a kúriába, Lady Madeleine-t nem is ismeri meg igazán, míg itt kimondottan hozzá érkezik a jegyeseként. Ezáltal belefűztek egy romantikus szálat, amely a prózai művet elevenebbé, közelebbivé hozta a nézők számára. A hátborzongató rejtély felkelti a kíváncsiságot, bár egy bizonyos ponton túl már kimondottan idegesítővé válnak a semmitmondó válaszok, amelyet mi nézők az ifjú Philippel együtt kapunk, "Úgysem értené", "Jobban tenné, ha távozna"... Mindvégig bizonytalanságban hagynak bennünket, vajon valós-e az elátkozott család mendemondája, vagy csak bebeszélik maguknak fatalista módon az ott élők eme determinált végzetet. Price brilliroz Roderick szerepében, a túlfinomodott család hiperérzékeny tagjaként olyan, mint egy meleg kutyapedikűrös, szigorú báty - mégis gyenge ember, mintha némi vérfertőző féltékenység is lángolna benne húga irányába. Poe zaklatott és lidércnyomásos írásmódja átüt a filmkockákon, az operatőr munkájától a díszletekig mindenütt, Corman pedig ragyogóan rendez. Nem sokkolni kívánnak, hanem megmeríteni bennünket a melankolikusan sötét hangulatban, a reményveszettségben, amely őrületben csúcsosodik ki. A befejezés után pedig el lehet gondolkodni azon, vajon egy önbeteljesítő jóslat, vagy egy valódi átok okozta-e a szörnyű véget... 

Az ügyesen összerakott és hangulatos film tartalmaz bizonyos túlzásokat, mint például a hosszas kutatás a lány után, amely bolyongás nyilván az épület borzadályos labirintusát akarja bemutatni, de egy percnél tovább tartóan már kínosan feszengünk, vagy Philip technicolor színekben tündöklő álma, amely szintén a kelleténél jóval tovább tart. Mindezek persze apróságok ahhoz képest, hogy egy feltűnően jó Poe-adaptációt láthatunk, nagyon hatásosan bemutatva, kiemelkedő színészi munkával és rémálom-szerű környezetben.  

Bad Apples (2018)

 

  Amikor a "Baphomet" című semmiséget szakajtó szarként aposztrofáltam, még nem tudtam, hogy hamarosan egy medencényi ürülékbe ugrok fejest... Pedig le is írtam: nem szabad olyan filmet nézni, amelyet ugyanaz az ember írt, rendezett és még szerepel is benne. Szolgáljon mentségemre, hogy nem nagyon szeretek előre kotorászni, kedvelem, ha egy alkotás meglep. Hát ez most aztán sikerült. Ilyen fáradt émelygést nem is tudom, éreztem-e eddig horror láttán, s mivel munkahelyen szenvedtem végig, még a levelezésemet is 5 percenként néztem, hátha akad valami meló, bármi, csak kilábalhassak ebből a szeméthalomból. Na de lássuk, miért is nem szabad bele sem nézni - szubjektíven:

 Biztató kezdés, Halloween van, ami azt jelenti, hogy gyilkosság lesz, mert ilyenkor lehet csak igazán, Eugén névnapon például nem menő. Egy ikrekkel terhes nőt hasba szurkálnak a saját konyhájában, majd gyilkosa átvágja a saját torkát is. (Eme incidensre a végén egy rettentően idegesítő, szekunder szégyent elménkbe égető társalgás ad magyarázatot, ahol három ütni való ostoba picsa ijesztgeti egymást szintén Halloween idején.) Naná, hogy a "gyomorműtétet" követően holtan gyorsan a padlócsempére szül két magzatot, amelyek élnek. Valóságos csoda, adjunk hálát az Úrnak. Hirtelen nagyon meglepő ugrással a gyerekek felnőttek, ők az ikerlányok, akik folyton álarcban vannak. Hogy ez milyen koncepció, mit akar ezzel mondani az alkotó és akar-e egyáltalán mondani valamit ezzel az az állat, ne firtassuk. Két műanyag maszkban vannak otthon, abban kerékpároznak, sőt, az iskolába is viselik, mindössze az ötödik perc és máris emelkedik a vérnyomásom ekkora faszság láttán. Huszáros vágással megismerjük a kisváros új tanárnőjét, Ellát, akiért kínosan hosszú és érdektelen állásinterjún izgulhatunk, hátha gyorsan kinyírják, de sajnos nem. Ő lesz az egyébként, aki a 85 perc kilencven százalékát vontatott és lapos társalgással tölti ki férjével, akit még a mentőben is ütnék. Most érkeztek a városba és a dobozokból kicsomagolni is lusták, helyette megállíthatatlanul pofázzák át a filmet, elképesztően érdektelen és fárasztó dialógusokkal. Vérben forgó szemekkel hallgattam a locsogásukat, azt hiszem ilyentájt volt az első alkalom, hogy körülnéztem, hátha van egy kis munka, hogy megacélozzam magam, mert itt már az agyam leadta a vészjelzéseket. Időközben az iskola igazgatóját a maszkos tesók lemészárolják, majd beletűznek egy amerikai zászlót a gyomrába, nem tudom, milyen elgondolásból. Ha azt hiszed, hogy a felfedezett holttest miatt lezárnák a várost, keresnék a gyilkosokat, szirénák hangja és villogók fényének tömkelege árasztana el mindent, nagyot tévedsz. Semmi ilyesmi nem történik, hiszen a forgatókönyv író-rendező gyermeteg álmába csöppentünk, hagyni kell kibontakozni a két testvérke ótvar sztoriját. Akik ráadásul idétlenül pukedlizgetnek, meg táncikálnak állandóan, hogy még feszültebbé váljon a néző az idegtől. A cselekmény fő vonala ugye Ella és párja csevegése, ám eközben az ikrek nekiállnak mellékesen a szomszédságot gyilkolászni. Kicsit érthetetlen, hogy egy város közepén hogy a faszba laknak emberek lakókocsiban és miért hagyják, hogy két süldőlányka megölje őket, de ez a film már az elkészülte okán is rejtély számomra. Tanárnőnk kávét készít, beszélgetnek, tököt faragnak, beszélgetnek, fürdik, beszélgetnek. És itt jött el az a pont, hogy a kezem az "ugrás" billentyűre helyeztem, mert már nyüszítettem a kíntól. Férjura, a jópofizós debil végre eltakarodik dolgozni a kórházba, ahol első napját tölti, s rögvest megjelennek a küszöbön a fantáziadús "csokit vagy csalunk" kiáltással a gyilkos kis picsák. Mivel nem kapnak csokit, elhatározzák, hogy behatolnak a házba, amelyet eddig mindenhol játszi könnyedséggel megtettek, így itt is. Eközben az egyik szomszédot mentő viszi be, mert élve maradt. Erre Ella férje izgulni kezd, mert becses neje egyedül van otthon, ezért hazaindulna. Ennek érdekében egy kb. húsz (!!!) perces beszélgetésbe merülve elmeséli az életüket egy kolléganőjének. Igazi stresszfaktor ez a film. A gonosz lányok tányérokat törnek, miközben hősnőnk sikoltozva ül a földön, lehet már unta az anyóstól kapott étkészletet, mert jól láthatóan nem tesz semmit a dolog ellen. Kap egy kést a hátába, mire eszébe jut, hogy be kellene zárkózni a fürdőszobába, amiért nem hibáztathatjuk, hiszen ettől a filmtől nekem is gyomorgörcsöm lett. Fickója hazatér, akinek a mellkasába faragnak egy töklámpás mintát és a gyomrába gyertyát helyeznek. Biztos vagyok benne, tévedhetetlenül érzem, hogy az egész szar emiatt a momentum miatt készült el, ez volt a fő vízió, ami köré épült a rengeteg haszontalan sallang. Megmutatják kintről, bentről, minden irányból, büszkén és sokáig. Kitalált az író egy ilyen hullát, aztán rittyentett mellé egy foshabos körítést. Ella ezt meglátva szépen megöli az ellenállást nem mutató maszkos idiótákat, akik csak úgy hagyják magukat. Ennyi? Nem. Jön az ígért kurva idegesítő fecsegés, pár év múlva ugyanabban a házban, egy terhes nő és két barátnője között. Ha éltél már át mesterkéltebb és tenyérbemászóbb diskurálást, akkor térdet hajtok előtted. Az egész film megölt, de az utolsó 15 perc még meg is basz. Hú, ki ne hagyjam, kiderül, hogy a torkon szúrt ikrek élnek. 

 Bumm, teljesen a padlón vagyok, kiütöttek. Sok szart láttam már, de ez korona a kupac tetején. Még ma, másnap is ökölbe szorul a kezem, ha visszagondolok erre a filmszemétre. Gagyi, érdektelen, és a gyilkosságokat erőltetett művészkedő effektekkel nézhetetlenné tevő, elképesztően elviselhetetlen végtermék. Mindenki hülye, ellenszenves, ráadásul ripacsok, tehetség szikráját lehugyozó amatőrök, a forgatókönyv csapnivaló, arra jó, hogy zsíros kenyeret csomagoljanak bele, a rendezés szörnyű. A zene nem illik hozzá, kicsi a költségvetés, fantáziátlan, egy másfél órás üresjárat. Azt hiszed jó poén lesz megnézni, mert szereted a trash múvikat? Hát tévedsz, ez mindennek a legalja, nem szórakoztatóan köpet, hanem idegesítően. Na tessék, már reggelről idegbe rakott. Kerüld el.

Baphomet (2021)

 

 A filmnek becézett szakajtó szar - ahogyan én láttam:

 Komoly sátánisták kántálnak baljósan egy ronda fogsorú, ebay-ről vásárolt fordított keresztet viselő faszi vezetésével. Gyorsan eret vágnak egy fiatal lányon, hogy megadják az alaphangulatot az ezt követő idill képsorokhoz. (A végére már mi magunkon is szívesen megejtenénk eme szuicid műtétet...) Bemutatják nekünk az ideális családot, lepkék, napsütés, minden. Rebecca állapotos, szüleinél tartózkodik éppen, míg párja, Mark Malibuban van távol, valami sintértelepen dolgozva. Egyszer csak megérkezik egy szarrágó mosolyú fiatalember, aki echte Jehova Tanúja és azt kéri Jacob-tól, a családfőtől, miszerint a hátsó csalitost, ja nem, a bírtokát házastól cakompakk adja már el nekik, akikről csak mi nézők tudjuk, hogy a gonosz szolgái. Nincs az a pénz - hangzik a válasz, de tudjuk, ez nem marad ennyiben, mert a kisköcsög még csúnyán visszanéz. Ettől kezdve mintha megátkozták volna őket. Mark-ot szörfözés közben megeszi félig egy cápa és jobblétre szenderül, míg anyósát az ágyban torkon harapja egy kígyó, de nem úgy, ahogy gondoljuk. Fogyatkozik a família, Rebecca elvetél, meg valami gyanús gyertyákat kap, amelyek meggyújtása után bevesz 30 maréknyi szőlőcukor tablettát borral, majd megjárja a túlvilágot, ahol a pokolban ismerősökkel fut össze, a sátánistákkal. Sajnos felébred a kórházban és most már tudja, kiknek köszönhető a sorozatos tragédia, amin végigmennek. Talán eme percig félkomolyan is vehettük volna az egészet, de innentől a film teljesen elborul, mint a trágyás talicska és folyamatos agyrém baromságokkal bombázzák agysejtjeinket. A rendőrök tényleg ki lettek rendelve, hogy átok esetén vigyázzanak rájuk? (Valahogy így hangozhatott: Adam2, Adam 2, Neville-éknél 666-os eset van, ismétlem 666-os... - Vettem főnök, már megint a jó öreg sötét mágia, indulok is és őrködöm...). Rebecca nem szarozik, felkeres egy helyi boszorkányt, mert minden városban laknak ilyenek, de nem értem, a rendőröknek mennyire esik hatáskörébe boszorkánytaxi? Hősnőnk kitervelte, hogy mert nem bírja a fickója nélkül, ezért támasszák fel neki, természetesen ezt lazán meg lehet ejteni, csak akkor az homályos nekem, ha úgy hipp-hopp meg lehet ezt csinálni, akkor mi a lófaszért nem szaladgál itt körülöttünk a fél túlvilág? Rebecca édesapját totál idiótának nézi, amikor az szkeptikusan fogadja a feltámasztási maszlagot, olyan fejjel néz rá, mint egy hülye gyerekre. Mit meg nem tesz a szülő a kölke kedvéért, van aki xbox-ot vesz, van aki megcsócsált vízi hullát ás ki a temetőből... Abrakadabra, Márknak visszanőnek a testrészei haza lehet vinni, bár még egy ideig szunyókálni fog. Marybeth, a boszorkány ránézésből megállapítja, hogy a garázs alatt el van temetve valami szörnyű. Vajon kútásásban is tudna segédkezni? A lelkükre köti, mindenáron védjék meg a kutat a gonosz követőitől, aztán otthagyja őket a francba, elpályázik, biztos tilosban parkol a seprűjével. Mark visszatérése után az eddig is csak épphogy totyogó sztori végképp megpihen, nekiállnak irritálóan enyelegni és gondold el, hogy ezzel basszák el az időt, holott az egész filmszenny összesen 70 perc!

 Erősítés érkezik, a helyi zsaruk, mert a sátánista munkásbrigád annyira kutat akar ásni a lebetonozott garázs közepén, hogy képesek ostrom alá venni hőseinket. Nem hiszek a szememnek, amikor az egyik zsaru előhúz a gatyájából egy halom dinamitot. És itt valódira gondoltam, nem a farkára! Aszongya, gondolta magával hozza, ha már volt otthon egy pár darab. Bazmeg, örülök, hogy nem állt éppen a kikötőjükben egy csatahajó, mert akkor azzal érkezett volna. A halottaiból feléledt Mark megmutatja magát a rendőröknek, akik hamar napirendre térnek a sétáló hulla fölött, sőt, még fegyvert is adnak neki - de tudjuk, arrafelé még szavazni is elmennek... Mark valószínűleg a túlvilágon lőgyakorlatot vett, mert a sétáló sátánistákat úgy lövi, mint a céllövöldében a kakasos nyalóka pálcikáját, de Rebecca is pusztító. Persze legyűrik őket, de elámulsz, milyen szöveget tol a lekötözött Rebinek az egyik gonoszov, idézem: "-Te naiv kis számító kurva." Az agyam elhajítom, most akkor baszki naiv, vagy számító??? Ez a két dolog éles ellentéte egymásnak, de nem is értem ezen a faszságon miért is akadok fel, hiszen az őrület folytatódik. Marybeth visszatért (minek ment el, tamponért???) és kiszabadítja őket, Mark pedig úgy gondolja ma is meg akar halni, talán rutint akar szerezni, ezért bemerészkedik a garázsba, ahol mindössze fél óra alatt feltörték a betont és el is szállították, mivel csak egy kis földkupac áll a lyuk mellett... Kötélen leereszkedik egy helységbe (ez van a föld alatt, gondolom betonozáskor nem vették észre, alapásásról meg nem is hallottak még ottan a távoli Ámerikában) megdobálja dinamittal a gonoszt feltámasztó népséget, amik maximum egy szilveszteri petárda hatékonyságát mutatják, bár még a környékbeli ebek miatt sem írnak haragos faszbúk posztokat a mániákus kutyatartók... De minden hiába, Baphomet feltámad és jól megrak mindenkit, mint a szénásszekeret.

Na ennyi volt a film, teljesen legyalulta az elmém, ha nincs rutinom az ilyenekben már habzó szájú idióta lennék. Ja, az is vagyok... Többek között azt nem értem, hogy ha a végén erőszakkal rontanak a házra, tűzharcba keveredve a rendőrökkel - akkor mi a lófaszért volt az egész hókuszpókusz csörgőkígyóstól-cápástól meg vásárlási ajánlatostól??? Nem így kellett volna kezdeni? Mindenki jobban járt volna, főleg a nézők. Nem mehetünk el szó nélkül a színészek, különösen a Rebeccát játszó Rebecca Weaver mellett sem: idegesítő és tehetségtelen ripacsok. A hölgy rémisztően antipatikus, pezsgőt bontottam volna, ha megböki valamelyik rohadék, de még ehhez is balfaszok voltak. Írta és rendezte Matthan Harris, akit a nyálas szájú Mark-ként is láthatunk a filmben. Tanulság, sokadjára: nem szabad olyan filmet nézni, amit ugyanaz az ember ír - rendez és bohóckodik is benne. Ezek csak valami gyermeki álmot akarnak megvalósítani, mindegy milyen szarral, csak minél többet lássák a nevüket kiírva a képernyőre. Ez az alkotás olyan, mint egy pöcegödör: eleinte bokáig belelépve még kibírod, de aztán villámgyorsan elviselhetetlenné válik. Réges-régen a Szív TV-n adtak ilyeneket, amely még a 90-es években megbocsájtható volt, ma már viszont felháborító időtolvajlásnak érzem. Nézd meg, ha akarod, ne csak én szenvedjek.